A kormány idén januárban döntött arról, hogy a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum március 1-jei hatállyal a Szépművészeti Múzeum gondozásában működjön tovább. A határozat mögött több indok húzódik meg: a két intézmény egymáshoz való közelsége és gyűjteményeik profiljának kapcsolatai mellett fontos tényezőként szerepelt az alapító, Hopp Ferenc végakaratának figyelembe vétele is. Ezzel a lépéssel lehetőség nyílik arra, hogy a múzeum újra egy hangsúlyos, az ázsiai művészetet bemutató helyként működhessen, hogy holt kiállítóhelyből élő, pezsgő intézménnyé válhasson. Fajcsák Györgyi, az intézmény igazgatója elmondta, hogy ez a döntés óriási felszabadulásélményt jelent a múzeumban dolgozók számára, hiszen így alkalom nyílik a kigondolt kiállítási tervek megvalósítására, a kutatási programok véghezvitelére. A vele folyatott beszélgetésben a lehetőségek mellett a Hopp Ferenc Múzeum nemzetközi jelentősége, valamint a hazai Kelet-kutatók feladatai és esélyei is szóba kerültek.

Milyen cél húzódik meg a januári kormánydöntés mögött?

A múzeum 1919-ben jött létre Hopp Ferenc végrendelete szerint, aki Ázsiában gyűjtött tárgyait azzal a feltétellel hagyta a magyar államra, hogy azokat egységben, a nevét viselő múzeumban kezeljék. Az intézmény a Szépművészeti Múzeum filiájaként kezdett működni, mivel a Hopp-gyűjtemény legfőbb segítője, Felvinczi Takács Zoltán ott dolgozott. Ez az állapot egészen 1948-ig tartott, akkor a intézmény az Iparművészeti Múzeum égisze alá került, és megkapta a Ráth György-villát is, ami az állandó kiállításainak biztosított helyet. Így jutunk el napjainkig, amikor is az Iparművészeti Múzeum teljes centralizációt szeretett volna végrehajtani: szembemenve Hopp Ferenc végakaratával, gyűjteménnyé minősítette le az intézményt, és nem kívánta azt egy hangsúlyos, az ázsiai művészetet bemutató helyként működtetni. A mostani döntés mögött tehát elsősorban az eredeti állapot visszaállításának a szándéka áll: ha van egy csaknem százéves intézmény, az ázsiai művészetek avatott bemutató- és kutatóhelye, akkor próbáljuk meg azt hangsúlyos módon, reprezentatív intézményként működtetni. A döntés célja, hogy a Hopp Ferenc Múzeum folyamatosan, teljes nyitva tartással és teljes elánnal működő intézmény legyen.

A döntés mennyiben változtatja meg az eddig itt zajlott munkát, illetve milyen új lehetőségek nyíltak meg ezzel a lépessel a múzeum előtt?

A múzeumban korábban is sokat beszéltünk arról, hogy milyen irányba vinnénk tovább az intézményt, de elképesztően nagy súlyokkal a lábunkon kellett lépegetni. Most ezek lekerültek rólunk; hagyják, hogy azt csináljunk, amit szeretnénk. Amit elmondtunk, amit végigbeszéltünk, az vállalható és a Szépművészeti Múzeum számára is elfogadható irány. Óriási felszabadulásélményt jelent, hogy intézményi háttértámogatást kaptunk a terveink megvalósításához, ami nem kizárólag az anyagiakban nyilvánul meg. Olyan, mint amikor az ember egy ősködszerű állapotból átkerül a fényre. Nem gondolnám, hogy gyökeresen mást fogunk csinálni, de az biztos, hogy egészen más hatékonysággal, egészen más intenzitással tehetjük azt, amit fontosnak tartunk.

Mi történik a Ráth György-villában található anyaggal? Mi lesz a sorsa az állandó kiállításoknak?

A Ráth-villa Ráth György végakarata szerint az Iparművészeti Múzeum fennhatóságában marad, mi pedig az állandó kiállításaink számára kapunk egy másik épületet a mostani közelében, ami az ázsiai művészetek bemutatóhelye lesz. Megnyugtató, hogy a magintézményünk környezetében egy másik épületben is elkezdhetünk dolgozni, hiszen így a keleti művészetnek Budapesten meglesz a megérdemelt reprezentációja.

Melyek azok a korábbi terveik, amelyek most ezzel az átkerüléssel valósulhatnak meg?

A Hopp Ferenc Múzeumban nagyon következetes kutatási és kiállítási program működik, amit megpróbáltunk a legzűrzavarosabb időszakokban is követni. A kiállításokat mindig alapvető kutatások előzik meg: a mostani legnagyobb munkánk a Baktay Ervin-hagyaték feldolgozása és egy nagy monográfiában történő közreadása. Ehhez a kutatómunkához egy kiállítás is kapcsolódik, amelyik az indológus-indián Baktay arcait fogja megmutatni: a festőművész-növendéket, a Kelet-kutatót, a muzeológust és az indiánt. Ezt tervezzük őszre, de a kiállítási tervek között szerepel a most is álló, a hagyományos keleti kultúrák és a kortárs művészet kapcsolatára épülő kiállítássorozatunk folytatása, ami egy mai fotográfus, Gál Zoltán, és Bozóky Dezső egykor Japánban készített fotográfiáit együtt fogja bemutatni. Következő nagy kiállításunk laoszi, vietnami, kambodzsai textileket, ékszereket mutat majd be, és ezeket is a kortárs művészet alkotásaival szeretnénk kiegészíteni. A 2016-os tervek között szerepel a sanghaji mulatók világát felidéző kiállítás és egy 20. századi hagyományos kínai festészeti és fametszet tárlat, amelyik alapvetően a múzeum anyagára épülve mutatja be a tradicionális kínai tusfestészet remekműveit. Vannak olyan kiállítási terveink is, amelyek egy jóval nagyobb kiállítótérre számítanak: W címmel mutatnánk be négy egységben a magyar festészetnek a japonizmushoz köthető alkotásait. Közben folyamatosan zajlik egy nagyon intenzív kutatási program is, ami a hazai mongol közgyűjtemények felmérésére vállalkozik; terveink szerint ez is egy kiállításban teljesedik majd ki. A kutatások között meg kell említeni a gyűjteményeink alapkutatásához kapcsolódó munkákat is, amelynek eredményeit külön könyvsorozatban adjuk közre. Három-négy olyan köteten dolgozunk, amelyek a közeljövőben biztosan napvilágot látnak.

Milyen lehetőségeik vannak ma a magyarországi Kelet-kutatóknak?

A mi múzeumunk sajátos helyet foglal el Magyarországon, hiszen alapvetően olyan tárgyanyagot kezel, amelyiknek sokfelé van leágazása: kapcsolódik egyszerre akár több ázsiai kultúrához, de magyar művelődéstörténeti, művészettörténeti, történeti és képzőművészeti, iparművészeti, néprajzi, sőt régészeti vonatkozása is van. A gyűjtemény kezelése ezért komplex ismeretanyagot feltételez. Az ötvenes évektől alapvető szabály, hogy a keleti művészettel való foglalatosságnak az adott keleti kultúra autentikus ismeretén kell alapulnia, ami nyelvi és művészettörténeti tudást is jelent. A kezdetek kezdetén művészettörténeti végzettséggel bíró, a Kelet iránt érdeklődő, de európai látásmódú szakemberek kezelték ezeket a gyűjteményeket, az ötvenes évektől kezdve viszont azok az orientalisták vették át a szerepet, akik valamilyen keleti stúdiumot végeztek; többnyire külföldön szerezték meg az ehhez tartozó művészettörténeti ismereteiket. Erősen nemzetközi színtéren működik mindenki, aki ezen a területen mozog. Egyfelől fontos partnerek a hazai felsőoktatási intézmények, másfelől viszont mindenki szakterülete külhoni képviselőivel és intézményhálózatával áll szoros kapcsolatban. A tervek szerint ismét országos szakmúzeumként működünk majd, ami azt jelenti, hogy minden magyarországi közgyűjtemény keleti anyagának a feldolgozását megpróbáljuk a tudásunkkal elősegíteni.

Nemzetközi terepen a múzeum hol helyezkedik el? Mennyire egyedülálló Európában?

A Hopp Ferenc Múzeumnak harmincezer tárgya van, ehhez tartozik egy meghatározó adattári anyag körülbelül huszonötezer tétellel és egy harminckétezer kötetes keleti művészeti szakkönyvtár. Közép-Európában a múzeum ebben a formában abszolút egyedülálló. Gyűjteményeink közül a buddhista tárgyaink, a távol-keleti lakkok, a kerámiák és a fametszetgyűjtemények nemzetközi viszonylatban is számottevők. A feldolgozás szempontjából is viszonylag jó helyen állunk: nagyon sok publikációja van az intézménynek, nemzetközi viszonylatban jól ismert gyűjteményről van szó, amit az ázsiai népek is számon tartanak, és támogatásaik révén hatékonyan segítik is a feldolgozását.

Ön miért kezdett el keleti művészettel foglalkozni? Mi vonzotta a sinológiában?

Elsősorban a kínai írás megismerése motivált; nagyon vonzott a kalligráfia. Már a középiskolában tudtam, hogy ez érdekel, de persze azt akkor még csak nagy vonalakban sejtettem, hogy milyen módon fogok tudni ezzel foglalkozni. A bölcsészkaron már egyértelműen a keleti nyelvek közül választottam. A kínait szerettem volna felvenni, de kívülről akkor még nem lehetett jelentkezni, mivel az a hagyományos képzésen belül B szak volt. Kara György professzor javasolta, hogy kezdjek a tibetivel, hiszen ott kötelező lesz kínait tanulni. Az egyetem alatt Kínában is tanulhattam, majd Londonban kínai művészettörténetet és régészetet hallgattam. Még egyetemistaként jelentkeztem a Hopp Ferenc Múzeumba, majd a végzés után a kínai gyűjteménybe kerültem, ami a múzeum egyik legnagyobb kollekciója, számát és jelentőségét tekintve is. Itt kezdtem el foglalkozni a kínai lakktárgyakkal, kerámiákkal, bútorokkal és a magyarországi keleti műgyűjtés történetével. Ez utóbbi témában Sinkó Katalin jelentette a legfőbb szakmai hátteret. 2007-ben lettem a múzeum igazgatója, onnantól kezdve a többi gyűjteményre is jóval nagyobb rálátásom lett. Igazából szerencsém is volt, hiszen Londonban kötelező volt koreai és japán művészettörténeti stúdiumokat is felvenni – ezek nélkül aligha született volna meg a koreai gyűjteményünk szakkatalógusa vagy Vay Péter japán fametszeteinek monográfiája.

Mi ma, a 21. században a muzeológus legfontosabb feladata, ha ezen a területen dolgozik?

Mindenképpen az, hogy hitelesen, a szaktudása legjavát nyújtva közvetítse a keleti művészet értékeit. Ebben elképesztően sok feladat van: sokan foglalkoznak középszerűen a keleti kultúrákkal – a szakmuzeológus dolga az ő tévedéseik finom, de határozott helyretétele. A múzeum népszerűsége, a látogatók megnyerése alapvetően az autentikusság érzékelésén alapszik. Azt gondolom, hogy ez nem csak és kizárólag pénzfüggő, még akkor sem, ha pontosan tudom, hogy milyen nehézség a könyvtár naprakészen tartása, az információk, a legfrissebb kutatási anyagok beszerzése, feldolgozása. Nagyon sok egyéb dolgokon is múlik, például a kapcsolatokon. Ebből a szempontból egy másik kulcsfogalom az együttműködés. Minden egyes megkezdett munka olyan partnerek megszólításán alapszik, akik az adott részterület legkiválóbb ismerői Magyarországon és nemzetközi viszonylatban. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden kutatás, minden program során meglegyen ez a párbeszéd, az együttműködés. Ha ilyen módon juttatjuk el a látogatókhoz az élményt, akkor az sokkal maradandóbb és értékállóbb lesz.

Milyen múzeumokban látja leginkább ezeknek a szempontoknak a megvalósulását?

Minden intézmény, amit az ember lát, valamilyen módon példa. A kollégáimat is mindig arra kérem, hogy mindent, amit máshol látunk, próbáljunk meg a saját működésünkben is valamilyen módon meghonosítani. Én nagyon szeretem a kölni keleti múzeumot vagy a berlini kelet-ázsiai múzeumot. De minden nemzet másban erős: a németek a tudományos feldolgozás mintái lehetnek, a franciák a múzeumok társadalmi szerepvállalását tekintve izgalmasak, az angolok rendkívül jók az oktatás hasznosításában. De nem kell messzire mennünk, időnként a bécsi kiállítások is nagyon impozánsak: most például a MAK-ban nyílt egy új ázsiai állandó kiállítás, amelyet belsőépítészetileg egy japán művész, Tadashi Kawamata tervezett, az ő tereiben helyezték el a múzeum állandó kiállításra szánt darabjait. Nagyon izgalmas, ahogyan egy keleti művész interpretálja a saját kultúráját az európai látogatóknak. De ugyancsak Bécsben korábban a Museum für Völkerkunde Wienben állt egy ázsiai vallástörténeti kiállítás, ami nagyon jól párhuzamba állította a tradicionális keleti vallásokat és a mai vallásgyakorlatokat. Nagyon sokat lehet ezekből tanulni, átemelni, végiggondolni, hogy a mi kiállításaink szempontjából mit lehet belőlük hasznosítani.