„Manógyűjtemény” őrzi az idei év furcsa viselkedésű rovarát

MúzeumCafé 32.

Számos népmesében, mítoszban, elbeszélésben találkozhatunk manókkal és koboldokkal. Általában apró, gonosz erdei szereplőként jelennek meg, akik furfanggal, álnok cselszövéssel keserítik meg az arra járó vándorok életét. Él azonban Magyarországon egy nagyon is valóságos lény, amely szintén manóként, méghozzá ájtatos manóként ismert. Egyes hagyományokban mesebeli névrokonaihoz hasonlóan gonosz, álnok teremtményként tekintenek rá, míg máshol misztikus bölcsesség birtokosaként tisztelik. Részben furcsa, meseszerű alakjának, érdekes viselkedésének és az őt körüllengő számos mendemondának köszönhető, hogy 2012-ben a Magyar Rovartani Társaság az Év rovarának választotta az ájtatos manót.

Az Év rovara számos szempontnak kell megfeleljen. Például legyen szabad szemmel is jól látható, látványos megjelenésű, legyen közismert a szakemberek és a közönség körében egyaránt, legyen ismert az életmódja, kapcsolódjanak hozzá kulturális elemek, és lehetőleg szerepeljen az iskolai tananyagban. Ezeknek a szempontoknak az ájtatos manó maradéktalanul megfelel.

Az ájtatos manó vagy más néven imádkozósáska (Mantis religiosa) a rovarok osztályának, ezen belül a fogólábúak rendjének képviselője. Ebbe a rovarrendbe több mint 2300 fajt sorolnak, többségük a trópusi és a szubtrópusi területek lakója. Bár alapfelépítésük megegyezik a többi rovaréval, a ragadozó életmódhoz történő alkalmazkodás eredményeként az idők során különböző változásokon mentek keresztül. Nagy, háromszögletű, rendkívül mozgékony fejük, hatalmas szemük, meghosszabbodott előtoruk, erőteljes, tövises fogólábuk olyan jellegegyüttest képeznek, amelynek köszönhetően könnyen felismerhetők és megkülönböztethetők más rovaroktól.

A Magyar Természettudományi Múzeum Állattárában található fogólábúakat a Kisebb Rovarrendek Gyűjteménye őrzi tizenkilenc másik, viszonylag alacsony fajszámú rovarrend képviselőivel együtt. Az úgynevezett „manókat” felölelő gyűjteményrész mintegy ezer preparált példányt és százhatvan fiola alkoholos anyagot számlál. A múzeum hazánktól legtávolabb gyűjtött ájtatos manói Ausztráliából és Új-Zélandról származnak,. Többségük azonban ázsiai gyűjtésekből került ide, s ezek között a mi imádkozósáskánkhoz nagyon hasonló kinézetű, de annál nagyobb méretű példányokkal is találkozhatunk. Az ázsiai kultúrában betöltött szerepe miatt érdemes megemlíteni a kínai imádkozósáskát (Tenodera sinensis). A harcművészeti oktatásáról híres Saolin kolostorban régóta gyakorolnak egy különleges stílust.

Ez pedig a „mantis kung-fu” nevet viseli. A hagyomány szerint a stílus alapítója az alapötleteket éppen egy ilyen imádkozósáska megfigyelése közben szerezte. A tudásával folyton elégedetlen mester egy napon szemtanúja volt egy imádkozósáska és egy kabóca küzdelmének, ami az előbbi győzelmével végződött. Ez az élmény akkora hatást gyakorolt rá, hogy azonnal magával vitte a rovart a kolostorba egy alaposabb tanulmányozás céljából. A stílus alapelemei tehát az ő rovarmegfigyelései és következtetései nyomán születtek.

Az Ázsiából származó preparátumok között a Magyarországon őrzött fajtól jelentősen eltérő küllemű példányok is vannak. A borneói Deroplatys desiccata fáról lehulló, halott levélhez hasonlít. Ez a mesteri fokú, tökéletességig fejlesztett álcázás nem ritka az imádkozósáskák között, és főként a ragadozókkal szembeni védelmet szolgálja.

A védekezés másik hatásos eszköze az elülső szárnyakon viselt „szemfolt”. Az első pár szárny hirtelen felemelése olyan benyomást kelthet a támadóban, mintha egy nagyobb állattal találta volna magát szembe. Ilyen szemfoltos szárnyai vannak a vietnami Creoboter apicalisnak. Az álcázás azonban nemcsak a támadók elleni védekezésre való, hanem a préda elől is elrejthet, a legtöbb imádkozósáska ugyanis lesből támad a zsákmányára. A sivatagi körülmények azonban nem kedveznek az ilyen stratégiának. A Közel-Kelet száraz, sivatagos élőhelyeiről származó csökevényes szárnyú Eremiaphila-fajok éppen ezért kifejezetten aktívan vadásznak. Ennek a viselkedésnek tulajdoníthatók náluk a többi fajéhoz viszonyítva jellemzően hosszabb járólábak.

A gyűjtemény legrégibb azonosítható eredetű fogólábúi is Ázsiából valók. Xántus János gyűjtéséből származnak, aki az 1848–49-es szabadságharc bukása, majd a hadifogságban töltött évek után Amerikába emigrált, és ott természetrajzi gyűjtőként nagy megbecsülést vívott ki magának. Hazatérése után báró Eötvös József kultuszminiszter támogatásával 1869–1870-ben részt vett egy osztrák–magyar szervezésű kelet-ázsiai kutatóexpedícióban. Időközben nézeteltérése támadt a kutatóút vezetőivel a gyűjtött anyag bécsi vagy pesti elhelyezését illetően, ezért egyedül folytatta útját, amelynek során hatalmas természetrajzi és néprajzi gyűjteményt hozott létre. Borneó szigetéről származik az a Tenodera superstitiosa és Metallyticus splendidus, amelyeket később Carl Brunner von Wattenwyl svájci entomológus azonosított. Az utóbbi faj rokonaival együtt a feltűnő, csillogó, fémes színeivel – neve is erre utal – a fogólábúak „ékkövei” közé tartozik.

Számos különleges faj példányaival gazdagította a gyűjteményt Biró Lajos, aki Új-Guinea szigetének zoológiai, botanikai és néprajzi feltárásával írta be magát a tudomány történetébe. Az 1896-ban kezdődő és hét éven keresztül tartó gyűjtőútjáról hozott fogólábúanyagból sajnos mára igen kevés, csupán öt-hat példány maradt.

Bár a legtöbb, a múzeumban található preparált példányt Ázsiában gyűjtötték, a fogólábú-gyűjtemény Afrikából származó része fajokban gazdagabb. A hazánkban is honos ájtatos manót (Mantis religiosa) erről a kontinensről is gyűjtötték, Guineából és Tanzániából. Itt is találkozhatunk a mi ájtatos manónkhoz hasonló, de nagyobb afrikai imádkozósáskákkal (Sphodromantis-fajokkal), valamint kiválóan álcázott fajokkal. A Phyllocrania paradoxa például levélhez, míg a Popa spurca száraz gallyhoz hasonlít. Az álcázás minőségét csak fokozza az állatoknak az a jellegzetes és furcsa viselkedése, hogy támadás esetén a mélybe vetik magukat, imitálva azt a jelenséget, mintha csak egy levél vagy gally tört volna le.

Az ázsiai szemfoltos Creoboter apicalishoz hasonló az afrikai Pseudocreobotra wahlbergii, amelynek az afrikai néphagyományban évszázadokig különös jelentőséget tulajdonítottak: a khoik és a szanok minden élő közös ősének tekintették. Innen ered az imádkozósáskák általános helybeli elnevezése, a „Hottentots God”.

Kittenberger Kálmán neve nemcsak a természettudósok körében ismert. A vadászirodalom egyik legnagyobb klasszikusaként tisztelt utazó is nagyban hozzájárult a múzeum afrikai manógyűjteményének gyarapításához. Fogólábúi közül jelenleg egy tanzániai Miomantis affinis (1903-ból) valamint egy ugandai Mantis inornata (1913-ból) található a gyűjteményben; ezek az első és a negyedik afrikai útja után kerültek hozzánk.

Ugyancsak afrikai eredetűek a gyűjtemény méretbeli szélsőségei is. Az Ischnomantis werneri példányait, amelyek közül a nőstény eléri a tizenhárom centiméteres testhosszúságot, Ferencz Károly mezőgazdasági szakértő Guineában fogta számos egyéb fogólábúval együtt. A gyűjtemény legkisebb manói pedig a Pócs Tamás botanikus által Tanzániában gyűjtött, csupán másfél centiméteres Tarachina zernyi példányai.

Különleges felépítésű fogólábúak az említett kontinensek mellett Amerikából is kerültek a gyűjteménybe. Az American Grass Mantis néven ismert fűutánzó imádkozósáska (Thesprotia graminis) az Egyesült Államokból, a vele rokon Thesprotia malicenta példányai pedig Brazíliából származnak. Különlegességük, hogy szűznemzéssel (vagyis hímek közreműködése nélkül) szaporodnak, akárcsak a Brunneria genus fajai, amelynek egy példánya Argentínából került a gyűjteménybe.

Ermanno Giglio-Tos olasz entomológus, a Cagliari Egyetem professzora az elsők között tanulmányozta tudományos igénnyel anyagunkat. Ennek eredményeként az 1910-es években legalább 16 új fajt írt le a tudomány számára, amelyek típuspéldányai a gyűjtemény akkori legértékesebb részét képezték. Ezek azonban megsemmisültek 1956-ban, amikor egy gyújtóbomba miatt leégett a múzeum Baross utcai épülete, és más gyűjtemények mellett a fogólábúak nagy részéből is füst és hamu lett. Elképzelhető, hogy ugyanennek a tűzvésznek lett az áldozata Brancsik Károly trencséni orvos és természettudós fogólábú-gyűjteménye is, amelynek néhány darabja megtalálható ma a Természettudományi Múzeumban. Brancsik 12 fogólábúfajt írt le Afrikából, Madagaszkárról, Új-Guineából, Ausztráliából és Dél-Amerikából.

A mai gyűjtemény, amely 140 faj meghatározott példányait tartalmazza, a veszteségek ellenére is bemutatja a rend méret- és formagazdagságát, elsősorban az 1960-as–70-es évek intenzív gyűjtőtevékenységének köszönhetően. A faji szinten azonosított példányok száma 530, ennek az anyagnak a legnagyobb részét Max Beier bécsi entomológus dolgozta fel az 1970-es években. A gyűjtemény nagyobbik része azonban továbbra is arra vár, hogy hozzáértő szakemberek szeme elé kerüljön.