Nemes Marcell, a mecénás portréi – imho

Rippl-Rónaitól Kokoschkáig

MúzeumCafé 25.

Rippl-Rónai Józsefet több évtizedes barátság fűzte a műgyűjtőként és mecénásként már életében legendává váló Nemes Marcellhez (1866–1930), akit az évek során több festményen, rajzon, valamint karikatúrán is megörökített. Ezek közül valószínűleg az a kiváló portré a legismertebb, amelyet a művész 1912-ben festett az akkor már nemzetközi hírű „marchand-amateur”-ről [1] (jelenleg: Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár). Ugyancsak érdemes külön megemlíteni azt a skiccet, amelyre a művész – Nemes kedvenc festőjére utalva – a következő szöveget írta: „Pedig még van valahol egy Greco” [2]. Rippl-Rónai talán egyetlen műve sem ábrázolja azonban a gyűjtőt olyan közvetlen, emberi módon, mint az a Fővárosi Képtár gyűjteményébe került, 1911 tavaszán készült pasztellkép, amelyen felesége halottas ágya mellett láthatjuk a teljesen magába roskadt, szomorkodó férfit. [3] A jelenet helyszíne Nemes Marcell otthona, aki ekkor az Andrássy út 31. szám alatt lakott. A melankolikus hangulatot árasztó kép terének legnagyobb részét a ravatal köré halmozott virágkoszorúk töltik ki, míg Nemes Marcell apró alakja első látásra szinte alig észrevehető a szoba hátsó sarkában.

A mű készülésének körülményeiről Medgyessy Ferenc később a következőket írta: „Értesítést kapott Rippl, hogy meghalt Nemes Marcell felesége. Elmentek részvétlátogatóba, s néhány szó után Rippl elővette pasztelles ládikáját, s elkezdett csendben festeni. Itt is voltak az ágy felett Rippl-képek, s azokat is éppen olyan gonddal festette meg, mint a halottat. Mikor készen volt, csendesen elkezdett összecsomagolni, s a képet is bezárta. »Csak nem akar az én fájdalmamból üzletet csinálni? – mondotta Nemes Marcell. – Csak nem akarja a képet elvinni?…« Végül jó borsos áron eladta a képet Nemes Marcellnak.” [4]

A festőtől ekkor már legalább félszáz mű volt a gyűjtő birtokában, amelyek közül a ravatalkép készültekor több mint negyven éppen a Művészház nem sokkal korábban nyílt Rippl-Rónai-kiállításán szerepelt. [5] Mint ahogyan az Medgyessy fent idézett soraiból is kiderül, a művész remekül ráérzett, hogy a gyászoló férfi bármekkora összeget hajlandó lesz majd kifizetni, hogy ezt a számára oly személyes vonatkozású képet is megszerezhesse. Több hasonló eset bizonyítja egyébként, hogy a festő az üzletben valóban nem ismert barátságot. Rippl például csupán – többszöri sikertelen próbálkozás után – csakis akkor volt hajlandó átengedni Nemesnek Szinyei Merse Pál kiváló színvázlatát, a Hintát, miután a gyűjtő a müncheni képtár ajánlatánál is magasabb összeget, 15 ezer koronát kínált fel neki a műért. [6]

Nemes Marcellné ravatalképének „főszereplőjéről”, magáról az elhunytról viszonylag kevés adat áll rendelkezésünkre. Steiner Olga 1872-ben született Dévényben, s 1890 januárjában lett az akkor huszonnégy éves Nemes Marcell felesége, aki akkoriban még szénkereskedőként tevékenykedett. Julius Meier-Graefe visszaemlékezéséből tudjuk, hogy amikor ő 1910 novemberében Budapestre érkezett, hogy megtekintse az időközben műgyűjtőként is ismertté vált Nemes kollekciójának a Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállítását, Steiner Olga már súlyos beteg volt. [7] Nem sokkal később, 1911. március 16-án, mindössze 39 éves korában meg is halt. Saját gyermekük nem volt, de a korabeli lapokban közzétett hivatalos gyászjelentésben az egyéb rokonok mellett Nemes Marcell gyámfiának – Steiner Olga árván maradt unokaöccsének –, Krámer Aladárnak a neve is ott szerepel. Nemes Marcellnét 1911. március 19-én helyezték örök nyugalomba a rákoskeresztúri izraelita temetőben, a ravatalkép tehát – mint a képen található felirat is bizonyítja –, közvetlenül a temetést megelőzően, március 18-án készült. Itt érdemes megemlíteni, hogy Rippl-Rónai néhány évvel korábban Nemes Marcell anyósáról, Steiner Adolfnéról is festett egy (feltehetően a gyűjtő által megrendelt) portrét, amely egészen a közelmúltig a család birtokában volt. [8]

Felesége halála nyilván fontos fordulópontot jelentett Nemes Marcell életében. Több jel is arra mutat, mintha a gyermektelen műbarát hitvese elvesztése után szabadulni akart volna egyre gyarapodó gyűjteményétől vagy legalábbis ennek jelentős részétől. Lehet persze, hogy csupán véletlenszerű az egybeesés, de Nemes több nagyszabású adománya – köztük a Kecskeméti Képtár megalapítását célzó ajándékozás –, mindenesetre a Steiner Olga halála körüli időszakra datálódik. 1913-ban egyébként Nemes tényleg eladta Párizsban képgyűjteményének legjelentősebb darabjait. Érdemes ennek kapcsán utalni rá, hogy egyes újságírók kérdésére válaszolva a gyűjtő akkor a többi között éppen azzal indokolta kollekciója áruba bocsátását, hogy nemrégiben elhunyt a felesége, s nincsenek gyermekei, akik a gyűjteményt örökölhetnék. [9] Bár idővel Nemes Marcell újabb jelentős kollekciót hozott létre, s külföldre költözése után, az 1920-as években egyfajta magyar nábobként élt müncheni palotájában és a Starnberger See partján fekvő tutzingi kastélyában, ahogy Rippl-Rónai egyszer megjegyezte vele kapcsolatban, ő kincsei között is szegény maradt.

Bár a tárgyalt 1911-es ravatalképen Nemes érthető módon egy megfáradt, magába forduló ember benyomását kelti, a gyűjtő alapvetően örökké nyughatatlan, rendkívül energikus személyiség volt, amit a vele kapcsolatos anekdoták mellett a róla készült korabeli ábrázolások is jól érzékeltetnek. Korántsem Rippl-Rónai volt ugyanis az egyetlen, aki a kortárs művészek közül megörökítette Nemes Marcell jellegzetes vonásait. Herman Lipót, Pólya Tibor vagy Vadász Miklós számos esetben lerajzolták a Japán kávéház híres Művészasztalánál gyakran megforduló gyűjtőt, s az 1912-ben Budapestre látogató Jules Pascin ugyancsak több szellemes karikatúrát készített az állandó pénzszűkében lévő művészek által körülrajongott Nemesről. [10] Később, feltehetően már az 1920-as években, még Hoffmann Edith, a Szépművészeti Múzeum kiváló muzeológusa is készített egy árnyrajzot Nemes Marcellről. [11] Kelemen Lajos 1924-ben Münchenben szintén megörökítette a műgyűjtőt. Ezt a rajzát, mint visszaemlékezéseiben maga is utalt rá, később a Magyar Nemzeti Galériának ajándékozta. [12]

Nem sokkal a gyűjtő halála előtt több külföldi művész, így például a svájci származású Jules Fehr is megfestette Nemes Marcell képmását [13], az akkoriban szintén Münchenben élő Esseő Erzsébet pedig egy mellszobrot mintázott a gyűjtőről. [14] Míg ezeknek a műveknek a későbbi sorsáról, illetve jelenlegi fellelhetőségi helyéről sajnos nincsenek információink, tudjuk, hogy Oskar Kokoschka Nemes Marcellt ábrázoló rendkívül expresszív portréja idővel a linzi Lentos Museum gyűjteményébe került. [15] Bár a szóban forgó képet egyesek 1929-re datálják, valószínűleg valamivel korábban, 1928 tavaszán, a festő első közel-keleti útját követően készülhetett, s feltehetően Garmisch-Partenkirchenben, ahol Nemes Marcellnek szintén volt egy kastélyszerű villája. [16] Kokoschka egy 1929. május 29-én írt leveléből tudjuk, hogy a gyűjtőnek nemigen tetszett a portré, mint ahogy az is egyértelműen kiderül, hogy a festő szintén nem kedvelte túlzottan a gazdagságával hivalkodó Nemest, aki azt képzelte magáról, hogy a pénzéért mindent megkaphat, illetve mindenkinek diktálhat. [17] Ha Nemes Marcell és Kokoschka kapcsolata nem is lehetett teljesen felhőtlen, a festőnek – fő támogatója, Paul Cassirer halála után – nyilván különösen jól jöttek a magyar gyűjtő vásárlásai. Nemes ugyanis nem csupán saját portréját rendelte meg az 1920-as évek vége felé már befutott művésznek számító Kokoschkától, hanem ezzel párhuzamosan vagy tíz további képét is megszerezte gyűjteménye számára. [18]

Bár Nemes Marcell alakja nem annyira a róla készült arcképeknek és karikatúráknak, mintsem nemzetközi hírű képzőművészeti gyűjteményének és nagyvonalú adományainak köszönhetően maradt meg elsősorban az utókor emlékezetében, a Szépművészeti Múzeum 2011 október végén nyíló El Grecótól Rippl-Rónaiig című kiállításán a többi között Oskar Kokoschka említett portréja és Rippl-Rónai ravatalképe is ott szerepel majd a bemutatott anyagban.

 

[1] Erről a Nemes-portréról lásd: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1998, 360–361. o. [2] Annak idején legendák keringtek arról, hogyan kutatott Nemes Marcell El Greco még fellelhető művei után. A gyűjtő neve elválaszthatatlanul összefonódott a görög származású spanyol festőével, amit az is jól érzékeltet, hogy Rippl-Rónai említett rajza került a gyűjtő halála után 1934-ben az Ernst Múzeumban tartott hagyatéki árverés katalógusának a címlapjára. [3] Pasztell, papír, 75,5 × 100,5 cm. BTM Fővárosi Képtár, ltsz. KM 80.127. A kép 1980-ban a Deák-gyűjteményből került a Fővárosi Képtárba. Lásd: Földes Emília: A Fővárosi Képtár története és gyűjteménye 1890–1945, Budapest 1998, 202. o. kat. nr. 706. [4] Deák Dénes (szerk.): Medgyessy Ferenc arcképe. Medgyessy Ferenc írásai, írások Medgyessy Ferencről, Budapest, 1981, 46. o. [5] A Művészház 1909–1914. Modern kiállítások Budapesten, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009, 97. o. [6] Lásd ezzel kapcsolatban Nemes Marcell 1912. január 5-én írt levelét Rippl-Rónai Józsefhez 4805/c. szám alatt a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában. Rippl maga állítólag néhány „értéktelen” japán fametszetért szerezte meg a képet Szinyeitől, aki utólag ezt nagyon megbánta. [7] Julius Meier-Graefe, A Greco-imádó, in: Pásztortűz, 1934. szeptember 350–351. o. [8] Ez az 1908-ban készült Rippl-Rónai-portré újabban a BÁV 2002. június 3-i árverésén szerepelt, 72. sz. alatt. [9] Lásd ezzel kapcsolatban: Magyar műgyűjtő milliós kincsei Francziaországban. Nemes Marcell eladja világhírű gyűjteményét, in: Az Ujság, 1913. március 30. 8. o. [10] Ezek közül több mű reprodukciója is megtalálható Herman Lipót a Művészasztalról írt, 1958-ban megjelent kötetében. [11] Lásd erről: Tolnai Gábor: Árnyból szőtt lelkek. Hoffmann Edith sziluettjei, Budapest, 1988, 22-es kép. [12] Szénrajz, papír, 42 × 30,9 cm, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz. F.58.305. [13] Jules Fehr 1930-ban Nemes Marcellről készült portréja reprodukálva, in: Emile Schaub-Koch: Jules Fehr, Peintre et Dessinateur, Genf/Párizs 1966. [14] Lásd ezzel kapcsolatban Esseő Erzsébet 1930. november 21-én, Münchenből írt levelét 986/1930 sz. alatt a Szépművészeti Múzeum irattárában. [15] Kokoschkának erről a képéről lásd: Johann Winkler–Katharina Erling: Oskar Kokoschka, Die Gemälde 1906–1929., Salzburg 1995, kat. nr. 249., 143. o; Oskar Kokoschka. Ein Vagabund in Linz. Wild, verfemt, gefeiert. Lentos Kunstmuseum, Linz 2008, 170. o. [16] Oskar Kokoschka 1886–1980, Kunsthaus, Zürich 1986, kat. nr. 74., 316. o; Olda Kokoschka–Alfred Marnau (szerk.): Oskar Kokoschka Letters 1905–1976, London, 1992, 278. o. [17] Olda Kokoschka–Heinz Spielmann (szerk.): Oskar Kokoschka: Briefe. 2. Düsseldorf, 1985, 212–214. o. [18] Lásd ezzel kapcsolatban: Rudolf Grossmann: Der Sammler Marczell von Nemes, in: Der Kunstblatt 13. (1929), nr. 1. 18.; Kokoschka magyarországi kapcsolatairól, illetve Nemeshez fűződő viszonyáról lásd még: Sümegi György: „A feje csupa szöglet, csupa mértani test: kész kubizmus”. Oskar Kokoschka magyarországi kapcsolatai, in: Új Művészet, 1999. 11. sz. 28–29. o.