„Mélységes szeretettel, magasztaló hálával”

Az első világháború emlékezete a világ és Magyarország múzeumaiban

MúzeumCafé 41.

Az első világháborút lezáró békeszerződések átrajzolták a korábbi államhatárokat, de a nagy világégés nyomában járó fizikai, lelki és szellemi pusztulás, a bajtársiasság, a nemzet, az ellenség fogalmainak új jelentéstartalmai az addig megszokott életkereteket is jelentősen átszabták. Átalakult az egyén, a társadalmak, az államok egész élete; megváltozott a nők és a gyerekek szerepe, az emberek tudása a világról, a távolságok érzékelése, megszűntek azok az évszázados hálózatok, amelyeken keresztül addig Európa, sőt a világ gazdasági, tudományos és kulturális vérkeringése ritmikusan áramlott. Az idén kezdődő centenáriumi programsorozat Európa minden állama számára jó alkalom arra, hogy a kollektív rémálmon, a közös emlékezeten keresztül az okokat és a következményeket számba vegye, megvitassa. Nézzük, milyen módon veszik ki ebben részüket a hazai múzeumok!

 

Amikor Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök egy 2008-as beszédében azt javasolta azoknak, akik kételkednek az unióban, hogy látogassanak el egy katonatemetőbe, mert ott meggyőződhetnek arról, hova vezet az, ha nincs Európa, és a népek nem akarnak vagy nem tudnak együttműködni, valószínűleg maga sem gondolta, milyen sokan fogják idézni a szavait néhány év múlva az első világháború centenáriuma kapcsán. A százévnyi távolság, az európai integráció, a múlttal való szembenézés nyugat-európai igénye most lehetőséget teremt arra, hogy a 2014-től 2018-ig tartó időszak programjai, az azok segítségével elvégzett emlékezetmunka után a békeszerződések évfordulóján Európa végleg lezárhassa a Nagy Háborút. A kihívás és a programszervező intézmények, magánszemélyek felelőssége óriási, hiszen amellett, hogy a sokak által a 20. század őskatasztrófájaként [1] emlegetett tragédia 19,7 millió ember életét követelte, és 21,2 millió sebesültet, rokkantat, illetve romba dőlt városokat, szétdúlt tájakat, járványt, nyomort, gyűlöletet hagyott hátra, darabjaira szaggatta Európa hagyományos kommunikációs csatornáit is. A négyévnyi harcot követően megszűnt a korábbi külpolitikai együttműködésen alapuló hatalmi rendszer, az egységes világgazdaság, a háborús propaganda felszámolta a kulturális közösségeket, akadozottá váltak az európai népek között megszokott tudományos, művészeti, irodalmi kapcsolatok. Ugyanakkor a háború a megcsontosodott társadalmi struktúrákat is felrobbantotta: új értelmet nyert a női emancipáció kérdése, felgyorsult a hagyományos parasztság átalakulása, Európa népe mobilabbá vált. Megváltozott a hatalomhoz való viszony, miközben mind a privát [2], mind a közszférában elvesztek azok a gyakorlatok, amelyekkel azelőtt a problémákat kezelték, helyüket átvette az agresszió, az előítéletek, a kirekesztés, elfogadottá vált a népirtás, a jogtalanság, a kegyetlenség. A háborút lezáró békeszerződések pedig melegágyaivá váltak azoknak a totális ideológiáknak, amelyek a következő háborúba vezényelték a világot.

A centenáriumi programok talán legfontosabb kérdése tehát az, hogy vajon oldhatók-e egyáltalán azok a sokszor megkövesedett narratívák, amelyek alapján az első Nagy Háborúra visszatekintünk, hiszen minden család, minden nép a történelmi eseményeket elsősorban a saját szempontjából vizsgálja, így az egyes eseményekre vonatkozó emlékek ellentétben állnak egymással. Ahogy az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózat [3] Pierre Nora és Krzysztof Pomian elvei alapján leszögezi: minden fél igényét el kell ismerni a történelmi emlékezet szükségletére, valamint mindenkinek vonatkozási pontot kell jelentenie a vita során, hiszen annak a tudata, hogy minden egyes állam és annak emlékezetkultúrája eltérő, alapvető feltétele a közös „európai történeti piac” létrejöttének. Ezt a gondolatot többek között a Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge centenáriumi programokat összegző honlapján [4] is tetten érhetjük, amely hangsúlyozza, hogy az Európai Unió az eltérő emlékezetkultúrával rendelkező tagállamai ellenére is több mint gazdasági és társadalmi problémák kezelésére létrejött szervezet.

Nem kell azonban túl sok emberismeret, politikai tapasztalat ahhoz, hogy belássuk, ezek az elvek a legtöbb helyen messze esnek a napi rutintól. Nagyon kevés intézmény rendelkezik olyan gyűjteménnyel, apparátussal, mint az 1992-ben az egykori háborús helyszínen megnyílt péronne-i Historial de la Grande Guerre, amelynek állandó kiállítása következetesen három egykori hadviselő – brit, német, francia – tárgyait, propagandáját, háborús kultúráját mutatja be. A múzeumban nem a győzelem és a vereség alátámasztása a cél, a legfontosabb téma a háborút elszenvedők hasonlósága, a nemzetek egymás ellen vívott háborúja, a háborús propaganda, a hadviselő társadalmak összehasonlítása és a közös fájdalom. [5] Az állandó kiállítás a hozzá kapcsolódó időszaki tárlatokkal, programokkal, konferenciákkal olyan kísérlet, amely az egyes nemzeti narratívákra felülnézetből tekint, egyenlőségjelet tesz a hadviselő felek között, az egyénre, hadseregre jellemző hősiesség helyett a kölcsönös erőszakra és a mindenki által átélt gyötrelmekre helyezi a hangsúlyt.

Hasonlóan a megbékélés felé mutat a közös európai digitális könyvtár korábban elindított oldala (europeana–1914-1918.eu), amely lehetővé teszi, hogy digitális archívumán keresztül mindenki számára elérhetővé, áttekinthetővé váljanak a különböző országokban fennmaradt háborús emlékek. Az adatbázisba nemcsak a közgyűjtemények anyaga kerülhet be, hanem regisztráció után bárki feltöltheti személyes vagy családi emlékeit, legyen az napló, fotó, film, levél, képeslap, propagandakiadvány, tárgy. A weboldalon megtekinthető virtuális kiállítások pedig ismét új nézőpontot kínálnak Első világháború – az átmenet helye címen, szintén az európai integráció kontextusát sejtetve. „Itt az ideje, hogy a hagyományos kategóriákat, nemzeti narratívákat, epikus csatajeleneteket, a háborús bűnösséggel kapcsolatos vitákat legyőzzük” – fogalmaznak a szerkesztők, majd kifejtik, hogy az első világháborút olyan diffúz eseménynek tekintik, amely az átmenetek gigantikus helyeként egyszerre nyújtotta civilizáció és barbárság, modern és archaikus, pusztítás és teremtés, gyorsulás és tehetetlenség, mítosz és racionalitás, álom és trauma tapasztalatát. A virtuális kiállítás is olyan átmenetinek tekinthető helyeket vesz sorra, mint a vasútállomás, a kórház, a kutatólaboratórium, a kaszárnya, miközben az egymást követő fotók különböző nemzetek képviselőit ábrázolják, többször hasonló helyzetben.

Az új szemlélettel készülő múzeumi kiállítások témái nem állnak meg a közös szenvedés, a közös felelősség kérdésénél, hanem igyekeznek minél tágabb kontextusban vizsgálni a Nagy Háború összefüggéseit. A drezdai Militärhistorischen Museum der Bundeswehr augusztusban nyíló kiállítása a francia példához hasonlóan szoros nemzetközi együttműködésben készül, és egy televíziós dokumentumfilm-sorozat is a része lesz. Mind a film, mind a 14–Emberek–Háború című kiállítás előterében az egyén, az őt ért katasztrófa, a személyes és a társadalmi tapasztalat áll. A brit Imperial War Museums emblematikus londoni intézménye éppen zárva tart, mivel új interaktív kiállítással és felújított épülettel készül a centenáriumra. A hálózat tagjaként a manchesteri Utcáról a lövészárokba című kiállítás a háború borzalmait helyezi előtérbe, de nagyon sok projekt foglalkozik genderkérdésekkel is. A Museum of Londonban például április óta látható a világháború első női hadifotográfusáról, Chris-tina Broomról egy kiállítás, amely azon túl, hogy a fotókon keresztül bemutatja a háború borzalmait, egy olyan női családfenntartóról is megemlékezik, aki sajátos karriert futott be tehetségének köszönhetően. A megemlékezésből a képzőművészeti múzeumok is kiveszik a részüket, sorra nyílnak azok a tárlatok, amelyek azt vizsgálják, hogyan szakította szét a háború a nemzetközi művészeti életet, az alkotói dialógusokat, hogyan haladt a művészek háborúhoz való viszonya a lelkesedéstől az elutasítás irányába. [6] Egyes országokban külön bizottságok alakulnak, amelyek összefűzik a legkülönbözőbb programokat, hiszen Nagy-Britanniában csak kiállításból ötszáz nyílik az évforduló alkalmából, de például Bécsben is egymást követik az események a közgyűjteményekben.

Magyarországon a 2013 januárjában megalakult Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság [7] koordinálja a megemlékezéssel kapcsolatos programokat. Az elsővilaghaboru.com oldalon olvasható köszöntőjük üzenete az előzőekhez hasonlóan az európai integrációban gyökerezik: „talán érdemes újragondolni múltunkat, és megkeresni benne azt is, ami a száz évvel ezelőtti idők konfliktusait nem csak a győztesek – vesztesek kettősségében érzékeli.” Hogy a „talánból” mennyire lesz magabiztos vezérelv, alapvetően csak a projekt végére derül ki. „Nem mindenek felett álló bizottságról van szó – fogalmaz Kovács Vilmos, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) parancsnoka, az emlékbizottság tagja. – Azokat a törekvéseket próbáljuk kévébe kötni, amelyek a 2018-ig terjedő időszakra terveznek. Koordináljuk a közgyűjteményi és civil kezdeményezéseket, megemlékezéseket, kiállításokat, konferenciákat, hogy ne oltsák ki egymást, összhangban működjenek. Ennek anyagi fedezete is van: a programok pályázati úton elnyerhető összegekből valósíthatók meg, folyamatos elbírálás mellett.” Az ezredes kiemelte, hogy nemcsak a klasszikus programokat díjazzák, de támogatják azokat a különleges elképzeléseket is, amelyek megvalósítására másként nem lenne lehetőség. Szerinte ilyen a katonai emlékművek felújítása, a hadisírok ápolása. „Kevesen tudják, hogy 1917-ben IV. Károly kötelezte a magyar településeket, hogy emlékezzenek meg háborús hőseikről, a parlament az 1917. évi VIII. törvénycikkben határozta meg a teendőket, mikor az éppen dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről rendelkezett. [8] Így az első emlékművek már a háború befejezése előtt elkészültek. Majd 1924. május 20-án lépett életbe az 1924 évi XIV. törvénycikk az 1914–1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről. [9] Mindezek ellenére a magyar társadalomnak súlyos adóssága van az első világháborúval kapcsolatban. Hiába maradtak fenn az emlékművek jobb és rosszabb állapotban, az 1950-es évektől az emlékezet kopni kezdett, a Nagy Háború pedig pici tananyaggá vált a történelemoktatásban, leginkább köztörténetként, mintha nem is lenne magyar vonatkozása. Ez ma sincs másként, holott a háború nagyon megviselte a magyar társadalmat, nemcsak a katonát, hanem a hátországot is” – mondja Kovács Vilmos, aki szerint mindezt újra be kell vinni a köztudatba, és ennek több eszköze is lehet.

A HIM éppen ezért már évek óta készül a centenáriumra, 2012-ben kész tervet nyújtottak be, amelyet a honvédelmi miniszter jóvá is hagyott. Az intézmény tizenkilenc önálló gyűjteménye, képzőművészeti, tárgyi anyaga, nemzetközi kapcsolatai, a témában folytatott kutatómunkájuk sokrétű programot tesz lehetővé. A múzeumban már készül az új, kilencszáz négyzetméteres állandó kiállítás. A tervek szerint a szeptemberben nyíló tárlat nemcsak a fronton harcoló katonát mutatja be. „Elsődleges feladatunk, hogy a magyar katona hősiességét, veszteségét bemutassuk, de a hátország életét sem hagyjuk figyelmen kívül. A látogatók érzékelni fogják a nők és a gyerekek megváltozott szerepét, munkába kényszerülését mind a hadiiparban, mind a mezőgazdaságban, vagy éppen a hadifoglyok helyzetét. Részben restauráltuk már azokat az alkotásokat, amelyeket olyan neves művészek – Mednyánszky, Scheiber Hugó – készítettek, akiket a háborús propaganda keretében hadifestőként a Sajtóhadiszállás Kunstrgruppe nevű alakulatába vonultattak be. A kiállítás digitális és interaktív elemekben is bővelkedni fog. A Manda programnak köszönhetően már zajlik a múzeumban a digitalizáció: az első világháborús fotóarchívum, a könyvtárállomány egy része hamarosan az interneten is kutatható lesz, de ezek az anyagok természetesen az új állandó kiállításban is helyet kapnak. Másik program, de ugyancsak fontos a különböző, egyes településekhez kötődő ezredek történetét bemutató könyvek digitalizálása. Ezzel azt a törekvést támogatjuk, hogy minden település kezdje el vagy folytassa saját első világháborús szerepének kutatását. Mindemellett kiállításainkkal is túllépünk a múzeum falain. Nyár közepétől a Parlament előtt állomásozik a felújított Lajta monitor, amely önmagában is műtárgy, de a korabeli életmódot rekonstruáló kiállítás a hajótestben is érdekes lesz. Ha minden igaz, a hajó útra is kel, különböző megemlékezések keretében a hazai állomások mellett Bécsben, sőt talán Belgrádban is kiköt majd. Szeretnénk egy kiállítási vonatot is elindítani, amely a vasút háborúban betöltött stratégiai szerepét – ellátás, katonák és sebesültek szállítása – példázza majd. A vonat sem marad a határokon belül: Lengyelországba indul az ottani, számos magyar áldozatot is követelő csaták évfordulója alkalmából, de tervezünk közös magyar–szlovén–olasz utat is, ami azért is kiemelkedő, mert Olaszország akkor szemben álló fél volt. Hasonlóan pozitív a tudományos kapcsolat a francia történészekkel. A francia védelmi minisztérium hadtörténeti folyóirata, a Revue Historique des Armées Magyarországgal foglalkozó különszámot jelentetett meg a centenárium alkalmából. A különböző konferenciák szervezése, kiadványok, könyvek – többek között a megújult kétkötetes Magyarország hadtörténete – megjelentetése mellett olyan régi adósságot is törlesztünk, mint a magyar veszteségeket összegző, kutatható adatbázis létrehozása. Ma senki sem tudja pontosan, részünkről mekkora áldozatokkal járt az első világháború. A tudomány jelenlegi állása szerint 3,2 millió katona vonult be a történelmi Magyarország területéről, ennek a fele legalább egyszer megsebesült, 650-670 ezer ember halt hősi halált. Reméljük, 2018-ra erről jóval többet tudunk” – foglalta össze a HIM terveit Kovács Vilmos. A Hadtörténeti Múzeum azonban csak egy azok közül a kiállítási intézmények közül, amelyek kutatásokat folytatnak, programokat, kiadványokat terveznek az első világháború kapcsán. Ennek ellenére a terület képviselői számára sokáig nem volt egyértelmű, milyen szerepet szán az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság a közgyűjteményeknek. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum szakemberei már 2013 elején elkezdtek azon gondolkodni, hogyan tud az intézmény bekapcsolódni a centenáriumi megemlékezésekbe. Kezdeményezésükre az Országos Közgyűjtemények Szövetsége a Pulszky Társasággal, a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségével, az ICOM-mal együttműködve tavaly augusztusban kérdőívet küldött szét, egészen a területi múzeumok szintjéig. A cél elsősorban az volt, hogy a programok között ne legyen túl sok párhuzam, megtalálják egymást a lehetséges partnerek – tudtuk meg Bereczki Ibolyától, a Skanzen főigazgató-helyettesétől, aki azt is elmondta, hogy ötven terv és elképzelés érkezett vissza, amelyeket E. Csorba Csillával, az OKSZ akkori soros elnökével, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával eljuttattak Hammerstein Judit kultúrpolitikáért felelős helyettes államtitkárnak, az emlékbizottság tagjának. Ennek köszönhetően is került be a köztudatba, hogy a múzeumoknak is van a témával kapcsolatos mondanivalója. Bereczki Ibolya a többi között a néprajztudománynak az első világháborús kutatásokban eddig kiaknázatlan lehetőségeire hívta fel a figyelmet. „A hetvenes–nyolcvanas évek néprajzi gyűjtésein még találkoztunk azzal a generációval, amelynek voltak emlékei az első világháborúról. Én magam is gyűjtöttem több ilyen anyagot, amelyet eddig nem publikáltam. A múzeumokba is számtalan első világháborús tárgy került be, amelyek szisztematikus feldolgozása máig nem készült el. Naplók, történetek, érdekességek egy-egy kiadvány erejéig megjelentek, de múzeumi kiállítások még nem dolgozták fel a témát. Holott a néprajz forrásai, módszertana hozzá tud járulni, hogy az első világháborúról ne csak a had- és politikatörténet szempontjából beszéljünk, hanem a mindennapi élet kutatása, a mikrotörténelem is szerepet kapjon. Fontos, hogy feltegyük a kérdést: ma milyen narratívák élnek, milyen képünk van az első világháborúról, hogyan él az emlékezetünkben? Kutatóként részese lehettem, miként építették újra Tiszakürtön a korábban orosz katonák által a folyóba hajított első világháborús emlékművet” – mondja Bereczki Ibolya, aki szerint legalább annyira fontos az emlékművekhez kapcsolódó tudás, viszonyulás mai feltérképezése is, mint az emlékművek kataszterbe foglalása. [10]

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum, amelynek tájegységeiben a figyelmes látogató eddig is több ponton felfigyelhetett az első világháborúval kapcsolatos elemekre, most olyan kutatóprogramot és kiállítási koncepciót dolgozott ki, amelyben tudatosan a hátország mindennapjait, a szokások változását, a hátországban maradottak és a harctéren szolgálatot teljesítők kapcsolatrendszerét vizsgálják. A múzeum elsőként a saját gyűjteményét vizsgálta felül, ami olyan kincseket is rejt, mint Bíró Friderika őrségi gyűjtése: egy házaspár teljes levelezése. Az ebből készült kötet idén, egy erdélyi vonatkozású anyag – Pozsony Ferenc zabolai tüzér teljes levelezésgyűjteménye, képeslapokkal – pedig jövőre jelenik meg, de az anyagot időszaki kiállításon is bemutatják. „Nagy álmunk, hogy még egy vonatot hozzunk a múzeumba, amelyben kétévente új kiállítást rendezünk be. Az első a katonák bevonulását, a második a hadszíntérre és a hazautazás körülményeit mutatná be, a harmadik azok sorsát szeretné megjeleníteni, akik a trianoni békeszerződés után hónapokat, éveket töltöttek vagonlakóként, mert elhagyni kényszerültek a szülőföldjüket. A 2018-ig tartó időszakban igyekszünk a lakóházak berendezését a háborús időszakhoz igazítani, a Skanzen Galériában pedig a háborús karácsonyról rendezünk interaktív kiállítást, ahol az is kiderül, hirtelen mekkora szerepe lett a postának, a csomagküldésnek a vidéki ember életében. A nagy programunkat 1916–17 köré tervezzük a Néprajzi Múzeummal egyeztetve, amely a háború falusi társadalomra gyakorolt hatását tárgyalja a Magtárban rendezendő kiállításon. A Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékével kutatást szervezünk, hogy felmérjük, miként jelenik meg a mai közép- és fiatal generáció számára a háború. Általános-e az a tapasztalat, hogy a múlt rendszer idején a második világháború emlékezetét beemelték az első világháborúról való emlékezetbe, hogy a második háborúval kapcsolatos fájdalmak kimondása az elsőn keresztül történhetett meg? Hogyan válik szakrális térré egy hősi emlékmű környezete? Milyen új kapcsolatok alakultak ki a távoli hadszínterekkel?” – emelt ki néhányat kérdésfelvetéseik közül a főigazgató-helyettes.

A Magyar Nemzeti Múzeum sem marad ki a centenáriumi programsorozatból. „Az intézmény két szinten kapcsolódik a Nagy Háborúra való muzeológiai emlékezés folyamatába. Egyfelől vezető szakmai partnerei leszünk a Várbazárban készülő nagy tárlatnak, amelynek a kurátora Gulyás Gábor. Másfelől saját vállalkozásaink is lesznek. Elsőként egy több helyszínen bemutatható sztereofotó-kiállítást készítünk, amelynek izgalmas képanyaga révén – egy részét Felvinczi Sándor magángyűjtő bocsátja rendelkezésünkre – mindkét hadviselő fél lövészárkaiba bepillanthatunk. De tervezünk tárlatot a haditudósítás történetéről, a hátországi életről vagy az olaszországi frontszakasz kitüntetett szerepéről a hazai háborús hagyományban” – mondja a múzeum főigazgatója, Csorba László.

A BTM Vármúzeuma 2015-ben kezdi meg azt a munkát, amellyel bemutatja a főváros háborúban betöltött szerepét, helyzetét. Az Emlékbizottság kedvező elbírálása esetén hozzávetőleg hatszáz négyzetméteren Budapest – hátország. Mozaikok a főváros első világháborús történetéből címmel szeretnének átfogó időszaki kiállítást nyitni, amely nem a hadi eseményekkel, nem politikatörténettel foglalkozik, hanem a várostörténet szempontjából közelíti meg a kérdést. A kiállítás vezérfonalát Müllner János budapesti riportfényképei adják, ugyanakkor a kiállítás egy-egy, a témához kapcsolódó mellékszálat, „mikrotörténetet” is bemutat. Ilyen a Nemzeti Áldozatkészség szobrának története vagy a margitszigeti hadikiállítás, a pasaréti lövészárok és az Auguszta Alap története. Ahogy Perényi Rolandtól, a BTM Kiscelli Múzeumának igazgatójától megtudtuk, Budapest Székesfőváros Tanácsa 1915-ben határozatot hozott a világháborúra vonatkozó emlékanyagok (nyomtatványok, fényképek, tárgyak, filmek) gyűjtéséről. Ez volt a múzeum történetének legjelentősebb tervezett kortárstárgy-gyűjtési akciója. A múzeum korabeli gyarapodási naplóiba – „háborús anyag” megjegyzéssel – 1914 és 1920 között mintegy kilencszáz tételt, több ezer iratot, plakátot, jelvényt, fotót és egyéb tárgyat jegyeztek be. A kiállítás erre a rendkívül gazdag anyagra alapozva mutatja majd be a világháborús fővárost, egyúttal emléket állítva a Székesfővárosi Múzeum korát meghaladó gyűjtési koncepciójának is. Ezen kívül az Újkori Várostörténeti Osztály munkatársai a kiállítás előkészítésének keretében igyekeznek minden, kimondottan a háborús Budapest történetéhez kapcsolódó tárgyat begyűjteni, megvásárolni.

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum most is tartogat meglepetéseket. A múzeum főigazgatója, Varga Benedek elképzelései szerint 2015 őszén a hadisebészeti technikák fejlődéséről nyílik kiállítás, amelyen bemutatják, miként gyorsítják fel a háborúk a sebészet fejlődését. Kitérnek az orvosok és ápolók, általában a katona-egészségügy morális dilemmáira (egy-két ezrelék teljes megmentése a többiek halálával, vagy a sokak életének megmentése súlyos fogyatékossággal, amputációval), a sérültek és az ápolók viszonyára. Fotókiállítással is készülnek az orvosok és az ápolók mindennapjairól, különös tekintettel dr. Kemény Gyula orvosnak a közel-keleti hadjárat során készült fényképeire.

Egyedi módszertan alapján közelíti meg a témát a Petőfi Irodalmi Múzeum: magyar írók nézőpontjai alapján mutathatják majd be az első világháború eseményeit. Varga Katalin főosztályvezető szerint a „Lélek a háborúban” Magyar írók a Nagy Háborúban munkacímen tervezett kiállítás célkitűzése kettős: egyfelől a frontok és a hátország világának korabeli irodalmi reprezentációit vázolja fel, így a kulturális emlékezet tartalmainak bővítésével a nemzeti és a családi traumák feldolgozásához kíván hozzájárulni, másfelől a magyarországi értelmiség háborús szerepvállalását és a háborúhoz való változó viszonyulását mutatja be az írók, újságírók személyes részvételén, élményein keresztül, nem a felelősség kérdésének a középpontba állításával, hanem a motivációk megértésének szándékával. A főosztályvezető hangsúlyozza: a témaválasztást a világháború-kutatás újabb irányai, az azokban kirajzolódó szemléletváltozás is indokolttá teszik. A kulturális antropológia által ihletett emberközpontú megközelítés szakít a politika- és az eseménytörténet primátusával, az érdeklődés fókusza a tények helyett az embereknek a tényekre adott reakcióira és a megváltozott körülmények közé került emberekre tevődik. „Az írói hivatás nélkülözhetetlen velejárója a külvilág eseményeire való reflektálás. Leveleik, visszaemlékezéseik, naplóik és szépirodalmi műveik beszámolnak a háborús hangulatokról és a közvélekedésről, a hadikórházak mindennapjairól, a lövészárkok életéről és a hátország megváltozott világáról, ezáltal megőrizték annak a mentális univerzumnak a lenyomatát, amely az íróknak a háborús világgal (és benne önmagukkal) kapcsolatos töprengéseit, érzéseit foglalja magában. Másrészt háborús témájú publicisztikai írásaik és szépirodalmi műveik megismertetésével képet adhatunk az európai értelmiség első világháborús elköteleződésének természetéről és a »háborúkultúra« magyarországi megjelenéséről” – fogalmaz Varga Katalin, aki azt is megosztotta velünk, hogy a kiállításban megjelennek az irodalmi lapok szerkesztőségei által képviselt álláspontok, a front, a hadifogság elképzelt és megtapasztalt világa, kiemelkedő íróink személyes érintettsége, a hátország élete, így az egyes életművek új kontextusba kerülnek, és új jelentésekkel gazdagodnak.

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum 2014 decemberében nyitja meg a Gulyáságyú és rohamsisak – A Nagy Háború gyomornézetből című kiállítást, amely az intézmény szakmai profiljának megfelelő szempontok szerint készül. „A tárlat az osztrák–magyar hadsereg és a magyar hátországi lakosság első világháború alatti élelmezésének meghatározó mozzanatait mutatja be, szoros összefüggésükben és kölcsönhatásukban a – hátországi és harctéri – helyszínekkel. A tárlat célja, hogy olyan eddig fel nem tárt területet mutasson be a látogatóknak, amely eddig nem szerepelt a múzeumok kiállításain. Jelen tárlatunk új tudományos megközelítéssel ad ismereteket a háborús hétköznapokról, a hátország és a front ellátásáról” – hívta fel a figyelmet Török Róbert megbízott igazgatóhelyettes, muzeológus, aki a korábbi, 2009-ben megrendezett Mindenütt hódít – Reklám a Nagy Háborúban című tárlat után most is nagy érdeklődésre számít.

A művészeti múzeumok szintén készülődnek. A tervek szerint a Magyar Nemzeti Galéria 2017-ben vagy 2018-ban megnyíló kiállítása azokra a művészekre koncentrál majd, akik szemtanúként járták meg a háborút, de szerepet kapnak azok az alkotók is, akiket művészi reakcióra késztettek a háborús események. Mindezek mellett a tervezett kiállítás nagy hangsúlyt fektet majd a művészet és a háborús propaganda viszonyára is.

A vidéki múzeumok országszerte leginkább saját gyűjteményi adottságukból és az adott település történetéből kiindulva tervezték meg centenáriumi programkínálatukat, egyrészt saját forrásból, másrészt az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottságnak beadott vagy még majd csak ezután beadandó pályázatokból. Pécs például azért is kiemelten érintett a megemlékezésben, mert az első világháború alatt a városban hadikórház működött. Tizenegy nemzetiség 1701 halottja nyugszik a pécsi köztemetőben. Magyarország legnagyobb – és méltó módon ápolt – első világháborús katonatemetője Pécsen található, és európai jelentőségű és színvonalú rendszeres nemzetközi megemlékezések helye – foglalta össze a hátteret W. Müller Judit, a Janus Pannonius Múzeum megbízott igazgatója. A város több nagyszabású rendezvénnyel készül a centenáriumra, ezek szervezői között megtalálható a Janus Pannonius Múzeum is. Már látható a Tájak és katonák című kiállítás, amely a múzeumnak a korszakot idéző festményeit, grafikáit tárja a látogatók elé, akik időközben Jánosi Engel Róbert egykori k. u. k.-tiszt most kiadott hadinaplóját is kézbe vehetik. Az év második felében Johann Eilingsfeld egykori DDSG-kapitány eddig nem dokumentált, az első világháborúval kapcsolatos archív fotóit készülnek bemutatni. A hajóskapitány akaratlanul is „riportfotóssá” vált: hagyatékában eddig nem látott érdekességű felvételek sorakoznak, mint például IV. Károly Madeira szigetére történő száműzetésének felvételei. Baja szintén kivételes történetet mesélhet el, amelynek sajátos múzeumtörténeti aspektusa is van. A város az első világháborút követő Párizs környéki békék után kulturális szempontból is hatalmas vesztes lett. Déri Frigyes ugyanis 1914 tavaszán egyetemes művelődéstörténeti, történeti, képzőművészeti gyűjteményét gyermekkora városának, Bajának ajándékozta. Déri nagy telket vásárolt a városban, elkészíttette a terveket a közművelődés házának felépítésére. Az első világháború végén 1918. november 13-án a város szerb megszállás alá került, Déri Frigyes pedig a határszélre sodródott városban gyűjteményét nem érezte biztonságban, ezért visszavonta adományát, amely így került Debrecenbe – meséli Kovács Zita, a Türr István Múzeum igazgatója. Bajának azonban nem ez volt az egyetlen vesztesége. A terület érzékenysége, összetett etnikai képe, tragédiákban bővelkedő múltja követeli, hogy a múzeum szerteágazó – kiállításokból, előadásokból, konferenciából, múzeumpedagógiai foglalkozásokból, könyvbemutatókból, kórustalálkozóból álló – centenáriumi programmal segítsen feldolgozni az első világháborús eseményeket. Ferenc Jóska adta ezt a mundért rám című kiállításuk a nagyhatalmi politika, a győztesek és vesztesek leegyszerűsített szembeállítása helyett egy kis földrajzi egység, Baja és környéke egyedi történelmén, az itt élő családok történetén keresztül mutatja be az első világháború és következménye, a szerb megszállás (1918–1921) időszakát.

Természetesen a Déri-gyűjteményt elnyert Debrecen a Monarchia egyik nagyvárosaként nem vonhatta ki magát a négy éven át tartó katonai konfliktus következményei alól. „Kevés olyan család volt-van a cívisvárosban és a környező településeken, amelyet nem érintett a háború valamilyen módon. Éppen ezért lényeges szempont volt, hogy 2014-ben olyan kiállítási témát válasszunk, ami egyszerre kapcsolódik Debrecenhez és az első világháborúhoz. A tervezett 2014-es kiállítás központi eleme a debreceni császári és királyi 39. gyalogezred első világháborús szerepvállalása lesz, de az alakulat 1914 előtti és 1918 utáni korszaka is megjelenik” – mondja Kovács József Dénes muzeológus.

A kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum számára az első világháborús megemlékezés időszaka kiváló alkalom arra, hogy publikálja eddig be nem mutatott militarygyűjteményét. Olyan látványtárat kívánnak létrehozni, amely az őskortól az első világháború végéig összegzi a térség háborús eseményeit. De a történelmi, technikatörténeti utazás morális kérdésfeltevésekkel is párosul, például hogy létezik-e igazságos és igazságtalan háború? – fogalmaz Horváth Szilvia múzeumigazgató-helyettes. A múzeum egy háborús napló kiadására is vállalkozik: Gunszt János hadinaplója a makrotörténelem egy szegmensét helyezi mikrotörténeti kontextusba. A napló egy kezdetben baka, majd zászlós, végül hadnagyi rangot elérő katona szemével mutatja be az eseményeket.

Ugyancsak az egyéni sorsok, valamint a front és a hátország közötti kapcsolatok kerülnek előtérbe a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeumban. Ódor János igazgató tájékoztatása szerint 2014 szeptemberében nyílik a Levelek a frontról című időszaki kiállításuk, amelyhez előadások, viták, filmvetítések és pályázatok is kapcsolódnak.

Más látószöget választott a Gödöllői Királyi Kastély 2014. május 30-án megnyílt kiállításában. Papházi János osztályvezető szerint ezen az időszaki kiállításukon azt a folyamatot kívánják bemutatni, milyen mértékben változott hosszú uralkodása folyamán a magyarok Ferenc József-képe, a császár/király személyének megítélése az 1848/49-es forradalomtól az uralkodó haláláig. Az első világháborúra való reflexió persze itt is kihagyhatatlan.

A centenáriumi időszak a múzeumok számára nemcsak a programok miatt fontos. Rendezvényeik között számtalan olyan alkalom kínálkozik, ahol erősíthetik a civilszervezetekkel, a lokális társadalommal való kapcsolatukat. Mindemellett – főleg miután a témáról országos és nemzetközi szinten éveken keresztül esik szó – megragadhatják a lehetőséget gyűjteményük gyarapítására is. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum amellett, hogy programjaival arra szeretné ráirányítani a figyelmet, miként érintette a falut, a magyar agráriumot a háború, Küldj egy képet! címmel fényképek és szkennelt dokumentumok gyűjtésére web2-es pályázatot hirdet. Sok más múzeum mellett a szegedi Móra Ferenc Múzeum is arra törekszik, hogy fotókkal, dokumentumokkal, tárgyi emlékekkel gazdagodjon; erőteljes sajtóvisszhang mellett nyilvános emlékgyűjtést indított: háborús relikviákat vár.

Akadnak olyan települések, ahol kifejezetten civil támogatásnak, adománynak köszönhetően tudnak méltó módon megemlékezni a világháborús centenáriumról. Dunavecsén például Jáki László családja becses tárgyát – az Érdekes Újság teljes háborús albumát – ajánlotta fel a település helytörténeti gyűjteménye számára. Az ajándék több szempontból is különleges, hiszen a díszdobozban található fotók egyszerre dokumentumai a háborúnak, valamint annak, hogyan alkalmazkodott a korabeli média a megváltozott viszonyokhoz. Az Érdekes Újság kísérő lapjával, a Kis Érdekessel közösen pályázatot írt ki a legszebb, legérdekesebb, legszenzációsabb harctéri felvételekre. A folyamatosan érkező, néha özönlő amatőr fotók láttán a lap joggal hirdette: „Nekünk munkatársunk az egész magyar közönség és munkatársaink a katonák is, akik a harc hevében sem feledkeznek meg a fotografáló gépről”. Azaz a közösségi média előfutáraként a lap a fronton szolgáló katonákra és időnként a hátország amatőr fotósaira bízta a tudósítást, amikor pénzjutalommal is járó pályázatot írt ki alapvetően mindenki számára. Az ötlet remekül bevált, a háborús hírekre éhes, a besorozott rokonokért aggódó közönség megmentette a nélkülözések miatt nem igazán kecsegtető jövő előtt álló lapot: már az első albumot újra kellett nyomniuk. A szerkesztőség a háború alatt tíz albumot adott ki, egyenként tizenkét nyomattal, amelyhez az érdeklődők díszdobozt és keretet is rendelhettek.

Hogy pontosan mi motiválta azokat a családokat, akik otthonukban akarták tudni ezeket a felvételeket, ma már nehéz kideríteni. A dunavecsei adományozó, Jáki László sem tudja, hogyan került anyai nagyszülei birtokába a képsorozat. Ahogy fogalmaz: lehet, hogy a háborúban sebesülést szerzett nagyapja emlékként vásárolta, de az is lehet, hogy ő maga is árulta dunavecsei vegyeskereskedésében az Érdekes Újságot. Az utódok mindenesetre megőrizték, és sok más értékes dokumentum, tárgy, képeslap mellett a múzeum számára ajánlották fel. Vörös Sándor polgármester szerint a 2012 végén a megyétől önkormányzati működtetésbe kerülő dunavecsei Helytörténeti Gyűjtemény szempontjából a legjobbkor érkezett az adomány, hiszen szerettek volna méltóképpen megemlékezni a világháború centenáriumáról. A városban öt éve tartják meg a Hősök napját Weisze Béla dunavecsei szobrászművész alkotása előtt, amelyet a település 192 hősi halottja emlékére állítottak 1930-ban. Idén ehhez kapcsolódóan nyílt meg május 25-én a könyvtárban az a kiállítás, amely az album anyaga alapján adhat komplex képet a háborúról. A kiállításhoz a felnőttek számára történeti előadás, az iskolások részére múzeumi óra kapcsolódik majd, amelyen Dunavecse háborús veszteségei is szóba kerülnek. Igaz, a sorozat felvételei alapvetően az osztrák–magyar hadsereg erejét demonstrálták, hiszen a képeken elbeszélt történetekben a hadifoglyok, a legyőzöttek, elesettek szinte kizárólag az ellenfél táborából kerültek ki. Ugyanakkor a Monarchia katonái bátrak, erőtől duzzadóak, vidámak, magabiztosak, jól szervezettek, hódítóak. Mégis az érzékelhető – belső vagy külső – cenzúra ellenére lépten-nyomon a hiány, a veszteség, a fájdalom, a szétdúlt táj nyomára bukkanunk. Talán az egyik legmegrázóbb felvétel, amelyen egy női fotós egy frissen árvaságra jutott gyermeket édesapja hiánytalanul hazaküldött holmija elé állított. De ugyancsak szomo-rúak azok a gyönyörűen komponált tájképek, amelyen katonák vonulnak az ismeretlen és veszélyes jövő felé, vagy azoknak a tanyáknak a képei, ahol a mezőgazdaság hagyományos gazdálkodó eszközeinek helyét átvették az ágyúk, a fegyverek.

Az üzleti sikerként is elkönyvelhető médiavállalkozás produktuma szerencsére nemcsak a dunavecseiek számára elérhető. Több magyar közgyűjtemény is őriz teljes gyűjteményt vagy néhány fennmaradt lapot, a Magyar Nemzeti Múzeum pedig három teljes sorozat mellett olyan amatőr felvételeknek is birtokában van, amelyek nem kerültek be az albumokba. Miután más folyóiratokhoz, polgári lapokhoz hasonlóan az Érdekes Újság archívuma is részben a múzeumhoz került, a Történeti Fényképtárban száz-százötven olyan fotó is fellelhető, amely annak idején erre a pályázatra érkezett. Tomsics Emőke, az intézmény történész-szakmuzeológusa jelen pillanatban azon dolgozik, hogy beazonosítsa ezeket, valamint az albumokban megjelent képeket, hiszen túlnyomó többségén nem jelölték a felvétel készítésének idejét és helyszínét. Mivel a fotók az Érdekes Újságba is bekerültek, és ott bővebb információval látták el őket a szerkesztők, abban bízik, hogy a fotókról és készítőikről, a felvétel elkészítésének körülményeiről is többet megtudhatunk. Aprólékos és időigényes kutatását 2014 végén szeretné lezárni, hogy 2015-ben, az első album megjelenésének századik évfordulójára az ő tanulmánya is olvasható legyen vagy a Fotóművészetben vagy a Nemzeti Múzeum évkönyvében. E. Csorba Csilla A harctérre vitt kodak című esszéjét azzal fejezte be a Liget egyik 2010-es számában, hogy az első világháború centenáriumára érdemes lenne az Érdekes Újság sok száz fényképét összegyűjteni, és velük vizuális és történeti memóriánkat gazdagítani. Egyre biztosabb, hogy ez sikerül, és ez az olyan kiállítások megrendezését is segít majd, mint a dunavecsei tárlat.

Ahogy az alig tucatnyi múzeum centenáriumi programját végigolvasva láthatjuk, a magyar közgyűjtemények kínálata rendkívül sokszínű. A kiállítások többségének célja, hogy a hátország életét, a fronton harcolókkal való kapcsolattartást bemutassa. A had- és politikatörténet mellé felzárkózott a mindennapi élet kutatása, de ezen a területen nagyon sok még a pótolnivaló. Az első világháború eddig elmaradt szisztematikus feldolgozása a legtöbb helyen még az alapkutatások, a saját gyűjtemény feldolgozása szintjén áll. Nagy dilemma azonban, hogy a centenáriumi időszak második felére születnek-e olyan válaszok, amelyek alapján továbbléphetünk, és körbejárhatunk olyan témákat, mint a felelősség kérdése, Magyarország nemzetiségi politikája, a szemben álló felek szempontjai, a bajtársiasság fogalma. Vagy hogy mi vett rá férfiakat, hogy a boldog békeidők kávéházi asztalai mellől felálljanak, és kitörő lelkesedéssel, önként a sorozóbizottságok elé vonuljanak [11], hogyan változott meg a világhoz való viszonyuk, személyiségük a háború évei alatt, milyen örökséget hagytak ránk, utódokra? Mennyire jellemez egy társadalmat a háború elfogadása? [12] Hogyan érzékelhető a Monarchiában és utódállamaiban a George L. Mosse által alkalmazott brutalizálódásfogalom vagy a lövészárok-mentalitás? Hogyan formálták az új határok között létrejövő államokat a háborús veteránok? Összevethetők-e a különböző zászlók alatt harcolók emlékei? Mennyiben különböznek az egyes országok háborúértelmezései? [13] Mindemellett más korszakokat érintő muzeológiai problémák is vita előtt állnak: nemzetközi példákat is számba véve jó lenne egyszer végigbeszélni, hogyan érdemes, miként szabad egy múzeumnak az erőszakot, az agressziót bemutatni. Másrészt már most érdemes arra készülnünk, hogy csak a centenáriumi időszak lezárása után jön a dolgok neheze: a Tanácsköztársaság és a trianoni békeszerződés olyan kérdéseket vet fel, amelyre mind a magyar állampolgárok, mind a környező országok rendkívül érzékenyen reagálnak. A következő időszakban azt a munkát kell elvégezni, aminek következtében az intézmények és látogatóik alkalmassá válnak arra, hogy később Kun Béláról, Károlyi Mihályról, vörös- és fehérterrorról, a történelmi Magyarország feldarabolásáról az európai integráció,és a megbékélés szellemében, esetleg a másik fél fejével (is) tudjanak gondolkodni.

 

[1] Eredeti megfogalmazásban: the great seminal catastrophe of this century. George F. Kennan: The Decline of Bismarck’s European Order: Franco-Russian Relations 1875–1890. 1981.

[2] Csak egyetlen példa: az 1929-ben nyilvánosságra kerülő tiszazugi arzéngyilkosságok, amelynek áldozatai között nagy számban voltak háborús rokkantak.

[3] http://www.enrs.eu/pl/articles/562-koezoes-elszamolas-a-multtal-emlekezet-es-szolidaritas-europai-halozat.

[4] www.100-jahre-erster-weltkrieg.eu.

[5] Fisli Éva: Háború a múzeumban. In: Rubicon. 2014/4–5. 117–121.

[6] Fejes Júlia: 100 éve volt 1914. Világháború és művészet Európában. http://artportal.hu/magazin/mugyujtes/100-eve-volt-1914-vilaghaboru-es-muveszet-europaban.

[7] Együttműködő szervezetek: Honvédelmi Minisztérium, Külügyminisztérium, Emberi Erőforrások Minisztériuma, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Magyar Tudományos Akadémia, Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap. Elnök: Navracsics Tibor. Tagok: Schmidt Mária, Rétvári Bence, Vargha Tamás, Kovács Vilmos, Hammerstein Judit, Breuer Klára, Töll László.

[8] Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták.

[9] 1. § A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914–1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a „Hősök emlékünnepét” – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli. Magyar Törvénytár 1924. évi XIV. törvénycikk.

[10] Az emlékművekről, a hivatalos, a közösségi és a magánemlékezetről Kovács Ákos szerkesztésében: Monumentumok az első háborúból. Corvina, 1991.

[11] Alessandro Baricco: Történet. Bp. 2012.

[12] Stéphane Audoin-Rousseau és Annette Becker: 1914–1918, Az újraírt háború, Budapest, L’Harmattan, 2006.

[13] Fisli Éva : Áldozat és regeneráció. A Nagy Háború öröksége a két világháború közötti Kelet-Európában. In: AETAS 24. évf. 2009. 2. 124–127.