Mulandó csodák emlékháza

Róth Miksa egykor volt otthona évek óta küzd A Nefelejcs utcában a mulandóság ellen

MúzeumCafé 28.

A mulandó csodák emlékháza – így szerepel a legtöbb útikönyvben a budapesti Róth Miksa Emlékház. A bédekkerek szerint itt a látogatók megérezhetik, milyen volt Magyarország a 19–20. század fordulóján, érthetővé válik, mi veszett el, hol az a pont, ahová akartunk, de nem tudtunk visszakötni a rendszerváltás után. A helyszín és a Róth család története filmért kiált – remélhetőleg egyszer majd eszébe is jut egy rendezőnek elkészíteni.

„Kis múzeumként nehéz bekerülni az emberek tudatába, alig tizenkét éves történet van a hátunk mögött. Programokat még csak-csak szervezünk, pénzünk viszont nincs hirdetésekre” – szabadkozik Fényi Tibor, az emlékház igazgatója arra reagálva, hogy a hazai közönség miért ismeri kevésbé a helyet, mint a külföldi látogatók. 1999 novemberében nyílt meg a múzeum, de az egykori lakóház emlékmúzeummá átépítése csak 2005-re fejeződött be. A család utolsó tagja, Róth Amália haláláig, 1989-ig lakott itt; élete legfőbb célja volt, hogy a szülői házban apja emlékét és a magyar üvegművészet fénykorát megörökítő múzeum jöjjön létre.

Maga az épület is műemlék, Róth 1911-ben vásárolta meg Gelb Sámuel bútorgyárostól, amikor egy összegben nagyobb bevételhez jutott a mexikói Theatro National számára készített üvegkupola és mozaikegyüttes elkészítésének fejében. A házat saját igényei szerint átalakította, az udvarban lévő háromemeletes épületben üvegfestő- és mozaikkészítő műhelyt rendezett be. Mivel megvan Róth notesza az építkezés idejéből, így még az is tudható, melyik párizsi áruházból rendelte a berendezést. Erre is futotta a mexikói bevételből.

Róth maga egyébként nem járt Mexikóban; nem is nagyon szeretett utazni, mivel több barátja is utazások során betegedett, majd halt meg. A világkiállításokat viszont kedvelte, azokra elment, és rendre díjakkal tért haza, míg a végén megkérték: inkább zsűritag legyen, hagyjon másokat is lehetőséghez jutni. Nemcsak a festett üvegjeit díjazták, hanem a mozaikjait is. Ő honosította meg Magyarországon 1897-től a mozaikművészetet. A korszellem hatotta át Róthot – miszerint itthon is legyen minden, ami külföldön van –, amikor nekifogott a mozaikgyártásnak. Barátjával, Zsolnay Miklóssal porcelán alapú eozin mozaiklapokat készítettek, az emlékházban ma is látható egy ilyen alkotás. Újító személyiség volt (számos szabadalmat is bejegyeztetett), aki művészi vénával is rendelkezett. Igazi sztárrá a millenniumi nagy építkezések idején vált. Elsőként kapta meg a magyar iparművészeti állami aranyérmet, Rippl-Rónaival versengve, aki persze mélyen megsértődött, írt is gyorsan egy cikket, hogy nem akar olyan országban élni, ahol az üvegeseket a valódi művészek elé helyezik. Róth közéleti ember is volt, hitte, a modernizáció fogja felemelni Magyarországot. Negyven éven át a Magyar Iparművészeti Társaság alelnöke volt; szabadkőműves. Tanítványainak a különböző századok jellemző üvegfestményeiről másolatot készített a stílusok és technikák bemutatására.

Visszatérve a Nefelejcs utcai házra: a legenda szerint Róth leánya egyenesen Rákosi Mátyást kereste fel: ha már ott üldögél a Parlamentben Róth üvegablakai alatt, ne tegye ki családját a házukból, ahol ezek az ablakok készültek. Ezért-e, vagy másért, Amáliát és édesanyját nem lakoltatták ki, két szobát megtarthattak. Ezekben zsúfolták össze a teljes megmaradt hagyatékot, a két idős hölgy csak oldalazva tudott közlekedni a tárgyak között.

A műhelyt 1939-től Róth bérbe adta, miután visszavonult. Albérlőként a magyar honvédség rendezett be itt térképészeti üzemet, ami – ahogy haladunk előre az időben és a történelemben – előbb német térképészeti üzem lett, majd a Vörös Hadsereg vette át, és lett belőle szovjet térképészeti üzem. A háború befejezése után pedig a Petőfi Politikai Tisztképző Akadémia költözött ide. Mindezen idő alatt a két idős hölgy, anya és leánya a házban időnként egészen extrém körülmények között élt. A hatóság például az udvar felé néző ablakokat lekente mésszel, ne lássák, hogyan kell képezni a politikai tiszteket, a kapuban rendőr posztolt, a 60-80 éves nénik csak személyi igazolványuk felmutatásával mehettek ki az utcára vagy jöhettek be a saját lakásukba. Ennek ellenére egyik éjjel kavicsokkal dobálták az ablakukat. Róth özvegye lement az utcára, ahol egy ismeretlen férfi ácsorgott, aktatáskával a kezében. Elmesélte, egy gépállomássá alakított kolostor könyvtárából titokban kiszedte a Róth által készített üvegfestményt, úgyis tönkremenne a traktorok között, becsomagolta a darabokat, elhozta nekik. A mai napig megvan, a múzeum állandó kiállításának darabja, A műveltség allegóriája a címe.

A nehéz idők elmúltával Róth Amáliában megszilárdult az elhatározás: addig nem nyugszik, amíg az emlékház ügyét el nem rendezi. Harcában sokat segítette akkoriban a városvédő Ráday Mihály. Amália halála előtt megkötötte a szerződést a magyar állammal a hagyaték fejében a múzeumalapításról. Az emlékház megnyitására mégis tíz évet kellett várni; ezek is kalandos idők voltak, jellemzők a korra. A rendszerváltáskor jó ötletnek tűnt egy kulturális alapítvány létrehozása a múzeum fenntartására, mégsem sült el jól. „Az alapítvány pont olyan volt, mint az összes többi akkoriban: tizenéven keresztül veszekedések és rossz döntések színtere – summázza Fényi Tibor igazgató a színre lépése előtti időket. – A mindenkori polgármesterek ajánlották be ismerőseiket a működtetésére, a hozzáértés nem volt szempont. Gyakori volt a sértődés, a személyeskedés, a végcél gyakran szem elől veszett. Mindez régen volt, nem is lenne érdemes felemlegetni, ha nem hordoznánk a mai napig két tragikus döntés következményét. Nevezetesen: a ház egyik emelete lakásmúzeum, ahol három szoba ugyanolyan állapotban van, mint amikor a Róth család élt benne. Csakhogy a lakás többi részét, a cselédszobát, a Zsolnay-csempés fürdőszobát, a korabeli konyhát az alapítvány nullára szétverte, mondván, nem kiállítótér. Pedig… Gondoljunk például Londonra: az ottani lakásmúzeumokban a kiszolgálóhelyiségek ugyanolyan érdekesek, mint a nappali. Mi itt csak egy fél lakásmúzeumot tudunk prezentálni. A másik döntése az alapítványnak talán még fájdalmasabb: úgy határoztak, a tárgyi emlékekre szükség van, de a sok papír teljesen felesleges, a Róth cég iratait kidobták a szemétbe. Róth Miksa minden január elsején nyitott egy noteszt, amibe feljegyezte: kihez megy, miért, megrendeléseket, vázlatokat, felméréseket. A szakmai életén túl azt is, mikor megy a kilyukadt kalucsnit megcsináltatni. Gyakorlatilag az egész életét lekönyvelte ezekbe a noteszekbe 1885-től 1939-ig, ameddig a cég üzemelt. Ezeket az „évkönyveket” kidobták, vagy elajándékozták, mint a múzeum számára értéktelen holmit. Néha felbukkantak árveréseken, ott vásároltuk vissza, amit lehetett; sajnos jelen pillanatban csak 18 van a birtokunkban, hol-ott csaknem ötvennek kellene lennie.”

Az emlékház először egy megbízott vezetővel nyílt meg, három hónap után vette át Fényi Tibor, aki akkor tért haza Bécsből, ahol a Collegium Hungaricum igazgatójaként, előtte pedig a Die Presse újságírójaként tevékenykedett. Csődgondnoknak érkezett, nem tervezett hosszú távra, ám közben beleszeretett Róthba és az üvegművészetbe. „Szó volt róla, hogy később jöjjön egy új igazgató, aki ért is az üveghez, de időközben én is beletanultam. Elolvastam minden fellelhető szakirodalmat, és rájöttem, még a család történetét sem ismerjük. Fontos dokumentumok hiányoztak, a mítoszok évekre rossz pályára állítottak. Róth Amália példáján tanultam meg szkeptikusan kezelni a szerető családtagok visszaemlékezéseit. Azt terjesztette például, családja Németországból idetelepült keresztény família. Minden szóba jöhető német város levéltárában kutattam, hátha megtalálom, honnan jöttek a Róthok. Kiderült, több nemzedék óta Magyarországon élő zsidó család. Az apja, sőt már a nagyapja is üveges volt, akit a ’48-as szabadságharc után vagyonelkobzással büntettek, mert anyagilag támogatta a forradalmat. Amália erről nem mert beszélni, inkább a német származás bizonyítékaként mutatott egy szekrényt, amelyet Németországból hozott magával a nagypapa az áttelepülésekor.”

Fényi első öt éve a család történetének felkutatásával telt. Róth unokaöccse, Elek Artúr a Nyugat folyóirat szerkesztője volt. Amikor 1944-ben felszólították, hogy vonuljon be a gettóba, öngyilkos lett. A hír hallatán Róth összeomlott, ágynak esett, néhány nap múlva meghalt. Két fiútestvére is a holokauszt áldozata lett, az egyik Pesti Kálmán színész, másik, Róth Manó üvegfestő. Az ő története igazi kelet-európai abszurd. Ismét egy városi legenda, miszerint Rákosi Mátyás eredeti neve Róth Manó volt. Hiába bizonygatják a történészek, ez nem igaz, a Róth Manó nevet évtizedekig nem merték leírni, így a művészettörténet számára Róth Manó üvegfestő megszűnt. A kiállításról, ahol Róth Miksa aranyérmet, Róth Manó pedig ezüstérmet kapott, az utókor azt mondta: Róth Miksa két név alatt adott be mozaikot és üvegképet, mindkét díjat ő nyerte. Róth Manó híres munkáit, mint a szegedi zsinagóga ablakait vagy a budapesti Gellért Szállónak a második világháborúban elpusztult, Buda halála címet viselő üvegablakát mind Miksa életművéhez írták hozzá. Az emlékház vezetője éppen ezért feladatának érzi Róth Manó életművét is feltárni és gondozni.

Róth Miksának persze öccse munkái nélkül is bőven van teljesítménye. Az első világháborúig nem győzte teljesíteni a megrendeléseket, aztán a háború visszavetette, a Trianon utáni gazdasági krízis pedig végképp tönkretette az üzletet. Ráadásul a Róth-féle üvegek kimentek a divatból. Nagyszabású megrendelést már csak akkor kapott, amikor Klebelsberg Kunó, támogatni akarván őt, rábízta az Országos Levéltár, a pécsi és a szegedi egyetem díszítőfestését, valamint a debreceni Tisza István Egyetem díszablakait (ezek a második világháborúban elpusztultak, az egyetem éppen most rekonstruáltatta őket a Fényi által megtalált tervek alapján, januárban avatták fel az ötven négyzetméternyi ablakot). Klebelsberg halála után már csak egy-egy templomi megrendelés esett még be, mint például a Thököly úti templom festett üvegablakai. Róth élete végén harmincszor negyven centiméteres szentképeket festett néhány példányban, amelyeket az Eucharisztikus kongresszuson szuvenírként árultak.

A múzeum állandó kiállítása ötven üvegfestményt mutat be, különböző stílusokban. A teljes életműnek nagyságrendileg mindössze tizenöt százaléka maradt meg: a divat változásával nemritkán magát Róthot kérték fel az üvegbetét cseréjére. Sok jelentős alkotása elpusztult a második világháborúban, de inkább az a meglepő, hogy a rendszerváltás után mennyi műve veszett el. A kilencvenes években az ingatlanok eladásakor szokássá vált kiszedni a Róth-üvegeket, hiszen a lakás vele és nélküle is ugyanúgy tízmilliót ért, az üvegfestményt viszont jól el lehetett adni az Ecserin. Onnan pedig a műkereskedelem közvetítésével Nyugatra került. „Súlyos gondot okoz majd száz év múlva a München környéki művészettörténészeknek kibogozni, ki lehetett az a német üvegfestő, akinek a fogorvosi rendelők váróiban a magyar Róthéhoz annyira hasonló üvegei maradtak fenn” – ironizál Fényi, aki sokat dolgozott, hogy legalább azt tudjuk, mi veszett el. Szűcs Endre építész még az előző rendszerben igyekezett felmérni a lakásokban, közintézményekben található üvegfestményeket. Fényiék végigjárták a dokumentációt, innen tudunk a hiányokról.

Jelen pillanatban tervekről beszélni egy múzeumigazgatóval nehéz: már a tavalyi évben is megtorpantak a programok, időszaki kiállítások, szinte semmire nincs pénz. A fenntartó, az erzsébetvárosi önkormányzat soha nem ingott meg abban, hogy fontos számára az intézmény. Az alapműködés költségeit – őrzés, fűtés, világítás – minden évben kifizeti. A műtárgyvásárlás, restaurálás, kiállítások, kiadványok költségeit viszont szponzorpénzekből kell fedezni. Korábban befogadták Kokas Klára zenepedagógiai foglalkozásait, volt itt szalonélet, előadások – jelenleg azonban a jobb időkre várnak. „A gazdasági válság a legrosszabbkor ütött be: 2008-ban már úgy nézett ki, végre elkezdődhet a műhelyépület rekonstrukciója. Ott mutatnánk be a család történetét, az üvegfestés technikai oldalát, és mivel Erzsébetvárosban nincs helytörténeti bemutatóterem, befogadóhelyként is működne vendégtárlatoknak. Éveken keresztül csináltunk kortárs üvegművészeti kiállításokat, 2010 óta sajnos ez is szünetel, de próbáljuk tartani a kortárs üvegfestőkkel a kapcsolatot.”

Az igazgató legnagyobb terve 2015-re, Róth századik születésnapjára kiadni két könyvet. Az egyik saját munka, másfél évtizedes kutatása a Róth családról, a másik pedig egy antológia. „Felkérem mindazokat, akik Róthtal foglalkoztak, összegezzék, amit tudnak. Ne vesszen el a tudásunk, ne kelljen az utódainknak mindent elölről kezdeni.”

Játszunk el a gondolattal: mit szólna Róth, ha ma erre tévedne? Szerintem nem keseregne. Arra hivatkozna, a Róthoknak van rutinjuk az újrakezdésben, teljes vagyonvesztés után is mindig felálltak. Nagyapját vagyonelkobzásra ítélték 1848 után, apja, Róth Zsigmond, a nagy krach idején ment tönkre, pedig fénykorában tőle rendelték az épülő Nyugati pályaudvarhoz az üvegtáblákat. Apósa, Walla József cementgyáros, amikor visszavonult az üzlettől, mindenét pénzzé tette, hogy majd a vagyonából fog élni. De jött az első világháború, s ő jó hazafiként teljes vagyonából magyar államkötvényt és hadikölcsön-kötvényt vett. Az utolsó fillérig elvesztette mindenét. Róth Miksa családja megérte a pengőinflációt, házuk, műhelyük államosítását. Ha a Róthok szelleme csak egy kicsit is itt maradt az épületben, lesz itt még felvirágzás, megállítható még a mulandó csodák pusztulása.