Szavakban minden kormány támogatott, de valódi segítséget keveset kapott a Magyar Auschwitz Alapítvány, amelyből a Holokauszt Emlékközpontot létrehozó és fenntartó alapítvány született – mondja Szita Szabolcs, az intézmény szeptemberben kinevezett igazgatója, aki szerint a legfontosabb feladatuk az emlékezés. Ezért tartja fontosnak, hogy az Emlékközpont falára minél több meggyilkolt neve felkerüljön. Az alapítvány azonban nehéz anyagi helyzetben van, a tavalyi évet ötvenötmillió forintos hiánnyal zárták, idei költségvetésüket még nem látják. Szita annak ellenére sem pesszimista, hogy nem láthatók nagy állami programok az antiszemitizmus visszaszorítására. Sikeres regionális eredményeket érnek el az intézményben képzett pedagógusok: egy makói tanár megírta a helyi zsidóság történetét, Simontornyán Tóth Ilona dolgozta fel diákjaival a Friedl bőrgyáros család históriáját, Mohácson Nagy Kálmán tanár felkutatta az egykori gettót, és megtalálta az üldözötteknek a pajta falára felrótt neveit.

Mi az oka, hogy a majd egy évtizede megnyílt Holokauszt Emlékközpont kévéssé van bent a köztudatban? Hogy látja, ki a hibás ezért: a politika, a társadalom, vagy éppen önök?

A történetet az elejétől kell kezdeni, hogy megértsük ezt a helyzetet. 1990-ben hárman alapítottuk meg a Magyar Auschwitz Alapítványt, amelynek az volt az elsődleges célja, hogy összegyűjtse a holokausztra vonatkozó dokumentumokat, az elpusztítottak neveit, és hogy integrálja ezt a tudást az oktatásba. Szavakban minden kormány támogatott, de valódi segítséget keveset kaptunk. Hiába írt Antall József gyönyörű levelet, a minisztériumok útvesztőin nem sikerült végigvergődnünk. A politika sohasem akart őszintén szembenézni a felelősséggel. Senki sem szereti, ha a bűnére emlékeztetik, legfeljebb egy-egy emléknapon vallja be. Velünk az a baj, hogy mi itt vagyunk minden hétköznap. A másik fontos és sajnálatos kérdés, hogy állandóan felvetődik: a Holokauszt Emlékközpontnak zsidó vagy állami intézménynek kell-e lennie?

Ön szerint?

Természetesen ez utóbbinak, hiszen a holokauszttal egy állam követett el halálos merényletet saját állampolgáraival szemben, és előtte még szisztematikusan ki is rabolta őket, megfosztotta a jogaiktól. Az én családfámat is gyakran firtatják ez ügyben.

Hogyan sikerül megtalálni a kapcsolatot az oktatással?

Sok tanár hozza hozzánk a gyerekeket, de kétségtelen, hogy ez mégiscsak egy szűk kör. Én abban látom a kitörési lehetőséget, hogy vidéken alközpontokat hozzunk létre.

Van erre pénzük?

Nem kell hozzá feltétlenül pénz, nem épületben, intézményben gondolkodunk, hanem emberekben. Az elmúlt években jóval több mint ezer tanár végzett az Emlékközpont továbbképzésein, mintegy háromszázan Jeruzsálemben vettek részt továbbképzésen, közülük sokan elkötelezettek az ügy mellett. Ha őket sikerül mozgósítani, ellátni oktatási segédanyagokkal, már nagyon széles körhöz eljutunk. Tudatosan szervezünk egyre több programot vidékre. Tavaly Győrben és Miskolcon volt az országos holokausztmegemlékezés. Miskolcon a gyerekek maguk írtak és játszottak el egy elpusztított családról szóló színdarabot. Az április 16-i holokauszt emléknap idén tízéves. Nem lehet minden évben ugyanazt elmondani. Itt volna az ideje, hogy elkészítsük az évfolyamokra lebontott tematikát. Ebben is a nálunk végzett pedagógusokra támaszkodnánk.

Nyilván sokáig lehetne sorolni a szép és fontos egyedi példákat, ám ha kimegyünk az utcára, mindennek az ellenkezőjét látjuk. Ha az egész társadalmat akarjuk nevelni, nagy országos programok kellenének, sok pénzzel és politikai támogatással. Számíthatnak ilyenre?

Csak a személyes kapcsolatokban bízhatunk. Én is, ha járom az országot, bekopogok a helyi gimnáziumba, és megkérdezem, miben segíthetünk. Vannak lokális eredmények. Ácson és Ásványrárón nemrég építettek egy-egy emlékművet. Egy makói pedagógus megírta a helyi zsidóság történetét, Simontornyán Tóth Ilona dolgozta fel diákjaival a Friedl bőrgyáros család históriáját, emlékszobát is létrehoztak. Mohácson Nagy Kálmán tanár felkutatta az egykori gettót, és megtalálta a pajta falára írt neveket… Ha őket nem szólítjuk meg, talán soha nem kezdenek bele ebbe a munkába. Én ezeket az eredményeket sorolom, amikor a külföldi – jogos – aggodalmakat hallom a magyar szélsőjobb nyomulásával kapcsolatban. Magyarországon nemcsak szélsőségesek és közömbösök vannak, hanem nagy számban olyan nem zsidó polgárok is, akik szívügyüknek tekintik a holokausztra való emlékezést.

Én azért továbbra sem látom azt az átfogó programot, amely áttörést hozhatna a közgondolkodásban, és azokat a fiatalokat szólítaná meg, akik körül ott duruzsolnak a könnyen fogyasztható szélsőjobboldali eszmék.

A fiatalok megszólításánál talán csak a politikusok és az egyházak megszólítása a fontosabb. Azon leszek, hogy Erdő Péter esztergomi érsek és más egyházi méltóságok minél többször jöjjenek el hozzánk. Nincs rossz kapcsolatunk a mai kormánnyal, de továbbra is igaz: a politika ódzkodik a kérdéstől. De nem dobnám át a labdát a politika térfelére: a csapatomnak is azt mondom, nekünk kell bebizonyítanunk a szükségességünket a politikának.

Pedig különös módon éppen Orbán Viktor írta alá annak idején az Emlékközpont alapító okiratát. Igaz, valószínűleg inkább kompenzációnak szánta, az ő számára a Terror Háza volt fontosabb.

Én a kormányoknál azért lobbiztam, hogy a 20. századi totalitárius rendszerek áldozatainak állítsunk egy közös emlékmúzeumot, ehhez azonban nagyobb bölcsességre lett volna szükség. Pedig ha megvalósul, akkor talán nincs két történelem, nem jelennek meg olyan nézetek, amelyek egyenlőségjelet akarnak tenni a kommunizmus és a fasizmus bűnei közé.

A politika azonban időről időre belenyúl az Emlékközpont működésébe: például Gál András Levente, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium korábbi közigazgatási államtitkára, aki kifogásolta a kiállítás bizonyos hangsúlyait. Változott a kiállítás?

Egy vonással sem. Gál András Levente is átgondolta az általa korábban elmondottakat, és az egyik kuratóriumi ülésen úgy fogalmazott, legyen az intézmény és kuratóriuma önjáró.

Mennyiben fogadták meg a tanácsát?

Ma már emléktábla tiszteleg az Emlékközpont falán a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosság és az újvidéki vérengzés áldozatai előtt. Az intézmény működtetésére írt koncepcióm címe Az Emlékezés Háza. Az a legfontosabb számomra, hogy emléket állítsunk az elpusztítottaknak. Ennek fontos része, hogy minél több név kerüljön fel az Emlékközpont falára. Eddig már 163 ezernél tartunk. Ezt a munkát is fel kell gyorsítani.

Mikor állítanak emléket a Jehova tanúinak vagy a kommunista, szociáldemokrata és homoszexuális áldozatoknak?

Homoszexuálisokat nem deportáltak Magyarországról, bár néhány elfogatóparancsban tényleg szerepelt ez az ok, ám ezt a kártyát csak akkor húzzák elő, ha nem találnak más indokot. De valóban el kell jutnunk oda, hogy az összes üldözött csoport emléke megjelenjen a házban.

Az önök által állított emléktáblákon ki van írva a zsidó szó, miközben Carl Lutz várbeli emléktábláján kicserélték üldözöttre…

Harcolnunk kell mindennap. Most például a Zeneakadémia vezetői nem engednek egy emléktáblát elhelyezni az épületen. De ez a magatartás szerintem nem rosszindulatból, inkább félelemből táplálkozik. Egy ház lakói például azért nem szeretnék, hogy a vészkorszak idején az épület pincéjében a menekültek számára kórházat működtető örmény embermentőnek emléktáblát állítsanak, mert azt majd úgyis leverik.

A kormány számos közalapítványt megszüntetett január 1-jével, de az Emlékközpontot fenntartó közalapítvány megúszta. Hogyan működnek most?

A Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány létezik, bár a kurátorok kicserélődtek, szakmai alapon. Szeretném, ha a kuratórium mellett létrejönne egy társadalmi elnökség is: erre művészeket, tudósokat, egyházi személyeket szeretnék megnyerni.

Kik lesznek ők?

Még csak a tapogatózásnál tartunk. A mai megosztott társadalomban nem könnyű egy platformra gyűjteni embereket.

Elégtétellel jött vissza? Önt a korábbi igazgató elbocsátotta, de úgy hallom, ön is lecserélte elődje, Harsányi László stábját.

Szakmai okok alapján történt néhány személycsere. Én harminc éve foglalkozom a holokauszt témájával, akkor jelent meg az első könyvem, amikor Magyarországon még alig ismerték ezt a szót. Egy vitám volt csak a ház korábbi vezetőjével: az, hogy amikor spórolni kellett, ő a kutatóktól vált meg. Holott a magyar holokausztkutatásnak rengeteg még a dolga. Én mindenkor azt hangsúlyoztam: a tudományos munkára kell a legnagyobb súlyt helyezni. Nekem az a fontos, hogy ezért tehetek, nem pedig hogy igazgató legyek. Soha nem vágytam erre a székre.

Mégis igazgató lett, miközben az elődjének még nem telt le a mandátuma. Hogy történt?

Felkértek, hogy írjak egy koncepciót az Emlékközpont működtetésére, ezt megtettem. Azután új kuratóriumot neveztek ki, én pályáztam, és megnyertem a pályázatot.

Elődje nem látta ilyen egyszerűnek: pereskedik önökkel…

Igen, a jogi eljárás folyamatban van.

Harsányi igazgatása alatt a ház határozottabb kommunikációba kezdett, fontos kiállításokat csinált, mint például az Árpádsáv tegnap és ma címűt, képzőművészeti tárlataival új utakat nyitott a holokauszt hazai emlékezetében.

Ezek nincsenek letagadva, de azért hozzáteszem: az említett tárlathoz még én nyertem 14 millió forintot.

Mennyi most a költségvetésük?

Nem tudjuk, hogy mennyi pénzt kapunk a fenntartótól

Tavaly mennyi volt?

171 millió forint volt az állami támogatás. Ez a 2002-es megnyitás óta a legkisebb összeg.

Mire elég ez?

A működési költségekre sem. Tavaly 55 millió forint hiánnyal zártuk az évet. Augusztusban ezt már jeleztük, de nem kaptunk többletforrást. Saját bevételünk alig van, a belépőjegyekből jelképes összeg folyik be. Az a legnagyobb bajunk, hogy nagyon drága az épület fenntartása.

Tehát várhatók leépítések?

Akkor azonban bizonyos funkciókat le kell állítani, annyira minimális létszámmal dolgozunk. Ha például elküldjük a múzeumpedagógiával foglalkozó egyetlen kollégát, leállnak a foglalkozások. Összesen 28-an vagyunk, de ebbe már a technikai dolgozókat is beleszámoltam.

Mit gondol az intézmény állandó kiállításáról?

Alapvetően jó.

Úgy tudom, azért vannak kifogásai…

Természetesen. Vannak elírások, amiket ki kellene javítani. Ma már a munkaszolgálatról, az embermentésről, a cionista ellenállásról vagy éppen az Eichmann-kommandó működéséről jóval többet tudunk, ezekkel a kutatási eredményekkel ki lehetne egészíteni a kiállítást. Orvosolni lehetne a tárlat aránytalanságait is – ha nem lenne a kiállítás jogilag levédve.

Én úgy tudom, a kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban készült, talán az intézmény védette le?

Nem, a kiállítást a Nemzeti Múzeum megrendelte egy kft.-től, majd 2006-ban átadta a Holokauszt Emlékközpontnak.

Gondolom, új tárlat nem épül…

A Józsefvárosi pályaudvar üres műemlék épülete többször szóba jött, hogy ott létre lehetne hozni egy kiállítást. A pályaudvar a holokauszt hiteles emlékhelye lehetne, hiszen az 1944. őszi deportálások vonatai innen futottak ki. Fotók tanúskodnak róla, hogy innen mentett Wallenberg is.

Mit lehetne ott csinálni, és mennyibe kerülne?

Ó, egyelőre csak álmodozunk…

Szita Szabolcs történész, egyetemi tanár 1945-ben született. A Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány jogelődjeként 1990-ben létrejött Magyar Auschwitz Alapítvány egyik alapítója, a Holokauszt Emlékközpont vezető történésze volt. 2009-ben távozni kényszerült az intézményből, ekkor alapította meg a Budapesti Holokauszt Intézetet. 2011 májusától megbízott, szep-tembertől kinevezett igazgatója az Emlékközpontnak. A Nemzetközi Auschwitz Bizottság és a Nemzetközi Mauthausen Komité vezetőségi tagja. Fontosabb munkái: Holocaust az Alpok előtt (1983); Halálerőd. A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez (1989); Munkaszolgálat Magyarország nyugati határán. A birodalmi védőállás építése (1990); Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában (2000); Együttélés, üldöztetés, holokauszt (2001); A Gestapo Magyarországon (2002); Aki egy embert megment – a világot menti meg (2005).