Milyen muzeológiai szakfeladatok ellátására kell alkalmassá tenni a tervezett Országos Restaurálási és Raktározási Központot?

Csapláros Andrea történész, a szombathelyi Savaria Múzeum igazgatója

A múzeumok elsődleges feladata a műtárgyak őrzése és óvása. Az elmúlt évtizedekben a mű-tárgyállomány növekedésével a múzeumépületek zsúfolttá váltak, a folyamatos forrás-hiány miatt szerkezetileg elöregedtek. A raktározás korszerű, állományvédelmi előírásoknak megfelelő kialakítását csak tervezéssel, jól átgondolt ütemezéssel és a pályázati lehetőségek maximális kihasználásával lehet megvalósítani. Az új Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ a múzeumok kiállításaiban nem szereplő számtalan műtárgy őrzési helye lesz. Mivel több különálló intézmény anyagáról van szó, ezért a raktározás kérdése és annak logisztikai menedzselése hatalmas kihívást jelent az intézményeknek. Az utóbbi évtizedben Magyarországon is nagy hangsúlyt kapott a raktározás professzionálissá tétele, elsősorban a múzeumok látványraktárprojektjein keresztül.

A műtárgyak restaurálása és raktározása a múzeumok extenzív fejlődése következtében széttagolódott, legtöbbször leromlott állagú épületekben történik. A múzeumi gyűjtemények gyarapodása a mostani körülmények között sajnos nem teszi lehetővé a szakszerű tárolást, egyszerűen kinőtték az épületeket. Egy központi raktár és egyben restaurátor-műhely lehetővé tenné egy helyen a speciális szakkompetenciák találkozását, megfelelhetne a műtárgyvédelem sokoldalú követelményének. A tervezett Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ kiemelt célja a Múzeumi Negyed intézményeinek kiszolgálása. Az új központ lehetőséget adhat a szakági gyűjtemények koordinált megjelenésére, újra-pozicionálására. A kor és a szakma követelményeinek megfelelő körülmények között valósulna meg a múzeum műtárgyállományának restaurálhatósága és raktározhatósága.

A raktározás felelősségteljesen felállított szabályozása az egyetlen lehetőség a műtárgyak hosszú távú megőrzésére. Ennek keretein belül fontos szerepet kap az optimalizált ellenőrzés, valamint a gyűjtemény mélységi feltárása, amelynek célja a szakmai alapokon nyugvó raktározás. Hasznos figyelembe venni és tanulni azon nemzetközi innovatív projektek és műtárgyvédelmi irányzatok gyakorlati tapasztalataiból, amelyek hasonló nagyságrendű műtárgyraktározásnál és -restaurálásnál jelentkeztek. Az itt megismert és elszenvedett best practice-példák a szervezeti és pénzügyi csapdák elkerüléséhez elengedhetetlenek.

Az utóbbi évtizedekben a műtárgyállomány preventív védelme vált hangsúlyossá, magyarországi és nemzetközi viszonylatban egyaránt. A múzeumokba bekerülő tárgyak állapotát meg kell őrizni, konzerválásuk, helyreállításuk után törekedni kell a lehető legoptimálisabb műtárgykörnyezet kialakítására, hogy az elvégzett beavatkozások ne bizonyuljanak feleslegesnek. A preventív konzerválás a szakrestaurátorok egyik legfontosabb feladata, így ennek a restaurátor-központ meghatározó profiljává kell lennie. A restaurátor-központ további feladatait célszerű lenne konkretizálni, a pontos feltételek szem előtt tartásával ésszerű ütemezési tervet készíteni az elvégzendő feladatokról. Az ott dolgozók munkájának fontos részét kell képeznie a tudományos alapon történő rekonstrukciók és másolatok elkészítésének, amely az érzékeny és veszélyeztetett műtárgyakat megkíméli a felesleges és túlzott mozgatástól. A restaurátorok szakmai tudása és véleménye elengedhetetlen a tárgyak raktározásáról történő döntési folyamatban. Az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ lehetővé teszi a raktározott tárgyak szabályozott felügyeletét, konzerválását és adott esetben restaurálását. Az egyes műtárgyak adekvát restaurálási eljárásához így helyben adott és hozzáférhető az átfogó vizsgálat.

Az egy helyen történő professzionális raktározás, konzerválás és restaurálás óhatatlanul magával vonzza a restaurálás költségeinek csökkenését, mint azt az innsbrucki tapasztalatok is mutatják. A műtárgyak sokszor drága, de elengedhetetlen természettudományi vizsgálatai a restaurálás során központilag költséghatékonyabban alkalmazhatók. A helyben elvégzett preventív vizsgálatok, mint például a röntgenfelvételek, a mikroszkópos vizsgálatok eredményei a tárgyakról és azok állapotáról, kevés rongálással fontos adatokat szolgáltatnak az esetleges restaurálási munkák előtt.

A tervezett Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ elengedhetetlen céljává kell válnia, hogy biztosítsa az itt raktározott műtárgyak kutatását, a kutatók napi munkájának kiszolgálását, a különböző gyűjtemények hozzáférhetővé, „tudományközelivé” tételét, ami nem alábecsülendő logisztikai és infrastrukturális kihívást jelent. A raktár tervezésének a kontinuitáson kell alapulnia, a gyűjteményi anyagok individualitását szem előtt tartva, figyelembe véve az ehhez szorosan kapcsolódó tudományágakat, de minden esetben el kell határolódni a naponta változó „divatirányzatoktól”.

Rendkívül fontos a múzeumok munkatársainak nyitottsága, közvetlen kommunikációja, amelyre épülve létrejöhet a szakmán belüli interdiszciplináris együttműködés, szükség esetén más tudományágak bevonásával is az egyes műtárgyak, műtárgycsoportok esetében. A szervezeten belül egy helyen koncentrálódik a szakemberek sokévi tapasztalata, a legújabb módszerek kipróbálásának lehetősége, nem utolsósorban a korszerű infrastruktúra használata és a közönségszolgálat működtetése. Az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ egy részének megnyitása a nyilvánosság előtt a múzeumok kulisszatitkaiba engedhet betekintést. Az éppen folyamatban lévő projekteket ismerheti meg a látogató, s ezzel az intézmény hozzájárul ahhoz, hogy a múzeumok működése, problémáik megértése szélesebb közönségréteghez jusson el. Mindez természetesen nagy logisztikai kihívást jelent.

Egy funkcionális, gazdaságos és energiatakarékos raktár megszervezésének az alapja a mindenre kiterjedő, átfogó tervezés, magába foglalva a kockázati analízisek elkészítését és egy kockázati menedzsment felállítását; mindez elengedhetetlen része a restaurátori és raktári központ optimális működtetésének is. Az aktuális munkák során költséghatékonysági szempontból lehetőség szerint a megelőző konzerválásnak kell a központban lennie. Mivel a múzeumok gyűjteményeinek nagy része a központi raktárban lesz, ezért biztosítani kell az itt elhelyezett kultúrkincsek hosszú távú elhelyezését. A központ tervezésénél a működtetőnek és a fenntartónak mindkét fél számára elfogadható megoldást kell találnia, amely lehetővé teszi a felhasználó igényeinek kielégítését, a finanszírozhatóságot és a gyűjtemények hosszú távú megőrzését.

Fáy András restaurátor, a Szépművészeti Múzeum Restaurátori Főosztályának vezetője

A Szabolcs utcai OMRRK intézményét egy átfogó, az úgynevezett Liget Koncepció városrendezési program keretén belül tervezik megvalósítani. Jelentősége komplexitásán túl az lehet, hogy olyan országos és nagy gyűjteményeknek nyújthat háttérbázist és raktározási lehetőséget, amelyek korábban csak egymástól távol és izoláltan működhettek. A Néprajzi Múzeum, a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria hatalmas gyűjteményeinek raktározási funkciói mellett az együttes másik fő rendeltetése szerint korszerűen felszerelt műhelyekkel, laboratóriumokkal, kutatóállomásokkal hivatott biztosítani ennek a sokrétű, érzékeny és egyetemes kultúrkincsnek, örökségnek az állagvédelmét, feldolgozását és adatbázisainak megoszthatóvá tételét. Azok a múzeumok, amelyeket a beruházás érinthet, azáltal, hogy megfelelő raktározási területet nyerhetnek az új központnak köszönhetően, állandó kiállításaikat jelentősen bővíthetik, fejleszthetik. A távlatokban sem kell szűken gazdálkodniuk, olyan értelemben, hogy nem korlátozhatja a gyűjtemények fizikai, számbeli gyarapodása azt a potenciált, amely mindenkor a közönség javára rendelkezésre állhat.

Az új létesítmény stratégiai jelentősége a kezdetekben elsősorban arra irányul, hogy a létesülő új múzeumok létrejöttekor képes legyen befogadni azokat a tárgyakat, amelyek egy része majd a felépülő intézményekbe kerül, és megkönnyítse, biztonságossá tegye ezeknek a mozgatását, kezelését, szortírozását, kiállításokra történő előkészítését. Hosszabb távon azonban meg kell felelnie olyan raktározási elveknek, szolgáltatásoknak, amelyek az igényelt elhelyezésen túl könnyebb hozzáférhetőséget biztosítanak a tárgyak kutathatóságához. A stabil klíma-, pára- és fényviszonyok a műalkotások fenntarthatóságának zálogai; az új központ „testre szabottan” ennek a nagyon heterogén, sokrétű anyagnak a megtartására olyan speciális megoldásokat kíván, amelyek megvalósítása hatalmas kihívás és feladat: úgy gépészetileg, mint az épületrészek belső architektúrájának kialakítása során a műtárgyak védelmében messzemenően a 21. század követelményeinek kell érvényesülniük.

A hasznosítható meglévő ingatlanok és az új létesítmények egyetlen, koncentrált területre szerveződnek. Rendeltetésüket a gyűjteményi állományok állapota, jellege, száma, nagysága, sebezhetősége vagy érzékenysége befolyásolja. A restaurátor-műhelyek, a laboratóriumok nem csupán karbantartó, konzerválási feladatokra lesznek hasznosíthatók, hanem a műtárgyak anyagi sajátosságait is kutatnák, szisztematikus vagy célzott, átfogó projektek mentén, felszereltségük és szakembergárdájuk függvényében. Ez számos területen olyan minőségbeli nyereséggel járna együtt, ami egészen más színvonalú publikációk, kiadványok megosztását tenné lehetővé, közelítve azokhoz a nemzetközi sztenderdekhez, amelyek iránymutatók és követendők. Így megvalósítható egy olyan egyedülállóan korszerű, komplex tudományos intézmény, amely a szükséges restaurálási feladatok elvégzése mellett a műalkotások feldolgozása során kutatási adatbázisokat is létrehozhatna. Hogy a kitűzött célok megvalósíthatók legyenek, a munkaállomásokat olyan felszereltséggel kell ellátni, hogy a legtöbb vizsgálat és szükséges dokumentálás helyben történhessen.

Tervbe van véve egy diagnosztikai laboratórium kialakítása is. Ez a tárgyak multispektrális felvételezésével, mikroszkópos, digitális és hibrid analóg röntgen-, infravörös scanning- és a nagy felbontású HDR-, XRF-elemi analízis festék- és pigmentvizsgálatokkal teljes körűen tudná biztosítani azt a technikai hátteret, amely a restaurátorok és a muzeológusok igényeit messzemenően ki tudná szolgálni. Kedvező körülmény, hogy az említett nagy, országos gyűjtemények anyagaira fókuszálhat, és így rövid időn belül létrehozható a referenciaként szolgáló egzakt bázisállomány. Ez intenzív cserekapcsolatok feltételeit teremtheti meg nemzetközi és hazai szinten társintézményekkel, állami múzeumokkal, a műtárgyfelügyeleti hivatalokkal és cégekkel, a gyűjtőkkel, galériákkal is igény esetén.

A restaurátor-központban bizonyos funkciókat közösen használhatnak a gyűjteményi állományok, intézmények és egységek. A restaurálások megszervezésében azonban természetesen fennmaradna a szükséges izoláció, hogy a tárgyak ne keveredjenek össze. Főként a rendelkezésre álló terek belső ergonómiája szempontjából kedvező, hogy a régi kórházépületek magas ablakokkal ellátottak és tágasak, így felosztásukat rugalmasan, a funkciók szerint lehet kivitelezni. Ami a munkavégzéshez követelményként feltétel, hogy olyan légcserével, elszívórendszerrel, klimatizálással, fényviszonyokkal álljanak rendelkezésre, amelyek ideálisak az adott tárcsoportok konzerválásához és kezeléséhez. A részletek tekintetében a kivitelezők remélhetően messzemenően figyelembe veszik majd az illetékes szakalkalmazottak ajánlásait és tervanyagait.

A központot alkalmassá kell tenni konferenciák szervezésére, vetítőtermekkel, előadókkal, könyvtárral, archívumokkal, amelyek az intézményekben folyó helyreállítások dokumentációit őrzik. A központ emellett háttéranyagokat biztosít a kutatáshoz periodikákkal, speciális szakkönyvgyűjteménnyel. A munkaállomásokat és a kutatószobákat úgy kell kialakítani, hogy az intézmények meglévő személyzetén túl társintézményekből, külföldről, egyetemekről vendégkutatókat, szakembereket tudjon fogadni bizonyos feladatok elvégzésére. Ezzel megoldódna például az a probléma, hogy vannak olyan sajátos, szűk tárgycsoportokat érintő restaurálási ágazatok, amelyekre itthon nincs sem szakember, sem képzés. A központ égisze alatt akár posztgraduális formában, akár tanfolyamok keretében külföldi segédlettel megoldható volna az utánpótlás.

A funkciók meghatározásakor persze racionalizálni kell az igényeket: nem lehet mindent összezsúfolni a központ égisze alatt. Költséghatékonyabb, ha szorosabb együttműködés hozható létre azokkal az akadémiai és egyetemi kutatóintézetekkel, amelyek rendelkeznek már célzott anyagvizsgálatokra alkalmas, de nagyon drága műszerparkkal és olyan kutatógárdával, amely működteti ezeket.

A központ raktározási funkciója mellett logisztikailag jelentősen megkönnyítheti az időszakos és vendégkiállítások beérkező és kifutó anyagainak, műtárgyainak mozgatását, elosztását, tárolását, előkészítését, csomagolását ládaraktárakkal, klimatizált zsilipkapukon keresztül bonyolított szervezéssel, a kamionok és szállítmányaik biztonságos fogadásával. A szolgáltatás így tehermentesítheti az anyaintézményt, bár az átfutó anyagok mozgatására saját gépjárműállományt kell létrehozni.

Mikó Árpád művészettörténész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóintézetének munkatársa

A tervezett restaurátor-központnak természetesen a legmodernebb felszereléssel kell rendelkeznie. Nemcsak a vizsgálati műszereknek, az operatív eszközöknek és a dokumentálást lehetővé tevő apparátusnak kell korszerűnek lennie, hanem a munkát segítő külső körülményeknek is a légkondicionálástól az elszívóberendezéseken és a párasátorokon át a megfelelő méretű légtérig. Ha egy ilyen ideális program megvalósulna, az a hazai muzeológia nagy nyeresége lenne. Ugyanakkor arra is ügyelni kellene, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékének kiváló szakemberei és gépei ne maradjanak ki a tervekből. Vannak olyan munkák, amelyeket nem érdemes két helyen végezni (az anyagmeghatározás biztosan ezek közé tartozik). Az új műhelyegyüttes az ország egész területe műtárgyállományának súlyos eseteit is elláthatná, amire most, hogy a megyei múzeumi szervezet átalakult, nagyobb szükség van, mint valaha.

Mivel ezek a műhelyek nem az anyaépületekben kapnának helyet, hanem egyetlen külső – ha nem is túl távoli – helyszínre lennének telepítve, megfontolandó, hogy miféle restaurálási munkálatokat lehetne oda koncentrálni. Nyilvánvalóan nem az ad hoc munkákat, hanem az évekre elhúzódó, nagyobb projekteket. Minden muzeológus rémálma, hogy egy rossz állapotban lévő művet becsomagoljon és utaztasson. Vannak pillanatok, amikor ez nemcsak elképzelhetetlen, hanem kivitelezhetetlen is. Felléphet bármilyen probléma: a klímagépek meghibásodása, egy felhőszakadás kiváltotta beázás, váratlanul beinduló fűtésszezon. A leggondosabb őrzés és ellenőrzés mellett is előállhat katasztrofális helyzet, amikor azonnal be kell avatkozni. Saját praxisomból tudom, hogy egyetlen nap alatt juthat mű olyan állapotba, hogy annak örül az ember, ha az épületen belül nagyobb baj nélkül eljut a műhelyig. Jól felszerelt műhely kell tehát a múzeumépületen belül is, amely „mindent tud”. Nevezzük ezt készenléti műhelynek, amelyet persze akkor gazdaságos fenntartani, ha állandóan üzemel, ha kisebb-nagyobb munkákat folyamatosan végeznek benne.

A másik, kiszámítható helyzet, amely a műveket a restaurátor-műhelybe irányíthatja, egy időszaki kiállítás vagy az állandó tárlat átrendezése. Ez az Magyar Nemzeti Galéria korábbi gyakorlatában a 19–20. századi művek esetében esetenként több tucat művet jelent meglehetős rendszerességgel. Sokszor előfordul, hogy egy mű állapota stabil a „megszokott” helyén, de utaztatni beavatkozás nélkül mégsem lehet, mert mihelyt kimozdul, időleges egyensúlya felborul. Az utazás mindig előzetes vizsgálatot igényel, többnyire beavatkozást is. Ennek is az épületen belüli készenléti műhelyt kell terhelnie, amennyiben az állandó kiállítások darabjairól van szó. Kétszer nem érdemes csomagolni, mozgatni a tárgyakat. Gondos csomagolás nélkül viszont egy kilométerre sem szabad fuvarozni őket.

A műtárgyak még egy művészeti múzeumon belül is sokfélék – kivált az olyan hatalmas intézményekben, mint az egyesített Szépművészeti Múzeum és Magyar Nemzeti Galéria –: a kőszobroktól a fatáblákon vagy papírra rajzolt, nyomtatott műveken át a vászonra festett képekig mindent lehet találni a falaik között. Még a vászonra festett képek esetében is rengeteg restaurálási probléma adódik, ami függ a mű korától, a felhasznált anyagoktól, a faktúrától; a sor a finom lazúrokkal operáló felületektől a festőkéssel felhordott, vakolatréteg-szerűig terjed. És még nem beszéltünk a kortárs (és félkortárs) művészek alkotásaiig, amelyeken a különleges – korábban nem használt, olykor efemer – anyagok egész sora tűnik fel, egyre komolyabb feladatok elé állítva a restaurátorokat. A probléma minden művel csak növekszik, ahogy múlik az idő; a Magyar Nemzeti Galériában például – hogy szándékosan egy látszólag egyszerű műfajt emeljek ki – a 19. századi márványszobrok most érettek meg a finomabb tisztításra, ami nagyjából egybeesik azzal az örvendetes fejleménnyel, hogy egy ideje kőszobrász restaurátorképzés is folyik a budapesti Képzőművészeti Egyetemen (fémszobrász restaurátorképzés még sajnos nem). Ebben a specializálódásban nincs semmi különös, eddig is ismert volt a régi – akár európai, akár magyar – művészettel foglalkozók előtt: más a „fás” és más a „festő” restaurátor rutinja, gyakorlata, tapasztalata, és mindenki tudja, hogy a középkori festett-aranyozott faszobrok helyreállítása a legnehezebb, leginkább időigényes feladatok közé tartozik. A kőfaragványok tisztítása egészen más mesterségbeli tudást igényel. A szakma szakosodása a továbbiakban sem kerülhető el, inkább fokozódik majd. De a személyes kvalitás mindig mérhető lesz.

Amit ezen a ponton szeretnék hangsúlyozni: hiába a műszerezettség magas foka, a logisztikailag tökéletesen kimunkált műtárgyvédelem, ha nincs mellé rendelve emberi tapasztalat, személyes tudás. A restaurálás nem képzelhető el úgy, mint egy nagyüzemben az automatizált gyártósor, ahol robotok végzik a műveleteket. A műtárgyakat emberek alkották, ahányan, annyifélék. És műveik is annyiféle elbánást igényelnek. Ezt hosszú távon kikerülni nem lehet. Két tendenciát látok ezzel kapcsolatban kibontakozni, egy hasznosat és egy kevésbé szerencséset. Az egyik, hogy a restaurálás folyamata lelassul, mert a technikai vizsgálatok egyre több időt igényelnek, és annak a döntésnek is nehéz lesz vállalni az ódiumát, hogy melyik műnek hányféle vizsgálatra van szüksége. De a műtárgyaknak az nem árt, ha lassabban és körültekintőbben foglalkoznak velük, avatkoznak a materiális életükbe. Az sem, ha alaposan megfontolják, kell-e feltétlenül teljesen restaurálni egy művet. A másik tendencia, ami viszont aggasztó, hogy a muzeológusok egyre jobban kiszorulni látszanak ezekből a folyamatokból, jóllehet mind az állandó, mind az időszaki kiállításokat továbbra is ők rendezik. A művészettörténészek egy része – kivált, aki nem dolgozik múzeumban – ezt észre sem fogja venni, mert eddig sem ambicionálta a restaurálás folyamatának megismerését; a többség nem tudja, hogy mit jelenthet egy műtárgy életében a teljes tisztítás és konzerválás vagy akár a legkisebb felületi beavatkozás. Restau-rálási dokumentációt is csak az tud olvasni, aki alaposan, közelről ismeri a restaurálás gyakorlatát. Sohasem voltunk sokan, és egyre kevesebben leszünk. Nem tartom magam cinikusnak, de úgy gondolom magam is: ahhoz, hogy jó művészettörténeti munka szülessék, nincs feltétlenül szükség ezekre az ismeretekre. Ahhoz viszont, hogy a műalkotások fennmaradjanak – és ez meggyőződésem – továbbra is kell a történeti, a művészettörténeti szaktudás.

Kemecsi Lajos etnográfus, a Néprajzi Múzeum főigazgatója

A Liget Budapest és a Múzeum Liget programban megvalósítani tervezett új Néprajzi Múzeum, valamint az intézmény gyűjteményi raktárainak és állományvédelmi tevékenységének helyet biztosító központ kapcsolódási elemei nyilvánvalóak: egy új, nemzetközi színvonalú, „21. századi” múzeum létrehozásához az egész intézményi filozófia, cél- és feladatrendszer újragondolása szükséges, ami a funkcionális arányok – kiállítótér, raktárak, munkaszobák, közösségi terek – optimalizálásának is alapjául szolgál. A Néprajzi Múzeum több mint 250 ezer műtárgyat gondoz (ennek negyedét teszi ki a nemzetközi anyag); működteti a néprajztudomány legnagyobb archívumát, amely több millió oldalt és több mint négyszázezer képdokumentumot tartalmaz, továbbá hangarchívumot és filmtárat. A múzeum nemzeti jellegű anyaga nemzetközileg is kiemelkedő, kerámia-, valamint textil- és viseletgyűjteményei a kontinens legnagyobb ilyen jellegű kollekciói. Ezeket a jellemzőket képviselik a tervezés során a megfogalmazott területi és műszaki igények – messzemenően építve a jelenlegi állapotokból származó tapasztalatokra.

A Néprajzi Múzeum gyűjteményeiben található műtárgyak túlnyomó részt a Szabolcs utcai raktár- és restaurálási komplexumban lesznek majd elhelyezve. Érdemes az elvárások megfogalmazásánál egyaránt figyelembe venni a jelenlegi feltételeket, valamint a rendkívül gyorsan modernizálódó, változó, korszerű gyűjteményezési, nyilvántartási és állományvédelmi jellemzőket. A jelenlegi raktári területek alapterületi növekményén túl elengedhetetlen a megfelelő műtárgykörnyezet biztosítása. Az új raktári egységben alapkövetelményként kell megvalósuljon a raktárak átcsoportosítása – a mostani, a tárgyak gyűjtési helyét, földrajzi vonatkozását alapul vevő raktárfelosztás helyett a jövőben indokolt a méret és anyag szerinti részleges átrendezés. A tervezésnél indokolt új tárolási rendszerek kialakítása az ideális helykihasználást, a biztonsági előírásokat és a tárgyak állagvédelmi szempontjait maximálisan szem előtt tartva. Nem feledkezhetünk el a prognosztizált folyamatos gyűjteménygyarapodás figyelembevételéről sem. A műtárgyak védelmében elengedhetetlen a zsiliprendszer kialakítása, ezáltal a porterhelés csökkentése.

A kutató- és munkaszobáknak a Múzeum Ligetben megépülő múzeumépület kell otthont adjon, a műtárgyfeldolgozás és a revízió feladatainak elvégzése miatt azonban a raktárakban is kell erre alkalmas helyiségeket kialakítani. A múzeumi dolgozók és a külső kutatók számára létrehozandó, a gyűjteményi revíziós és feltáró tevékenység végzéséhez szükséges munkaszobák természetesen a legmodernebb technikai felszereléssel kell támogassák a meghatározó jelentőségű feldolgozó, gyűjteményfeltáró munkát.

A Néprajzi Múzeum különlegesen komplex jellegű gyűjteményei hasonlóan összetett és specializált állományvédelmi tevékenységet igényelnek. Az új helyszínen a különböző anyagok eltérő tulajdonságai indokolják a különálló, specializált restaurátor-műhelyek kialakítását: fémrestaurátor-műhelyt, farestaurátor-műhelyt (külön a poros munkák végzéséhez alkalmas térrel, valamint a pormentes munkákhoz kialakított munkaszobával), a rendkívül gazdag gyűjteményhez kapcsolódó kerámiarestaurátor-műhelyt, speciális felszereltségű bőrrestaurátor-műhelyt, amelyben biztosított a bőrfestés helye is, az archívum hatalmas anyagát is kezelő papírrestaurátor-műhelyt több munkaállomással, ahol a nagyméretű ipari mosogató, az ioncserélő-berendezés, az elszívóberendezés, a vágóasztal, illetve a prések, vágógép, szárítóállványok, segédanyagtároló-polc egyaránt helyet kap. Az európai összehasonlításban is kimagasló értékű és méretű textilgyűjteménnyel kapcsolatban a komplex feladatrendhez igazodva munkaszobák és festőhelyiség, mosóhelyiség egyaránt szükséges. A formálódó modern gyűjteményi tevékenység eredményeként a múzeumba kerülő kortárs tárgyak (például műanyagok) kezelésére alkalmas műhely is szükségessé válik.

A Szabolcs utcai raktár- és restaurátorkomplexumban elengedhetetlen a korszerű múzeumi működés háttereként átmeneti raktárak működtetése a restaurátor-műhelyekhez és a gyűjteményi raktárakhoz kapcsolódóan. Elmaradhatatlan a fertőtlenítőhelyiség, a fagyasztó-berendezés, a vegyszerszekrény, a tárolópolcok, a rovarmentesítő gázosító-sátor felállításához elegendő tér, telítőkád a nagyméretű fatárgyak konzerválásához, amely a néprajzi gyűjtemények szerzeményezési körülményei miatt különösen indokolt. Szükséges az időszaki tárlatok, a vándorkiállítások, valamint a hazai és nemzetközi társintézmények közötti kölcsönzések színvonalas kiszolgálása miatt csomagolóanyag-raktár, valamint csomagolótér biztosítása.

Az új raktárkomplexumban a funkciók elkülönítése miatt a jelenlegi kiszolgálóterek növelésére lesz szükség. Így szükséges a restaurálásra váró tárgyak tárolására alkalmas hely, az anyagvizsgálat végzésére és dokumentálásra alkalmas hely, a segédanyagok tárolására alkalmas tér, vegyszerraktár, valamint mosóhelyiség, továbbá egy a restaurátor-műhelyekhez és a raktárakhoz kapcsolódó átmeneti raktár, amelyhez egy többfunkciós munkatér kapcsolódik. Úgyszintén szükséges az úgynevezett manipulációs terek biztosítása a kiállításhoz, kölcsönzéshez szükséges tárgy-válogatás során előkészített tárgyak összegyűjtésére, elhelyezésére és egyéb gyűjteményezési feladatok biztosítására. Nyilvánvaló, hogy a raktár- és restaurálási központ néprajzi múzeumi részlegében dolgozók számára is szükséges a kommunális terek kialakítása.

A két legfontosabb és rendkívül összetett szakmai feladat tehát, amelyre alkalmassá kell tenni az új központot: a Néprajzi Múzeum gyűjteményeinek korszerű, biztonságos raktározása – az ehhez kapcsolódó gyűjteményezési, nyilvántartási feladatokkal –, valamint az egyedülállóan összetett műtárgyjellemzőkkel összhangban működő hatékony állományvédelmi tevékenység, közkeletű és általánosító megnevezésével a restaurálás. A néprajzi gyűjtemények speciális raktározási és restaurálási jellemzőkkel bírnak. Az új központnak ezen szempontok maradéktalan figyelembevételére kell fokozottan ügyelnie a Néprajzi Múzeummal kapcsolatban. Az új komplexum üzemeltetése, fenntarthatósága, az ökológiai, energetikai szempontok és az őrzésbiztonság maximális biztosítása egy 21. századi beruházás esetében alapvető jelentőségű. A műtárgykörnyezeti feltételek is összhangba hozhatók a szükséges pára- és hőmérsékleti szinteket biztosító építészeti megoldásokkal, és ez építészeti kihívásként is értékelhető.