Idén a Pannon GSM Távközlési Zrt. kapta a Summa Artium Mecénás-díját, amelyet a kulturális szférában a legnagyobb támogatást nyújtó cégnek ítélnek oda. A vállalat mecénási tevékenységéről Majorosi Emesét, a Pannon GSM kommunikációs igazgatóját kérdeztük.

– Miben áll az a vállalati mecenatúra, amit a Summa Artium ezzel a rangos díjjal jutalmazott?

A díjat a kortárs művészet támogatásáért kaptuk. A Pannon támogatói szerepkörében két kiemelt terület van: a sport és a művészet, ezen belül a képzőművészet. Kiválasztottunk két olyan intézményt, amelyeknek fő támogatói vagyunk, nevezetesen a Nemzeti Galériát, amely a klasszikus képzőművészet tárházát tartja fönn és nyitja meg a nagyközönség számára, és az acb Galériát, amely fiatal kortárs művészek alkotásait vonultatja föl és kínálja. Nagyon sok jónevű művész állít ki itt, mi több, a galéria már külföldi megrendeléseket is kap, így művészei nyugati és tengerentúli piacokon is meg tudnak méretődni, s maga a galéria is jelentős nemzetközi hírnévre tett szert. Ez utóbbi támogatásáért kaptuk a Summa Artium-díjat.

– Miért döntöttek pályakezdő képzőművészek mellett, akiknek még nincs nevük, nem képviselnek akkora piaci értéket, mint a befutottak? Hogy úgy mondjam, ez a legkevésbé „hálás” terület a támogathatók közül.

Távközlési cég vagyunk, a technológiát és a modernséget képviseljük, valósítjuk meg. Számunkra a napi munka szintjén nélkülözhetetlenek az előremutató, innovatív szolgáltatások. Úgy gondoljuk, hogy az újításnak, a fejlődésnek nemcsak a technológiában van helye, hanem a művészetekben is. Szeretnénk, ha a kortárs művészet éppen olyan elismert lenne a közönség szemében, mint a klasszikus alkotások. Igaz, ennek hátránya, hogy kevéssé ismert, előnye viszont, hogy még megfizethető, hozzáférhető. Egyszóval megvásárolhatjuk, és szobánk falára akaszthatjuk. Vélhetőleg vannak köztük műremekek, amelyeknek rendkívüli értékét még föl sem ismerhették a kortársak. Figyelemmel kísérjük a galéria kiállítóit, és hónapról hónapra büszkeséggel tölt el, milyen tévedhedtetlen érzékkel választja ki az acb vezetője a műveket. Én magam is többet ki tudnék szemelni közülük a saját részemre.

– Egyszóval a támogatás a galériának szól, és nem az ott kiállító művészeknek?

A galériának, s ezáltal több alkotó művei is piachoz juthatnak. Jelentős kommunikációs lehetőségeket biztosítunk a galéria számára, nagyméretű, színes hirdetések, kiállításajánlók, reprodukciók elhelyezésével a legrangosabb szakfolyóira-tok, lapok hasábjain. Havonta – ugyanis ilyen időközönként nyílik egy-egy új kiállítás. A hirdetés alapját mindig egy műalkotás képezi, s ezt igen sok helyen jelentetjük meg. Ezért természetesen nem keveset fizetünk, viszont ezzel odavisszük a látogatókat, érdeklődőket, esetleg vásárlókat. Három éve vagyunk az acb Galéria támogatói. A cég tulajdonosa és művészeti vezetője, Szoboszlay János kiváló szakember, akinek a személye garantálja a minőséget.

– Egy ilyen nívós cég csakis minőségi „produktumokhoz” adhatja a nevét…

Így van. És a galériatulajdonos személyében szükségünk van a hozzáértő szemére ahhoz, hogy meglássa az értéket az akár még föl sem fedezett alkotók műveiben. És nagyon jó szervezőnek, ötletembernek, menedzsernek is kell lennie. Úgy látjuk, az ő esetében mindez együtt van, nyugodtak lehetünk tehát afelől, hogy a támogatás jó helyre jut.

– Mi a véleménye a magyarországi magántőke mecéná-lási kedvéről? Úgy hiszem, nem tülekednek…

Elsősorban a nagyvállalatok vágnak bele, több olyan bankról, cégről tudunk, amely komoly kiállítást, gyűjteményt tart fönn és adott esetben gyarapít. A nagyvállalatok adakozásának jóvoltából valósulhatott meg egy olyan nagyszabású kiállítás is például, mint amilyen a Van Gogh-tárlat volt. Tehát vannak már jó példák. Csak becslésem van arra nézvést, hogy a magyarországi vállalatoknak mintegy 10-20 százaléka vehet részt a mecénálásban.

– Feltételezem, netán az is közreműködik a művészet-támogatási kedv kialakulatlanságában, hogy az újgazdagok, a topmenedzserek még nemigen büszkélkednek kellő műveltséggel, ami ráébresztené őket ennek a fontosságára. Hogyan vélekedik erről?

Egyetértek. Nincs még divatja ennek Magyarországon. Legfönnebb tíz-húsz, topon lévő magántőkést tudnék megnevezni a leggazdagabb magyarok közül, akik magánszemélyként adakoznak a kultúra szférájában, és emiatt is ismertté váltak. Ez pedig országos viszonylatban nagyon kevés. És az is kétséges, szükség van-e arra, hogy a mecénálásukat nevesítve közzétegyék.

– Azt hiszem, ez sem véletlen, hiszen az ekkora mértékű adakozás már fényben fürdeti a nevüket, és visszahat a vállalkozásuk sikerére is. Hiszen a kulturális minőség támogatása cégük imidzsének auráját is növeli.

Így van. Mi nem elsősorban azért vállaljuk a kulturális támogatást, hogy társadalmi jószolgálatot tegyünk. Úgy érezzük, hogy ez arculatunk, márkánk, vállalati identitásunk része. Nem arról van szó, hogy kipipáljuk ezt a tevékenységet, hanem megpróbálunk együtt élni vele, és jó értelemben véve használni a velejáró lehetőségeket. Például a Nemzeti Galéria támogatása nemcsak büszkeségszámba megy az adományozói listánkon, hanem ügyfeleinket is bevonjuk a művészet élvezetébe, üzleti rendezvényeinket is elvisszük a Galériába. Néhány hónappal ezelőtt a Vaszary-kiállítás megnyitása előtti, zártkörű ünnepségre meghívtuk partnereinket: művészettörténész kalauzolta őket, és nagyon nagyra becsülték a gesztusunkat. Enélkül sokan el se látogattak volna egy ilyen kiállításra, de most kedvet kaptak rá. Ugyanezt tesszük az acb Galériában is, de úgy látom, hogy egyelőre a Nemzeti Galériához nagyobb kedvük van az üzletfeleinknek.

– A mecénálásban volt-e nyugati modelljük?

Norvég tulajdonos leányvállalata vagyunk; az anyacég többezer dolgozójával az északi ország egyik legnagyobb vállalata, és a nemzeti össztermék jókora részét adják. Ők is komoly kulturális mecenatúrát gyakorolnak, ők is kifejezetten a képzőművészetet támogatják, és székházukban jelentős kortárs képzőművészeti gyűjteményt tárolnak. Nem pusztán egy hagyományos irodai könyezet az, egy-két képpel a falon, hanem kifejezetten oda tervezték az installációkat.

– Ilyesmit láttam én is néhány nagy frankfurti bank előcsarnokában.

Hamarosan mi is költözünk új, budaörsi székházunkba, ahol ugyanezt szeretnénk megvalósítani. Nem gyűjteményt akarunk, hanem oda tervezett-készített műalkotásokat, mert hisszük, hogy ez az inspiráló környezet folyamatos kreativitásra, szellemi megújulásra sarkallja majd a munkatársainkat. Egyszóval, a mi javunkra válik.