„Ezt az időt – mintegy tizenhat évet tartom a legértékesebbnek művészi munkálkodásomban. Ez az az idő, melyben teljesen átadtam magamat a legszebb gondolatoknak s a legideálisabban felfogott művészetnek” (Rippl-Rónai József emlékezései. Nyugat, 1911).

Rippl-Rónai és a Nabis címmel a festő „fekete” korszakának műveiből rendezett kiállítást idén májusban Kaposváron a Rippl-Rónai Múzeum. Ez volt az első eset, hogy Rippl-Rónainak csupán egyetlen festői szakaszára irányult a figyelem. Arra az időszakra, amely nemcsak a művész, de a magyar művészettörténet számára is korszakfordító jelentőségű volt. A hazai múzeumokból és több magántulajdonból válogatott nyolcvan kép egységessége különleges élményt és új tanulságokat kínált. A színredukcióból és a rajzból eredő festészetben a stílus születésének műhelytitkai tárulkoznak fel. A korabeli párizsi festészet összefüggéseinek szemléltetésére a Nabis-festők, Bonnard, Vuillard, Sérusier, Ranson, Roussel, Maillol, Knowles, továbbá a nagy kortársak, Gauguin, Lautrec, Carrière és Redon képei szolgáltak – húsz litográfia a Szépművészeti Múzeumból. A kiállításnak igazi szenzációja is volt: két korábban ismeretlen, pedig jelentős Rippl-Rónai-mű: egy nagyméretű festmény és egy festett paraván, amelyek Párizsba kalauzolják a nézőt.

„Neuilly sur Seine, 65 rue de Villiers 65: ez a francia szokás szerint kétszer leírt házszám sok emlékezetes élményt jelöl az én hosszas külföldön-tartózkodásom idejéből s mintha először leírva az örömök, másodszor leírva a szenvedések emlékeztető jele volna! Neuilly a Szajna és az erődítések közt fekszik… A ház, melyben laktunk, a legrégibbek közül való, bejárata ódon, kapui rácsosak. Első látásra is, noha elhanyagolt állapotban van, úri dolognak látszik: a patinás falak, a kis kockás nagy ablakok jó ízlésre vallanak, a régibb időkre emlékeztetnek és sokat tudnak a megfigyelőnek mesélni és még több következtetésre adnak alapot. Hátul a nagy öreg fákkal beültetett parkban mindjárt egy óriási Sophora Japonica áll, nagy uszályos ágakkal, nyáron olyan, mint egy sleppes hercegnő zöld ruhában. Csupa poézis. Röviden: kopott, de igen érdekes ház volt ez, ahol mi hárman – ketten a földszinten, Knowles barátom az emeleten – laktunk. Mindig is álmodoztunk ilyen tanyáról, kerestük is sétáink alkalmával… Tíz esztendeig (1892–1902) laktunk ebben a házban s munkába mélyedve itt éltem át legérdekesebb, legszebb részét életemnek” – írja a művész.

A párizsi helyszínek bejárásához segítenek a kiállítás képei, Rippl szobájától az éjszakai Szajna-parton, egy kiskocsmán, a villany világította promenádon át a Saint Justin-templomig. A művész együtt élt egy francia lánnyal, Lazarine Baudrionnal, későbbi feleségével, aki a dekoratív szellemben stilizált hímzésterveknek volt a kivitelezője.

A Hímző nők (1894 körül) című kép az odaadó tevékenységben elmerült hangulatot jeleníti meg. Lazarine és húga, Clodin nem csupán hímeznek, hanem átlényegülnek, a varrással azonossá válnak. Kifésülik, kiszövik egy kusza világ harmóniá-ját megjelenítő vonalát.

Rippl és Knowles barátsága nagy jelentőségű. A skót arisztokrata, ámbár gyenge művész, nagyon művelt, és jó irányba orientálta Rippl-Rónait. A nabi-körben elhangzott eszmefuttatásokat, melyeket Serusier és Denis előadott, bölcs egyszerűséggel tudta tolmácsolni. A nabik havonta egyszer együtt vacsoráztak, és minden szombaton találkoztak Paul Ranson szentély rangra emelt műtermében. Rippl ritkán járt oda, mert az elhangzottakkal nem tudott mit kezdeni, de az alapelvekkel összhangban állt. A nyugalmas élet, az intimitás megjelenítése közös jellemzőjük. A nabik elfogadták koruk realitását, divatját, külsőségeit. Többen művelték a környezetformáló iparművészeti mesterségeket, kiváltképpen a faliszőnyeg-tervezést és a paravánkészítést. Gauguin volt a példaképük, de képi rendszerükből hiányzott a gauguini monumentalitás és a mítosz utáni vágy. Emiatt a nabik mozgalmát „populáris avantgárdnak” nevezzük. Rippl, Knowles és Maillol afféle „nabi-különítményt” alkottak. Festőként Rippl volt a legjobb. Az Öreganyám (1894) című képpel elért siker nyitotta ki előtte a tágabb elismertségi kört, a nabik meghívását. Az Öreganyámról a Le Soir című párizsi lap költői hasonlatot zengett: „Ez az erőteljes kép az öregség végtelen szomorúságának költészetéről énekel. Baudelaire az ő »kis öregasszonyaiban« sem szomorúbb és szívbemarkolóbb.” A továbbiakban ezúttal is a művész Emlékezéseiből idézünk: „Öreganyám képe »hozott össze« Gauguinnal. A kép, mint a többieknek, neki is legjobban tetszett a Marsmezei Szalón akkori kiállításán. Az itt történt találkozásból kifolyólag hívott meg a Rue Vercingetorix-ban lévő műtermébe. Akkoriban tért vissza először Tahitiból, tehát csaknem egészen Gauguin volt már Gauguin. Hasonló értékű volt rám nézve a vele való találkozás, mint a Cézanne-nal való Marlotteban…”

Az ecsettel rajzoló művész kézírásával analóg vonalkultúrájában fedezzük fel a minden periódusban érvényes Rippl-Rónai-esszenciát. Szemmel követjük a fekete kontúrokat, amint kövéren kerekedő testeket vagy belső térszerkezetet írnak le. Lenyűgöző a kavargó vonalgomolygás, amelyből kirajzolódik az Anyám varr, Ödön fia lustálkodik (1897) kép témája. Két szeretett embert puhán átkaroló, kényelembe ágyazó rajzi gesztusok írják meg a képet. A madárfészek ötletéből vezetett ecsethúzás művészileg átértelmezett gallyként hat. Bizonyosnak látszik Carrière hatása, aki szintén a családi összetartozás megjelenítője. Amíg a francia festőnél füstszerű, lágy tónusok keltik a látomást, a kavargó atmoszféra Rippl-Rónainál szikár, vonalvezetéses jelleget ölt.

A nabik alkotásainak szakrális vonulatához sorolható egy eddig ismeretlen, nagyméretű kompozíció, az Egy Szent József-kápolna Levallois-ban (1897). Meg kellett lepődni a legkötöttebb szabályok szerint felépült színredukciós festmény láttán. Csupa vízszintes és függőleges tagolásból áll. Egyensúly, szimmetria, szertartásos fegyelem, művészi kánon összegződik benne: a puritán templomi téglafal előtti bútoron a fehér, csipkés szélű oltárterítő, a gyertyák vertikuma és a valószínűtlen színnel megszólaló virágok együttese lényegi értelmezését adja a Nabis csoport spirituális eszményeinek. Rippl-Rónai a képet abban az évben festette, amikor az Andrássy-ebédlő bútorai készültek; tulajdonképpen akár e bútorok formarendjének előzményeként is tekinthetünk erre a képre, hiszen hasonlóan szigorú, a szerkezeti egységekre koncentráló komponálásmód jelenik meg a bútorrajzokon is. Az oltárszekrény ábrázolásán mutatkozik meg, hogy nem csupán ötletszerűség, hanem fejlett tárgyi-formai rendszer, stílusérzék vezette a művészt. A mű Kaposváron feküdt évtizedeken át, a vakrámáról durván levágottan, feltekerve. Ebből kriminális előzményekre is következtethetünk. Nem volt tudott, hogy a vászon Rippl-Rónaié, pedig jobbra fent hiteles „Rónai 97” jelzés olvasható a művész halványpiros kézírásával. Egy feltételezés a lehetséges körülményekre: talán ez a kép is az 1922-beli Róma-Villa műteremházában elkövetett rablásból való. 2006-ban történt a felfedezése. A mű beazonosítása után kiderült, hogy 1902-ben ki volt állítva Budapesten a Merkúr Palotában: a katalógus 316. számú tétele volt, ezer koronás áron. További katalógusban nem lelhető fel. Az oltár a Rue Rivay 59. alatti, 19. századi, egytornyos Saint-Justin-templomban található, Párizs Neuilly-vel határos Levallois-Perret negyedében. Mint az egyik mellékoltár, ma is megtekinthető, felújítva és fehérre festve. Lazarine rendszeres templomba járó volt lakótársával, Knowles rejtegetett kedvesével, aki megszökött s rövidesen visszatérő apáca volt. A levallois-i templom esett a legközelebb hozzájuk. A mű keletkezési éve kapcsán elmondható, hogy akkor volt a művész szüleinek 40. házassági évfordulója. Mivel az apa szintén József, a szülők iránt figyelmes művészt ismerve feltételezzük, hogy sokat gondolkodott azon, hogy milyen ajándékkal lepje meg a megerősített esketési szertartással ünneplő szülőket. A kép nagy méretét tekintve reprezentatív szándék vezette az elkészítésében. Ám a hazavitt nagy kép talán nem érte el a célját. Végül a régről ismert Szüleim 40 évi házasság után (1897) másként ünnepélyes hangvételű festményt már Kaposvárra érkezve festette meg. A kápolnás kép Kaposvárról már nem került vissza Párizsba, hiába keressük a katalógusokban. 1897-ben Ripplnek önálló kiállítása volt Siegfried Bingnél az Art Nouveau-ban. A katalógus szerint ki volt állítva a most Kaposváron is szereplő, sűrített térszerkezetű Nagy pohár (1893). Összevetve az Alkonyat egy intim szobában (1892) című képpel, az interieur téma kibomlásának lehetünk tanúi: témájuk a belső tér mint a művész élettere. A vastag, fekete kontúrok által keretezett tárgyak, bútorok kimozdíthatatlanul nehéznek tűnnek. A korábban festett kép hátterében zongorázó nőt, a későbbin poharazó embereket látunk. Mindkét kép előterének van egy csendéletszerű, vallomással is felérő részlete. A komódon álló kék vázában pirosló virág asszonyi gondoskodást jelent az ablaktalan, kiúttalan szobában. A másik térből van kiút, a függönyös ablak és a nyitott ajtószárny. A párizsi kiskocsmában a széttolt, üres székek látványa elhagyatottságot, férfias hanyagságot mutat. Az idegen festő nyíltan vállalja az alsó néposztály kocsmájában megélt otthonosságot. A piros asztalon álló nagy pohár pillanatnyi vigaszt ígér.

Az Andrássy-ebédlő bútoraival egy időben született egy festett paraván is. A két tábla Rippl-Rónai egyetlen japános munkája: pálmaházi ágakon ülő, repdeső szárnyú papagájokat és kakadukat ábrázol. Szignált, nagyon dekoratív műtárgy. Formanyelve a korabeli színes litográfiákról ismerős. A nabikra jellemző a háttér függőleges sávozása. Eredetileg három táblából álló, szimmetrikus kompozíció volt. A vékony, sűrű szövésű vászon azonos némely párizsi kép anyagával. Tulajdonosa bekeretezve, falra akasztva őrizte. Ráismerve a képek funkciójára most egy hozzá tervezett paravánkeretben mutattuk be. Talán a papagájokat kedvelő Lazarine-nak készült, s egykor a neuilly-i lakásban mosakodtak mögötte.