Melyek a jogszabályi feltételei, illetve az etikai kritériumai annak, hogy egy magángyűjtő kollekciója múzeumi rangot kapjon?

Galambos Henrietta múzeumi jogász, az ICOM MNB elnökségi tagja

Az ICOM Közgyűlése által Buenos Airesben elfogadott, és azóta többször módosított múzeumi Etikai Kódex a Preambulumában kimondja, hogy a Kódex csupán a minimális szakmai követelményeket rögzíti a múzeumok tekintetében. Ezek olyan követelmények, amelyekre a törekvés valamennyi múzeumtól és múzeumban dolgozótól joggal elvárható. A Preambulum utal arra is, hogy míg egyes országokban jogszabály fogalmazza meg a minimális követelményeket, addig másutt ugyanez az útmutatás „akkreditálás”, „regisztráció” vagy más értékelési, vagy minőségbiztosítási rendszer keretében érhető el.

Az alábbiakban három állam példáján illusztrálom a főbb európai gyakorlatokat. Nagy-Britanniában a brit múzeumi szövetség saját múzeumdefiníciót alkotott, amely körből az állami fenntartású múzeumok tekintetében egy akkreditációs rendszerrel (Accreditation Scheme), a nem állami fenntartásúak vonatkozásában pedig egy különleges regisztrációs rendszer segítségével (Designation Scheme) „minőségi múzeumok” emelkednek ki. Franciaországban törvényi szinten határozzák meg a múzeum fogalmát, s azon belül egy szűkebb körben különülnek el a „franciaországi múzeumok”. Végül a holland gyakorlatot vizsgáljuk meg, ahol az ICOM Etikai Kódexének múzeumdefinícióját vették át: az ott rögzített meghatározásnak történő megfelelés ugyanis az egyik alapvető kritériuma a múzeumi regisztrációnak.

Nagy-Britanniában, attól függően, hogy ki a tulajdonos vagy a fenntartó, milyen a menedzsment, és hogyan finanszírozzák a múzeumokat, különböző típusú múzeumokról beszélünk: ezek közé tartoznak a nemzeti múzeumok, de az úgynevezett független múzeumok is, amelyek az államtól közvetlenül nem kapnak anyagi segítséget, de különböző kormányzati programokon keresztül mégis lehetőségük van pályázati pénzekhez jutni.

A brit Múzeumi Egyesület 1998. évi definíciója szerint: „A múzeumok olyan intézmények, amelyek gyűjtik, védik és hozzáférhetővé teszik azokat a műtárgyakat és fajokat, amelyeket a köz érdekében és bizalmából őriznek.” Ez a definíció rendkívül széleskörű, s ennek alapján az Egyesült Királyságban mintegy 2500-ra tehető a múzeumok száma (ezeket egyébként a múzeumi szövetség által évente közzétett Museums & Galleries Yearbook sorolja fel teljes körűen). Ezen belül két kör különül el markánsan, az egyik az akkreditált státust kivívott mintegy 1800 állami fenntartású múzeum, amelyek megfelelnek a nemzetileg megállapított sztenderdeknek a menedzsment, az állagvédelem és a látogatói szolgáltatások terén, illetve a kiemelt (designated) státust elnyerő, kifejezetten nem nemzeti múzeumok, így a magánmúzeumok is, amelyek kiemelkedő nemzeti vagy nemzetközi jelentőséggel bírnak, és ezáltal a brit kulturális örökség fontos részét képezik. A brit akkreditációs rendszer az egyik leginnovatívabb és leghatékonyabb kormányzati eszköz a múzeumi szektor fejlesztésére.

Az akkreditációs rendszer három célt tűz maga elé:

1. A múzeumok és galériák ösztönzése, hogy minimumszabványokat teljesítsenek a múzeumvezetés, a felhasználói szolgáltatások, a látogatók komfortérzetének növelése, valamint a gyűjteménymenedzsment terén.
2. A múzeumokba, egyrészt mint a társadalom közös érdekében gyűjteményeket őrző, másrészt mint közpénzekkel gazdálkodó intézményekbe vetett bizalom megerősítése.
3. Minden magát múzeumnak nevező intézmény közös etikai alapra helyezése.

Akkreditált státust azonban többek között magánmúzeumok sem szerezhetnek. A nem nemzeti múzeumok, könyvtárak és levéltárak számára alkotta meg a brit kultúrpolitika azt a speciális rendszert (Designation Scheme), amelyhez 1997 óta 138 különböző gyűjtemény csatlakozott. Az intézményekkel szemben támasztott általános elvárás az, hogy a lehető legmagasabb szintű szolgáltatást nyújtsák a lehető legszélesebb közönség számára, és hogy a szektorban vezető szerepet töltsenek be azáltal, hogy más intézményekkel is megosztják tapasztalataikat, szakértelmüket és gyűjteményüket. Ez a státus Nagy-Britanniában szinte kitüntetéssel ér fel, azt jelenti, hogy a gyűjtemény minőségi, eredeti és kiemelkedő jelentőségű, valamint hogy szakértőkből álló menedzsmentgárdája van. A regisztrált gyűjtemények az angol kulturális identitás létfontosságú elemei, nemzeti vagyont képeznek azáltal, hogy segítséget nyújtanak a tanuláshoz és a turizmus fellendítéséhez, és így tulajdonképpen ugyanazon értékek letéteményeseivé válnak, mint a legjobb múzeumok, könyvtárak és levéltárak.

A metódus akként kapcsolódik az akkreditációs rendszerhez, hogy a jelentkező múzeumnak teljesítenie kell az akkreditációs rendszer egy meghatározott szakaszáig valamennyi, a nemzeti múzeumoktól elvárt előírást. A többi között be kell mutatniuk, hogy a területüket jogszerűen és kellő ideig tartják birtokukban, pénzügyileg stabil intézmények, széles körű látogatói szolgáltatásokat tudnak nyújtani, képesek straté-giai tervezésre, valamint hogy hogyan segítik elő a gyűjteményekkel kapcsolatos oktatást. A jelentkezést számos dokumentummal kell alátámasztani, így például szerzeményezési szabályzattal, stratégiai tervvel, valamint a gyűjteménymenedzsment-politika bemutatásával.

Franciaországban a 2002-5-ös számú törvény teremtette meg a musées de France, azaz a franciaországi múzeumok kategóriáját, amellyel bevezették a „minőségi” múzeumok új mércéjét. Az elnevezés viselésének jogát egy meghatározott eljárás során lehet megszerezni. A musées de France címet megkaphatják az állami fenntartású múzeumok, de más, a közjog vagy a magánjog hatálya alá tartozó, nem nyereség- és haszonszerzési céllal működő jogi személy is. A törvény szerint múzeum minden állandó gyűjteménnyel rendelkező intézmény, amelynek az állagvédelme és bemutatása a köz érdekében történik, és amelyet a tudás és a közönség oktatása és gyönyörködtetése érdekében szerveznek. A fentiek értelmében tehát egy magángyűjtő gyűjteménye lehet múzeum, de csak akkor, ha nem nyereség- és haszonszerzési céllal működik. Az állam esettanulmányokat készíthet, és ellenőrizheti a múzeumi körülményeket. Minden múzeumnak kötelessége, hogy aktív közönségszolgálati tevékenységet végezzen. A törvény ösztönzi a kulturális együttműködést más múzeumokkal és a felsőoktatási intézményekkel. Mindennemű szerzeményezés – legyen az ingyenes vagy visszterhes – egy külön rendeletben szabályozott működésű tudományos tanács véleményéhez kötött, a gyűjtemény darabjai pedig elidegeníthetetlenek. A törvény tízévente gyűjteményrevíziós kötelezettséget ír elő a múzeumok számára, de a restaurálásra is rendkívül szigorú előírások vonatkoznak.

Hollandiában a múzeum elnevezés nem áll semminemű védelem alatt, csupán egy önkéntes részvétellel működő regisztrációs rendszert állítottak fel, amelynek a legtöbb múzeum tagjává vált, hiszen a regisztráció feltételei fenntartótól vagy mérettől függetlenek. A regisztráció alapját egyrészt az ICOM múzeumdefiníciója képezi, valamint szabványok nyújtanak útmutatót a múzeumok működéséhez, amelynek követelményei lefedik egy múzeum teljes működési körét (pénzügy, jog, személyi és gyűjteményi politika, biztonság, állagvédelem stb.).

A világ több múzeumi szakmai szervezete – köztük a magyar múzeumi szakmai etikai kódex – által átvett ICOM-múzeumdefiníció szerint a múzeum profitra nem törekvő, a társadalom és fejlődése szolgálatában álló, a köz számára nyitott állandó intézmény, amely az emberek és környezetük anyagi és szellemi bizonyítékait gyűjti, megőrzi, kutatja, közvetíti és kiállítja tudományos, közművelődési és szórakoztató céllal. Hollandiában tehát bármely intézmény, amely megfelel egyrészt ennek a meghatározásnak, másrészt a regisztrációs rendszer szabta követelményeknek, jogosult lesz a felvételre a holland múzeumi nyilvántartásba (Museumregister Nederland). A regisztrációs rendszert egy, a szakmai stratégiai újítások motorja, a holland Múzeumi Szövetség égisze alatt működő független alapítvány működteti.

A fentiekben tehát három különböző gyakorlat bontakozott ki: a brit markáns határvonalat húz a közpénzekből és a nem közpénzekből fenntartott múzeumok között, ugyanakkor a magángyűjteményeket a nemzeti vagyon részeként kezeli, és megteremti a technikai lehetőséget arra, hogy támogassa azokat. Franciaországban a vízválasztó a nyereség- és haszonszerzési cél, az erre törekvő múzeumok nem kerülhetnek be a múzeumok megkülönböztetett körébe. Végül a holland rendszer hatályában és alkalmazhatóságában rendkívül széleskörű, ám komoly szakmaiságot követelő feltételrendszert alakított ki a regisztrációhoz.

Vígh Annamária a Nefmi Közgyűjteményi Főosztály vezetője

A magyarországi múzeumi intézmények rendszerét az ezen intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény szabályozza. Tekintettel arra, hogy múzeumi intézményt bárki alapíthat, nincs eltérő rendelkezés arra vonatkozóan, hogy a magángyűjtemények esetében milyen eljárás követendő az intézménnyé nyilvánítás folyamatában. A fenti jogszabály keletkezési idejében minőségi követelményrendszert állított fel, és felállította azokat a szakmai szabályokat, amelyek a különböző szintű intézményi besorolás feltételei, függetlenül attól, hogy a közgyűjtemény valójában magántulajdonú gyűjteményre épül-e vagy sem. Ha ez utóbbi aláveti magát a rá vonatkozó szabályoknak, nincs akadálya annak, hogy a jelenleg csaknem kilencszáz intézményből álló „család” tagjává váljon.

A minősítési eljárást miniszteri rendelet határozza meg. A múzeumi intézmények működési engedélyéről szóló 2/2010. (I. 14.) OKM-rendelet pontosan meghatározza a követelményeket az egyes besorolási szintek teljesítéséhez. A mellékletben szereplő adatlap rendkívüli alapossággal igyekszik feltárni minden körülményt arra vonatkozóan, hogy az adott gyűjtemény minden szempontból megfeleljen a jogszabályokban lefektetett szakmai és etikai normáknak. Az első és legfontosabb követelmény, hogy a majdani intézmény tárgyai kulturális javaknak minősüljenek, azaz olyan kiemelkedő értékűeknek és jelentőségűeknek bizonyuljanak, amelyek érdemesek arra, hogy a törvény erejénél fogva védettekké váljanak. Ha ez a feltétel biztosított, igazolni kell a rendszerezettséget is, vagyis a múzeumi intézmények nyilvántartási szabályzatáról szóló 20/2002. (X. 4.) NKÖM-rendelet szerint nyilvántartásba kell venni a gyűjteményt. A munkát csak szakmuzeológus végezheti, ez a feltétel garanciát nyújt arra, hogy a tárgyak meghatározása megfelelő tudományos felkészültséggel történjen meg. Minden tárgy esetében vizsgálni kell a gyűjteménybe kerülés módját, azaz fel kell tárni az adott tárgy előéletét. A tulajdonosnak dokumentumokkal kell igazolnia a legális megszerzést, és azokban az esetekben, amikor a legcsekélyebb bizonytalanság is felmerül, nem szabad törzsleltárba venni az adott tárgyat. Ha a kulturális javak nyilvántartása megtörtént, igazolni kell a hozzáférés biztosítását, azt, hogy az adott gyűjtemény valóban közgyűjtemény, tehát a megfelelő infrastrukturális feltételek mellett, rendszeresen nyitva áll a látogatók előtt.

A múzeumi intézmények lehetnek közérdekű kiállítóhelyek, közérdekű gyűjtemények, és múzeumok. A köznyelvben sokszor múzeumnak nevezett intézmények (például „patikamúzeum”, „babamúzeum” stb.) csak közérdekű gyűjteménynek minősülnek; ebbe a kategóriába sorolható szinte valamennyi magángyűjtemény is. A múzeumi szintű besorolás ugyanis olyan személyi és tárgyi többletkövetelményeket fogalmaz meg, amelyeknek ezek az intézmények nem tudnak eleget tenni. Az adott kategóriába való besorolás nem örök érvényű: a feltételek bővülése vagy szűkülése változtatáshoz vezethet, és legrosszabb esetben megtörténhet a működési engedély visszavonása is. Természetesen ez utóbbi esetben is mód van a látogatók fogadására, de ekkor már nem érvényesek a működési engedély meglétének előnyei és hátrányai.

2010 óta jelentősen szigorúbbá vált a működési engedélyek kiadásának a rendje: államigazgatási eljárás keretében, határozat formájában történik a kiadásra, illetve a visszavonásra valamennyi engedély kiadása. Ezzel egyidejűleg a kultúráért felelős miniszter által megbízott szakfelügyelők felülvizsgálják a meglévő intézmények működési engedélyeinek jogosultságát. E munka folyamatában számos magángyűjtemény felülvizsgálata is megtörtént. Általános probléma a gyűjtemény nem szabályszerű nyilvántartása. Ez a kérdés azért is kiemelten fontos a magántulajdonú tárgyak esetében, mert a beleltározott anyag korlátozottan forgalomképes.

Működési engedély iránti kérelmet bárki benyújthat, aki úgy érzi, hogy kiemelkedő értékű kulturális javak együttesével rendelkezik. Ám ez a lehetőség csak szigorú feltételek teljesítésével válhat valóra, amelyek meglétét akár a szaktárca, akár a múzeumi intézményeket ellenőrző szakfelügyelet vizsgálhatja. Ugyanakkor fontos kulturális érdek, hogy a magángyűjtemények éljenek ezzel a lehetőséggel, s a kulturális politika ne csak a követelményeket szigorítsa, hanem a múzeumi intézményi körének jelentős előnyöket is nyújtson.

Buzinkay Péter művészettörténész, a KÖH Műtárgyfelügyeleti Irodájának vezetője

A kérdés teljesen egyértelmű, a választ röviden meg is lehet(ne) adni. A jogszabályi feltételeket a múzeumi törvény (1997. évi CXL. törvény) és végrehajtási rendeletei határozzák meg. Etikai szabályok szintén léteznek, ezeket illik ismerni: ilyen az ICOM Múzeumok etikai kódexe (2004). Maga az etikai kódex már évtizedek (1986) óta létezik, az ICOM, azaz a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa kiadásában, széles körű szakmai egyeztetés eredményeként jött létre, majd ugyanígy módosították több ízben is a kor követelményei szerint. Ismertetésük helyett inkább a hazai alkalmazásukról, valamint a körülmények vizsgálatáról lenne érdemes szót ejteni. De mivel mind az előbbinek (múzeumi működési engedélyezés: minisztérium – Nefmi), mind az utóbbinak (múzeumi etikai kódex: ICOM Magyar Nemzeti Bizottság) van hivatali gazdája, ezért inkább a gondolataimat mondom el a hazai múzeumügy szabályozásáról, a múzeumi működési engedélyezésről és az intézmények felügyeletéről.

Szerintem a hazai múzeumügy – sok tekintetben – megérett a rendszerváltásra. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Műtárgyfelügyeleti Irodáján szerzett sokéves tapasztalom szerint, de múzeumlátogató művészettörténészként is azt látom, hogy a hazai múzeumügy szabályozása, hivatali, hatósági ügyeinek kezelése terén elmaradt a rendszerváltás. Alapvetően még mindig úgy gondoljuk, hogy a múzeum állami intézmény, és a szabályozásunk, a (szak)felügyeleti rendszerünk is erre van szabva. Pedig az egységes múzeumi intézményi szakmai színvonal már nemcsak hogy az önkormányzati (megyei, városi) múzeumoknál sem mindenhol adott, és az egyéb, magánszemélyek, egyházak, alapítványok által létrehozott, fenntartott múzeumoknál már végképp nem beszélhetünk ilyenről. Sőt, úgy gondolom, ugyanazt nem is várhatjuk el egy ilyen „magánmúzeumtól”, mint az országos múzeumainktól, amelyekben a szakma és az intézményrendszer által biztosított lehetőségek teljessége kell rendelkezésre álljon. Tapasztalatom szerint nem egy kisebb, helyi jelentőségű gyűjtemény esik ki ilyen módon a rendszerből. Egy-egy ilyen gyűjtemény létrehozói, fenntartói jelentős értéket halmoztak fel, és szeretnék azt a köznek felajánlani, de sem a muzeális intézményi működési engedély megszerzése, sem a védetté nyilvánítás, azaz a „kiemelkedő jelentőségű és pótolhatatlan” kulturális javak körébe sorolás szigorú feltételrendszerét nem képesek teljesíteni. Míg ugyanis egy múzeum („muzeális intézmény”) alapítása jelentős és hosszabb távú anyagi kötelezettségvállalást igényel, addig a védetté nyilvánítás országos vagy nemzetközi jelentőségű darabokra, együttesekre mondható ki. A múzeumi intézmények működési engedélyeinek folyamatos felülvizsgálata közben is potyognak ki a rostán sorban olyan (akár még önkormányzati) múzeu-mok is, amelyeknél a fenntartó, a tulajdonos a költséges anyagi feltételrendszert nem tudja biztosítani. A gyűjteményeket a minisztériumi döntés nyomán nem kötelező felszámolni, de evvel az állami és bizonyos egyéb támogatásoktól is elesik a gyűjtemény. Ugyanakkor az is látható, hogy az önkormányzatok sorra nyitják múzeumszerű kiállítási intézményeiket úgy, hogy nem kérnek a muzeális intézményi működési engedélyből. Mindezek egyértelmű jelei annak, hogy a világ elment mellettünk, és nemcsak a magán- és egyéb múzeumok, hanem az állami és önkormányzati múzeumhálózat válságtünetei is a változás igényét mutatják.

Úgy gondolom, a magánmúzeumok alapításával kapcsolatban ez lehet a bajok egyik forrása: az a ruha, amit rájuk akarunk húzni, nem rájuk lett szabva. Ez az erőszak viszont – természetes módon – torz megoldásokat szül, és ha „csak” az ICOM szakmai körökben is kevéssé ismert etikai kódexe sérül, az még talán a könnyebb gondok közé tartozik. Hivatali munkám közben megtapasztaltam azt is, hogy a hivatalos iratok, minősítések beszerzését sokszor nem a jogkövető magatartás sarkallja, hanem „egyéb okok”. Így láthattam azt is, hogy a műtárgykiviteli statisztikákban az Egyesült Államok mint célország igen előkelő helyen áll mindig. A tengerentúli szállítmányozáshoz és az amerikai vámellenőrzésen történő beléptetéshez ugyanis valóban kell ilyen irat. Egy bécsi vagy müncheni műkereskedő viszont nem követeli ezt meg, tehát a hazai műtárgykivitel legjelentősebb célországai így szorulnak háttérbe a hivatali statisztikában. Talán nem tévedek, ha azt sejtem, hogy a hivatalos múzeumi működési engedély magánosok által történt kérelmezésekor is felmerülhetnek ilyen „egyéb” szempontok. Így az új magánintézmény – bizonyos értelemben – közintézménnyé válik, és az állam sok szempontból felelősséget vállal érte. (De például a védetté nyilvánítással szemben lényeges előnyt jelenthet a tulajdonosnak az is, hogy míg a védési eljárás részeként az egyes darabokat külső szakértőnek is meg kell vizsgálniuk, addig egy hivatalos múzeumalapításnál ez a múzeum belügye lesz, rá van bízva, hogy – a megadott szabályok szerint – maga készítse el a leltárát. Hasonló különbség, hogy a védetté nyilvánított gyűjtemények felett az állam hatósági felügyeletet gyakorol, míg a múzeumok felett csak igen korlátozott jogkörű szakfelügyelet „őrködik”.)

Azt is igaznak érzem, hogy a magánmúzeumok – úgy, mint a magánvállalkozásaink is – bizonyos „stikliket” megengednek maguknak, mert másképp nem is lenne működtethető az egész. De az etika kapcsán nem könnyíti meg a magánmúzeumok dolgát az sem, hogy adott esetben még a nemzeti gyűjteményeink munkatársai sem járnak el mindig kellő gondossággal, és nem egyszer az is kiderül, nemcsak a jogszabályokat, de az etikai ajánlásokat sem ismerik.

Összegzésként azt mondhatom, hogy egy magángyűjtemény azért legyen „múzeum”, hogy a saját vagy kölcsönzött gyűjteményeit a nyilvánosság láthassa, mégpedig rendszeresen, és ott a kiállításon bemutatott tárgyakban és leírásukban sem szakmailag, sem egyéb (például etikai) szempontból ne lehessen kivetnivalót találni. (Például a köz számára nem illenék hamisított vagy lopott holmit, netán csempészárut kiállítani…) Sőt a címben feltett kérdésre is inkább csak újabb kérdésekkel válaszolnék. Valóban rangot jelent-e ma a múzeumi minősítés? Kell-e egyáltalán, hogy ez az állami közgyűjteményeinken túl hivatalos minősítés legyen? Kell-e korlátozni, hogy ki és mikor teheti ki a bejárat fölé a múzeum táblát? Mit is értünk „múzeum” fogalmán? Hogyan és mennyire kell, illetve lehet ezt a mai világban jogi értelemben is meghatározni? Úgy gondolom, ezekre és ehhez hasonló kérdésekre kellene a mai kor – szélesebb körben elfogadott és szakmailag is megalapozott – válaszait megadni. Előbb ezeket a kérdéseket kellene megválaszolnunk, a címben feltett kérdésre a válasz már ezekből következne.

(Az írás nem feltétlenül tükrözi a KÖH, illetve a kulturális kormányzat hivatalos álláspontját.)

Sárkány József művészettörténész, a Janus Pannonius Múzeum Képző- és Iparművészeti osztályának vezetője

A hetvenes–nyolcvanas években volt a pécsi országos kirakodóvásárok virágkora. Minden hónap első vasárnapján tízezrek érkeztek ide azt remélve, hogy „kincset” találnak. Volt itt minden: „igazi” festmények, grafikák és szobrok, még több népművészeti tárgy – szőttesek, hímzések, ruhák, bútorok, kerámiák, ötvöstárgyak –, de különösen izgalmasak voltak a gyakran Romániából, Ukrajnából vagy Jugoszláviából érkező árusok régészeti leleteket kínáló lepedői, amelyeken népvándorlás-kori üvegpasztagyöngyök mellett bronz fibulák, érmék, olykor kisplasztikák hevertek tucatszámra. Ismertem gyűjtőket, akik rendszeresen már hajnalban kijöttek „vadászni”, s akiknek a lakása lassan zsúfolásig megtelt az itt megszerzett tárgyakkal, akik szinte már saját „múzeumukban” éltek. A kérdés csak az, mennyire fogadható el, mennyire támogatható szakmailag, illetve jogilag ez a gyűjtői gyakorlat.

Idézném a múzeumi intézményekről szóló 1997. évi CXL törvényt: 42. § (1) Múzeum a kulturális javak tudományosan rendszerezett gyűjteményeiből álló muzeális intézmény. (2) A múzeum feladata a kulturális javak meghatározott anyagának folyamatos gyűjtése, nyilvántartása, megőrzése és restaurálása, tudományos feldolgozása és publikálása, valamint kiállításokon és más módon történő bemutatása. (3) A múzeum rendelkezik az e feladatok ellátásához a szakmai normatívák szerint szükséges tárgyi és anyagi feltételekkel, megfelelő épülettel, szakirányú felsőfokú végzettségű alkalmazottakkal.

De ne legyünk ennyire szigorúak: a hivatkozott törvény rendelkezik egy követelményeit, kötelezettségeit kevésbé szigorúan előíró kategóriával is: 48. § (1) Közérdekű muzeális gyűjtemény a kulturális javak meghatározott értékeinek egységes gyűjtési szempontok szerint létrejött, egységesen kezelt és őrzött, szabályozott módon nyilvántartott és dokumentált együttese, mely a múzeumi követelményeknek nem felel meg, de tudományos, illetőleg művészi értéke alapján a miniszter közérdekű muzeális gyűjteménynek minősíti.

Ez utóbbi előírásoknak a fentebb említett gyűjtemények tulajdonosai látszólag könnyen eleget tudnak tenni, bár néhány, az engedélyező részéről feltett kérdés megválaszolása, illetve elbírálása azért okozhat gondot az esetükben. Melyek ezek? Például hogy a vásárokon, piacokon felvásárolt kulturális értékek csoportja valóban „egységes gyűjtési szempontok szerint” jött-e létre? Muzeológusként azt vallom, hogy különösen a néprajzi, a természettudományi, a helytörténeti vagy a szociológiai gyűjtés a „terepen” az igazi. A hetvenes évek végén, kezdő muzeológusként még volt szerencsém Zalában a néprajzos kollégával közösen falvakban, autentikus helyszíneken a paraszti kultúra tárgyi és szellemi dokumentumait, értékeit megtalálni, pontos, hiteles adatokat gyűjteni róluk. Hiszen a szellemi és tárgyi örökség adathordozó is. Különösen igaz ez a régészeti leletekre. A régész ugyanis nem kincskereső! Számára a lelet a megtalálás helyszínével, környezetével együttesen érték. A vásárban megvásárolható antik tárgy lehet értékes iparművészeti alkotás, drága arany- vagy ezüstékszer, érme, de információtartalma már töredékes. És ez már átvezet ahhoz a kritériumhoz, amely a tudományos érték meglétét tartalmazza. Belátható, hogy a pécsi vásárban összevásárolt szép tárgyak összessége nehezen felelne meg a muzeális gyűjtemény kritériumának. És különösen problémás a fentiek miatt a hitelesítése is. (Egy valószínűsíthetően régészeti lelőhely kirablásából származó kulturális érték legalizálása, múzeumi elhelyezése különösen kínos lehet!) A hitelesítés bizonyos szempontból másképpen, de rendkívül fontos az egyedi képzőművészeti alkotások esetében is: a proveniencia, a mű történetének ismerete fontos szereppel bír az alkotás hitelességére – akár az alkotóra, akár a korábbi, illetve a jelenlegi birtokosra vonatkozóan.

A Janus Pannonius Múzeum képzőművészeti kollekciója, a Modern Magyar Képtár gyűjteménye az ötvenes évek második felében indult érdemi gyarapodásnak. A Képtár 1957-es megalakulása dr. Gegesi Kiss Pál akadémikus nagyvonalú ajándékozása nyomán jött létre. A Forgács Hann Erzsébet szobrászművész életművének bemutatását biztosító, csaknem félszáz szobor és kilencven rajz mellé a századelő modern szellemiségű művészeitől, valamint az Európai Iskola alkotóitól is juttatott a múzeum számára a gyűjtő: 55 művész 135 alkotása volt az a bázis, amelynek gyarapításával napjainkra a pécsi múzeum képzőművészeti gyűjteménye mintegy 13 ezressé nőtt. A gyűjtésnek az adott sajátosságot, hogy – a mecénás szerepét felvállaló városi és megyei vezetés anyagi támogatásával – olyan kiemelkedő magángyűjtemények kerültek életjáradék vagy vásárlás révén a múzeum tulajdonába, mint a Tamás Galéria tulajdonosa, Tamás Henrik gyűjteménye (1959), dr. Tompa Kálmán orvos majd négyszáz darabból álló kollekciója (1967) vagy dr. Kunvári Bella (1968) gyűjteménye. Hosszú távú szerződés keretében, 1969-től kezdődően 14 éven keresztül évenkénti bontásban került hozzánk a Bedő-gyűjteményből kiválasztott több száz darabos műtárgyanyag, amelynek többek között Csontváry Castellammare di Stabia vagy Nemes Lampérth József Táj című festménye is a része. Pécs város vásárlása révén került a múzeumba Dénes Zsófia gyűjteménye (1971), míg a következő évben az Ernst Múzeum egykori művészeti igazgatója, Lázár Béla özvegye végrendeletében hagyományozta Pécsre a kollekcióját. Az 1975-ös év kiemelkedő gyarapodását László Károly Bázelben élő műgyűjtő döntően külföldön élő magyar művészek alkotásait tartalmazó ajándéka jelentette. 1982-ben dr. Ubrizsy Gábor 233 festményből és grafikából álló gyűjteményének a megszerzése zárta a sort.

A Janus Pannonius Múzeum művészeti kiállításai közül a címben feltett kérdésre mégis elsősorban a Csontváry Múzeum példáját említeném. Hisz tudjuk, a Csontváry Múzeum – amely elnevezése ellenére nem önálló múzeum, hanem a JPM közérdekű muzeális kiállítóhelye – létrejötte is meghatározó módon egy műgyűjtőnek, Gerlóczy Gedeonnak köszönhető. Ő volt az, aki az életmű megmentőjeként évtizedeken át küzdött Csontváry művészetének elismeréséért, a művek múzeumba kerüléséért. A festményeket 1919-ben vásárolta meg, és 54 évnyi küzdés után, 1973-ban a pécsi Csontváry Múzeum megnyitásával valósult meg az álma. Nehezen érthető, de tanulságos történet, amely szerint nem elegendő a gyűjtő szándéka, a szakma és legfőképpen a hivatal elismerése is szükséges. A muzeológiai szakmai kritériumokról a törvény és a kapcsolódó rendelet részletesen szól. Nem tér ki – szerencsére! – az érték mint olyan meghatározásának mikéntjére. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy – különösen a modern képzőművészet értékeinek a kiválasztása során – számos szubjektív tényező nehezíti a döntést.