A – jelenlegi határokon inneni és túli – magyarországi művésztelepek sorsán tökéletesen kirajzolódik a 20. századi magyar történelem: földrajzi és anyagi helyzetük, állapotuk, jogállásuk együtt változott a határokkal, a kultúrpolitikai szemlélettel és az elvárásokkal, működési formájuk pedig minden esetben az aktuális társadalmi berendezkedésnek megfelelően alakult. Ezek után igencsak figyelemreméltó tény, hogy csaknem mindegyik – valamilyen formában – ma is működik, és az elmúlt átlagosan száz évben az ott született művek az ezeket megőrző közgyűjtemények jóvoltából csaknem teljes körképet nyújtanak a művésztelepek történetéről, az ott keletkezett anyag gazdagságáról, többnyire méltó megbecsülést adva nemcsak a művészeknek, hanem a kolóniák alapításánál és fenntartásánál bábáskodó művészeti íróknak, mecénásoknak, műgyűjtőknek és polgármestereknek is.

Aki ma megpróbál utánanézni (a legegyszerűbb ehhez egy internetes keresőprogramot igénybe venni), hogy mennyi művésztelep, művészcsoport, alkotóközösség, műteremegyüttes, rezidenciaprogram létezik jelenleg, amely bármilyen – földrajzi vagy jogi –értelemben művészek közösségét jelenti, akkor hihetetlen számmal fog találkozni. A böngésző a képző- és iparművészeti ágak teljes választéka mellett az újjáélesztett régieken túl a státusukban, fenntartói formájukban folyton változó vagy újonnan, műgyűjtők, önkormányzatok, művésztársaságok által kezdeményezett csoportokat és telepeket egyaránt talál. Ezek között akadnak alkalmi (például évszaktól függő), a támogató-fenntartó szeszélyének kitett, bizonytalan sorsú, kevés művész egyidejű jelenlétét biztosító vagy hirtelen felindulásból alapított társaságok és kolóniák is, zártak és nyitottak, pályázhatók vagy meghívásosak.

Amiből viszonylag kevés van, az az a fajta spontán képződmény, amely a klasszikus alapítású művésztelepeket jellemezte. Ezek története többnyire nem művésztelep-alapítási céllal kezdődött, sokkal inkább kevés művész egyazon földrajzi helyen való megtelepedésével, majd idővel ennek az együttműködésnek az intézményesülésével folytatódott. Az egy városban vagy faluban való megtelepedés legfeljebb az egymásra találás lehetőségét nyújtotta, ez azonban még nem jelenti kolónia létrejöttét. Klasszikus, de nem jogi értelemben művésztelepnek a telepszerűen elhelyezkedő, lakhatásra és alkotásra alkalmassá tett műtermek egy jól behatárolható területen való elhelyezkedését tekinthetjük, ahol az alkotókat közös szemlélet, alkotói mód, világnézet, egy irányba mutató újítói szándék vagy preferált stílusirányzat köti össze.

Amellett, hogy együtt alkotó csoportról beszélünk, minden alkalommal – már kezdetben – valaki a közösség fejévé, szellemi, pedagógiai vagy adminisztratív (a működés irányítására a legalkalmasabb) vezetőjévé növi ki magát, de sok esetben a közösség már eleve egy formális vagy informális vezető köré épül (tanár és tanítványok). Ugyanakkor már a korai művésztelepek esetében is jellemző volt, hogy valamely helyi hivatal kezdeményezze a művészek letelepedését, ám ez sosem történt váratlanul, az apropót az erre fogékony és oda kötődő művészek felbukkanása szolgáltatta. Ezzel szemben azért jellemző a kezdetben sanyarú, esetleges lakhatási lehetőség, ez azonban ritkán szegte az alkotókedvet az igényeknek megfelelő műteremházak felépítéséig.

Az alapítói szándékok mögött szinte kivétel nélkül találunk decentralizációs törekvéseket, a Budapest-központú oktatás ellensúlyozását, ezzel párhuzamosan a lokálpatriotizmus feléledését. Eltérést találunk a telepekhez kapcsolódó fogalom alakulásában, mert míg a „nagybányai művészet” gyakorlatilag lefedi a festőiskola tevékenységét (sőt még a felsőbányai elágazást is ide köthetjük), addig a „szentendrei művészet” fogalma akár a teleptől teljesen független művészcsoportosulást is takarhat. Egy harmadik variációt mutat Hódmezővásárhely: a „vásárhelyi művészet” és az „alföldi művészet” fogalma összemosódik a művészettörténetben – és mint majd látjuk, a műveket megőrző közgyűjteményben is.

A szervezettség alatt érthetjük az intézményesülést, vagyis azt, hogy létrejött-e és hogyan egy egyesület vagy iskola, ez utóbbi pedig önállóan vagy oktatási intézményhez (például a Képzőművészeti Főiskolához) kapcsolódva működött – ennek függvényében zajlott az oktatás szervezett vagy informális keretek között. A kezdeti laza szervezettséget egy idő után a hivatalossá válás, majd – generációváltás vagy éppen a világháború következtében – a szétszéledés, az államosítás, végül az újraszerveződés követte. A beépülés (vagy kiépülés) mértéke is különböző lehet: olykor nemcsak a minimális igényeknek megfelelő, hanem neves építészek által tervezett épületek adtak otthont a telepek lakóinak. Az aranykor véget érhetett a szellemi vezető halálával (Gödöllő, Nyergesújfalu, Kecskemét, Hódmezővásárhely), államosítással (Szentendre) vagy az országhatárok átszabásával (Nagybánya). A történetekben közös töréspont a második világháború, amelynek évei alatt többnyire – kisebb létszámban – működtek ugyan a kolóniák, de szinte kivétel nélkül kár esett az épületekben, művészek hunytak el, művek pusztultak el, s a háború végére az egyesületek, iskolák általában szétzilálódtak.

Manapság jóval gyakoribb az eleve intézményes keretek között megszervezett művészcsoport vagy alkotótábor, az alapító lehet művészeti egyesület, települési önkormányzat, oktatási intézmény vagy műpártoló ebből a célból létrehozott alapítványa (Töreki Művésztelep).

E tanulmánynak nem célja számba venni a jelen művésztelepeit, ám a klasszikus művésztelepek általában ma is valamilyen formában működnek, így ezekre a működési formákra is kitérünk. A kutatás elsődleges tárgya a régi intézmények működésének dokumentálása, különös tekintettel a műtárgyhagyaték megőrzésének mikéntjére. A mai közgyűjtemények általában az aranykorban megtörtént (magán és városi) vásárlásokra épültek, ahol a mecenatúra helyzetét kellőképpen megoldották, ott azonmód elkezdődhetett a műtárgyanyag megőrzése. (Ez sok esetben magát a mecenatúrát, a kolónia és az egyes művészek anyagi helyzetének megoldását is jelentette.)

A magyarországi művésztelepek archetípusa kétségtelenül Nagybánya. Alapos és szerteágazó irodalmából tudható, hogy a város már a társaság (Hollósy Simon müncheni tanítványai) esetleges érkezésének hírére komoly anyagi támogatást szavazott meg: Virágh Béla aljárásbíró negyven művésznek az országhatártól ingyen vonatjegyet, ideiglenes műtermet ajánlott fel, és azt, hogy ha Hollósy hajlandó hosszabb időre szerződni (ekkor még csak nyaranként működő szabadiskoláról volt szó), akkor nagyobb műtermek is épülnének. A hely kiválasztásában döntő szerepet játszott, hogy Thorma János és Réti István is Nagybányán élt (Réti itt is született), Virág Béla pedig a baráti társaságukhoz tartozott. A viszonylagosan jó anyagi helyzetben lévő bányavárosban hamar otthonra lelt a nemzetközi festőtársaság, nyaranta olykor csaknem száz művész fordult meg a telepen, Hollósy távozása után, 1902-ben pedig hivatalosan is létrejött a Nagybányai Szabad Festőiskola Ferenczy Károly, Thorma, Réti és Iványi Grünwald Béla irányításával. Az intézményesülés újabb állomása – Iványi Grünwald Kecskemétre való távozása után – az ekkor létesült Nagybányai Festők Társasága, a város pedig, látván, hogy milyen könnyű a vezéregyéniségeket elcsábítani, gyorsan felépítette a korábban beígért, téli tartózkodásra is alkalmas műteremházat. Trianon után, elsősorban Thorma állhatatosságának köszönhetően, a szabadiskola – egy darabig – független tudott maradni, ám az új országhatár számos művészt tartott távol Nagybányától, akik az egyszerűség kedvéért maradtak a csonka-magyarországi plain airnél. 1927-ben a festőiskola, 1937-ben a társaság oszlott fel. A világháború után – az itthoni viszonyokkal teljesen parallel – szakszervezeti formában próbált továbbműködni az iskola, később pedig a romániai állami művészeti oktatás részévé vált.

A kolónia műtárgyhagyatékának a köz számára való gyűjtésére hamar esély kínálkozott, mivel Schönherr Gyula történész-könyvtáros jóvoltából 1899-ben megalakult a Nagybányai Múzeum Egyesület, 1904-ben pedig megnyílt a múzeum, igaz, a műtárgyállománynak csak apró hányadát tették ki a képzőművészeti alkotások. A művek tudatos gyűjtése évtizedekkel később kezdődött meg: Maderspach Viola (egykori Aba-Novák-tanítvány, az 1960-ban létrejött képzőművészeti osztály vezetője) kezdeményezésére jelentősen gyarapodott a gyűjtemény, az 1968-tól megyei fenntartásban működő Máramaros Megyei Múzeum (előtte tartományi fenntartásban Nagybányai Tartományi Múzeum) Nagybányai Képtára 1971-ben önállósult. A vásárlások mellett elkobzással, a magángyűjtemények államosításával is jelentős gyarapodásra lehetett szert tenni, kelet-európai sajátosság gyanánt. A 2007–2008 fordulóján a szentendrei MűvészetMalomban rendezett tárlaton kiállított művek java része ennek a múzeumnak a gyűjteményből érkezett. Ma ez az intézmény a budapesti Magyar Nemzeti Galéria után a második legnagyobb nagybányai képanyaggal rendelkező közgyűjtemény, abban viszont egyedülálló, hogy állománya ideköthető klasszikus kortárs és kortárs anyaggal is gazdagodott, gazdagodik, Thorma, Réti, Ziffer, Ferenczy Valér, Mikola András és mások mellett többek között Vida Géza, Erdős I. Pál, Traian Moldovan képeivel. A képtár gyarapodása töretlen, egy 2009 nyarán született közlemény szerint a megelőző hónapokban 15 művet tudtak vásárolni árveréseken, 2007-ben 71, 2008-ban pedig 36 festmény került a képtárba, többnyire adományozók jóvoltából, de 2008-ban vásároltak budapesti és miskolci tulajdonosoktól is. 2009-ben 40 ezer lej állt a képtár rendelkezésére, amit vásárlásra tudtak elkülöníteni, ebből az összegből 13-14 mű is kijöhet, tájékoztatták akkor a közvéleményt a múzeum vezetői.

Kisebb számban, de jelentős alkotásokat őriz a kolozsvári, a marosvásárhelyi, a sepsiszentgyörgyi és a nagyváradi képtár is (Murádin Jenő kolozsvári művészettörténész szíves közlése), ezek közül a marosvásárhelyi az egyik első erdélyi múzeumi gyűjtés, ami a Nagybányán készült művek megőrzésére irányult: a sajtó megemlékezett a Bernády György polgármester nevéhez fűződő képtáralapítás (1913) és a Trianon után kint rekedt magyarországi múzeumi letét sorsáról a MűvészetMalomban rendezett kiállítás idején.

A művésztelep kultusza – helyben is, nem csak Magyarországon – töretlen. Ennek bizonyítékául nemcsak a képtár szorgalma, hanem a rendszerváltás után létrejött Nagybányai Tájképfestő Telep megalapítása is szolgálhat, amely szabadiskolaként működik az egykori nagybányaiak szellemében. Már csak ezért is egyik rendszeres programjuk a Nagybányai Képzőművészeti Napon a hajdani festőművészek sírjainak meglátogatása – már akit Nagybányán hantoltak el.

A „szentendrei” művészet fogalma, mint fentebb jeleztük, egészen másként működik, mint a „nagybányai” művészeté, mert míg a nagybányai valójában egyetlen művésztelephez, idővel ugyan változó elnevezésű és összetételű, de többnyire posztimpresszionista művészeti csoporthoz köthető, addig a szentendrei egy városhoz, annak területén és környékén akár egymástól független és akár egészen eltérő formanyelven alkotó művészek és csoportosulások összességét jelenti, akik vonatkozó életművéből összeállítható a ma is élő „festők városa” koncepció. Amikor pedig a „szentendreiek” gyűjtéséről beszélünk, akkor – különösen a magángyűjtés területén igaz ez – a legkevésbé a Szentendre Festők Társaságának (SZFT) művei jutnak eszünkbe, sokkal inkább a harmincas évek közepén Vajda Lajos köré gyűlt szervezetlen csoportról, vagy a jóval későbbi Vajda Lajos Stúdió (ef Zámbó, feLugossy, Wahorn stb.) tagjairól. A város művészetének intézményes gyűjtésére létrehozott Ferenczy Múzeum is „mindenevő”, gyűjtési területe nem szűkül le a SZFT örökségére.

Nagybányával ellentétben itt szórványosan, egymástól függetlenül telepedtek le és alkottak művészek, többségük más települések művészkolóniáiban is érintett volt: a Nagybányán is dolgozó Ferenczy Károly 1889 és 1892 között élt itt, a Szolnokhoz is kötődő Fényes Adolf 1907-ben festett Szentendrén, de járt és dolgozott itt a húszas években is. A második nagybányai generációból Boromisza Tibor 1921-ben telepedett le Szentendrén, de pártolta egy itteni művésztelep megalapítását a korábban a nagybányai és kecskeméti iskolát is megalapító Iványi Grünwald Béla és Herman Lipót is, akinek oeuvre-jét ma már sokkal inkább Szolnokhoz kötjük.

Nem sokkal később itt telepedett le a Nagybányán (és előtte Párizsban) eszmélő Perlrott-Csaba Vilmos, aki 1909-ben Iványival együtt ment Kecskemétre művésztelepet alapítani. Vajda Lajos családja 1923-ban költözött Szentendrére, az ekkor kamasz Vajda itt készült művésznek, a településen élő Herman Lipótnál sajátította el a rajzművészet alapjait.

Egy szentendrei művésztelep megalapítása Boromisza fejében született meg, aki megpróbálta az akkor ott élő és többnyire mára elfeledett festőket egybeterelni, akkor még sikertelenül. Ám 1926-ban Starzsinszky László polgármester is komoly promóciót látott a művészek vendégül látásában: meghívására Glatz és Réti (megint két nagybányai alapító) idehozta főiskolai csoportját egy nyári kurzusra, már csak azért is, mert 1920 után ezt már nem volt olyan egyszerű Nagybányára szervezni. Így érkezett meg Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József, (Paizs) Goebel Jenő, Heint Henrik, Jeges Ernő, Ónódy Béla, Pándy Lajos, Rozgonyi László – az 1928-ban megszülető Szentendrei Festők Társaságának alapítói. Lakhatás céljából az egykori járványkórház épületét kapták meg, később pedig – immár véglegesen – a Munkásbiztosító korábbi szanatóriuma lett a művésztelep otthona. A társaság működésének fénykorát a húszas évek végén, a harmincas évek első felében élte, amikor – furcsa módon – a szentendrei táj- és életképek mellett az alapító tagok római akadémiabeli működésére és a novecento festészetre került a hangsúly, a „szentendreiség” pedig inkább a városba 1934-ben visszatelepülő Vajda és a hozzá csatlakozó Korniss Dezső (Vajda soha, Korniss csak a világháború után lesz a társaság tagja) ekkor született alkotásaiban jelenik meg. Hogy az SZFT hű maradjon nevéhez, azt az időközben bekapcsolódó Czóbel Béla, Barcsay Jenő, Modok Mária, Ilosvai Varga István, Kmetty János biztosítják. Eközben itt dolgozik, tőlük teljesen függetlenül (Vajdával és Kornissal) Bálint Endre, Vajda (Richter) Júlia, Szántó Piroska, Ámos Imre, Anna Margit, lényegében egy párhuzamos és informális kolóniát alkotva a pismányi Haluskai-tanyán.

A világháború idején a kevés számban itt maradó művészek a telepre munkaszolgálatosokat kapnak társbérlőnek, a háború után pedig nemcsak a lepusztult épületek állagmegóvása, felújítása, hanem a társaság megmaradása is problémát jelent, 1949-ben pedig – mint általában a civil kezdeményezéseket – meg is szüntetik. A telep mint szabadiskola a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének bérleménye lett, majd 1956-tól a Művészeti Alap tulajdonába került, tőle pedig 1960-ban a Szentendrei Művésztelep művészei kapták használatba, vagyis lényegében újra önálló művészcsoportként működhettek tovább.

A mai, egészen friss helyzet pedig úgy néz ki, hogy az úgynevezett Régi Művésztelep tulajdonosa az idén áprilisban létrejött Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft., amelynek székhelye is itt, a Bogdányi úti ingatlanban található, működtetője az 1997-ben alakult Szentendrei Régi Művésztelep Kulturális Egyesület, a 2005–2008-ban Puhl Antal vezetésével felújított telepen működő galéria pedig a ma itt alkotó művészek munkáit mutatja be. A szentendrei Ferenczy Múzeum 1951 óta gyűjti a városhoz köthető alkotásokat, anyagával jelenleg csak időszaki kiállításokon találkozhatunk. Az állandó kiállításra az egykori Pajor-kúria felújításának befejezéséig várni kell (ezt kapta az intézmény cserébe a két éve a szerb ortodox egyháznak visszaadott épületért). A jelenleg a megyei kormányhivatal által fenntartott szentendrei múzeumhálózat egésze (a Barcsay-, Czóbel-, Anna-Ámos-, Vajda-gyűjteménnyel, Boromisza Emlékszobával) egészen pazar állománnyal rendelkezik, így együtt számszerűen is meghaladhatja a többi közgyűjtemény (MNG, JPM, Szombathelyi Képtár stb.) vonatkozó kollekcióját.

A nagybányai után a legrégebbi magyarországi művésztelep a szolnoki, amelynek alapításaként az 1902-es évszám áll, ám szolnoki művészetről sokkal régebb óta beszélhetünk: az osztrák August von Pettenkofen fél évszázaddal korábban fedezte fel magának a várost, ezt követően pedig még ugyancsak a 19. században a Munkácsy-kör művészei, Deák-Ébner Lajos és Bihari Sándor jelentek meg itt. Kisvárosi zsánerjeleneteik a későbbi szolnoki alkotások (Fényes Adolftól a Pólya testvérekig) előképei voltak, nagyjából ez a vonal jellemezte a később megalakult művésztelepen születő festményanyagot is. Az intézményesülést a századforduló idején erre járó, minőségében is előrelépő csoport kezdeményezte, köztük volt Mednyánszky László, Kernstok Károly és Vaszary János. A Szolnoki Művésztelep Egyesület 1901-ben alakult, egy évvel később pedig már a frissen felépült 12 műterem várta a Nagybányához képest meglehetősen konzervatív, az akadémikustól nehezen elszakadó tájképfestészet képviselőit, így Olgyay Ferencet, Szlányi Lajost és Vidovszky Bélát. A minisztériumtól kapott minimális támogatást a vármegye egészítette ki: koronghi Lippich Gusztáv főispánnál (k. L. Elek kultuszminisztériumi főtanácsos testvére) elkötelezettebb államigazgatási mecénást nehéz találni. De itt volt Kohner Adolf nagybirtokos és műgyűjtő, a művésztelep egyik alapítója és funkcionáriusa is. Az első világháború és az 1919-es román intervenció lenullázta a telep működését, a műtermek évekig romokban álltak, és csak 1930 körül Aba-Novák Vilmos érkezése fordította a művészvilág figyelmét ismét Szolnokra. Ő lényegében az errefelé jóval korábban elkezdett zsánervonalat korszerűsítette lacikonyháival és cirkuszi akrobatáival. A második világháború már nemcsak a telepet, hanem a korábbi évtizedek műtárgyállományát is megsemmisítette. Ezt követően az életképfestészet szocreál alakja költözött a lassan helyreállított telepre Benedek Jenő személyében, a hatvanas évektől pedig a szocmodern (képcsarnoki) festészet lelt otthonra a Tisza-parton. A centenáriumra megalakult a Szolnoki Művészeti Egyesület, és modernizálták a műtermeket, a művésztelep pedig ma is töretlenül él, működik, Kert Galériája a jelen művészeinek munkáit állítja ki.

A múzeumalapítás, illetve a művésztelepen születő művek összegyűjtésének és kiállításának gondolata egykorú az egyesület alapításával, egy ideiglenes kiállítóhelyet az 1933-ban létrejött városi múzeum és könyvtár néhány termének egybenyitásával alakítottak ki (anyagot a Szépművészeti Múzeumtól is kaptak), de a második világháború idején a teljes állomány megsemmisült. Ennek jogutódjaként a Damjanich Múzeum 1952-ben az egykori Magyar Királyi Szálloda épületébe költözött, és ekkortól újra elindulhatott a művésztelep műveinek gyűjtése. Az 1960-ban állandóra tervezett, de csak tíz évig élt képzőművészeti kiállítás után 1996-ban megnyílt tízteremnyi Szolnoki Képtárban végre méltó helyet kapott a művésztelep történetét kibővítve csaknem másfél évszázadot reprezentáló anyag Pettenkofentől Rékassy Csabáig.

A legkényelmesebb lehetőséget Kecskemét kínálta a művészeknek: a Nagybányán megsértődött neósok Iványi Grünwald vezetésével Kada Elek meghívására 1909-ben érkeztek a városba. Itt szó sem volt spontaneitásról, Iványi pontosan leírta, hogy milyen épületekre és mennyire pénzre van szükségük, Kada pedig nem fészereket alakíttatott át, és nem magára hagyott kórházépületben helyezte el a vendégeket, hanem neves építészekkel (Jánszky Béla és Szövessy Tibor) példamutató módon – 1912-re – összerakta a műkerti művésztelepet, hat különálló művészvillával és egy tízműtermes művészbérházzal, gyönyörűen parkosított környezettel (számtalan kecskeméti festmény témájával). Ezzel egy időben már a műveknek a köz számára való begyűjtése is elindult: Nemes Marcell azzal a céllal és feltétellel hozta létre a Kecskeméti Képtárat (nyolcvan mű odaajándékozásával), hogy annak anyagát bővítendő folyamatosan vásárolni kell a Kecskeméti Művésztelep munkáiból. Falus Elek, akit talán könyvtervezőként jobban ismerhetünk, a gödöllőiek nyomán szövőműhelyt is működtetett itt. Bármilyen szép és zavartalan volt azonban az alapítás, a folytatás annál gyötrelmesebb lett: 1911-ben földrengés sújtotta a várost, a telep lelke, Kada Elek pedig 1913-ban elhunyt. A műtermek közül kettőt a Képzőművészeti Főiskolának adtak, a telep vezetését Révész Imre vette át. A működés azonban gyakorlatilag 1932-ben megszűnt, pár főiskolai növendék véletlenszerű felbukkanásától eltekintve. A lepusztulást elősegítették a háborús évek, az épületek évtizedekig romokban álltak, majd 1957 óta a Művészeti Alap (és jogutódja) alkotóházként működteti a használhatóvá tett, 1982-ben pedig felújított épületeket.

Nemes Marcell nagylelkű adományával Kecskeméten megalapította az első magyar vidéki képtárat, ám hogy az úgy működjön, ahogyan ő elképzelte, arra egészen 1983-ig várni kellett. Ekkor a Márkus Géza tervezte Cifrapalotában (ahol eredetileg kaszinó és bérház, majd szakszervezeti székház működött) megnyílhatott a Kecskeméti Képtár, ennek egyik állandó kiállítása pedig a Kecskeméti Művésztelep történetén végigtekintő, Nemes adománya után további ajándékozásokkal és vásárlásokkal bővülő tárlat, többek között Perlrott-Csaba, Iványi Grünwald, Bornemissza Géza, Faragó Géza műveivel.

Gödöllő kicsit kilóg a sorból, hiszen nem festőiskolaként, sokkal inkább egy kézműves-kolóniaként működött, lakóit pedig nem egy művészeti irányzat (igaz, a magyarországi szecesszió egyik fontos központja volt), hanem a tolsztojánus életfilozófia kötötte össze, mintájául pedig William Morris arts & crafts összművészeti (kézműipari) programja szolgált. Körösfői-Kriesch Aladár 1901-ben telepedett le Gödöllőn, a többiek pedig lényegében őt követték (Nagy Sándor pedig be is házasodott a családba). Három évvel később létrejött a művésztelep működésének anyagi alapját szolgáltató szőnyegszövőműhely, 1907-től az Iparművészeti Főiskola tanműhelye Leo Belmonte irányításával. A mindenre nyitott és furcsa ruhákban járó csoport vonzotta az erre fogékony művészeket: a gödöllői szellemet szívta magába Thoroczkai Wigand Ede és Medgyaszay István építész, az üvegfestők kartonjait Róth Miksa valósította meg. Igazi műteremházat kevesen tudtak maguknak építeni, a berendezés mindenütt egyedi volt, a preferált életformának megfelelő, egymásnak tervezett kézműves bútorokkal és kiegészítőkkel. Hamar, a világháborúval szétzilálódott a társaság, Körösfői-Kriesch 1920-ban bekövetkező halálával pedig lényegében lezárult a Gödöllői Művésztelep története.

Mivel a gödöllőiek hagyatéka elsősorban alkalmazott művészet (kárpit, épületdísz, üvegablak, könyvillusztráció stb.), ezért az 1998–99-ben felújított Gödöllői Városi Múzeumban (Hamvay-kúria) látható állandó kiállítás sem képtár, hanem inkább összművészeti és szecessziótörténeti tárlat. (Az első átfogó kiállítást a múzeum 1966-ban rendezte.) A kolónia működéséről teljes kép pedig a múzeum által szervezett „Szecessziós túrán” alakulhat ki, amely végiglátogatja a művészek egykori, ma már műemlék otthonait és a szövőiskola épületét.

Ahogy a korábban ismertetett művésztelepek esetében, itt is létezik egy olyan társulás, amely a nagy elődök nyomán dolgozik tovább, felvállalva annak szellemi örökségét: az 1998-ban alakult Gödöllői Iparművészeti Műhely hol máshol, mint a Körösfői-Kriesch utcában működik. A folytonosság jegyében itt dolgozik többek között Remsey Flóra textilművész, a klasszikus művésztelepen alkotó Remsey Jenő (ő a szövőműhelyből Frey Vilmát vette feleségül) unokája.

A köztudatban Tornyai János, Endre Béla, Rudnay Gyula, Medgyessy Ferenc nevéhez fűződik a hódmezővásárhelyi művésztelep megalapítása, ám az ő vásárhelyi éveikben semmiféle szervezett kolónia nem működött a településen, kivéve a Művészek Majolika és Agyagipari Telepét, a mai Majolikagyár elődjét. A környékről származó Munkácsy nyomán született realista festészet ma „alföldiként” szerepel a művészettörténetben, ennek megfelelően a Tornyai János Múzeum filiáléjaként működő Alföldi Galéria állandó kiállítása mutatja be a fentieken túl Fényes, Mednyánszky, Nagy István hasonló szellemben készült munkáit. Festőiskola az ötvenes években Kurucz D. István kezdeményezésére létesült, a Művészeti Alap fenntartásában és folyamatos fejlesztésével, a Képzőművészeti Főiskola nyári telepeként.

A nyergesújfalui szabadiskola egy kicsit kilóg a sorból, hiszen szervezett művésztelepként tulajdonképpen csak 1919-ben működött, ezen kívül inkább csak a Kernstok Károly által vendégül látott művészekről beszélhetünk. (Ha Kernstok egyébként alkotó vendégeit művészkolóniaként fognánk fel, akkor megtehetnénk ugyanezt Hatvany Ferencnek a Hatvany-kastélyban hosszabb-rövidebb időszakokra felbukkanó, olykor ceruzát vagy ecsetet ragadó festőbaráti köréről is.) A városi polgármesteri hivatalban nemrégiben megnyitott kis múzeum (Kernstok nevét viseli) igyekszik valamit bemutatni a nyergesi művészetből, itt rendeztek kiállítást 2009-ben az emlékezetes 1919-es nyár emlékeiből.

Ugyancsak világháború utáni alapítású, de máris legendák övezik a Vas megyei zsennyei Alkotó Otthont: a háború során megrongálódott és megüresedett kastélyt egyszerűen elfoglalták a szombathelyi művészek, akik szakszervezetükön keresztül ragaszkodtak az ideiglenes nyílászárókkal valamelyest lakhatóvá tett szobákhoz. Többéves pereskedés és alkudozás után a Magyar Képzőművészek Országos Szövetsége végül 1953-ban megkapta, ma pedig a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. működteti. Gyűjteménye sajnos nincs, így örömmel vesszük mindazon Bálint Endre-objektek felbukkanását a műkereskedelemben, amelyek a kastély bontott parkettakockáira készültek.