A nagymama követendő példája

Skonda Mária, a Magyarországi Volksbank elnökhelyettese

MúzeumCafé 10.

Ha egy pénzintézet saját gyűjteményt hoz létre, s azt folyamatosan gyarapítja, a művek vásárlásával segíti a művészeket is. A Magyarországi Volksbank Zrt. öt éve a magyar képzőművészeti élet jelentős támogatója, de nem gyűjteményt épít, hanem bemutatkozási lehetőséget teremt az alkotóknak.

 

– A tavalyi Kogart-tárlaton bemutatták már a „gyűjteményüket”, s a tárlat címében szerepelt a mecenatúra szó. Lehet, hogy az még inkább önzetlen támogatás, ha nem képeket vásárolnak, hanem megjelenési lehetőséget teremtenek a művészek számára?

Az Érték – Művészet – Mecenatúra cím jól jellemzi az öt éve tartó programunkat, azt, hogy mit gondolunk minderről. Maecenas gazdag római polgár volt, a vagyonából támogatta a művészeket, munkát adott a megrendeléseivel, s az így létrejött értékekből komoly gyűjteményt hozott létre. A mai vásárló is mecénás, de mi úgy gondoltuk: most többet segítünk, ha megjelenési lehetőséget teremtünk a művészek számára.

 

– Egy tehetős polgár a vagyonából áldoz a mecenatúrára, de lehet-e valóban önzetlen mecénás egy pénzintézet?

Fontos, hogy a polgár szót említette. Mára kialakult az a réteg, amely a jövedelmének egy részét művészetekre fordítja, s ezzel mecénássá válik. Egy pénzintézet miért ne fordíthatna a reálszférában megtermelt jövedelméből értékteremtésre? Ez kötelessége is annak, aki megteheti. Főleg, ha olyan időtálló értékről van szó, amely képes hidat teremteni nemzedékek között, s akár évszázadokkal később is reprezentálja a kort, amelyben létrejött. Ezért szeretek múzeumba járni, ott az ember elképzeli azt a világot, amit egy-egy mű közvetít.

 

– Ha képeket vásárolnának, az a nemzeti vagyont gyarapítaná, hiszen a magánvagyon is a nemzeti vagyon része. De Önök nem ezt az utat választották. Miért nem a saját gyűjteményüket gyarapítják?

Úgy gondoltuk, hogy ha megnyitjuk a fiókjainkat a képzőművészek előtt, akkor ők olyan rétegekhez juthatnak el, akik egyébként nem mennének el egy galériába azért, hogy képet vásároljanak, vagy akár csak nézelődjenek. Ehhez nem fűződik üzleti érdek, ez tényleg mecenatúra. Ha bejön hozzánk az ügyfelünk, ott senki nem akar eladni neki semmit, de rájöhet, hogy az, amit a falakon lát, tetszik neki.

 

– Sőt: elérhető áron meg is tudja venni. Jutalékot se kérnek az eladott művek, festmények után?

Csak kitesszük a művész telefonszámát és árlistáját. Kirakjuk a piros pöttyöt, ha elkel egy kép, jutalékot nem kérünk.

 

– A művész számára ez jó kommunikációs lehetőség, de gondolom, azért a bank számára is az.

Soha nem tagadtuk, hogy ez különleges kommunikációs eszköz számunkra. Ez az egyetlen „hasznunk”: megszólíthatunk a képek segítségével olyan embereket, akik erre nyitottak. Azt érzékeltetjük, hogy mi magunk szeretünk eredeti műtárgyak között dolgozni. Vannak, akik fogékonyak erre, és ezért lesznek az ügyfeleink.

 

– Tudnak arról valamit, mennyire szűk ez a réteg?

Ma már nem olyan szűk réteg ez, egyre több ember igényli a kultúrával való kapcsolatot. Sokan rájönnek, hogy a kortárs művészet érdekes, mai kérdéseket tesz fel, nekik szól. Az is mecenatúra, ha azt segítjük, hogy legyen olyan hely, ahol kapcsolat alakulhat ki a művészek és a közönség között.

 

– Egyáltalán nincs gyűjteményük? Az Ön szobájában lévő képek nem a bank tulajdonában vannak?

Ezek az enyémek, otthonról hoztam be mindet. Csupán egy-két kép van a bankban, amely a pénzintézet saját tulajdona. A Kogart-kiállításhoz is műtermekből szállítottuk el a képeket, voltak, amelyeket visszakértünk, mivel szerepeltek már nálunk kiállításon. Egy-két művész azt mondta, hogy inkább új képet fest erre az alkalomra. A Kogart-tárlat az öt év kiállítási sorozatának a keresztmetszetét mutatta be.

 

– Jól tudom, hogy körülbelül ötszáz művészt mutattak már be öt év alatt? Ez óriási szám.

Igen, nagyjából kétszáz kiállításon ötszáz művész jelent meg nálunk több ezer műalkotással. Szinte valamennyi fiókunkban, a megyeszékhelyeken is voltak tárlataink. Vidéken kevesebb a kulturális program, mint Budapesten, van, ahol csupán egy-két kiállítóhely működik. Sokan jönnek el a megnyitókra, olyanok beszélgetnek ott, akik máshol szóba sem állnak egymással. A művészet ebből a szempontból is hidat képezhet. A Kogart-kiállításra kiadtunk egy szép könyvet, készítettünk filmet, tehát dokumentáltuk az anyagot. Egyébként előfordult, hogy egy cég éveken át vásárolt műalkotásokat, aztán másfajta tulajdonosi döntés született, s el kellett adniuk a gyűjteményt. Tőlünk viszont ezt az öt évet már nem veheti el senki. Azt tapasztaltuk, hogy ez a sorozat, a bemutatkozás lehetősége sok kortárs művész számára ugyanolyan fontos, mintha vásároltunk volna tőlük, mert ismertségre tettek szert, megnyílt számukra a világ.

 

– És mi változik most, a világgazdasági válság idején, amely a pénzintézeteket is súlyosan érinti?

Nehéz erre válaszolni. Egy biztos: szeretnénk folytatni a programot. Legföljebb a catering kisebb lesz. Honlapot is tervezünk, megjelenést biztosítunk olyan művészeknek is, akiknek nem szervezünk kiállítást. Nehéz időkben különösen fontos, hogy töltekezzünk a kultúrából. Ilyenkor az építkezés még lényegesebb, mint máskor. Aki műalkotást vásárol, az munkát ad valakinek. Fontos lenne, hogy kapjon erre adókedvezményt. Nemcsak tehetős emberek vásárolnak képeket, hanem azok is, akik úgy rakják össze a pénzüket, mert eredeti, nekik tetsző művek között szeretnének élni. Nagymamám az ötvenes évek végén kisnyugdíjas volt, de bármennyire nehéz időket éltünk is, fontosnak tartotta, hogy vegyen például porcelán szalvétagyűrűt a régiségkereskedőnél.

 

– A nagymamának volt érzéke a széphez…

Mi pedig követjük a példáját. Ha valaki vesz egy képet, azzal támogatja a művészt, elősegíti, hogy ne szakadjon meg a kulturális lánc. Mert ha nem készül el egy mű, a művészetben kimarad egy időszak, amit többé nem lehet pótolni.