Múzeum, könyvtár, művelődési ház

Összevont vidéki intézmények

MúzeumCafé 42.

A „múzeumi rendszerváltásnak” is nevezett szervezeti átalakításokkal kapcsolatban nemcsak a megyei múzeumi rendszer megszüntetéséről esik gyakran szó, hanem arról is, hogy mi lett a sorsa az egykor a szervezetekbe tartozó tagintézményeknek, amelyek jó esetben – visszakerülve a település fenntartásába – területi múzeumokként működnek tovább. Ez a visszakerülés azonban bízvást idézőjelbe tehető, hiszen számos helyen sem az intézmény, sem a gyűjtemény és annak kiállítása nem kapcsolódott szervesen ahhoz a helyhez, ahol létesült, vagy ha pontosabban szeretnénk fogalmazni: egyre kevésbé volt köze ahhoz. Számos olyan muzeális intézmény is akad az országban, amelynek önálló működtetését nem tartotta sem lehetségesnek, sem szükségesnek a fenntartó település, így más intézményekkel történő összevonás vagy éppen a régi formájukban történő megszüntetés lett a sorsuk.

A makói József Attila Múzeum 2013-ig a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága alá tartozott, azaz a megyei múzeumi szervezet tag-intézménye volt. Mostani neve József Attila Városi Könyvtár és Múzeum, vagyis összevonták a két, most már városi fenntartású intézményt. A honlapon ott látható a múzeumi logó, és a hely inkább múzeumi, mintsem könyvtári weboldalként funkcionál, de azért találhatunk „katalógus” és „könyvtári hírek” menüpontot is. Meglepő és kissé szokatlan módon Halász Tamás helyi képeslapgyűjtő weboldalának linkje is elérhető a honlapról – a város múltja iránt érdeklődők számára ez valóságos kincsestár. A múzeumról azonban nem sokat tudunk meg a honlap alapján – már ami az intézmény jelenlegi státusát illeti. 2008-ban készült el az Alfa program támogatásával, Küzdelmes évszázadok – Makó története az újjátelepüléstől a rendszerváltásig, 1699–1989 címmel az új állandó kiállítás, amelynek gazdag anyaga jól illusztrálja a város egykori – és talán jelenlegi – fontosságát. (Ebben a kiállításban látható – sok egyéb érdekes és értékes tárgy mellett – Székely Bertalan Erzsébet királynét koronázási díszruhában ábrázoló életnagyságú portréja, amelyet Csanád vármegye főispánja rendelt meg 1868-ban a festőtől a megyeháza számára – akkor még a város volt ugyanis a megyeszékhely.) Úgy tűnik, Makón nem okozott különösebb problémát az összevonás, ahogy a honlapon, úgy a valóságban is megfér egymással a két intézmény, és a múzeum jelentősége sem csökkent, működésében számottevő változás nem történt.

Az aszódi Petőfi Közérdekű Muzeális Gyűjtemény, ismertebb nevén a Petőfi Múzeum az egykori Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága tagintézményéből lett az Aszód Városi Kulturális Központ (AVKK) tagintézménye a könyvtárral együtt. Az 1958-ban alapított múzeum gyűjtőterülete tizenkilenc település; régészeti, történeti, néprajzi és képzőművészeti gyűjteményei vannak, valamint jelentős könyv- és fotótára. Amellett, hogy a Galga mente műemlékvédelmének központja, múzeumi szakhatóság és közművelődési centrum is. Szakmai felügyeletet gyakorol hat falumúzeum – Dány, Galgamácsa, Iklad, Tura, Verseg, Zsámbok – vonatkozásában. Asztalos Tamás múzeumvezető igyekszik árnyaltan fogalmazni: szerinte van, ami jobb, van, ami rosszabb, mint a megyei múzeumi tagintézményi lét idejében. A finanszírozás jobb, pontosabban „kéznél van”, de hiányzik a szakmai támasz a döntéshozatalok során, mivel a mostani fenntartó nem tekinti a megyei hatókörű városi múzeumot „főnöknek”. Itt a könyvtár és a múzeum egyesült, a szakmai önállóság látszólag csorbát szenvedett, viszont a könyvtár szakmai segítsége előny. A múzeumvezető úgy érzékeli, azoknál a múzeumoknál, ahol könyvtárral vonták össze az intézményt, a múzeumi kollégák egyfajta sértődöttséggel reagáltak, holott az együttműködés koránt sincs kárára egyik félnek sem. Mi több, szerinte inkább a megmaradásnak kellene örülni, hiszen ezekben az esetekben az összevonás a múzeumok számára a megmenekülést jelentette.

Az Ózdi Városi Múzeum honlapja egyúttal a könyvtáré is, és az ÓMI rövidítés (Ózdi Művelődési Intézmények) egyben jelzi, művelődési központ is egyúttal. A honlapon túlnyomórészt a múzeumra vonatkozó információkat kapunk, de talán furcsának tűnhet első pillantásra, hogy a fejléc szép régi látképe fölött fogyókúrás, valamint weboldalkészítésről szóló hirdetések láthatók. De ide van linkelve az Ózdi nők című projekt honlapja is, és csak remélni tudjuk, hogy az oldalt felkeresők végeredményben mindkét „tábor” látogatóközönségét növelik.

Ez az eset azonban rendhagyó, hiszen az Ózdi Városi Múzeum már 2007 óta az Ózdi Művelődési Intézmények keretein belül működik. Az egykori gyártörténeti múzeumból városi lett. Az „aktuális”, illetve a „programok” menüpontok alatti közlemények lassan kétévesek. A közös honlap azonban már gazdagabb, érdekesebb. Egy iparváros esetében, úgy tűnik, szerencsés megoldás volt az intézmények összevonása, amely elsősorban a fenntartás és a szervezet vonatkozásában szembetűnő, amúgy önálló épületekben találhatjuk a könyvtárat, a művelődési központot és a múzeumot.

Egy további példa arra, hogy múzeum és könyvtár együttműködése nem új elképzelés, a Wass Albert Könyvtár és Múzeum Tapolcán. A honlapon „könyvtárunk múzeumi intézményrészlege”-ként szereplő „alintézmény” 1982-ben jött létre Pedagógiai Gyűjteményként, és mint iskolamúzeum a Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága tagintézménye volt. 1987-től önálló lett Tapolcai Városi Múzeum néven, 1996-ban pedig a könyvtár társintézményévé vált. Mind gyűjteménye, mind állandó kiállításai több múzeumi szakágat képviselnek. Tapolca esetében is jól érzékelhető az intézmény nevében az a presztízs-harc, amely általánosan jellemző az összevont intézmények esetében, ami már a névadásban is megmutatkozik, nevezetesen, hogy kinek a neve szerepel előbb. Itt a könyvtáré…

Hogy mennyire változó a helyi közösség értékelése, véleménye, akarata saját múzeumával kapcsolatban, és ezt milyen mértékben befolyásolják az országos szinten történő változások, jól érzékelhető egy másik kis múzeum sorsán. A szeghalmi Sárréti Múzeum létrejötte a 19. század végi, 20. század eleji vidéki múzeumalapítások egyik klasszikus példája. Az 1906-ban alakult, a helyi ásatásokat segítő Helios Egyesület utóda a Szeghalom vidéki Régészeti és Közművelődési Társulat lett, folyamatosan gyarapodó gyűjteménnyel. Múzeumi működési engedélyt 1974-ben kapott mint Szeghalmi Helytörténeti Közgyűjtemény. 1992-ben az akkor már Sárréti Múzeum a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága tagintézménye lett, de amikor – elsőként az országban, jócskán megelőzve a 2013. évi eseményeket – a Békés megyei szervezetet megszüntették, a Sárréti Múzeum ismét Szeghalom Város Önkormányzatának fenntartásába került. Területi múzeum lett, gyűjtőterülete az egykori Sárrét alábbi településeire terjedt ki: Szeghalom, Füzesgyarmat, Vésztő, Körösladány, Bucsa, Kertészsziget, valamint 2001 februárjától a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatóságának engedélyével Csökmő és Újiráz. Gyűjtőköre helytörténet, néprajz, irodalomtörténet, művészettörténet. 2010–11-ben Szeghalom Város Önkormányzata egy DAOP-os pályázat keretében felújította a Sétakertben levő D’Orsay-kastélyt, amelyet könyvtári és múzeumi funkcióval kívánt megtölteni. 2011-ben egy képviselő-testületi határozattal a képviselők összevonták a könyvtárat a múzeummal, és az összevont intézmény Nagy Miklós Városi Könyvtár és Sárréti Közérdekű Muzeális Gyűjtemény néven funkcionál az új épületben. A könyvtár és a múzeum költözése 2011-ben lezajlott, a múzeum pedig területi múzeumból visszaminősült közérdekű muzeális gyűjteménnyé. Mindez alig több mint egy évvel előzte csak meg a később országos szinten megvalósuló hasonló történéseket.

A könyvtár 2011 nyarán nyílt meg, a múzeum csaknem egy évvel később. A szépen felújított épületek a változás nyereségét jelentik, és minden bizonnyal egyszerűbb és talán költséghatékonyabb az összevont intézmények működtetése (bár mind ez idáig nagyon hiányzik a változásoknak a fenntartási költségekre gyakorolt hatásáról készítendő összefoglaló beszámoló). A honlap szerkezete jelzi, hogy a könyvtár a jelentősebb ebben a felállásban, a múzeumok menüpont alatt a két külön épület állandó és időszaki kiállításairól kapunk információkat. A helytörténeti bemutató négy termének témavázlata is itt olvasható, ami pedig az időszaki tárlatot illeti, 2013. decemberi az utolsó híradás „Botlik Imre mandala festő, természetgyógyász, radiesztéta” kiállásáról, amelyet Balogh László parapszichológus, író, festőművész nyitott meg. Hogy 2014 januárjától mi történt a „múzeumokban”, arról nincs új hír a honlapon.

A kapuvári Rábaközi Múzeum a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatóságához tartozott, a megyei szervezet tagintézményeként. 2013-tól, a megyei múzeumi rendszer megszüntetésével a városi művelődési központ működteti (a közleményekben ugyan az „üzemeltetés” kifejezés tűnik fel többször is, de ez egy múzeum, sőt még egy művelődési központ esetében is furcsán hangzik). A Rábaközi Vidékfejlesztési Egyesület közleménye szerint 2013-ban a múzeum „új tárlatot is ki tudott alakítani, egy egykori szobabelsővel és népviseleti életképpel is várta a látogatókat”.

„Hosszabb névvel, felújított tárlattal és nagy tervekkel vágtunk bele ez év januárjában az összevont intézmény működésébe” – jelentette ki 2013-ban Henye Zsuzsanna, a Rábaközi Művelődési Központ, Városi Könyvtár és Muzeális Kiállítóhely (RMK) igazgatója. Az egykori múzeumot a megyei igazgatóságtól vette át a helyi önkormányzat, majd az RMK gondjaira bízta, egy hat órában foglalkoztatott alkalmazott felügyelete és tárlatvezetése, valamint egy megbízott muzeológus, Csiszár Attila munkája mellett. „Már vannak statisztikáink: az októberig tartó időszakban több mint 1200 látogatója volt a Kapuvár anno… kiállításnak” – jegyezte meg a művelődési központ igazgatója. A kapuvári képviselő-testület ülésén tartott beszámolójában kiemelte: az állami – több mint négymillió forintos – normatíva nemcsak fedezi a kiállítóhely költségeit, de még némi technikai fejlesztést is lehetővé tett, majd hozzátette: „Terveinkben szerepel még az iskolákkal való szorosabb együttműködés egy úgynevezett múzeumpedagógiai foglalkozássorozat bevezetésével”. Hogy miért „úgynevezett” a tervezett múzeumpedagógiai foglalkozássorozat, csak találgathatjuk. Az azonban tény, hogy az RMK.VK. Kapuvár honlapján a múzeum menüpont alatt található utolsó adatok 2013 júliusából származnak, mint ahogy az is, hogy a honlap nyitólapjának fejlécén az utolsó menüpont a múzeum. Innen tölthető le a Csiszár Attila által összeállított kiállításvezető, amely az állandó kiállításokhoz készült. És lényegében ennyi is mindaz, amit a múzeumról a honlap nyújt. Kapuváron a szépen hangzó hírek ellenére is nyilvánvalóan vesztese lett a múzeum az összevonásnak – bár nem csak az összevonás ténye miatt. Különleges és szokatlan példája az összevonásnak, pontosabban annak, mi mindent lehet összevonni, együtt működtetni, az edelényi Művelődési Központ, Könyvtár és Szekrényessy Árpád Múzeum. Honlapján az összevont intézmény egységeinek felsorolása a Művelődési Központtal kezdődik, ezt követi a Városi Könyvtár, a Borsodi Tájház és a Borsodi Földvár, a Turisztikai Információs Iroda, a Panzió és a Rakaca-tavi pihenő, majd a Városi Televízió. A felsorolásban helyet kapott intézményekről találunk rövid leírást, képeket, valamint indoklást, hogy hogyan és miért kerültek az „összevont intézmény”-be. Egyet nem találunk csak: az intézmény nevében is szereplő múzeumot. (Csak további kutatás eredményeként derül ki, miért. Más kérdés, hogy a honlap utolsó frissítése éppen egy éve történt.) A Művelődési Központ felnőttképzéssel is foglalkozik kiállítások bemutatása mellett, a Borsodi Tájház helytörténeti közleményeket jelentet meg. Megtalálható viszont az összevont intézmény 2013. évi beszámolója, és ebből kiderül, hogy a múzeum tulajdonképpen maga a három épületegyüttesből, a hozzájuk tartozó portákból és a Földvárból álló Tájház. Szekrényessy Árpád nevét nemrégiben, 2007-ben vette föl a Tájház, méltán, hiszen megérdemli, hogy egy múzeum révén megemlékezzünk róla: ő kezdte el a Földvár tudományos kutatását, de hatalmas és értékes gyűjteménye Erdélybe került. (A család története érdemes lenne külön tanulmányozásra.)

De visszatérve az összevont intézmény beszámolójára: kiderül belőle, hogy a nyolc intézmény-egység negyvenkét főállású munkatárssal működik (néhány kivételtől eltekintve átlagosan ennyi egy-egy megyei hatókörű városi múzeum munkatársainak a száma). A programok sokfélesége jelzi, hogy itt egy különleges kulturális-művelődési komplexummal találkozhatunk: bérletes zenekari koncertsorozat, bábszínház és gyermekelőadások, zumba és politikai pártok rendezvényei, vadásznap és rákellenes liga, hagyományőrző dalkör, és még sokáig sorolhatnánk, mi mindennek ad otthont az intézmény. A 2013. évi kétszázhatvan munkanapon napi 4,8 rendezvény volt a Művelődési Központban. A múzeum részeként működő Földvár interaktív bemutatóhellyel és gasztropincével bővült. Vele együtt tizenhat állandó kiállítás várja a látogatókat, ezek között persze jó néhány egy-egy szobát, műhelyet jelent csupán. Kétezer-ötvennégy látogatót fogadtak a tavalyi évben.

A művelődési ház-könyvtár-múzeum együttes egyik jellegzetes, mégis egyedi példája az Abonyi Lajos Művelődési Ház, Könyvtár és Múzeumi Kiállítóhely Abonyban. A különlegessége, hogy itt a múzeumi rész lényegében egy 1959-ben magángyűjteményből alapított skanzen. A Csák nemzetség 18. század végi magtárában kaptak helyett a paraszti világhoz kapcsolódó, mára már eltűnőfélben lévő mesterségek eszközei. A hat kiállításrész közül egyet az egykori tanyavilágnak szenteltek, a többi egy-egy műhely bemutatása. Időszaki kiállítások rendezésére is van mód, és kiadványokat is megjelentetnek. A honlap tartalmilag gazdag, jól tagolt és informatív. A különleges és nagyon érdekes skanzen a legfrissebb csatlakozó a hármasban, amely, úgy tűnik, jól működik együtt.

A csongrádi Tari László Múzeum a Csongrád megyei múzeumi szervezet tagintézménye volt 2013-ig. Azóta beolvadt a könyvtárba, az összevont intézmény jelenlegi neve Csongrádi Információs Központ Csemegi Károly Könyvtár és Tari László Múzeum. A honlapon itt már nem is szerepel önálló menüpontban a múzeum, az időszaki kiállítás menüpontból azonban megtudhatjuk, hogy Földön, vízen, levegőben – motorok mindenhol! címmel időszakos technikatörténeti kiállítás nyílt 2014 áprilisában – ez június 10-ig volt látogatható a múzeumban. A csekély nyilvánosság ellenére annyit azonban lehet tudni, hogy a könyvtár igazgatója az összevonás ismeretében több múzeumvezetővel találkozott, és kialakított egy múzeumi programot, amelyhez a közeli szentesi Koszta József Múzeum gyakorlati segítséget is nyújt.

A mezőberényi Orlai Petrics Soma Kulturális Központ az Orlai Petrics Soma Muzeális Gyűjtemény, a Petőfi Sándor Művelődési Központ és a Városi Könyvtár összevonásával 2008. január 1-jével létrejött új intézmény. 2000-ig a Békés Megyei Múzeumok Igazgatóságának tag-intézménye volt, és amikor 2001-ben a megyei szervezet tagintézményeit a közgyűlés anyagi okokra, a fenntartás nehézségeire hivatkozva – mintegy a 2013-as változás megelőlegezéseként – „visszaadta” a helyi önkormányzatoknak, ez a „tagintézmény” Mezőberény városának fenntartásába került, és 2002-ben a volt Wenckheim–Fejérváry-kastély épületében megnyílt az új állandó kiállítása. Az 1991-ben, részben magángyűjteményből létrehozott Orlai Petrics Soma Múzeum a megyei múzeumi tagintézményi létet követően az időszakos önállóság után a múzeum-könyvtár-művelődési ház együtteséből létrejött kulturális központ része lett.

Utoljára maradt egy olyan intézmény, amely szintén a 2013-as „múzeumi rendszerváltást” követően jött létre, de az új születésének ára az egyik legrégebbi magyar vidéki múzeum megszüntetése volt. A gyulai Erkel Ferenc Múzeumról van szó. Elődje, az 1874-ben alapított Békés Vármegyei Múzeum volt. Mogyoróssy János (1805–1893), a Wenckheim grófok uradalmi gazdatisztje, majd uradalmi számtartó és a családi levéltár gondozója 1868-ban magángyűjteményét a gyulai városi katolikus iskolának adományozta, és ez a gyűjtemény lett hat év múlva vármegyei múzeum, mégpedig a Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat fenntartásában és kezelésében (lásd: MúzeumCafé 40.). Egy lelkes polgár adományát további lelkes polgártársak adományai gyarapították, és egy város, majd a megye közönségéből létrejött társulat tartotta fenn, működtette, gyarapította, mutatta be közösen gyűjtött kincseit. A társulat 264 tagja az alapítástól egészen 1920-ig tartotta fenn Békés vármegye múzeumát. 1921-ben a megyei múzeum Gyula városának múzeuma lett, állami fenntartásban. A megyei múzeumi szervezet létrejöttekor a Békés megyei szervezet tagintézménye lett, és 2012 végéig az is maradt. 2013. január 1-jétől a Gyulai Kulturális és Rendezvényszervező Kft.-hez tartozik az Erkel Ferenc Múzeum, önálló léte megszűnt. A kft.-nek a honlapján egy almenüpont további almenüpontját jelentik a múzeumok, ezen valójában az Erkel Ferenc Múzeum kiállítóhelyei jelennek meg, közöttük megtalálhatjuk a gyulai várat, a Ladics-házat, az Erkel Emlékházat és a Kohán Képtárat. A tényleges múzeumi munka azóta megszűnt, de biztató, hogy nemrégiben új helyen újranyílt a Kohán Képtár, állandó kiállításon mutatva be Kohán György életművének válogatott műtárgyegyüttesét.

Az említett példák nyilvánvalóvá teszik, hogy bizonyos esetekben nagyon is megfelelő az intézményi összevonás, nem éri hátrány vele az érintett múzeumot, muzeális gyűjteményt. De például egy olyan jelentős gyűjteménnyel rendelkező, nagy múltú múzeum esetében, mint például az Erkel Ferenc Múzeum, ez nem lehet megfelelő megoldás. Az is nyilvánvaló, hogy a megyei múzeumi szervezet megszüntetésével előálló helyzetek során a legtöbb esetben a legkisebb intézmények kerülhettek hátrányos helyzetbe – és minél kisebbek voltak, minél kevésbé volt módjuk az érdekérvényesítésre, annál inkább. Az önálló lét az ilyen múzeumok esetében volt a leginkább megfontolandó a fenntartó számára, és a költséghatékonyság jegyében nem volt kérdés az összevonásuk könyvtárral, művelődési házzal vagy mindkettővel.

Elgondolkoztató végül, hogy a három közgyűjteménytípus közül a vidéki levéltárak egy központi rendszer részei lettek, átalakulásuk viszonylag problémamentesen, mi több, bizonyos szakmai előkészítéssel és egyetértéssel történt. A könyvtárak fenntartása a törvény szerint kötelező feladat, a muzeális gyűjteményeké, múzeumoké nem. A kettő összevonása – tetszik, nem tetszik –, valóban egyfajta menekülési lehetőség volt az utóbbiak számára. Más kérdés, hogy a múzeumi szakma érdekérvényesítése miért szembetűnően a legkevésbé jelentős a közgyűjtemények között, és a szakma miért nem dolgozott ki javaslatokat a rendszerváltás óta eltelt csaknem negyedszázadban, holott nyilvánvaló volt, hogy a múzeumi rendszer átalakításra szorul. Miért kell a legtöbbször elszenvedőivé lenni az átalakulásoknak, miért nem válik a múzeumi terület a saját sorsának irányítójává?