A magyar zsidóság tárgyi emlékei a Néprajzi Múzeum kiállításán – imho

„Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik” Mt 24:2

MúzeumCafé 48.

A Néprajzi Múzeum Kő kövön. Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából című kiállítása a múlt év októberében nyílt meg. „A jelen kiállítás összefüggésében a kifejezés értelmét, jelképi értékét abban látom, hogy a tárgyak, amelyeket a kiállításon szemlélhetünk, valóban egy lerombolt egész darabjai. Az épület leromboltatott, de kövek elszórtan maradtak belőle, és kirajzolják az egykori népélet körvonalait.” Ezt Komoróczy Géza professzor mondta el beszédében a kiállítás megnyitóján. [1] Bár a kiállítás a 2014-es holokauszt emlékév keretében készült, a tárlat a soáról nem direkt módon beszél, sokkal inkább azt az időszakot mutatja be, ami a holokausztot megelőzte. A bemutató a néprajzi muzeológia nyelvén és eszközeivel szól a magyarországi zsidó kultúra legfontosabb elemeiről, a zsidók és nem zsidók együttélésének különböző formáiról, a második világháborút megelőző korszak legfontosabb sajátosságairól.

A kiállítás előkészítése során fontos kérdés volt, hogy hogyan mutatható meg mindez töredékességében, sok-sok hiánnyal, annak az anyagnak alapján, ami a múzeumba bekerült, ott megőrződött? Hogyan ragadható meg muzeológiai eszközökkel ez az eltűnt, elpusztított világ?

A magyar néprajzi kutatásnak a zsidósághoz, illetve a zsidóságnak a magyar néprajzhoz való viszonya csak egymással kölcsönhatásban érthető meg, fejthető fel. A zsidó kultúra iránti érdeklődés nyomokban tetten érhető ugyan a magyar néprajztudomány történetében, igazán hangsúlyos szerephez azonban soha nem jutott. A 19. század végi, 20. század eleji néprajzi kutatás, amely elsősorban a nemzeti kultúra kérdésére irányította a figyelmét, és leginkább a társadalom alsóbb szintjein élő csoportok kutatásával foglalkozott, nem nagyon keresett és talált fogást a zsidó kultúra néprajzi szempontú megközelítésén. Ugyanakkor a magyarországi zsidóság sem ambicionálta igazán, hogy néprajzi megközelítéssel foglalkozzanak kultúrájával. Hol vallási, hol etnikai közösségként igyekezett magát definiálni, vagy éppen a kettő között egyensúlyt keresni. A magyar zsidóság jelentős részének asszimilációs törekvései sem kedveztek a néprajzi kutatásoknak, hiszen ez sokkal inkább a meglévő különbségeket hangsúlyozhatta volna. A 20. század elején zsidó tudományos körökben is történtek kezdeményezések a zsidóság néprajzi – elsősorban folklorisztikai – szempontú vizsgálatára, tárgyainak gyűjtésére, ezek azonban nem jártak igazán sikerrel. [2]

A magyarországi múzeumok kiállításaiban – nem a holokauszt emlékév programjáról beszélek – nem, alig vagy hangsúlytalan módon jelenik meg a zsidó tematika. Jó esetben a vidéki múzeu-mok állandó kiállításaiban a zsidóságot vallási kegytárgyai képviselik (lásd például Bonyhád, Paks). A zsidóság helyi társadalmakban betöltött szerepére a kiállítások nem reflektálnak.

A Néprajzi Múzeumban 1983-ban nyílt meg Féner Tamás fotókiállítása, amely elsősorban a fővárosi zsidóság nyolcvanas évekbeli hétköznapjait és ünnepeit idézte meg. [3] 1995-ben Keserű gyökér címmel Rékai Miklós kutatásaira épülő, a munkácsi magyar zsidók hagyományos kultúráját bemutató fotókiállítás nyílt. A múzeum 1991-ben megnyílt A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállításában – a különböző felekezetek bemutatásánál – szerepel néhány zsidó rituális tárgy is. A Kő kövön kiállítás mindhárom tárlatra reflektál: Féner Tamáséra egy fotójával, amelyen egy temetői rituális kézleöntés látható, Rékai Miklós kutatásait gyűjtött tárgyai és fotói révén emeli be a bemutatásba, illetve az állandó kiállítás néhány szertartási tárgyát is egészen új kontextusba helyezi.

A kiállítás törzsanyagát a Néprajzi Múzeum saját gyűjteménye adja. Ez a kollekció – egy-egy tárgyat kivéve – még soha nem szerepelt kiállításon, sőt igazán eddig még a múzeum zsidó vonatkozású anyagának pontos számbavétele, értelmezése sem történt meg. A tárlat erre tesz kísérletet: bemutatja a kicsiny, ámde jelentős judaikagyűjteményt, a zsidó használati tárgyakat, a zsidó műtárgykereskedők, magángyűjtők révén a múzeumba került tárgyakat, és közzéteszi a zsidó vonatkozású fotóanyagot.

Az anyag kiválogatásakor az első lépések megtétele sem volt könnyű. Hogyan lehet a mintegy kétszázötvenezres gyűjteményben megtalálni a zsidó tárgyakat? Mely tárgyak sorolhatók ebbe a csoportba? Egyáltalán hogyan kerültek a Néprajzi Múzeumba zsidó tárgyak? Mit reprezentálnak és mit nem? Mennyiben adatoltak, mit tudunk róluk? Számos kérdés, amelyekre a kiállítás készítése során választ kellett találni.

A múzeumunkban őrzött zsidó eredetű tárgyak legnagyobb része az 1910-es évek elején került a gyűjteménybe egy zsidó műtárgykereskedő, Grünbaum Gyula révén, aki abban az időben hozzávetőleg ezer kvalitásos népművészeti tárggyal gyarapította a gyűjteményt. Ezek sorában találhatók a Dunántúlról, elsősorban saját lakóhelyéről, Sopronkeresztúrról behozott zsidó szakrális és mindennapi eszközök is. A jó szemű és ízlésű kereskedő minden valószínűség szerint a zsidó tárgyakat – csakúgy, mint a többi általa közvetített népművészeti alkotást – saját, autentikus környezetükből emelte ki. Ugyanebben az időszakban más közvetítő kereskedők révén (Lichtneckert József, Hajnal Ignác) is került néhány zsidó tárgy a múzeumba. Ezt követően azonban mintegy nyolcvan esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újabb zsidó tárgyak jelenjenek meg a múzeum gyűjteményében. Az 1990-es években Rékai Miklós kutatásai jóvoltából gyarapodott néhány munkácsi tárggyal a kollekció. A többi, a kiállításban felbukkanó tárgy inkább a véletlennek köszönhető. Az 1950-es években gabonamérő edényként gyűjtött kétfülű rituális kézleöntő bögre, az első világháború után az Országos Fémelosztó Központtól vásárolt ón szédertálak, a korondi fazekasoktól az 1990-es években szuvenírként rendelt népművészeti rituális kerámiák vagy a múzeum lépcsőházában elvesztett horgolt kipa jelentik a múzeum „zsidó gyűjteményének” mozaikjait.

A tárgyak mellett az 1910-es, 1920-as években ugyancsak jelentős fotóanyagra tett szert az intézmény. Egyrészt neves magyar néprajzkutatók (Györffy István, Viski Károly) gyűjtőútjaik során a vidéki fotóműtermekből zsidó vonatkozású fotóanyagot – elsősorban portrékat – is hoztak a múzeumba. Az ebben az időben bekerült képek között vannak olyanok is, amelyeket kifejezetten a múzeum számára készítettek. Ilyen például a rituális vágást megörökítő vagy az imához készülődő ortodox zsidó alakját rögzítő felvétel is (ez utóbbi Györffy fotója).

Ez volt tehát az az anyag, amelyből ki tudtunk indulni. A tárgyak szintjén – két kivételtől eltekintve – csak a Néprajzi Múzeum anyagát használtuk, a fotóanyag bemutatásánál viszont segítségül hívtuk a Centropa Alapítvány gazdag és konkrét családtörténetekbe ágyazott fotóanyagát, valamint más múzeumok, intézmények zsidó vonatkozású fényképeit is.

A kiállítás készítése során két – más-más szempontból fontos – múzeumi előkép is inspirálóan hatott. Az egyik a berlini Európai Kultúrák Múzeumának 2008-as Europa entdecken! című kiállítása, ami tizenhárom kiemelt tárgy bemutatásával és kontextusba helyezésével adott képet Európa sokszínű kultúrájáról, a hasonló és eltérő jegyeket egyaránt hangsúlyozva. Mindeközben az európai etnológia olyan kulcsfogalmaira reflektált, mint az utazás, az identitás, az emlékezetkultúra, a kulturális kapcsolatok, a kézművesség, a hagyomány vagy a vallás. Ez a kiállítás az azóta megnyílt állandó kiállítás előtanulmányának számított. [4] A másik a koppenhágai zsidó múzeum példája. A Daniel Libeskind által tervezett belsőépítészeti megoldás nemcsak a kiállítás központi gondolatának, a micvának [5] letisztult, ugyanakkor hatásos és több szinten megjelenő bemutatását teszi lehetővé, hanem a kiállításban tárgyalt témák egymáshoz való viszonyaiban való kibontását is. [6]

A Kő kövön című kiállítás az emlékezés sajátos formáját választotta: a holokauszt előtti időszakból a múzeumi anyag alapján megismerhető képet hívja elő a magyar vidéki zsidóságról. Elsősorban lokális „esettanulmányok” alapján mutatja be a magyarországi zsidóság hétköznapi életét, a többségi társadalomban elfoglalt helyét, sajátos kultúrájának bizonyos jellemzőit, a hagyomány és modernitás lehetséges útjait (vagy éppen útvesztőit). Mindezt úgy teszi, hogy közben a megmaradó és újraéledő magyar zsidó kultúra elemeire is reflektál.

A kiállítás tudatosan vállalja a töredékességet mint a prezentáció tartalmának és formájának meghatározó elemét. A bemutatni kívánt korról töredékesek az ismereteink, töredékes a rendelkezésre álló anyag, az egész világ az elmúlt és a megmaradt töredékekben értelmezhető leginkább. A tárlat tehát nem kíván teljes képet felrajzolni, sokkal inkább azt a sajátosságot emeli ki, hogy ez a kultúra mára nehezen rekonstruálható, a maga egykori teljességében nem, csupán bizonyos elemeiben idézhető fel.

A bemutatott tárgyakból kiindulva, azokat a középpontba helyezve a tárlat tíz témát jár körül. Egy különleges tárgy, a pápai betegsegélyező egylet 1829-ből származó adománykönyve segítségével a micva és az adományozás kérdéseivel, a pápai zsidóság történetével ismerkedhet meg a látogató. A zsidó férfi és női fejviselet, illetve a rituális kellékek világába vezet a Strájmli és főkötő című rész. A vidéki zsidó kereskedők és a helyi társadalommal való kapcsolat elemeivel foglalkozik, illetve a Néprajzi Múzeum zsidó tárgyai gyűjteménybe kerülésének körülményeivel ismertet meg a Handlé és nagykereskedő című egység egy matyó terítőt a középpontba állítva. A településen belüli zsidó és nem zsidó terek kérdésével Bonyhád példáján keresztül foglalkozik a Schulklopfer és zsinagóga című rész, a szombathoz kapcsolódó szokásokat a Barhesz és beszamim, az év ünnepeinek egy részéhez tartozókat pedig a Szédertál és macesz című egységek mutatják be. A zsidó otthonok falra helyezett „képeiből” villant fel néhányat a Mizrah-tábla és házi áldás, a zsidó konyha sajátosságait és a rituális tisztaság kérdéseit tárgyalja a Kóser és tréfli című töredék. A zsidó kultúrában a fény szerepét világítja meg a Hanukia és örökmécs, a halálhoz kapcsolódó szokásokat pedig a Gyász és kaddis című egység járja körül.

Az egyes témák sem kronologikus, sem pedig logikai sorrendre nem fűzhetők fel. A látogató – már amennyire a tér adottságai ezt megengedik – bármelyiket bármelyik után megnézheti, végiggondolhatja, összekapcsolhatja, de a kiállítás végére ezekből a mozaikokból mindenképpen kirajzolódnak a magyarországi vidéki zsidóság kultúrájának bizonyos jellemzői. A kiállítás egy-egy kérdésről nem általánosságban, hanem inkább konkrét példák – családi történetek, adott közösségek, lokális sajátosságok (Pápa, Mezőkövesd Tokaj, Makó, Bonyhád, Munkács, Sopronkeresztúr), kiemelt részletek – alapján beszél. Ebben a szellemben a zsidó hétköznapokat és ünnepeket, a különböző foglalkozási és társadalmi rétegeket mutatja be, illetve ezek kapcsán egy-egy meghatározott témát jár körül.

A rendezői szándék szerint a tárlat többféle olvasatban értelmezhető. Az egyik réteget maguk a kiállítási tárgyak, fotók és történeteik jelentik, amelyekből a tematikus összerendezés segítségével kirajzolódnak a magyar zsidóság történetének, kultúrájának elemei. A másik réteg a tárlat több pontján megjelenő, a zsidó – nem zsidó kapcsolatokra tett ikonográfiai utalás (házi áldás, mézeskalács ütőfa) vagy történeti, néprajzi párhuzamok felvillantása (főkötő, örökmécs). Egy harmadik szint a gyűjteményi reflexió, a kiállítási tárgyak múzeumi gyűjteményhez való kapcsolatának bemutatása, illetve a néprajztudomány és a zsidóság kutatásának viszonyára tett jelzések. A holokauszt is inkább utalások formájában van jelen a kiállításban. Egy munkácsi fotón a kalácssütő asszony karján látható tetovált szám, a háború után a szemétdombról előkerült családi fényképek vagy éppen a kivezető folyosón megjelenő szentgáli (a szentgáli zsidóknak a veszprémi gettóba indulását megörökítő) és veszprémi (a veszprémi zsinagóga a világháborús gettó részeként ideiglenes lakhelyként szolgált) fotók sorolhatók ide. A kiállítás tartalmi rétegeinek megjelenítését a vizuális nyelv is igyekszik alátámasztani. Minden egyes témának saját színe van, ami a posztamenseken és a táblák feliratain is megjelenik. Az adott téma központi tárgyának kiemelése mindig erőteljes vizuális jellel történik. Az eligazodást az egyes témákhoz választott, a főszövegeknél megjelenő zsidó szimbólumok grafikus ikonnal történő ábrázolása (az adományozást egy persely, a szombatot egy fonott barhesz, az ünnepet két gyertyatartó, a fejviseleteket egy kipa rajza szimbolizálja), a témák vizuális egymáshoz kapcsolása is segíti. Néhány installációs elem is a zsidó szimbolikára reflektál (menóra, Dávid-csillag). Két erős digitális installáció is segíti a kiállítás értelmezését: a pápai adománykönyv „életre keltését” lehetővé tévő digitális vitrin, illetve a szombati családi szertartást bemutató animáció a tartalmat erősítő és egészen korszerű muzeológiai megoldások.

A kiállítás utolsó, múzeumpedagógiai termét diákok rendezték be saját, tematikus csoportokba foglalt tárgyaikkal és történeteikkel, amelyek a zsidósághoz való személyes viszonyukat fogalmazzák meg. A terem egyik falán pedig a tárlat alkotóinak – a kurátoroknak, a látványtervezőnek, a szakértőknek, a grafikusnak – a zsidósághoz köthető tárgyai jelennek meg. Az itt elhelyezett tárgyak és a hozzájuk kapcsolódó történetek önmagukban is érdekesek, de ezen túlmenően erőteljes személyességükkel a látogató számára egészen más dimenzióba helyezik az egész tárlat anyagát és témáját.

A Kő kövön. Töredékek a magyar zsidóság kultúrájából című kiállítás valódi csapatmunka eredménye. A múzeum kurátorain, múzeumpedagógusán és egész stábján kívül részt vettek benne szakértőként a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének kutatói, látványtervezőként a zsidó kultúrában jártas művész, a MOME Techlab munkatársai, segített a Centropa Alapítvány, más múzeumok és intézmények, a középiskolai közösségi szolgálat diákjai.

A Néprajzi Múzeum mostani kiállítása ráadásul nem csupán egy eddig gyakorlatilag ismeretlen gyűjteményi anyagot tár a látogatók elé, olyan zsidó tárgyakat mutat be, amelyek a vidéki zsidó kisemberek hétköznapi és ünnepi tárgykultúrájának részét alkották, hanem mindezt pontosan egy olyan narratívába és egyben interpretációs keretbe helyezi, amit Toronyi Zsuzsanna oly sokszor hiányol írásaiban [7]: a zsidóságot a társadalom részeként, tárgyait pedig a „néprajzi tárgyak” összefüggésében mutatja be.

Egy múzeumi kiállítás magától értetődően tárgyak segítségével bontja ki, jeleníti meg választott témáját. Az emlékezés kapcsán azonban ez egyáltalán nem evidencia. Vagy talán mégis? Jan Assmann megállapítása szerint az emberi emlékezet egyik külső dimenziója a tárgyak emlékezete. Az embert körülvevő hétköznapi és személyes tárgyak tükörképet tartanak elé, önmagára, saját és ősei múltjára emlékeztetik, a múlt és jelen értelmezhetővé válik általuk. [8]

 

[1] A beszéd teljes szövege megjelent a Néprajzi Értesítő 2014-es számában. Komoróczy Géza: Kő kövön. Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából. Néprajzi Értesítő XCVI. (2014) Budapest, Néprajzi Múzeum, 2015. 133–135.

[2] Mindezekről lásd bővebben Rékai Miklós: „szedjétek össze a maradékot, hogy el ne vesszen” (Jn 6,12). Válasz egy régi felhívásra. Ethnographia, 110. 1. 24–33. Toronyi Zsuzsanna: Útmutató gyűjtemények néprajzi értelmezésére: zsidó néprajzi múzeum? Néprajzi Értesítő LXXXVIII. 8. (2006). 49–60.

[3] A kiállítás anyaga kötet formájában is megjelent: Féner Tamás–Scheiber Sándor: …és beszéld el fiadnak… Budapest, Corvina, 1984.

[4] 2011-ben nyílt meg a Kulturkontakte. Leben in Europa című állandó kiállítás.

[5] A micva szó eredeti jelentése parancsolat, isteni rendelet, mai szóhasználatban azonban sokkal tágabb értelmet kapott, minden erkölcsi kötelességet és jó cselekedetet jelent.

[6] A múzeumról lásd bővebben: Szarvas Zsuzsa: Micva – avagy Libeskind és a koppenhágai zsidó múzeum. http://www.magyarmuzeu-mok.hu/kiallitas/1892_micva_%E2%80%93_avagy_libes-kind_es_a_koppenhagai_zsido_muzeum.

[7] Toronyi Zsuzsanna: A holokauszt örökségét kiállítani is nehéz. MúzeumCafé 40. 8. évf. 2014/2. 50–65. Uő.: Nem oldódott fel a Mohács óta meglevő gyűlölet. http://artportal.hu/magazin/kozugy/nem-oldodott-fel-a-mohacs-ota-meglevo-gyulolet-i.

[8] Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Budapest, Atlantisz 1999.