A világ egyik leghíresebb képtárának bővítését és működésének optimalizálását célzó munkákért felelős Rafael Moneo építész terveit a megvalósítás teljes időtartama alatt komoly viták övezték. Elképzelései azonban végül mégis elismerést váltottak ki az új épületegyüttes átadását követően, mindenekelőtt annak köszönhetően, hogy briliáns módon oldotta meg az építkezés során felmerülő problémákat, mindezt úgy, hogy tiszteletben tartotta az emblematikus Villanueva-épület környezetét, sőt kihangsúlyozta annak különleges jellegét. A Prado bővítése nagyon fontos példa a budapesti Szépművészeti Múzeum bővítési munkálatai szempontjából. Fontos abból a szempontból, hogy a spanyolok is egy meglévő, a 18-19. században épült múzeumhoz építettek egy 21. századi építészeti „jelet”, a mai kor technikai, technológiai elvárásainak megfelelően, másrészt fontos tapasztalatként szolgálhat a budapesti munkálatok megkezdése előtt – és folyamatában – abból a megközelítésből is, hogyan fogadja a mai kor a változást, milyen valós szakmai és érzelmi érvekkel kell szembesülniük a tervezőknek és kivitelezőknek, a múzeum vezetőinek.

Ferdinánd király ösztönzésére 1757 körül született meg Spanyolországban egy művészeti múzeum létesítésének ötlete. Testvére, az őt a spanyol királyság trónján követő III. Károly azonban elvetette elődje tervét, és egy, a természettudományoknak szentelt múzeum építése mellett döntött. Ma ez az épület a Museo del Prado székhelye. Fiának, IV. Károlynak az uralkodása alatt majdnem be is fejeződtek az építési munkálatok, ám az épület jövőbeni rendeltetése még nem volt teljesen tisztázott ebben az időben. IV. Károly a nagybátyja, VI. Ferdinánd idejében felvázolt képtár létesítésének tervét szerette volna folytatni, ám a királyságot szorongató gazdasági válság és a francia forradalom kitörése keresztülhúzták a számítását.

Az épületegyüttes építése 1785-ben kezdődött meg Juan de Villanueva építész és egyetemi tanár irányítása alatt. A tervben három kapcsolódó épületszárny létesítése szerepelt, amelyeket három különböző tudományágnak kívántak szentelni: a fizikának az első szárnyban adtak volna helyet, a csillagvizsgálót és a könyvtárat a második szárnyba szánták, a két részleg közé pedig egy botanikus kertet terveztek. Bár a munkálatok 1808-ig befejeződtek, Spanyolország még ugyanebben az évben háborúba lépett Franciaországgal, aminek következtében az épület nem tölthette be eredeti rendeltetését.

A francia megszállást követően Doña Isabel de Braganza, VII. Ferdinánd második felesége adta a végső ösztönzést arra, hogy a francia invázió alatt súlyosan megrongálódott Villanueva-épület múzeumként szülessen újjá. Végül 1819. november 19-én avatták fel, Museo Real de Pintura y Escultura (Festészeti és Szobrászati Királyi Múzeum) néven. Az új intézmény a kezdetekben csupán alig háromszáz festménynek adott otthont, és csak szerdánként, reggel kilenctől délután kettőig nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt. A múzeum gyűjteménye 1827 körül azonban már megközelítőleg négyezer művet számlált VII. Ferdinánd támogatásának köszönhetően, ami megalapozta tekintélyét az európai művészeti körökben.

A múzeum vezetői felépítése

A Museo del Prado vezetésének története alapításától kezdődően napjainkig három korszakra osztható: ezek az abszolutista, a művészeti és a művészettörténeti szemléletű irányítást jelentették, és mindhárom korszak meghatározó szerepet kapott az intézmény fejlődésében. Az abszolutizmus korában a királyi hivatal választotta meg a múzeum vezetését, s a procedúra a kor politikai játszmáinak egyike volt. A vezetést spanyol főnemesekre bízták: Santa Cruz márkira, Anglona hercegére, Híjar hercegére. II. Erzsébet bukását követte a második szakasz, amikor a Museo del Prado vezetésének feladatát művészek vették a kezükbe. Közülük emelkedik ki Federico de Madrazo alakja, akinek irányítása alatt iskolák szerint rendezték el a gyűjteményt, s a múzeum 1865-től megkapta a Museo del Prado nevet. A spanyol polgárháború alatt keletkezett károk megkövetelték, hogy a harmadik korszak során a Prado irányítását értelmiségiekre és művészettörténészekre bízzák, akik a múzeumi struktúrát megpróbálták végre tudományosabb alapokra helyezni.

A bővítés gondolatának eredete

1978-tól, a spanyolországi demokrácia helyreállításának évétől kezdve folyamatosan szó volt a múzeum bővítéséről. Története során a Museo del Prado folyamatosan, bár szerény keretek között bővült, így függőben maradt egy jelentősebb, a hozzá hasonló kategóriájú múzeumokhoz méltó átalakítás terve. Hosszú évek során mindig azt a megoldást alkalmazták, hogy az épület eredeti struktúrájához utólagosan újabb tereket kapcsoltak, aminek következtében a 60-as évekre a csatolt terek összessége már fizikailag ellehetetlenítette bármilyen egységes elképzelés megvalósítását. Ebből következően elkerülhetetlenül szükségessé vált, hogy végső és méltó megoldást keressenek a bővítésre. 1995 márciusában írták ki az első nemzetközi pályázatot. Bár több mint hétszáz építész vett részt rajta, és a zsűri ki is választott tíz pályaművet a második fordulóba, 1995 szeptemberében egyhangúlag érvénytelennek nyilvánították a pályázatot (bár két pályaművet dicséretben részesítettek). Ezt követően hosszas viták folytak, hogy kiderüljön, miből adódhatott a kudarc. Fallo Fallido (Sikertelen döntés) című cikkében Luis Fernández Galiano professzor találóan foglalta össze a csalódottság érzését: „A Prado mást érdemelt. Ez a küzdelmes és szürke kudarc nyilvánvalóvá tette, hogy sem a pályázati követelmények megfogalmazása, sem a zsűri tagjainak megválasztása, sem az, hogy a döntési folyamat egészét egy jelentéktelen nemzetközi bürokratikus eljárás alá helyezték, nem hozta meg azokat az eredményeket, amelyeket a legjelentősebb spanyol kulturális intézmény elvárhatott volna. Most, eme sikertelen döntés után újra kell kezdenünk mindent.”

A második megmérettetésre az előző pályázat tíz döntősét hívták meg. A zsűri 1998 novemberében egyhangúlag Rafael Moneo javaslata mellett döntött, amelynek a tervező a Buen retiro címet adta.

Rafael Moneo nyertes pályázata

Amint a csapat elkezdett dolgozni a pályázatán, az első pillanattól kezdve világossá vált az a két leghangsúlyosabb irányelv, amelyre a projekt épült: legalapvetőbb feladatuknak Villanueva eredeti tervének mélységes tiszteletét és a szomszédos épületek valódi értéküknek megfelelő, értelmes kihasználását tekintették. Ennek eredményeként a Moneo által elgondolt bővítés úgy köti össze a múzeum régi épületét és a restaurált Szent Jeromos-rendi kolostort magába foglaló új tömböt, hogy tiszteletben tartja a régi épületet, annak környezetét és a szomszédos építményeket. Az irányelv harmadik fontos aspektusa pedig az volt, hogy hangsúlyozzák Villanueva eredeti tervének az idők folyamán elfeledett alapgondolatát és letisztázzák a régi épület térrendezését. A projektet szerzője egy útvonal mentén valósította meg, amely a Velázquez-kaputól a Jeromos-rendi kolostorig tartó területet öleli fel. A madridi Prado épülete mögött található, a közvetlen környezetében egyedül rendelkezésre álló területet építették be. A felvetés érdeme abban áll, hogy az új épület meghatározott távolságra található a régi homlokzatától, nem tapad rá, ezáltal a Villanueva-épület továbbra is önmagában látható. Az új épület belsejét a rendelkezésre álló tér maximális kihasználása jellemzi: három, a nagyközönség által látogatható, dupla mozgólépcsővel összekötött szintet és öt másik, a múzeum belső igényeit szolgáló köztes szintet alakítottak ki. A nyilvános és a múzeumi funkciókat kiszolgáló terek együttesei tökéletesen kapcsolódnak egymáshoz, legfőképpen azért, mert a kiállítások látogatói a különbségeket nem érzékelik. Ezzel együtt ez az elrendezés lehetővé teszi, hogy a múzeum dolgozói közvetlen kapcsolatban álljanak mindazzal, ami az épületben történik, és ne elkülönítve legyenek, mint ahogyan ez másutt megszokott.

Az új architektúra a múzeum eredeti bejáratának, az úgynevezett Velázquez-kapunak a rehabilitációjával kezdődik, amelyet a hatalmas, úgynevezett „sala basilical”-lal – amely így a gyűjtemény meglátogatásának kiinduló-csarnokává változott – közvetlenül összekötöttek a bővített résszel. Emellett a nagy előtérbe, amely egyfajta elosztó-térként is működik a két épület között, két újabb bejárat is nyílik. Itt találhatók a látogatók számára felállított főbb információs pultok, valamint az új múzeumi bolt és a kávézó is. Ez az új tér a középpontja lehet minden olyan rendezvénynek is, amely a múzeum új, bővített részében zajlik. Az ABC spanyol országos napilap 2005. október 29-i számában közölt interjúban, egy nappal a megnyitó előtt maga az építész méltatta ezt az teret: „Végül létrejött egy olyan szimbiotikus épületegyüttes, amelyben nehezen vehető ki, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik. Büszkék lehetünk arra, hogy a Prado megtalálta az arany középutat a beavatkozás során.”

Ez a fogadótér rendelkezik két teljesen független, saját bejárattal is, így az üzembentartási munkákat azokban az esetekben is el tudják látni, amikor a főépület zárva van. Innen juthatunk az előadóterembe, az egyetlen olyan „szolgáltatási részlegbe”, amely első pillantásra nem vehető észre: ez egy fával burkolt tér, amelyben négyszáznegyven ülőhely található. Ha a dupla mozgólépcsőn felfelé haladunk, az új kiállítási terekhez érkezünk, amelyek közvetlenül a kolostor alatti részt foglalják el. Ezekben a termekben láthatók az időszaki kiállítások, valamint a 19. századi festmény- és szoborgyűjtemény, amely korábban a kiállítási területek szűkössége folytán a raktárak mélyén lapult. Ez a kolostor alapterületével megegyező, földbe mélyesztett tér az épületegyüttes legkülönlegesebb építészeti elemén keresztül természetes, szórt megvilágítást kap: a négyzetes világítóablak végighalad a földalatti tereken és szétszórja a legfelső szintről – ahol a restaurált Jeromos-rendi kolostor található – érkező fényt. A bővítmény-épületrész jelentős részében gyűjteményi osztályok és az üzemeltetési egységek találhatók, amelyek feladata a műtárgyak állagmegőrzése és mobilitásának elősegítése: restaurátor-műhelyek, laboratóriumok, rajz- és metszettár, és azoknak a gyűjteményeknek a raktára, amelyek nem szerepelnek a kiállításon. A gyűjteményi raktár a legalsó szinten helyezkedik el, és a lehető legjobb állagmegőrzési feltételeket biztosítja a múzeum hagyatéki gyűjteményébe tartozó festményeinek és azoknak, amelyeket időszaki kiállításokra kölcsönöz. A 15 700 négyzetméternyi alapterület, amellyel a múzeum a bővítést követően gyarapodott, több mint ötven százalékos területnövekedést jelent a Villanueva-épület 28 600 négyzetméternyi hasznos kiállítási teréhez képest. A múzeum bizonyos üzemeltetési egységeinek és mellékhelységeinek az új épületbe való költöztetésével az eredeti tervnek megfelelően háromezer négyzetméter hasznos kiállítási területet szereztek vissza az állandó gyűjtemény számára.

A Jeromos-rendi kolostor

Az együttes legmagasabb szintjének, a kolostornak a restaurálása volt a bővítési terv legvitatottabb aspektusa, már a pályázat elbírálásának pillanatától kezdve. Amit eredetileg olvasóteremként képzeltek el, az inkább egy további kiállítótér lett, ahová Leone Leoninak és fiának, Pompeónak a Museo del Prado gyűjteményébe tartozó, V. Károly császár családtagjait ábrázoló bronz- és márványszobrait helyezték. A kolostor megújítását úgy oldották meg, hogy egyesével, szó szerint kövenként lebontották mindkét szintjét, a tömböket beszámozták, majd elszállították, hogy megtisztítsák és restaurálják őket. Ezt az időt használták ki arra, hogy kiássák ki és elhordják a talajt az építési telekről, hogy Rafael Moneo terveinek megfelelően kiépítsék az új földalatti előcsarnok-fogadótér összeköttetéseit.

A mai helyzet

A kezdeti bizonytalanságok ellenére a megnyitót követően teljes konszenzus alakult ki a múzeum bővítésével kapcsolatban, amelyet ekkor már a lehető legjobb megoldásként értékeltek. Felipe Garrín, aki 1991 és 1993 között a múzeum igazgatója volt, így méltatta az elvégzett munkát a megnyitón: „A nagy építészekhez mérhető alkotóképességnek, a Villanueva terveivel szemben tanúsított mélységes tiszteletnek, valamint a kiindulási gondolat folyamatos finomításának köszönhetően megvalósult egy alaposan végiggondolt, kifinomult és hasznos bővítési terv, amely megoldást kínált számos, már-már nyomasztónak ható hétköznapi problémára – amelyeket jól ismerek, és amelyeknek a hatásait én is megszenvedtem –, és sikerült elérni, hogy a szolgáltatások immár kényelmesen és kielégítően működjenek.”

A Museu del Prado valóban a fennállása óta görgetett maga előtt bizonyos technikai és működési hiányosságokat, amelyeken a folyamatos átépítések során próbáltak meg segíteni, mert akkoriban csak így nyerhettek újabb és újabb kiállító-felületeket. Ezeknek a problémáknak a javarészét megoldotta a bővítés. A megnyitást követő négy évben a gyűjteményt kronologikus rendben, iskolák szerint rendezték el, így az anyag könnyebben értelmezhetővé vált azoknak a múzeumlátogatóknak a milliói számára, akiknek lehetősége nyílt arra, hogy személyesen is megcsodálják a Museo del Prado mesterműveit. A bővítés előtt mindig alapjaiban kellett fel- és átforgatni az állandó kiállításokat, hogy felállíthassák az időszaki tárlatokat: bizonyos részeiket mindig le kellett bontani ahhoz, hogy a vándorkiállítások helyet kaphassanak. Az új kiállítóterek méretének köszönhetően ez a helyzet mára teljesen megszűnt, s ezzel együtt az időszaki kiállításokra alapozó múzeumi modell is megváltozott, mivel így a főként turistákból álló közönség mellett megnövekedett a múzeumot rendszeresen látogató helyibéliek száma is.

A látogatók, a nézőközönség számának emelkedése magával hozta azt, hogy javult a szolgáltatások színvonala, a Villanueva-épület termeiben pedig, amelyeket eddig a legkülönfélébb célokra használtak, például raktárként, újra kiállításokat rendezhetnek, s az innen kikerült képek mostantól már a történelmi épület állandó kiállítását gazdagíthatják. A látogatók örömére néhány éve jelentősen bővült a programok kínálata is, amelyek az új, múzeumpedagógiai célokra is használt előadóteremben kaptak helyet. Mindezeknek köszönhetően a Prado lassacskán a városlakók számára egy, a mindennapjaikhoz kapcsolódó referenciaponttá válik, hátrahagyva immár elavult, historizáló jellegét.

Museo Nacional del Prado

28014 Madrid, Paseo del Prado s/n

www.museodelprado.es

Telefon: +34-91-3302800

E-mail: museo.nacional@museodelprado.es

Nyitva tartás: keddtől vasárnapig 9-20 óráig.

Belépődíj: 8 euró, kedvezményes jegy 4 euró.