A Magyar Nemzeti Múzeum kiállításpolitikája a két világháború között

MúzeumCafé 75-76.

A Magyar Nemzeti Múzeum két világháború közötti történetének vizsgálata a kevés, illetve egyes területeket alig lefedő forrásanyag miatt komoly nehézségek elé állítja a kutatni vágyókat. Az intézmény iratanyagának jelentős része elpusztult, ezért elsősorban a múzeum éves jelentéseire, a fennmaradt iratanyagra, illetve a kiállításvezetőkre, katalógusokra és nem utolsósorban a sajtóban megjelent híradásokra alapozva lehet megrajzolni a Magyar Nemzeti Múzeum e korszakát. Szerencsére a jelentések és a kiállításokhoz kapcsolódó szakmai munkák elegendő alapot adnak annak megállapítására, hogy a Nemzeti Múzeum mekkora szerepet játszott, milyen hatást gyakorolt a két világháború közötti magyar kulturális életre, a közművelődésre, illetve a társadalom egészére.

¶ A 20. század első negyedéig a Nemzeti Múzeum úgynevezett zárt múzeumként működött, ami nem anyagelzárást jelentett, hanem azt, hogy a 21. század emberének már megszokott, a nagyközönség számára létrehozott állandó, a magyar történelem egészét bemutató kiállítás nem működött. Az egyes osztályok a hozzájuk tartozó, feldolgozott tárgyi anyag jelentős részét termeikben, fali tárlókban őrizték, megtekintésük lehetséges, sőt ingyenes volt ugyan, de az anyag a zsúfoltság és a magyarázó feliratok hiánya miatt nem segítette a laikus érdeklődők tájékoztatását. (Mit lehet kezdeni egyetlen álló vitrinbe zsúfolt ötven szablya látványával?) Ráadásul az egyes osztályok gyűjteményeinek kiállítása külön egységekben meggátolta a szerves egészben való bemutatás lehetőségét.

¶ A valóságos, a nagyközönségnek szánt kiállítások ebben az időben tehát az időszaki kiállítások voltak. A múzeumi szakemberek az ezek rendezéséből leszűrt tapasztalatok, illetve a megismert külföldi példák alapján szerezték meg azt a tudást, amely azután éppen a két világháború közötti, immár modernebbnek számító állandó kiállítások rendezésében kamatozott.

Az 1937-es új állandó kiállítás Erdélyt bemutató terme 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

Az 1937-es új állandó kiállítás Erdélyt bemutató terme 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

¶ Az első világháború utáni korszak legjelentősebb, a múzeum sorsát leginkább befolyásoló főigazgató, Hóman Bálint székfoglaló beszédében a tiszta, öncélú tudományosság elsődlegességét emelte ki, de a népművelési feladatok felvállalását is hangsúlyozta. Mintegy tízéves direktori tevékenysége alatt (1923–1932) a Nemzeti Múzeum jelentős lépést tett azért, hogy valóban modern múzeummá váljon. A korszak ideológiai, politikai irányvonala, a keresztény-nemzeti eszmerendszer és az ehhez kapcsolódó revizionizmus ugyan némileg hatással volt a múzeum kiállítási politikájára és a tárlatok tartalmára, ám a korszak magyar múzeumi szakemberei kényesen ügyeltek az arányokra, sőt megjelenhettek olyan részterületeket érintő tárlatok is, amelyek igen-igen kevéssé domborították ki a kor ideológiai arculatát (például sporttörténeti, nyomdatörténeti, kuruzslás elleni, nyomtatvány-, Dante-kiállítás stb.).

¶ Az állandó kiállításokon pedig nem csupán a magyar nemzet művelődés- és kultúrtörténetét, mindennapjait, hanem a honfoglalást megelőzően itt élt Kárpát-medencei népek életének leleteit is bemutatták. Ugyanakkor a nyugati, modern kiállításrendezési elveket elsajátító magyar szakemberek fontos kritikai észrevétele ellenére a kegytárgyak és ereklyék jelenléte alig csökkent a kiállításokon, ezt érzékelve azután Hóman Bálint 1923-ban javasolta az ereklyegyűjtemények külön kezelését – kifejtve, hogy azok nem egyenrangúak a tudományos leletekkel, muzeális tárgyakkal.

Enteriőr az 1924. évi Kossuth-kiállításról 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

Enteriőr az 1924. évi Kossuth-kiállításról 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

Az állandó kiállítások (1918–1938)

¶ Az Érem- és Régiségtár első állandó magyar művelődéstörténeti kiállításának végleges átadására 1925-ben került sor. Rendezésének terve már 1913-ban megszületett ugyan, ám a háborús évek miatt a megvalósításához csupán 1919 végén kezdtek hozzá. A rendezés folyamatosan, évente néhány terem kiürítésével és berendezésével zajlott, míg végül a kiállítás vezető kurátora, Varjú Elemér 1923-ban átadta a tárlat első hat termét.

¶ A kiállítást méltató riport egyik legbecsesebb forrásunk arra nézve, hogy milyen jelentőséget tulajdonítottak akkor a kritikusok a Varjú által szorgalmazott új stílusnak, és hogy mennyire kedvező fogadtatásban részesítette azt a korabeli sajtó. A méltató és egyértelműen dicsérő hangú kritika fordulópontnak nevezte az „interiőrök” használatát, amelyek a kor hangulatát idézik fel a látogatók számára az eddig megszokott sablonmegoldások (fali tárló, asztaltárló, szekrény) helyett. Megemlítették, hogy a kiállításrendezés e formája nálunk még vita tárgya, pedig Nyugat-Európában már eldöntötték e kérdést, mégpedig az enteriőrök javára.

¶ A termek népvándorlás, Árpád- és Anjou-kori tárgyakkal voltak berendezve, emellett a reneszánsz, az egyházi és az úgynevezett Reuber-szobát adták át. Néhány hónappal később arról értesülhetett a nagyközönség, hogy további négy teremmel bővült az Érem- és Régiségtár kiállítása, amelyet továbbra is az új stílusú enteriőrök uraltak, a Díszteremben pedig megnyílt a Fegyvertár új tárlata. (A Dísztermet akkoriban adta vissza az intézmény kezelésébe a kormányzat, korábban nem múzeumi célokra hasznosították a termet, noha a Főrendiház már réges-rég kiköltözött onnan.) A korabeli tudósítás kiemelte, hogy ez a bemutató már nem a régimódi tudományos anyagtár, hanem a magyarság kultúrájának, történelmének fontosabb periódusait bemutató látványos, hangulatos, élő kiállítás.

¶ A sajtó ugyanakkor kifogásolta, hogy a rendezési munkálatok nagyon elhúzódtak: a teljes átrendezés még két évig tartott. A végleges kiállítás helyhiány miatt nélkülözte a római és a népvándorlás kori anyag jelentős részét, a 18. századot csupán „szemelvények” szintjén mutatták be, míg a későbbi korokból semmi nem került ki. A tárlat mégis nagy sikert aratott, nagyrészt a már említett újszerű installációnak köszönhetően. Szakmai szempontból a tárgyi csoportosítást felváltó időrendi koncepció is előremutatónak tekinthető. Ennek következtében áttekinthetőbbé vált a kiállítás, az eddig osztályonként szervezett gyűjtemények most már, a kiállításon összevegyítve egy-egy korszak tárgyi anyagának szerves egészét láttatták. A tárlat ugyanakkor nélkülözött minden pompát, a rendezőknek a régi tárlókat kellett használniuk, noha ezek már maguk is muzeális értékkel bírtak.

Az 1928-as újszerzeményi kiállítás a Díszteremben 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

Az 1928-as újszerzeményi kiállítás a Díszteremben 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

¶ Ez a kiállítás amilyen hosszú ideig készült, olyan gyorsan adta át helyét egy újabb, megint csak nagyobb alapterületű állandó kiállításnak 1929-ben. Az átrendezést az indokolta, hogy 1926-ban (átadása óta első ízben) megkezdődött a múzeumépület teljes rekonstrukciója, és egyes tárak kiköltözése jobb elhelyezkedést és nagyobb helyet teremtett a kiállítás számára, ráadásul a munkálatok miatt egyes termeket amúgy is le kellett bontani a felújítás idejére.

¶ Mivel 1926-ban átszervezték a múzeum osztályait, 1929-ben már nem került a kiállításba a honfoglalás kora előtti anyag, hiszen az a Régészeti Tárhoz tartozott, így a Történeti Osztály tisztán magyar művelődéstörténeti anyagot mutathatott be. Mivel ezt az új állandó kiállítást is Varjú Elemér osztályigazgató rendezte, tematikájában, felépítésében hasonló volt az előzőhöz. A koncepció nem változott: „minden egyes helyiség vagy szakasz egy-egy korszaknak stiláris és kultúrtörténeti egységbe foglalt, lehetőleg beszédes képét adja.”

Az 1929-ben elkészült állandó kiállítás „Anjou-kori” terme 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

Az 1929-ben elkészült állandó kiállítás „Anjou-kori” terme 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

¶ A kiállítás vezetője felsorolta a megjelenő korszakokat, rövid magyarázatot is adott hozzájuk. Az első rész az Árpád-kort taglalta, hangsúlyozva a nyugati kultúra beolvasztó hatását, illetve az annak ellenére fennmaradó keleti, nomád jegyeket, elemeket. A következő egység a vegyes házi királyok korát elevenítette fel (14–15. század első fele). A külföldi kapcsolatok, a kézművesség és a gótika emlékeinek bemutatásával az előző résznél több, változatosabb anyag felsorakoztatása volt a fő cél. Következett a késő gót ízlésű egyházi emlékek (1450–1526) csoportja. Főként a történelem viharaitól jobban megkímélt Felvidék templomainak berendezéseit, mint például a bártfai ajtót, stallumokat és szárnyasoltárokat, miseruhákat állítottak ki a használati és dísztárgyakon kívül.

¶ A reneszánsz terem a magyar változatokat, azoknak a gótikával való együttélését, valamint Mátyás udvarának műveltségét igyekezett érzékeltetni. Épületrészletek, Mátyás és Beatrix címerei, fegyverek, egyházi emlékek alkották az együttest, ám a kiállítás hibájául már ekkor felróható volt a korabeli metszetek és könyvemlékek, írott források teljes hiánya.

¶ Az ötödik teremben késő gótikus, többnyire világi emlékek voltak kiállítva, mint például a híres bártfai könyvszekrény és más bútorok, használati tárgyak. A további kiállítási anyag az úgynevezett déli folyosón, hét fülkében kapott helyet. Az eddigieket kiegészítő darabok, továbbá a későbbi korok, a késő reneszánsz és a barokk emlékei, illetve a török hódoltság korából maradt török emlékek jelentek meg itt, majd 17–18. századi részekkel fejeződött be a kiállítás ezen szakasza, a nyugati folyosón további 18. századi anyag került bemutatásra. Ugyanakkor a 19. század magyar történelmének egyetlen eleme (politikatörténet, társadalom, gazdaság) sem kaphatott helyet a szűkös tér miatt, az erre vonatkozó anyag az Iparművészeti Múzeum épületében volt látható.

Az Ernst Lajos-gyűjtemény Mátyás királyra vonatkozó emlékei (1933–1935) 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

Az Ernst Lajos-gyűjtemény Mátyás királyra vonatkozó emlékei (1933–1935) 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

¶ Az Éremtár 1933-ban rendezte első önálló, állandó kiállítását. Ekkor már teret nyert az a múzeumi koncepció, mely szerint a magyar művelődéstörténetet kronologikusan, az egyes osztályok tárgycsoportjait nem külön, hanem a közönség igényeit jobban szem előtt tartva, vegyesen kell bemutatni. Ebbe a vonulatba egyáltalán nem illeszkedett ez a régi, „osztálykiállítás” jelleget mutató tárlat. Az éremkiállítás létjogosultságát azonban hiba lenne megkérdőjelezni, hiszen a hatalmas anyagon keresztül a látogató nemcsak az érméket láthatta, hanem az azokat körülvevő kor pénzgazdálkodásának alakulását és a pénzverés fejlődését is nyomon követhette. Az osztály egy teremben, 22 szekrényben és 3 fali szekrényben mutatta be a görög antik pénzektől a 20. századi papírpénzekig Európa és hazánk ritkaságait. Összesen 4645 fém- és papírpénzt állítottak ki. Az értékpénzeken kívül nagy teret szenteltek az emlékérmeknek, a középkoriaktól egészen a kortársakig, illetve külön foglalkoztak a kortárs érme- és plakettművészettel is.

¶ A tárgyalt korszak legutolsó állandó kiállítása 1937 nyarán, Zichy István főigazgatósága idején nyílt meg a nagyközönség előtt, bár ezt megelőzően már májusban bemutatták a hazánkba látogató, neves numizmata hírében álló III. Viktor Emánuel olasz királynak. Az általános megnyitóra a június 15-i sajtóbemutató után került sor. A régi állandó tárlat lebontására azért volt szükség, mert az 1934. VIII. tc. értelmében létrejött szervezeti átalakítás új viszonyokat teremtett az intézmény életében, és az új helyzet lehetőséget adott egy új állandó tárlat megalkotására. Az Ernst-gyűjtemény két évig működő kiállításának párhuzamos lebontásával ráadásul jelentős térrel is bővült a kiállítótér. Az új kiállítás az előzőekhez képest sokkal modernebb berendezési és installációs eszközöket használt, a régi tárlókat és vitrineket lecserélték. Az újak egyszerűbb kivitelűek, ám praktikusabbak voltak, a tárgyak látványának kiemelése és védelme szempontjából jobban megfeleltek a kor követelményeinek. A hátsó és belső borítást semleges színű selyem- és vászon anyaggal oldották meg, mely keretet adott a tárgyaknak, de nem vonta el róluk a figyelmet. A kiállított anyag a legértékesebb, legfontosabb tárgyak válogatása volt, kerülve a zsúfoltságot.

Az 1937-es új állandó kiállítás 18. századi termének enteriőrképe 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

Az 1937-es új állandó kiállítás 18. századi termének enteriőrképe 
Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

¶ A kritikusok kiemelték a magyarázó feliratok szerepét is, ezeket magyar és francia nyelven írták ki, feltüntetve a tárgy korát, lelőhelyét és funkcióját. Különleges újítás volt, hogy a szövegeket a tárlók üvegére festették fel (piros színnel). (E rendhagyó, eddig idehaza nem alkalmazott megoldásra a múzeum éves beszámolója külön kitért.)

¶ A 19. századi anyag még itt sem kapott helyet, azt továbbra is
a régi helyén, az Iparművészeti Múzeum épületében a többi, főleg iparművészeti tárggyal együtt mutatták be.

¶ A rendelkezésre álló források szerint rekonstruálható, hogy nem csupán a magyar művelődéstörténet emlékeit, hanem a római, népvándorlás kori pannon emlékanyagot is újra bemutatták a tárlaton, ebben a bővebb hely és a Régészeti Osztály jogos kiállítási igénye is szerepet játszhatott.

¶ A két világháború közötti állandó kiállítások fejlődéséről sajnos nem áll több adat rendelkezésünkre, ám e csekély forrásanyagból is rekonstruálható bizonyos elvi, elméleti irányú fejlődés, melyet leginkább a Varjú Elemér által rendezett tárlatokon fedezhetünk fel. E tendencia az újabb kor- és anyagcsoport szerinti kiállításmódon túl az enteriőrök bátor használata felé mutatott, a muzeológiai gondolkodás friss szemléletét próbálva elültetni a köztudatban.

¶ Módszertani probléma azonban, hogy a legfontosabb írott források hiányoztak mind az 1929-es, mind az 1937-es kiállításból.
Korlátozhatta a szervezőket, hogy a Régészeti és a Történeti Osztály ekkor szigorúan a tárgygyűjtésre koncentrált, a papíranyag őrzését és gyűjtését a könyvtár végezte. Ez a kettéosztottság éreztette hatását a kiállításrendezésben is; jóllehet az egyes gyűjteményi osztályok tárgyait már egységes egészként mutatták be, de az okleveleket, kódexeket, egyházi könyveket nem sorolták ezek közé, mert azok a mindinkább elkülönülő könyvtárhoz tartoztak. A könyvtár eközben 1926 óta saját állandó kiállítással rendelkezett, amelyen legérdekesebb kódexeit, okleveleit, hungaricumait külön mutatta be.

A korszak időszaki kiállításainak vizsgálata

1. Dante-kiállítás, 1921 novemberétől (Dantéra és főművére,
az Isteni színjátékra reflektáló magyar képzőművészeti alkotásokból).

2. Petőfi-emlékkiállítás, 1922. december 30-tól (évfordulós kiállítás, a Széchényi Könyvtár anyagából, a költő születésének 100. évfordulójára).

3. Kossuth-emlékkiállítás, 1924 (évfordulós kiállítás, az akkor életben lévő törvény szerint a személy halála után 30 évvel lehetett iratanyagát nyilvánosságra hozni, ennek leteltével állították ki azonnal a jelentős Kossuth-hagyatékot és a vonatkozó iratanyagot).

4. Budapesti gyűjtők és művészek Érem- és Plakettkiállítása, 1924 (az Iparművészeti Múzeumban, eredeti emlékeken kívül kortárs érmek és plakettek jelentek meg ezen a kiállításon).

5. Jókai-emlékkiállítás, 1925. április 5-től (az író születésének 100. évfordulójára).

6. Magyar Sporttörténeti Kiállítás, 1926.

7. Ferenc József gyászünnepségének kiállítása, 1926. november 23. (A rekonstrukciós munkálatok ünnepélyes megkezdésével egybekötve rendezték, a múzeum részére ekkor adták át Ferenc József halotti maszkját. A tíz évvel azelőtti temetés kellékeit állították ki.)

8. Nyomdatörténeti kiállítás, 1927.

9. Tíz év szerzeményei kiállítás (1919–1928), 1928.

10. Kuruzslás elleni kiállítás, 1928. (a Széchényi Könyvtár anyagának felhasználásával készítette a Népegészségügyi Múzeum).

11. Erdély régi művészeti emlékeinek kiállítása, 1931 (az Iparművészeti Múzeumban rendezte a Művészeti Múzeumok Bará­tai­nak Egyesülete az MNM anyagának felhasználásával).

12. Garibaldi-emlékkiállítás, 1932.

13. Ernst Lajos magyar történeti gyűjteményének kiállítása, 1932–1935 (magángyűjtemény).

14. A bécsi gyűjteményekből Magyarországnak jutott tárgyak kiállítása, 1933.

15. Báthory–Sobieski-emlékkiállítás, 1933 (a páros kiállítások hagyományát szerették volna bevezetni, magyar–lengyel közös rendezés volt).

16. Országos Református Kiállítás, 1934.

17. Rákóczi-emlékkiállítás, 1935 (a fejedelem halálának 200. évfordulójára).

18. Steppe kiállítás, 1935 (a népvándorlás kori gyűjtemény kiállítása).

19. Liszt Ferenc-kiállítás, 1936 (a zeneszerző születésének 125., halálának 50. évfordulójára).

20. Buda visszafoglalása 250-ik évfordulójának emlékkiállítása, 1936 (a Magyar Történeti Múzeum [miután az Országos Gyűjteményegyetem név megszűnt, helyét az MNM tanácsa vette fel, így az MNM nevet a múzeumi gyűjtemények „elvesztették”, és Magyar Történeti Múzeum lett az intézmény elnevezése 1945-ig] Iparművészeti Osztálya rendezte a főváros felkérésére).

21. Magyar Nemzeti Nyomtatványkiállítás, 1937 (a Műcsarnokban a Széchényi Könyvtár részvételével zajlott).

22. Szent István-emlékkiállítás, 1938.

¶ A két világháború között jelentős számú időszaki kiállítást rendezett a Nemzeti Múzeum, ezek közül néhány kiállítástechnikai szempontból is nagyon fontos, előremutató volt. Ám az emlékkiállítások – a legnagyobb csoport – a legtöbb esetben még mindig túl iratközpontúak voltak (az állandó kiállításokkal ellentétben). Ez egyrészt a témaválasztásnak, másrészt a korszak kiállítási gyakorlatának köszönhető, amely
a személyekhez köthető iratanyag kiállításának teljességét kívánta.
Az emlékkiállításokon jellemző volt a tárgyalt személyről/eseményről a későbbi korokban keletkezett műalkotások, ábrázolások megjelenítése, amelyek ugyanakkor nem illettek az alapkoncepcióba. (Más eset, amennyiben egy-egy emlékkiállítás utolsó részében az esemény vagy személyiség kultuszát, esetleg változó megítélését érzékelteti a kurátor, amint azt napjainkban is előszeretettel alkalmazzák a kollégák.)

Jelentősebb időszaki kiállítások

¶ Az Ernst Lajos-féle magyar történeti gyűjtemény (1932 és 1935 között volt látható) érdekessége, hogy benne a jelentős egykorú tárgyi anyag mellett a magyar történelmi ábrázolások, kegytárgyak csoportja dominált. A koncepció szerint Ernst kiállítása kronologikus rendben haladt végig a magyar történelmen, minél teljesebb képre törekedve, ám sok esetben nem egykorú illusztrációkat használt fel, ráadásul a képzőművészeti anyag túlsúlya érvényesült, amely nem a történeti kiállítás jellegét erősítette. A gyűjtemény nagy pozitívuma azonban, hogy jelentős iratanyagot és hungaricumot tartalmazott. Komoly iparművészeti résszel is szolgált a kiállítás, ez megint csak a művelődéstörténeti túlsúlyt erősítette. A tárlatról elmondható, hogy egyes részleteiben teljesebb képet mutatott, mint az állandó kiállítás, ám a magángyűjtemény sajátosságait (és ezzel együtt gyengéit) megtartotta.

¶ Az emlékkiállítások közül a tárgyi anyag komolyabb szerepet kapott a Báthory–Sobieski- és a Rákóczi-kiállításokon. Ennek magyarázata, hogy az iratokon kívül számos (használati és dísz-) tárgyuk is fennmaradt. A Báthory–Sobieski-tárlatnak külön érdekessége, hogy két ország anyagából, két eltérő korban élt, ám lengyel–magyar kapcsolataik miatt mégis egymással párhuzamosan bemutatható történelmi személyiséggel ismertetett meg, így kuriózumnak számított a korszak múzeumi életében. A magyar és lengyel anyagon kívül főnemesi családok gyűjteményei és levéltárai is szerepet kaptak (Teleki-levéltár, az Esterházy-család fraknói kincsei), sőt bécsi gyűjtemények is adtak kölcsön anyagot. A rendezők megpróbálták Sobieski magyar vonatkozású tevékenységét kidomborítani, Báthorynak pedig fejedelmi és lengyel királyi korszaka képét egészítették ki jelentős iratmennyiséggel, de feltűntek korabeli bútorok, viseletek, és mindkettőjük díszfegyverzete is. Fontos megemlíteni, hogy sor került a nevezetes nyírbátori stallumok kiállítására is. A tárlat anyagának összetétele, a személyiségek párhuzamos bemutatása, a két ország kapcsolatainak ábrázolása erős ötvözetet alkotott,
és megteremtette a tartalmi és a formai elemek összhangját.

¶ A Rákóczi-emlékkiállítás méretét és mondanivalóját tekintve hasonló volt az előzőhöz, ám ismét az írott források túlsúlya volt érzékelhető. A rendezésben ugyanakkor érezhetően törekedtek nemcsak Rákóczi életének, hanem a szabadságharc eseménytörténetének, valamint a kor művelődésének bemutatására is. Ezt bizonyítja az ipar, a gazdaság és a zene tárgyi anyagának nagyarányú jelenléte, valamint egy komoly fegyvergyűjtemény felvonultatása. Abból adódóan, hogy Rákóczi személyes tárgyai közül viszonylag kevés maradt fenn, arányaiban sok iratot, nyomtatványt voltak kénytelenek bemutatni. A viseletek pedig szinte teljesen hiányoztak a tárlatból. A kiállítás mégis pozitív kritikát kapott, bár az írott emlékek túlzott bőségét felemlítették, de azt dicsérőleg tették: ha nincs elég tárgy, „tölteléknek” kell az irat, csak jól kell elhelyezni. A viseletek hiányát súlyosabban elmarasztalták; elítélően nyilatkoztak az „úritársadalomról”, kiknek bizonyíthatóan (?) még voltak korabeli viseletei, a cikk írója saját szemével látta a fejedelem hamvainak hazahozatalakor „régi embereinek ivadékain”, de ilyen célra persze nem ajánlották fel.

¶ A Szent István-emlékkiállítás, amely első királyunk halálának ezredik évfordulójára készült, anyagát tekintve csak részben volt történetinek tekinthető; a már Hóman által is elavultnak, túldimenzionáltnak tartott, a történeti anyagtól elkülönítendő ereklyék kiállítása, amelyek jellemzően a későbbi korok hozzá való viszonyulását, kultuszát, emlékét őrizték meg (eredetit akkor mondhatott volna e kiállítás, ha ezt a problémát állítja a vizsgálat középpontjába), nem volt a legsikerültebb, nem a történelmi ismeretközlést szolgálta, legfontosabb eleme az érzelmi befolyásolás volt.

¶ Egyediségük okán mindenképpen érdekes a bécsi gyűjteményekből visszaszerzett kincsek és a tíz év szerzeményeit bemutató kiállítás. Mindkettő jellemzője, hogy jelentős tárgyi és iratanyagot is bemutatott, az előbbi anyaga az egész magyar történelmet felölelte, tehát jól csoportosítható, kronologikus tárlatot lehetett rendezni belőle, bár természetesen nagy hézagokkal, hiszen egyes korszakokról több, másról akár semmi sem került a múzeumba.

¶ A ma már hagyománynak számító újszerzeményi kiállítás gondolata viszont teljesen újszerű ebben a korszakban. Tíz év anyagából állították össze, ezek jelentős része régészeti lelet volt, így jól propagálta ásatási és leletfeldolgozó tevékenységét a múzeum.

¶ A későbbi korokból származó tárgygyarapodás is nagy méreteket öltött, demonstrálva az állam (Ehrenfeld–Jókai-kódex) és a mecénások (Apponyi-, Todoreszku-könyvtárak) segítőkészségét, aminek olykor akár politikai üzenetei is lehettek, mint például a Mussolini által visszajuttatott Corvináknak. Egy kis adalék az akkori látogatói mentalitásról, ízlésről: a kiállítás vezetője felhívta a figyelmet arra, hogy az értékesebb műkincsek mellett megjelenő, úgynevezett „szegényesebb” anyag láttán ne ütközzenek meg, ezek az egyszerű „eszközök” ugyanúgy a magyar történelem részei, amelyek ismerete nélkülözhetetlen, „bizonysággyűjtemény”, a magyar kultúra túlsúlyának demonstrálására. A kiállításon megjelentek a Horthy-család ajándékozta vadásztrófeák, a híres balácai római mozaikpadló és mint Trianon szimbóluma, a szlovákok és csehek által tönkretett pozsonyi Mária Terézia-szobor maradéka, amelyet kellő szomorúsággal mutattak meg az éppen ekkor hazánkban tartózkodó európai múzeumigazgatóknak, akik állítólag ugyancsak elszörnyedtek a vandál pusztítás mementója láttán.

¶ A bécsi gyűjteményekből visszaszerzett tárgyak kiállítása hasonlóan demonstratív, a nemzeti büszkeségre, öntudatra ható szerepe miatt túlnőtt művelődési, kulturális rendeltetésén, nemzeti ügynek tekintették. (A trianoni béke 175. paragrafusa kitért a Monarchia volt tagállamainak részesedésére azon kulturális javakra nézve, amelyek az egyes területekről más országrészbe – a legtöbb természetesen a bécsi kincstáron keresztül a később kialakuló osztrák gyűjteményekbe – kerültek, ám a tényleges szabályozást, elosztást az érdekeltekre bízta. Mindez azt eredményezte, hogy az osztrák és a magyar fél több mint egy évtizeden keresztül vitázott az érintett kincsek hovatartozásán, és csupán semleges döntőbíróság segítségével sikerült rendezni az ügyet az 1932-es, úgynevezett velencei egyezményben.)

¶ E tárlaton a tárgyi és a levéltári anyagot együtt állították ki, mindez jól érzékeltette a magyar szellemi örökség szerepét, jelenlétét, kiterjedtségét a Kárpát-medencében. Olyan, ma is a múzeum büszkeségeiként nyilvántartott tárgyakat mutattak be ekkor először kiállításon, mint Mátyás és Beatrix márvány reliefjei, Rákóczi hadizászlói, Anonymus Gestája, Mátyás Corvinái stb.

¶ A két világháború közötti időszaki kiállítások vizsgálatából kitűnik, hogy a korszak tartalmi szempontból nagyrészt kitűnő, hasznos tárlatokat hozott létre, amelyek fő célja a magyar művelődéstörténet, a magyar történelem esemény- és politikatörténetének, valamint neves alakjainak a nagyközönséggel való megismertetése volt. Mindezt az anyag bősége és a kiállítások szakmai színvonala biztosította, nem beszélve arról, hogy a sokszor szűkös anyagi keretek között születő kiállítási vezetőket, magyarázó szövegeket valóban a legjobb múzeumi szakemberek jegyezték. A katalógusok és még inkább az erre alkalmasabb vezetők nemcsak a tárgyak adatait, hanem a kiállítások koncepcióját és azokat a történelmi ismereteket is tartalmazták, amelyeket a nemzetnevelés és az ízlésformálás miatt szükségesnek tartottak, és mindezt szakszerűen, ideológiai, politikai felhangoktól – jórészt – mentesen tudták megvalósítani. (A korabeli szóhasználat persze jelentősen eltért a maitól, éppen ezért a korabeli szövegek kritikáját az akkori nyelvi környezet szerint érdemes értelmezni és befogadni.) Az intézmény vezetése törekedett arra, hogy minden állandó és időszaki kiállításnak szülessen katalógusa vagy vezetője, ennek köszönhetően a történeti időszaki kiállítások katalógusai sorszámozva indultak, a Magyar Nemzeti
Múzeum kiállításai címmel, a Petőfi-kiállítással kezdődően.

¶ Ugyanakkor a kiállítástechnika és a válogatás egyensúlya csak néhány esetben érte el a modernnek és példamutatónak számító nyugati színvonalat, az enteriőröket még óvatosan használták a szakemberek, a modern felfogás csak egyes muzeológusokat és nem az egész muzeológustársadalmat jellemezte. Sajnos az installációs eszközökről alig találni adatokat, csupán néhány, nemcsak tárgyakat, hanem termeket is bemutató fotó áll rendelkezésre ezek vizsgálatához.

¶ Látványos előrelépést jelentett viszont az 1937-es állandó kiállítás (fennmaradt fotódokumentációja ma is tanulságos), de az ezt követő évek a háborúig már nem voltak termékenyek, a háborús évek pusztítását követő politikai változások pedig teljesen új múzeumpolitikai koncepciót hoztak.

¶ A Nemzeti Múzeum 1918 és 1938 közötti intézménytörténetét vizsgálva azt kell látnunk, hogy a Magyarországot ért háborús, belpolitikai és gazdasági hatások több ízben hosszabb ideig megrendítették, aláásták az intézmény alapvető működési feltételeit, és e negatív hatások miatt még a jelentős erőforrásokat mozgósító Klebelsberg Kuno kultuszminiszter sem tudott végleges megoldást találni a múzeum problémáira. A két világháború közötti időszak mégis előrelépést hozott a kiállítóterek bővítésében, a korszerűbb felfogású gyűjteménykezelésben, az intézményszervezésben, valamint a kiállításrendezés technikája terén is, ezekért a célokért Hóman Bálint, Zichy István és Varjú Elemér tettek a legtöbbet. A legfontosabb változás a múzeum szervezetében következett be, 1922 és 1936 között törvények, rendeletek, belső utasítások sora érintette az intézmény(rendszer) egészét. Hóman Bálint miniszterként elvégezte mindazt, amit főigazgatóként megálmodott: az intézmény kereteit átszabta, a tudományos munka alapfeltételeit biztosította, a szükséges átköltöztetéseket és átépítést, infrastrukturális modernizációt a gazdasági válság ellenére befejezte. Egyetlen nagy, régen óhajtott célt nem tudtak csupán elérni: új, modern múzeum- és könyvtárépületet emeltetni, amelyekre nagy szükség lett volna a természettudományi és a néprajzi tárak, valamint a könyvtár számára, de az állam pénzügyi keretei határt szabtak e törek-
véseknek.

Irodalomjegyzék

Hóman Bálint beszéde. Elmondta az MNM főigazgatójává történt beiktatásakor, Bp. 1924

Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1913–1923. évi állapotáról és működéséről.
Az MNM főigazgatóságának kiadványa, Bp. 1926

Jelentés az Országos Magyar Történeti Múzeum 1936. évi állapotáról
és működéséről.
Közzéteszi: Gr. Zichy főig., Bp. 1937

Jelentés az Országos Magyar Történeti Múzeum 1937. évi állapotáról
és működéséről.
Közzéteszi: Gr. Zichy főig., Bp. 1938

A Magyar Nemzeti Múzeum öt éve. Jelentés az intézmény 1924–1928. évi állapotáról és működéséről. Kiadja: Hóman Bálint főig., Bp. 1929

A Báthory–Sobieski-emlékkiállítás katalógusa. Az MNM kiállításai VIII.
Bp. 1933

A bécsi gyűjteményekből Magyarországnak jutott tárgyak kiállítása az MNM-ben. Bp. 1933

Ernst Lajos magyar történeti gyűjteménye. Az MNM kiállításai VII. Bp. 1932

Kossuth emlékkiállítás. Az MNM kiállításai II. Bp. 1925

Liszt Ferenc-emlékkiállítás. Leíró lajstrom. Szerk.: Dr. Bartha Dénes,
Bp. 1936

Magyar Nemzeti Múzeum – Szent István-emlékkiállítás. Leíró lajstrom.
Bp. 1938

Magyar Nemzeti Nyomtatványkiállítás. Katalógus. Bp. 1937

Rákóczi-emlékkiállítás. Leíró lajstrom. Bp. 1935

Tíz év szerzeményei 1919–1928. Az MNM kiállításai V. Bp. 1928

Varjú Elemér: Vezető az MNM Történeti Osztálya által kiállított gyűjteményeiben. Bp. 1929

Vezető a Magyar Történeti Múzeum népvándorlási gyűjteményében.
Szerk.: Fettich Nándor, Bp. 1935

Sajtó

Magyarország, 1921. nov. 6.; 1922. dec. 30.; 1929. ápr. 3.; 1925. febr. 15.

Pesti Napló, 1923. febr. 18.; 1925. ápr. 5.; 1925. dec. 24.; 1933. máj. 3.;
1933. júl. 5.; 1937. máj. 21.

Az Est, 1922. dec. 30.; 1926. szept. 5.; 1929. dec. 19.; 1930. ápr. 12.

A Tükör, 1937. (Zádor Anna: A magyar Nemzeti Nyomtatványkiállítás, sajtókritika.)