Múzeumaink műtárgyai – gigabájtban mérve

Akár vitrinbe is zárhatnánk azokat a problémákat, amelyek kezdettől fogva sújtják a magyar múzeumi digitalizáció fejlődését – olyan régiek. És akkor talán nem kellene azt kutatnunk, miért is nem böngészhetők egyetlen keresőfelületen sem a hazai múzeumok gyűjteményei, hogyhogy nem jelennek meg egymással kommunikáló európai rendszerekben, és azt sem, miért olyan égbekiáltóak a különbségek a múzeumok digitalizációhoz való viszonyában. Mi most a nehezebb utat választottuk: azoknak az intézményeknek a képviselőihez látogattunk el, akik arra törekszenek, hogy folyamatosan fejlődő, korszerű rendszereken keresztül tegyék elérhetővé, áttekinthetővé a gyűjteményüket. Cikkünkben kilenc meghatározó szakember mondja el, milyen szempontokat érvényesítenek munkájuk során, és melyek azok az akadályok, amelyek hátráltatják a digitalizáció fejlődését.

Azt mondom, halaszd el ezt a cikket egy fél évvel; borzalmasan ingoványos a talaj – javasolta egyik beszélgetőtársam valamikor októberben, amikor a múzeumokban folyó digitalizáció felől érdeklődtem. Javaslata után először elbizonytalanodtam, hiszen tényleg még csak körvonalazódott a Magyar Nemzeti Digitális Archívum (Manda) tevékenysége, nem tudtuk, hogyan változik 2012-ben az NKA, amelynek Múzeumi Kollégiuma ősszel pályázati kiírással támogatta a múzeumi digitalizációt és az internet alapú múzeumi kommunikációt, mint ahogyan azt sem, hogy a közgyűjteményeket érintő létszámleépítések mennyiben gátolják majd a múzeumi metaadatok gyarapodását. Persze, máshogyan is nézhetjük: mennyivel járnánk jobban, ha néhány hónappal később foglalkozunk a témával? Volt-e bármikor is olyan időszak a magyar múzeumi digitalizáció történetében, amikor nem volt „ingoványos a talaj”? Fogjuk fel tehát úgy, hogy az időpont nem is lehetne alkalmasabb a témát áttekintő írás elkészítésére: idén ért véget a két éven át tartó, a Petőfi Irodalmi Múzeum által koordinált Athéna projekt, amelynek keretében nagyjából 90 ezer magyar műtárgy kerülhet be az uniós digitális könyvtár, az Europeana adatbázisába, sőt az év végén jelentette be a Manda, hogy egy digitalizációs központ létrehozását tervezi, miközben kiküldte azokat a kérdőíveket, amelyeken keresztül a múzeumok digitális vagyonát térképezi fel, hogy egy metakeresővel kösse össze a gyűjteményeket. Valami tehát elkezdődött, miközben az önmagukban fejlődő vagy vegetáló digitális gyűjtemények korszaka lassan lezárul. Nézzük hát, honnan hová tartunk!

Amikor harmincegy évvel ezelőtt a múzeumok nemzetközi dokumentációs szervezete (CIDOC) Budapesten tanácskozott, már felvetődött, hogy Magyarország is kapcsolódjon be egy nemzetközi múzeumi hálózatba. Mivel azonban akkoriban a hazai múzeumokban még csak elvétve találkozhattunk számítógéppel, esély sem volt az elképzelés megvalósulására. A technika fejlődése elől azonban a múzeumok (sőt a fenntartóik) sem zárkózhattak el, így 1989-ben a Nemzeti Múzeumban beindulhatott az első komolyabb adatbáziskezelő-rendszer, a MIDAS múzeumi integrált dokumentációs adatkezelő szoftver. A rendszerváltást követően aztán mind több múzeum tekintette fontosnak, hogy nyilvántartási feladatai ellátásához a computertechnikát hívja segítségül. Az informatika iránt elkötelezett múzeumi kollégák jóvoltából egyre több adatbáziskezelő-rendszer bukkant fel, mint például a Nemzeti Múzeum INGRES alapú adatbázis-kezelője, amely már grafikus felülettel is rendelkező terminológiai osztályozórendszerrel volt felszerelve [1], vagy a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban a Ráduly Emil által fejlesztett DOS alapú Textar.

Az első fejlesztéseket követően, lassan húsz esztendeje, 1996–97-ben már felmerült, hogy a legfontosabb múzeumi gyűjtemények érjenek össze egyetlen olyan metaadatbázisban, amelyben az elektronikusan feldolgozott adatok bárki számára áttekinthetők és kereshetők. Ez lett volna a Mama (Magyar Múzeumok Adatbázisa) projekt, amely előképe annak a kudarcnak, amely azóta is jellemzi a magyar múzeumok adatcentralizációs kísérleteit. Hiába tette ugyanis lehetővé a muzeális intézmények nyilvántartási szabályzatáról szóló 20/2002. (X. 4.) NKÖM rendelet a számítógépes nyilvántartást, és adott ehhez szempontrendszert, hiába mérték fel 2003-ban, hogy mekkora digitalizálandó vagyonnal rendelkeznek a magyar közgyűjtemények – a múzeumok mellett a levéltárak és a könyvtárak is –, hiába alakult meg ekkor a Nemzeti Digitális Adattár, hiába érhető el minden gyűjtemény számára ingyenesen a Múzeumi Nyilvántartási Rendszer (MNYR, a 2.0-ás verziótól kezdve a MINAS múzeumi integrált nyilvántartási adatbázis szoftver), néhány intézmény kivételével mind a mai napig nem sikerült látványos eredményt elérni. Pedig jó néhány forrás nyílt, amelyek segítségével egy-egy intézmény jelentős mértékben fejleszthette digitális adatbázisát, hardver- és szoftverparkját, de mégsem született meg az az egységes felület, amelyről például 2008-ban a Nemzeti Fejlesztési Terv II. keretein belül tervezett Egységes Kulturális Oktatási Felület ötletadói álmodtak. A mai napig nem látszódik az eredménye, hogy 2008-ban a Magyar Nemzeti Múzeum alaptevékenységei között kiemelt feladatként jelent meg „a múzeumokban őrzött kulturális javak digitalizálásával összefüggő, országos szintű módszertani és koordinációs tevékenység”, illetve hogy 2009-ben a legjobb múzeumi informatikai szakembereket összefogva megalakult a Múzeumi Digitalizálási Bizottság (MDB). A bizottság tagjai viszont ezt követően a minisztérium számára összefoglalták [2] azokat a specifikus akadályokat és hiányokat, amelyek a többi közgyűjteményi területtel szemben gátolják a múzeumi digitalizáció fejlődését; eszerint:

− a múzeumi terület munkatársai rendkívül eltérő módon viszonyulnak az informatikai alkalmazásokhoz, a szakmai kérdéseket érintő kommunikáció kevés emberhez jutott el;

− az időnként rendelkezésre álló pályázati források ritkán biztosították tartósan a szükséges személyi feltételeket, illetve a beszerzett eszközpark folyamatos megújítását, szervizelését, az elkészült digitális állomány továbbfejlesztése csak a legritkább esetben történt meg;

− nincs összhang az EU által meghatározott digitalizálási projektek és a magyarországi gyakorlat között, az ajánlások csak szűk körben és jelentős késéssel váltak ismertté;

−a szoftverek keresésével, fejlesztésével nem jutott kellő figyelem és anyagi erő az adatbázisok tényleges feltöltésére, a korábbi adatbázisok konvertálhatóságára, és magára a konvertálásra, valamint a digitalizált anyagok szakszerű, a hosszú távú tárolást biztosító mentésére;

− nincs pontos képünk arról, hány magyar múzeum munkatársai érhetnek el belső hálózaton adatbázisokat, és nem született pontos felmérés, hogy a múzeumi könyvtárak anyaga milyen arányban kereshető digitális formában is;

− a gyűjteményi tárgyakhoz és a dokumentációkhoz kötődő szerzői és kutatói jogok kérdése ugyancsak nem egységes, a gyakorlat gyűjteménytípusonként változik, és nincsenek megnyugtató megoldások az egyre piacorientáltabb igények kielégítésére sem.

Kérdésünkre, hogy miért nem születtek olyan látványos eredmények a múzeumi digitalizáció területén, mint mondjuk a könyvtári adatbázisok esetében, Rezi Kató Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese, az MDB elnöke arra a lényeges szempontra hívja fel a figyelmet, hogy míg a könyvtárak és a levéltárak egyféle tárgycsoportot őriznek, a múzeumok mindent, amit a természet és az ember létrehozott. „A műtárgyállomány sokszínűsége pedig magával hozza a tárgynevek, leírórendszerek, névterek sokféleségét és főleg bonyolultságát. Ezért a digitális adatbázisok hatékony kihasználása a múzeumokban a mai napig problematikus. Korai nemzetközi törekvés, hogy a könyvtárakat, levéltárakat, múzeumokat kezeljék egyben. Ez egyedül a metaadatok szintjén működik, de ott is nehéz. A múzeumi leíróadatok és más közgyűjtemények metaadatainak közös halmaza annyira pici részhalmaz, hogy szinte értelmezhetetlen. Ezért a múzeumi informatika egyik legsúlyosabb problémája, hogyan áll össze a metaadatok köre – mondja Rezi Kató Gábor. Szerinte azonban azt is észre kell vennünk, hogy a nehézségek ellenére az elmúlt húsz évben mégis volt fejlődés: – Ma már senki sem hivatkozhat arra, hogy szoftverek és hardverek hiányában nem tudja a nyilvántartások, adattárak anyagát digitalizálni. Ennél jóval nagyobb gond a szakértelem hiánya.” Az MDB elnöke a terület korábbi szakfelügyelőjeként egy másik problémára is felhívta a figyelmet: „Az átláthatatlan pályáztatási rendszer miatt fel sem tudjuk becsülni, mekkora összeg folyt el olyan digitális anyagok létrehozására, amelyeknek a minősége gyakran megkérdőjelezhető. Gyakorlatilag a végén kezdtük el a munkát: kirakunk néhány ezer tárgyat a világhálóra, aztán csináljon vele valaki, amit akar. Jól átgondolt alapokból kellene építkezni, meg kellene csinálni bizonyos segédadatbázisokat, tezauruszokat, ez a lelke mindennek, enélkül nem működik. Saját szakterületemnél maradva: Rómer Flóris már az 1870-es években egy egységes nevezéktan létrehozását sürgette a régészetben, ami azóta sem született meg. Nem is áll jól a terület adatbázisokkal.”

A digitalizált adatok interneten való megjelenítéséről alkotott vélemények egyébként is szélsőségesen eltérnek. Míg például a Magyar Nemzeti Múzeum műtárgyai között nem kutakodhat kedvére a látogató, addig más országos múzeumok kifejezetten büszkék az interneten elérhető, kereshető anyagaikra. Legutóbbi pályázatával az NKA is az utóbbi irányvonalat támogatta. Azzal az elgondolással szemben, miszerint csak teljesen feldolgozott tárgyakat „engedhetünk ki” az internetre, Fonyódi Krisztián, a Szépművészeti Múzeum digitális archívumának vezetője már akkor is közzétenné a nem érzékeny adatokat, ha a műtárgyról nem áll rendelkezésükre minden információ. „A megjelenített adatok így a tudomány jelenlegi állását mutatják, és ha bármilyen változás adódik bennük, folyamatosan frissülhetnek. Míg a hagyományos felfogás szerint a művészettörténész határozza meg, hogy a felhasználónak mire van szüksége, addig a nemzetközi trendek szerint már megfordult a dolog: kiadjuk, amink van, és döntse el a felhasználó, mire van szüksége” – mondja.

Bánki Zsolt, a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtár és informatikai főosztályvezetője a problémakör más aspektusát emelte ki. „Ami a múzeumi digitalizációt illeti, két nagy területről beszélünk. Az egyik az egész kiindulópontja, a metaadatok létrehozása, adatbázisok építése. Ez a műtárgyak leírását, digitális, kereshető adatlapok létrehozását, gyűjteménykezelő-rendszerek kialakítását jelenti. De ez csak a digitalizáció egyik része, hiszen itt nem beszélünk digitális objektumokról, csak metaadatokról. A másik terület a műtárgyak digitalizálása, aminek során műtárgyfotók, 3D-s szkennelések készülnek, ha pedig auditív anyagokról vagy mozgóképekről van szó, hangfelvételek és mozgóképanyagok. Manapság inkább ez utóbbit értjük digitalizáció alatt, és majdhogynem evidenciának tekintjük, hogy léteznek adatbázisok, és bennük hiteles, pontos adatok. 2003-ban egy valamennyi közgyűjteményt érintő felmérés nagyságrendileg 14 millió műtárgyat jelölt meg digitalizálandó vagyonként, de ez csak becslés volt, hiszen pontos kataszter mostanáig sem készült. Bár az átfogó digitalizálási tervek nem valósultak meg, az intézmények folyamatosan dolgoztak, így létrejött egyfajta digitalizált vagyon, ezzel azonban számos probléma adódott. A legnagyobb, hogy a pályázatokon elnyert összegeknek megfelelően estlegesen vagy részprojektekben hozták létre a digitális objektumokat. Ritkán találkoztam még olyannal, hogy egy múzeumnak lett volna írott digitalizálási stratégiája – emeli ki Bánki. – A másik nagy probléma, hogy az esetek döntő többségében vannak adatbázisaink metaadatokkal, műtárgyleírásokkal, és vannak digitális objektumaink, például képek, de a kettő között nincs kapcsolat”. Bánki Zsolt emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsak az egyes hazai múzeumok adatbázisai között nincs átjárhatóság: „egészen az Athéna projektig (az Europeana család múzeumi tagja, olyan európai múzeumi hálózat, amelynek célja, hogy múzeumi tartalmakat szüreteljen és továbbítson az európai digitális könyvtárba [3]), azaz 2010-ig, a hazai múzeumok nem kapcsolódtak semmilyen nemzetközi digitális rendszerhez. Nemcsak projektek hiányában, hanem azért sem, mert a magyar múzeumi rendszerek alkalmatlanok voltak arra, hogy kommunikáljanak más magyar vagy nemzetközi rendszerekkel.”

A metaadatok meghatározása kötött, hiszen a már említett NKÖM-rendelet pontosan szabályozza, hogy egy múzeumi számítógépes rendszernek milyen mezőstruktúrában, szerkezetben kell működnie. Ami hiányzik, azok a nemzetközi szabványoknak megfelelő inputok és outputok, amelyek adatcsere-forgalomra teremtenének lehetőséget. [4] „Jelenleg Magyarországon három-négy szoftver van, ami alkalmas arra, hogy a nemzetközi szabványoknak megfelelő formátumokban szolgáltasson rekordokat, de sokan ezzel sincsenek tisztában. Számomra is nemrég vált világossá, hogy a MNYR is rendelkezik olyan outputtal, amely megfelel egy meghatározó német szabványnak” – ismerte be Bánki Zsolt, aki szerint a múzeumi szakmai közösség számára ezek az elvárások most kezdenek evidenciává válni.

„Mondjon egy olyan rendszert, ami harminc éve működik referenciákkal! – válaszol Országh György, a Geo-Kart Számítástechnikai Szolgáltató vezetője, amikor azzal „szembesítem”, hogy az általa több intézményben (Néprajzi Múzeum, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Színháztörténeti Múzeum, Mezőgazdasági Múzeum, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság, a nyíregyházi Jósa András és szegedi Móra Ferenc Múzeum néhány gyűjteménye) fejlesztett és működtetett, az interneten kommunikáló Monari (korábban Ariadne) nem támogatja a nemzetközi adatcsere-formátumokat. – A program fejlesztése mindig a valós felhasználói igények mentén történik, és az elmúlt öt évben nem futott be hozzánk ilyen kérés. Ha bármelyik Monari-felhasználó megkeres egy ilyen igénnyel, meghatározza, hogy melyik szabványhoz (Cidoc-CRM, MuseumDat, Spectrum, LIDO, MARC) kíván csatlakozni, és ki is fizeti a fejlesztés árát, akkor természetesen elkészítjük a szükséges interfészt.” Országh szerinti örülhetnénk, ha ez lenne a legnagyobb baj. Az általa megjelölt legfontosabb probléma összecseng Rezi Kató és Bánki megállapításával: „A múzeumok többsége nem tart ott, hogy nyilvántartásának felét már digitálisan feldolgozta volna. Ugyanakkor hiába írja elő a törvény az egységes nyilvántartási rendszert, a múzeumok igényei változók, nincs egységes elvárás, egységes szakmai elv.” Az auditált nyilvántartó rendszerekkel szemben támasztott követelmények között ráadásul nem szerepel, hogy a nemzetközi sztenderdeknek meg kell felelniük. Bánki Zsolt szerint ez azt jelenti, hogy az auditeljárás elavult.

Ma mindössze két auditált múzeumi szoftver van, a Duna Múzeum által fejlesztett KataLIN [5] és a Nemzeti Múzeumban auditált MNYR [6]. Az audit során együtt vizsgázó múzeum, illetve gyűjtemény és szoftver olyan adminisztrációs terhekkel és olyan kevés haszonnal jár, hogy a múzeumok nem érdekeltek az eljárás kezdeményezésében. [7] Mivel az audit folyamatában nagyobb hangsúly esik a munka adminisztratív szabályozására, mint az informatikai rendszer korszerűségére, a MDB előremutatónak tartaná, ha a szoftver és a múzeum auditja kettéválna. Ez elősegítené a múzeumi szoftverpiacon megjelenő versenyt, és jelentős könnyebbséget adhatna az intézmények számára a megfelelő rendszer kiválasztására. Ennek megfelelően a múzeumi informatikai szakfelügyelet átvizsgálta az országos múzeumokban működő nyilvántartási rendszereket, hogy az eredmények alapján javaslatot tegyen az audit folyamatának egyszerűsítésére, másrészt a folyamatban lévő auditálási kérelmeket véleményezte. Ha minden igaz, a közeljövőben a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Természettudományi Múzeum által használt HunTéka-M is az auditált szoftverek számát fogja bővíteni. Az audit felülvizsgálatáról azonban nem tudtunk meg többet, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium válasza szerint „a szakfelügyelet javaslatainak fényében kerülhet sor a rendelet esetleges módosítására, de ez jelenleg nem képezi a 2012. évi első féléves jogalkotási munkaterv részét”.

A MDB további javaslatai [8] – mintaszabályzatok, szakirányú képzések és továbbképzések szervezése, digitalizálási szolgáltatócentrumok létrehozása, informatikai alap elkülönítése, országos múzeumi digitális kataszter létrehozása, a szakági pályázati rendszerek koordinálása, szakági irányítási lehetőségek kihasználása – hasonlóan megoldásra várnak, vagy pedig a bizottság tagjaitól függetlenül a Manda keretén belül indultak el a megvalósulás útján.

A bizottság tagjaival folytatott beszélgetések során mindun-talan szóba került a digitális adatok biztonságos megőrzésének a kérdése is. Dragon Zoltán, a Ludwig Múzeum adattárosa, a MDB tagja (január óta a Kogart művészettörténésze) a múzeumi digitalizáció egyik legnagyobb problémáját az adathordozók, a fájlformátumok, az ezek olvasására alkalmas szoftverek gyors elavulásában látja. Bánki Zsolt szerint ahhoz, hogy a múzeumok digitális értékeit biztonságosan megőrizzük, a korábban felvitt adatokat mindig korszerű formátumúvá alakítsuk, és belőlük jó szolgáltatásokat hozzunk létre, mindenképpen aggregátor szervezetre [9] van szükség. És ezt a szerepet akár a Manda is betölthetné.

A Manda létrejöttekor valóban megfogalmazódott egy ehhez hasonló misszió. Miután 2011 júniusában az Országgyűlés elfogadta a filmtörvény és a múzeumi törvény módosítását, és így a Magyar Nemzeti Filmarchívum átalakulásával létrejött a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, az új intézmény legfontosabb feladataként azt a nem alábecsülendő célt jelölte meg, hogy a magyar kultúrkincs valamennyi alkotását digitális formában rögzítse, és egy központi felületen elérhetővé tegye. „Az elmúlt években a hazai közgyűjtemények jelentős mennyiségű kulturális tartalmat digitalizáltak állami támogatásból, a dokumentumok többsége azonban jelenleg a nagyközönség számára elérhetetlen, zárt rendszerekben található, amelyek ráadásul többnyire nem is kompatibilisek egymással – tette szóvá Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár a sajtónak. – A Manda feladata, hogy ezeket a tartalmakat elérhetővé tegye, tárolja, és a frissen keletkező vagy még nem rögzített alkotásokat digitalizálja. Ugyanakkor az archívumnak arra is hangsúlyt kell helyeznie, hogy a közös európai kulturális adatbázisba, az Europeanába is minél több magyar tartalom kerüljön fel, hiszen a jelenleg ott található 14 millió dokumentumnak csak 9 ezreléke magyar.”

„A mi szempontunkból a múzeumi digitalizáció a digitalizálandó magyar kultúrkincs egyik szegmense. A múzeumok mellett valamennyi könyvtár, levéltár, mozgóképes és fotós archívum anyagát szeretnénk egy honlapon elérhetővé tenni. De ez már a második lépés lesz – emelte ki a Mandát először miniszteri biztosként, majd 2011 novemberétől főigazgatóként irányító Lovas Lajos, amikor a témáról faggattuk. – Az első szakaszban létrehozzuk azt a nyilvános központi felületet, amelyre tükrözzük a már meglévő digitális gyűjteményeket. Egy általunk kifejlesztett intelligens metakereső segítségével a meglévő adatbázisokra ráengedjük a keresőmotorunkat, és a metatartalmak közül megpróbáljuk kinyerni a felhasználó által keresett adatot. Azaz a mi rendszerünk párhuzamos kereséseket indít a különböző adatbázisokban, így a felhasználó nemcsak a múzeumok, hanem a többi közgyűjtemények anyagából is találatokat nyerhet.”

Lovas Lajos szerint minden adatbázisnak tekinthető rendszer rendelkezik valamilyen metaadattal (ami pedig nem, az olyan, mintha nem is lenne). Mármost hogy ezeket a metaadatokat a jellemzően out- és input nélkül működtetett rendszerekből hogyan nyeri majd ki a Manda, azt még nem tudják. Lovas az első időszakban a Szépművészeti Múzeum és a Hagyományok Háza adatbázisában bízik, amelyek a nemzetközi szabványoknak megfelelő kimeneti ponttal ellátott külföldi szoftvert használnak. Véleménye szerint azonban ezt a hiányt egyelőre nem kérhetjük számon a múzeumoktól, hiszen az állam eddig nem írta elő, hogy kompatibilis rendszerek jöjjenek létre. A törvény szerint a Manda módszertani központként is működik majd, tehát a hosszú távú cél az, hogy ezek a sztenderdek minden múzeumi szakember számára fontossá váljanak. Mindez egybevág az előző évben megalakult, 25 közgyűjteményt tömörítő Nemzeti Kulturális Digitális Dokumentációs Klaszterrel való együttműködéssel. Ez esetben a közös fejlesztési források megszerzése a cél.

„Hogy megtudjuk, mi a tényleges helyzet a múzeumokban, bevállaltuk, hogy elkészítjük a kulturális digitális katasztert – mondta beszélgetésünk során Lovas Lajos, aki arról is beszámolt, hogy a kérdőíveket éppen az interjú készítésével egy időben küldték szét a magán- és az egyházi gyűjteményeknek is, a válaszokat pedig december 31-ig várták. (Közbevetve: az MDB elnöke ebben a kérdésben viszont szkeptikus: szerinte kérdőíves felméréssel szinte lehetetlen átlátni a helyzetet, mert annyira különbözők még egy múzeumon belül is az operációs rendszerek, az adatformátumok, a muzeológusok többsége pedig nem igazán tud ebben a témában felkészülten nyilatkozni. Szerinte a kutatás csak akkor lehet eredményes, ha a helyszínen kérdezőbiztosok végzik el a feladatot.) – Mire a kérdőívek kiértékelése elkészül, addigra terveink szerint www.mandarchiv.hu címen elkészül az a központi felület, ahol nemcsak a közgyűjteményekben kereshet a látogató, hanem klasszikus ismeretterjesztő tartalmakat is talál. A magyar történelmet feldolgozó játékokhoz a múzeumok anyagai is kapcsolódnak majd, a fiatalabb felhasználóknak el kell majd látogatniuk egy-egy tárgy felkutatásához (legalább virtuálisan) a kiállításokba” – mondja Lovas. Ehhez hasonlóan a legújabb digitális trendeket követve született meg az a kulturális GPS-mobilalkalmazás, amelynek pilot verziójában ötszáz múzeumi, műemléki helyszínről kaphatnak információt a felhasználók.

Az intézmény felállítására, a kulturális digitális kataszter készítésére, a metaadat-keresőre és a Manda központi honlapjára az előző év költségvetése 180 millió forintot különített el. Ebben az összegben azonban nincs még benne a Manda eddigi működésének legnagyobb port felkavaró bejelentése, miszerint Ózdon Nemzeti Kulturális Dokumentációs Logisztikai Központot kívánnak létrehozni. A Manda a tavaly megalakult Nemzeti Kulturális Digitális Dokumentációs Klaszterrel közösen dolgozott ki fejlesztési programtervezetet egy „kultúrgyár”, valamint a digitális kultúra körébe tartózó oktatási feladatokat ellátó országos hatáskörű sokfunkciós módszertani központ létrehozására. A beruházások helyszínéül a város hajdani kohászati, illetve vasgyári területét választották ki, ahol a digitalizáció helyszínei mellett egy fesztiválközpont, egy tudás- és egy oktatási központ, levéltár, könyvtár, több közösségi tér, valamint egy látogatható műtárgyraktár épülhetne fel – uniós, valamint hazai pályázati forrásokból.

A múzeumokban dolgozó kollégák véleménye ebben az ügyben egybehangzó: nem tarják jó ötletnek, hogy a műtárgyat elszakítsák a gyűjteményektől és az értük felelős muzeológustól. De ennél is fontosabb kérdésnek tartják: lesz-e arról előzetes szakmai vita, bármiféle párbeszéd, hogy milyen módszerek, szempontok alapján választják ki azokat a tárgyakat, amelyeknek Ózdon kell új életet kezdeniük. A műtárgyak digitalizálása ugyanakkor a legtöbb múzeumban revízióval jár együtt: ellenőrzik a tárgyak állapotát, a korábban felvitt adatok helyességét, valamint a metaadatok rögzítése és a tárgyfotózás, szkennelés mellett döntenek a további sorsáról is. Beszélgetőtársaim magát a szállítást drágának, bizonyos tárgyak esetében kockázatosnak, a biztosítási költségeket horribilisnek vélik. Lovas Lajos ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy az ózdi logisztikai bázison klimatizált környezetben tudják raktározni a soha ki nem állított tárgyakat, feltehetően annak az összegnek a töredékéért, amelyet most erre fordítanak. Véleménye szerint a felszabaduló területek hasznosításából származó bevétel jelentősen meghaladhatja az ottani költségeket, miközben nemcsak egy raktár jönne létre, hanem egy raktármúzeum, amely akár turisztikai attrakció is lehet. A főigazgató azt pedig egyenesen elutasította, hogy csak a digitalizálás miatt mozgatnák a tárgyakat: elképzelése szerint mobil digitalizáló brigádok látogatják majd a múzeumokat, hogy a múzeumi szakemberek segítségével fotózzanak, szkenneljenek, metaadatoljanak. Az újraszabott gyár oktatási központjában pedig a jelentkezők OKJ-s tanfolyamokon sajátítanák el a digitalizálás és az ahhoz szükséges eszközök fortélyait – de a képzés módszertanának kidolgozása még várat magára.

Elgondolkodtató, hogy mindez mennyiben oldja meg a már említett problémákat? A képzés kiterjed-e a múzeumi szakemberekre? A digitalizáló brigádok megtanítják-e, hogyan kell a digitalizált anyagokat szakszerűen, biztonságosan menteni és tárolni? Ki tudják-e azt az igényt alakítani, hogy a múzeumok folyamatosan figyelemmel kísérjék digitális állományuk sorsát, és azokat mindig a legkorszerűbb formátumokban őrizzék? Milyen források állnak rendelkezésre, hogy a múzeumok a nemzetközi adatcsere-formátumoknak megfelelő ki- és bemeneti pontokkal rendelkező szoftvereket állítsanak üzembe és hardverparkjukat korszerűsítsék? Lesz-e lehetőség arra, vagy egyáltalán akarat, hogy a múzeumi szakágak egységes tezauruszrendszert alakítsanak ki? Rákényszerítik-e az intézményeket, hogy korrekt digitalizálási stratégiákat készítsenek? Milyen irányban változnak a mostani ad hoc problémamegoldásra ösztönző pályázatok? Mi lesz a sokféleképpen értelmezett szerzői jog kérdésével? A Manda megvalósíthatja-e az évtizedek óta sikertelen adatcentralizációt? Az újonnan felállított intézmény eredményes működésének kulcskérdése, milyen válaszokat ad a múzeumi digitalizáció történetét végigkísérő kérdésekre.

A helyzet azonban, bár néha annak tűnik, egyáltalán nem reménytelen. Bizonyítják ezt azok az intézmények, amelyek korszerű integrált múzeumi rendszerek felhasználói. Közöttük több olyan intézmény is akad, amelyik nem hazai fejlesztésű szoftverekkel kísérletezett, hanem olyan nemzetközi rendszereket vásárolt meg, amelyek a nyilvántartás különböző adatcsoportjainak összekapcsolása mellett az ügyviteli folyamatok menedzselésére is alkalmasak.

A Szépművészet Múzeum 2005-ben szinte tudományos módszerekkel – informatikusok, művészettörténészek, külső szakértők bevonásával – választotta ki azt a komplex nyilvántartó-rendszert, amely az intézmény digitális gyűjteményi nyilvántartását és az intézményi szintű muzeológiai ügyviteli folyamatokat lehetővé teszi. A versenyt az amerikai Gallery Systems által kifejlesztett, a világ vezető képzőművészeti gyűjteményeiben (például a MoMA-ban is) alkalmazott The Museums System (TMS) nyerte meg. „A rendszerbe az összes műtárggyal kapcsolatos információ bekerül, láthatók a műtárgykölcsönzés, a kiállításszervezés, a restaurálás folyamatai. Azaz senki sem a saját excelltábláján barkácsol, hanem egy mindenki által áttekinthető rendszerbe viszi fel az adatait, így nem vesznek el az információk” – mondja Fonyódi Krisztián, a múzeum digitális archívumának vezetője, aki a szoftvereket illetően a nagy nemzetközi rendszerek pártján áll, hiszen a saját fejlesztésű rendszerekkel szemben a szolgáltatók folyamatos támogatást biztosítanak és a világ élvonalába tartozó múzeumok igényei szerint fejlesztik szolgáltatásaikat. Ugyanakkor 2010 óta a Szépművészeti Múzeum rendelkezik az ország legmodernebb digitális fotótechnikájával is. „Hiába van azonban jó rendszerünk, a digitalizálásban nem állunk jól – véli Fonyódi. – Ezért a múzeum 2009-ben átszervezte a területet, és azóta a digitalizáció új lendületet kapott. A munkát hazai és nemzetközi pályázatokon elnyert forrásokra támaszkodva gyorsítottuk fel, például egy 2011 decemberében elnyert NKA-pályázat segítségével honlapunkon egy közvetlenül a gyűjteményi adatbázisból frissíthető műtárgyböngésző is megjelenhet. Jelenleg az összes műtárgyállomány ötven százaléka (a sokszorosított grafikákat leszámítva) digitalizált, azaz: metaadatokkal és nézőképekkel rendelkezik. Most ennek az állománynak a kurátori felülvizsgálatát végezzük.”

Szintén jó tapasztalatai vannak a múzeumi ügyvitel kezelésére ugyancsak alkalmas svájci fejlesztésű MuseumPlussal a Magyar Nemzeti Galériának és a Ludwig Múzeumnak. Az Iparművészeti Múzeumban éppen most vezetik be, és az idei év nagy kérdése lesz, hogy a Szépművészeti és a Galéria egyesítése során melyik rendszer bizonyul kifizetődőbbnek. „A hatalmas nemzetközi referenciával rendelkező Zetcom által folyamatosan fejlesztett rendszer magyar verzióját a vonatkozó rendeleteknek megfelelően specifikáltuk, így a Galériában olyan műtárgy-nyilvántartási rendszert vezettünk be, amelyet a nyugat-európai és amerikai gyakorlathoz hasonlóan múzeumi ügyviteli folyamatok kezelésére is használunk. Ezzel a hazai gyakorlatban olyan példaértékű működési modellt mutattunk be, amely jelentősen hozzájárulhat az ügyviteli folyamatok racionalizálásához. Mindez azt követően történt, hogy 2006-ban a minisztériumi ajánlással futó két hazai auditált nyilvántartó rendszer egyike totális kudarcot vallott nálunk. Ezután esett a választásunk a MuseumPlusra, s a tapasztalat azóta is azt mutatja, hogy jól döntöttünk” – mondja Katona Júlia, a Nemzeti Galéria informatikai osztályának vezetője. [10] A Ludwig Múzeum (idén januártól az intézménytől megvált) adattárosa, Dragon Zoltán olyan gyűjteményben alkalmazta a rendszert, amelyek szempontjai között nemcsak a digitalizáció, hanem a digitális anyagok – műtárgyak, konferenciák, filmek, fotók stb. – nyilvántartása is szerepelt. „Jó esetben egy múzeum egy szoftvert használ. Nálunk is így van: ezen keresztül folyik a nyilvántartás, a kiállításszervezés, láthatók a restaurálási folyamatok, a mozgatási napló, és a rendszer adattári modult is tartalmaz” – mondja Dragon, és felhívja a figyelmet arra is, hogy nem ártana, ha a szoftvert használó gyűjtemények kommunikálnának egymással. A Ludwigban a 2010 januárjától megvalósuló állományvédelmi programnak és egy jól átgondolt struktúrára felépített adattári rendszernek köszönhetően a múzeumba befutó kéréseket néhány perc alatt teljesíteni tudják.

Jó tapasztalatok a magyar fejlesztésű szoftverekkel is vannak. Míg az ingyenes minisztériumi szoftverrel (MNYR) kapcsolatban megoszlanak a vélemények, főleg a szolgáltatások folyamatos korszerűsítésnek elmaradása miatt, addig az esztergomi Duna Múzeum évről évre fejleszti az egyébként szabványos ki- és bementi pontokkal még nem rendelkező KataLIN rendszerét. Hasonlóan jó tapasztalatai vannak a Szabadtéri Néprajzi Múzeumnak és a Néprajzi Múzeumnak a múzeum igényeire érzékeny, a már említett, ügyviteli funkciókat, távoli munkahelyet és az internetes felhasználó számára kereshető tartalmat biztosító Monarival. [11]

A magyar fejlesztésű rendszerek közül a nemzetköz szabványokat, trendeket leginkább az MTA SZTAKI – Monguz Kft. által fejlesztett HunTéka múzeumi verziója követi. A Petőfi Irodalmi Múzeumban és a Természettudományi Múzeumban auditálás előtt álló rendszer felállítása hat év munkájának az eredménye. Amikor Bánki Zsolt, a fejlesztés múzeumi vezetője elkezdte a munkát, a PIM-ben 28 adatbázis működött. A munkafolyamatok fontos része volt, hogy a muzeológusok a fejlesztést illetően – például a tárgyszólista tekintetében – is konszenzusra jutottak. A múzeum webes katalógusa reprezentálja az egész múzeumot, igaz, az egyes gyűjtemények szabadon dönthetnek arról, mit tekintenek nyilvános, illetve érzékeny adatnak. [12] Az intézmény elismerésnek tekinti, hogy amikor az Athena projekt elindult, a PIM koordinálhatta a magyar múzeumok anyagának a feltöltését. Rajtuk keresztül másik három hazai múzeum (többségében a Skanzen, illetve a Nemzeti és a Szépművészeti Múzeum) adatai kerültek be az Europeanába. A 2011-ben befejeződő, aggregátor-szerepet is betöltő projekt kiemelt feladata volt egy olyan műszaki infrastruktúra kifejlesztése, amely az Europeanával való együttműködést lehetővé tette, és segítette a múzeumok belső digitalizáló tevékenységét. A projekt érdeme azon túl, hogy több magyar múzeum adatai is bekerülhettek egy nemzetközi rendszerbe, az a tapasztalat, amely világossá tette: a jövő azoké az adatbázisoké, amelyek képesek más rendszerekkel együttműködni. Új kezdeményezés az Europeana Inside, amelyben a PIM mellett a Szépművészeti és a Nemzeti Múzeum is részt vesz. Ez a disszeminációs feladatokat is ellátó projekt kisebb részben tartalom-, nagyobb részben technológiai fejlesztésekre koncentrál, és múzeumi rendszereket készíti fel a szabványos együttműködésre.

Mihez is kezdjünk azzal a sok millió metaadattal, amelyekkel a múzeumi gyűjtemények gazdagítják a világot? Hogyan tudunk velük jó gazda módjára bánni? Miként hasznosíthatjuk őket úgy, hogy a kutatás és a tájékoztatás mellett mind többek számára vonzó formát öltsenek? Ez ma már az internet-bennszülöttek és az okostelefon-használók körében nem kérdés: olyan érdekes alkalmazásokat kell kitalálni, amely a kortárs kultúra új szegmensét, vagy a tudományos kutatások új módszerét jelenthetik. A Manda éppen megvalósuló projektjei, az Europeana virtuális kiállításai csak egy apró szeletét képezik az előttünk álló lehetőségeknek.

„Amikor digitalizációról beszélünk, a disszemináció kérdése mindig elsikkad” – emeli ki Toronyi Zsuzsa, a Magyar Zsidó Levéltár igazgatója, aki a Judaica Europeana projekten belül tíz európai zsidó gyűjteménnyel összefogva nemcsak intézményét tudta a gyorsított tempójú digitalizáció miatt új munkatársakkal bővíteni, hanem gyűjteményének nemzetközi elismertséget is szerzett a PIM, az OSZK és a békéscsabai Tudásközpont mellett az Eruropeana magyar feltöltőjeként. Bár a levéltár anyagának egészét nem digitalizálhatták – az ötvenszázalékos önrész hiányában le kellett mondaniuk a magasabb pályázati összegről –, a nemzetközi együttműködésnek köszönhetően megtanulták, melyek a legfontosabb nemzetközi elvárások. „Függetlenül attól, hány tárgyat digitalizálunk, ugyanazoknak a disszeminációs követelményeknek kell eleget tennünk, mint például a Thesszaloniki Zsidó Múzeumnak, amely valamennyi tárgyát digitalizálta a projekten belül – mondja Tornyi Zsuzsa. − Országonként két virtuális kiállítást kell a feltöltött tartalom alapján rendeznünk, meg kell hívnunk két egyetemi kurzust, szerepelnünk kell a közoktatásban. Most éppen e-learning anyagot készítünk, de a terveink között szerepel a Zsidó nő című virtuális kiállítás megvalósítása is. A projekt többi intézményébe elküldöm az ezzel kapcsolatos kérésemet, és ha visszajönnek az adatok, berendezem egy vir-tuális kiállításkészítő eszközbe, és a Judaica Europeanán megjelenhet, hogyan éltek a zsidó nők a Balkánon, Magyarországon vagy Nyugat-Európában. A munkának más pozitív hozadéka is volt: a többi gyűjteménnyel közösen egységes tezauruszokat dolgoztunk ki.”

Hasonló, a múzeumi gyűjteményeket egyetlen programban összefűző kezdeményezésre Magyarországon is van példa: az Arcanum Adatbázis Kft. munkájának köszönhetően – a szerzői jogokat is figyelembe véve – ma már 48 hazai múzeum kiadványai között böngészhetünk a Magyar Digitális Múzeumi Könyvtárban. A Museum.hu oldalon elérhető gyűjteményben több mint ötezer kötet kereken 1,2 millió oldala vált áttekinthető, jól kereshető közös adatbázissá. Ugyancsak az Arcanum weboldalán ér össze a 210 ezer tételt tartalmazó Magyar Múzeumi Képeslap Katalógus. Jelenleg négy intézmény (Zempléni Múzeum, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Damjanich János Múzeum) anyaga került be ebbe az adatbázisba, amelynek célja, hogy a közeljövőben minél több magyarországi múzeum hasonló gyűjteményét integrálja a közös keresőprogramba.

A Geo-Kart szintén új lehetőséggel lepte meg a múzeumi szakmát. Az okostelefonra írt alkalmazás (MUZO) új fejezetet nyithat a múzeumi nyilvántartás és a kiállítások kapcsolatában. „Az alkalmazás letöltése után a felhasználó a kiállított tárgyak előtt sétálva folyamatosan kapcsoltba kerül azokkal a metaadatokkal, képekkel, hang- és videofelvételekkel, amelyet a kurátor a tárgyhoz rendelt – mondja Országh György. − A látogató így a legszemélyesebb információt kapja, és éppen akkor, amikor a leginkább kíváncsi lehet rá. Az Androidon és az iPhone készülékeken működő rendszer tökéletesen helyettesítheti az audioguide-ot, és hamarosan ki is próbáljuk a Néprajzi Múzeumban. Hasonló, képi és multimédia okostelefon-alkalmazásokkal a PIM Petőfi-, illetve a Szépművészeti Múzeum múmiakiállításában is találkozhatunk.” Balogh András cége, a Pazirik Informatikai Kft. pedig elsősorban a régészeti gyűjteményekkel dolgozik együtt. A cég fejlesztői azonban a múzeumi kutatás más szegmensét is ismerik, több múzeum régészeti gyűjteményével (Wosinsky Mór Megyei Múzeum, Jósa András Múzeum, Móra Ferenc Múzeum, Xántus János Múzeum) összefogva próbálnak kialakítani egy régészeti geoadatbázist és térképszervert. Térinformatikai programjuk célja, hogy internetes böngészőn keresztül, egyszerűen megnyitható térképeken látszódjanak az objektumok, amelyekre kattintva lekérdezhetővé válnak az adatok. Természetesen úgy, hogy a felhasználók korok, objektumok, leletek szerint is kereshessenek. A Pazirik grafikai műhelyében ráadásul a begyűjtött adatok tudományosan alátámasztott 3D-rekonstrukciókban kelhetnek új életre, és miként a Mohos vár [13] esetében már megoldották, a virtuális séták résztvevői elolvashatják, mi alapján építették fel a teret, vagy az ugyancsak rekonstruált régészeti leletekre kattintva az adatbázisban megkereshetik a rájuk vonatkozó adatokat. Ugyanez vonatkozik a cég által tervezett 3D-s virtuális terekre: szakítva a csak körpanorámát kínáló módszerrel, az általuk tervezett oldalakon a tárgyleírások is megjelenhetnek és teljesen bejárhatók a rekonstruált helyszínek. A Völgységi Múzeum múzeumi oktatásban is használt virtuális kiállításán a tárgyakra kattintva audió- és videofelvételek segítik az elektronikus csatornán érkező látogatót.

A felsorolt példák mindegyike bizonyítja, hogy nemcsak állami kezdeményezésre születhetnek új megoldások. Az informatikai fejlesztések kulcsa mindig is az egyéni kreativitás volt – de ahhoz, hogy ez átütő legyen, nem maradhat el a szakértelem és az átgondolt, jól felépített, másokra is figyelő munka sem. Ki tudja, talán az egyre erősebb igényként fellépő új trendek, az internetet és a digitális eszközöket evidenciaként kezelő új generáció kényszeríti majd ki, hogy végre a múzeumi digitalizáció alapkérdései is megoldódjanak!.

[1] Rezi Kató Gábor: A MAMA-tól az Europeana-ig. Útkereső stratégiák a múzeumi digitalizációban. In: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás (TMT), 57. évf. (2010) 6. sz.; http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=5332&issue_id=515. [2] A múzeumi digitalizálásokról. http://www.digitmus.hu/index.php/component/content/article/5-a-digitalizalasrol. [3] Bánki Zsolt István: Múzeumok az Europeanaban – az ATHENA. In: TMT. 2010/ 9. sz.; http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=5367&issue_id=519. [4] Bánki Zsolt István: A szabványos integrált múzeumi rendszer alkalmazásának szükségessége és feltételei. In: Néprajzi értesítő 2008/XC. 117–123. o. [5] Mézes Nándor–Némedi Csaba: A KataLIN auditálása a Duna Múzeumban. In: Múzeumi Közlemények 2008/2. 83–93. o. [6] Ezt a minisztériumtól hozzávetőleg ötven muzeális intézmény kapta meg az elmúlt években, de arról nincs információjuk, hogy közülük hányan használják. [7] Az audit problémáiról bővebben: Veres Gábor: Számítógépes múzeumi nyilvántartás – egy magyar história. In: Múzeumi Közlemények 2008/2. 69–76. o. [8] Javaslatok a digitalizálási munkák felgyorsítására. http://www.digitmus.hu/index.php/component/content/article/14-javaslatok-a-digitalizalasi-munkak-felgyorsitasara-.

[9] Az aggregátor szerepről bővebben: Bánki Zsolt István–Szecsey István: Digitalizációs törekvések az európai és hazai múzeumi gyakorlatban. In: Múzeumi közlemények 2010/1. 39–46. o. [10] Katona Júlia írásai a témáról: A digitalizálás hálójában. Egy működő modell a Magyar Nemzeti Galériában. In: Műértő, 2010. február, 5. o.; Számítógép a múzeumban / A digitális leltározástól a múzeumi ügyvitelig / A svájci fejlesztésű MuseumPlus-rendszer bemutatása a Magyar Nemzeti Galériában. In: Múzeumi Hírlevél, 379. o. [11] A Skanzenben folyó digitalizációról: T. Bereczki Ibolya: Archívumdigitalizálás a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. TMT 54. évf. (2007) 9. sz.; http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=4775&issue_id=486.
A Néprajzi Múzeum online adatbázisának értékelése: http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=5224&issue_id=509. [12] A munkafolyamatról bővebben: Bánki Zsolt István: Digitális múzeum: egységes múzeumi elektronikus szolgáltatási környezet kialakítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban. In: Az irodalom emlékezete: tanulmányok az irodalmi muzeológiáról. Szerk. Cséve Anna–Lenkei Júlia–Sulyok Bernadett. PIM, 2010 242–252. o. [13] http://www.mohosvar.hu/.