Nem tisztességes Istennel kereskedni

Pákh Imre üzletember, „művásárló”

MúzeumCafé 10.

Pákh Imre nem gyűjtőnek tartja magát, hanem vásárlónak. Azt mondja, akik úgy vásárolnak művészetet, ahogy ő, azok nem kockáztatnak, és nem fedeznek fel senkit. Egyvalami azonban mégis kiemeli Pákh Imrét a többi műtárgy-vásárló közül: a szenvedélye Munkácsy Mihály iránt. És bár azt mondja, hogy nem fedez fel senkit, mégis fontos a küldetése: ráirányítja a figyelmet fontos dolgokra, azokra a képzőművészekre, akikre nemcsak az elmúlt évszázadban, de napjainkban is érdemes odafigyelni.

 

Sokakban túlságosan erősen élnek az emlékek, hogy az ötvenes években a nagyértékű festményeket az állam elkobozta. „Ez a rossz tapasztalat óvatossá tette a tulajdonosokat. Amikor a nagy tárlatot szerveztük, azért nem sikerült hazahozni két-három igazán jelentős képet, mert a tulajdonosaik nem voltak biztosak abban, hogy visszakapják őket. 2005-ben!”

 

Pákh Imrét aligha kell bemutatni: minden múzeumlátogató találkozhatott vele. Ha személyesen nem is, a hétköznapokon a New York-i üzletember lakásait díszítő Munkácsy-festményekkel több mint egymillióan biztosan. Ennyien látták ugyanis eddig az országjáró Munkácsy kiállítást, amelyhez ő szolgáltatta a kuriózumokat. És bár övé a világ egyik legnagyobb Munkácsy-gyűjteménye, Pákh Imre nem tartja magát gyűjtőnek. Szerinte egy igazi gyűjtő kockáztat, felfedez, szeme van a lappangó értékekhez. Ezzel szemben ő csak a már „levizsgázott” alkotásokat veszi meg, és azokat is szakértőkkel vizsgáltatja meg. Abban viszont semmilyen üzleti megfontolás nincs, hogy miért éppen Munkácsy lett a szenvedélye. Már-már missziónak érzi a képei felkutatását, úgy becsüli ugyanis, hogy a Munkácsy-életmű fele még ma is a szakma számára ismeretlen, javarészt amerikai gyűjtőknél rejtőzik. Ha tehetné, megrendezné minden idők legnagyobb Munkácsy-kiállítását, akkorát, hogy azzal kitöltse a festő életműve körüli homályos foltokat. „A Magyar Nemzeti Galéria nagy Munkácsy-tárlatán 125 kép volt látható, azon, amit én képzelnék el, legalább háromszáz lenne. Ez biztosan megmozgatná a kutatókat is, eköré már megérné egy hatalmas konferenciát is szervezni. Remélhetőleg egy ekkora szakmai eseményből létrejönne egy legalább akkora hatású Munkácsy-monográfia, mint amilyen napjainkig Végvári Lajos professzor könyve volt. Ez a könyv az elmúlt ötven évben meghatározta a Munkácsyról való beszédet. Itt lenne az ideje újat írni” – mondja. Pákh Imre szerint jóval több Munkácsy-kép lappang Európában – főleg Svájcban –, mint amennyit feltételeznek. Úgy saccolja, Magyarországon is várható egy-két festmény felbukkanása, ha az idősebb generáció leküzdi a félelmeit. Pákh Imre szerint ugyanis sokakban túlságosan erősen élnek az emlékek, hogy az ötvenes években a nagyértékű festményeket az állam elkobozta. „Ez a rossz tapasztalat óvatossá tette a tulajdonosokat. Amikor a nagy tárlatot szerveztük, azért nem sikerült hazahozni két-három igazán jelentős képet, mert a tulajdonosaik nem voltak biztosak abban, hogy visszakapják őket. 2005-ben!”

Persze az sem tesz túl jót a képforgalomnak, hogy rengeteg a hamisítvány. Pákh Imre maga is belefutott már néhányba, az egyiket ráadásul a világ egyik legnevesebb aukciósháza, a Sotheby’s árverésén vette. „Feleségem kedvenc képe volt. Aztán egyszer meglátogatott néhány szakértő barátom, és alaposabban megnézték a festményt. Kiderült, hogy hamisítvány. Így visszaadtuk” – meséli. Annak ellenére, hogy Pákh Imre rengeteg pénzt fordít műkincsvásárlásra, nem üzletnek, hanem drága hobbinak tartja gyűjteményét. „Ha üzletnek tartanám, nem Munkácsyt, vagy más magyarokat vásárolnék, hanem oroszokat, franciákat.” Ugyanakkor szerencsésnek tartja magát, hiszen még időben rádöbbent, micsoda lehetőségek vannak a magyar művészetben. „Az anyagi helyzet éppen úgy meghatározza a gyűjtemény irányát, mint a személyes érdeklődés. Én ugyanis megengedhettem magamnak, hogy a legnagyobb magyar festőket gyűjthessem nagy tételben. Ugyanezt egy francia impresszionistával, vagy egy orosz avantgárd alkotóval nem tehettem volna meg. Amíg egy Munkácsy egymillió dollárba kerül, addig egy jó impresszionista húsz-harmincmillióba.” Pákh Imre csak azt sajnálja, hogy későn ébredt, nem kezdett el időben 20. századi magyar alkotókat vásárolni. Szerinte ugyanis az igazi gyűjtők kortársakat vásárolnak, és nem a már befutottakból szemezgetnek. Gyűjteményében csak néhány kortárs mű van, főleg orosz alkotóktól, kortárs magyar festményt viszont még soha nem vásárolt. „A 20. század első harmada nagyon érdekel. Kmetty, Kádár, Tihanyi. Fantasztikus festőink voltak, a világ bármelyik múzeumában megállnák a helyüket.” Az érdeklődése most efelé fordult, és már nem vásárol a 19. századból – persze Munkácsyt leszámítva.

Szenvedélye részben a lokálpatriotizmus eredménye. Munkácson született, ráadásul a szülői házban is volt egy Munkácsy-festmény. „A szenvedélyemnek azért van egy pragmatikus oldala is – mondja. – Számos Munkácsy jelent meg egy időben a New York-i aukciósházakban, amelyből sikerült néhányat megvennem. De az a Munkácsy nem az volt, akit a Nemzeti Galériában megismertem. Beleszerettem. A régit tiszteltem, az új a barátom lett” – meséli. Nevetve teszi hozzá, hogy amikor elkezdődött az országjáró Munkácsy-kiállítás, attól tartott, hiányolni fogja lakásából azt a körülbelül harminc képet, amelyeket kölcsönadott a tárlatra. Aztán belátta, sokkal fontosabb, hogy több százezer ember láthassa azokat. A festmények még másfél évig lesznek láthatók szerte Európában, azután visszaviszi őket a lakásaiba.

Persze minek járna múzeumba az, akinek a szobájában ott lóg a fél Nemzeti Galéria? Pákh Imre mégis szenvedélyes múzeumlátogató. „Nincs kedvenc múzeumom, de ha tehetem, elmegyek az Ermitázsba. Azt mondják, ha az ember minden műtárgy előtt egy percet akar eltölteni, ahhoz is tizenhét év kellene. Engem a nosztalgia is visszahúz, öt évig ugyanis Szentpéterváron tanultam. Sokszor úgy érzem, egy részemet ott hagytam örökre.” És itt körbe is értünk, ugyanis Pákh Imre éppen Szentpéterváron, az akkori Leningrádban kezdte el a műgyűjtést. „Arab szakos voltam, az akkori feleségem pedig az egyik ikonfestőről írt dolgozatot. Elolvastam, és beleszerettem az ikonokba. A hatvanas években, ha valaki gyűjteni akart valamit, akkor csak ikont tudott vásárolni. Abból volt bőven, ráadásul hihetetlenül alacsony áron kínálták őket, 30-40 rubelért már lehetett venni egyet.” Azt mondja, jelentős ikongyűjteménye is van. „Az ikon ablak Istenre. És nem tisztességes dolog Istennel kereskedni. Talán ezért sem foglalkozom ma már ikonokkal.”