Mondhat bárki bármit, az itt élők pontosan tudják: rendkívül színes évnek bizonyult 2010 Pécsen, legalábbis ami a város múzeumi életét, a megvalósult kiállításokat illeti. Bár nem készült el minden eredetileg betervezett infrastrukturális nagyberuházás időben, a pécsi Európa kulturális fővárosa projektnek talán még így is a kiállítási elemei valósultak meg leginkább teljes körűen az eredetileg az ünnepi évre betervezett programok közül. Persze nem mind azonos színvonalon: amíg a Debrecenből vendégségbe érkező Munkácsy Krisztus-trilógia például egy gimnázium volt tornatermében kapott helyet, addig az Amerikában élő Gyugyi Lászlónak a város által megvásárolt egyedülálló Zsolnay-gyűjteménye már végleges helyén várja az érdeklődőket. A legfontosabb kérdés azonban az, hogy az idei nagy felhajtásból vajon mi lesz érezhető hosszú távon Pécs múzeumi életében.

A Pécs Európa Kulturális Fővárosa 2010 hivatalos honlapjának tanúsága szerint a Mecsek-alji város az 1970-es években vált Magyarország első számú vidéki múzeumi központjává. Ekkor kerültek ide a mostani múzeumi szervezet gerincét alkotó gyűjtemények, jött létre a mai kiállítóhelyek nagy része, vált a Káptalan utcából a ma már közismert „Múzeum utca”. Itt található az Amerigo Tot-kiállítás, a nemrégiben felújított Zsolnay és a Vasarely Múzeum, a Reneszánsz Kőtár, a Modern Magyar Képtár Martyn Gyűjteménye, a Nemes Endre Múzeum, alig egyetlen utcányira innen pedig a Csontváry Múzeum. Volt tehát miből építkeznie ezen a téren az EKF-projekt vezetőinek, még ha az elmúlt éveknek a projektet és vezetését dúló viharai persze erre a területre is jócskán rányomták a bélyegüket.

A Nagy Kiállítótér elnevezésű beruházás gazdája a Baranya Megyei Önkormányzat, mivel hozzá tartozik gyakorlatilag a teljes pécsi múzeumi rendszer. A Nagy Kiállítótér eredetileg egy 3,5 milliárdos óriásberuházás lett volna, amelynek keretében szó szerint sziklákat megmozgatva építettek volna fel a városban egy 21. századi igényeket kielégítő kiállítóközpontot. A volt megyeháza képezte volna mindennek az alapját, ám az még 2006-ban kiderült, hogy az alatta lévő sziklákat valóban csak kirobbantani lehetne a helyükről, csakhogy egy ilyen brutális beavatkozás minden bizonnyal alaposan megviselte volna a környező épületeket is. A beruházás ekkor átkerült a Káptalan utcai szabadtéri színpad helyére. A projekt azonban az évek alatt jócskán átalakult, végül 2008-ra már csak egy 1,5 milliárdosra szűkített elképzelés maradt belőle, a Múzeum utca felújításával és egy kisebb kiállítótér építésével megint csak a megyeházán, ám ezúttal már robbantás nélkül. „Cserébe” az EKF legdrágább beruházásán, a Zsolnay Kulturális Negyeden belül épülő csarnokok rendszere egészítette ki a projektet – pontosabban egészíti ki majd. Több más fejlesztéshez hasonlóan ugyanis ezek a kiállítóterek sem épültek meg időben. Bár 2009 végén még úgy nézett ki, hogy a megyei önkormányzat beruházása valósulhat meg az elsők között, sőt még a nyár elején is úgy tűnt, hogy időben elkészülnek, végül mégsem. Hargitai János, a megyei önkormányzat elnöke augusztus közepén, a Bauhaus-kiállítás megnyitóján bejelentette ugyan, hogy a beruházás elkészült – ám ezt csak a tárlat „tartalék helyszínén” tehette meg, mivel annak senki nem vállalta a kockázatát, hogy az EKF képzőművészeti zászlóshajójának számító tárlat anyagát a még nedves falak között helyezzék el. Végül tehát 2010 őszéig Pécsnek továbbra is csak azzal a múzeumi-kiállítási infrastruktúrával kellett beérnie, amellyel korábban is – ám a régi helyszíneken is pazar kiállítások tucatjaiban gyönyörködhettek az ide látogatók.

Fabényi Júlia, a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője a 2010-es EKF-évet illetően a kortárs művészet aktív részvételét alulreprezentáltnak tartja, bár azt maga is belátja, hogy azzal aligha lehetett volna olyan közönségkapcsolatot teremteni, mint a klasszikus avantgárd kiállításokkal. A kortárak megjelenéséből a művészettörténész kiemelte Günter Brus Határáttörések című június eleji tárlatát, amely a Múzeum Galériában kapott helyet: ezen az osztrák akcióművész felkavaró képeit és az akcióiról készült kisfilmet tekinthette meg a pécsi közönség. A kiállítás nagy sikert aratott a Múzeumok Éjszakáján, s ebből kiindulva nagyobb hírverést is megérdemelt volna Fabényi szerint.

„Az évet mi indítottuk januárban a Meeting point 2 nemzetközi képzőművészeti biennáléval, amelynek keretében aradi, eszéki, plzeňi és pécsi művészek munkáit lehetett megtekinteni” – mondja Gamus Árpád, a Pécsi Galéria vezetője, aki szerint 2010-ben meglehetősen jó választékot, komoly áttekintést adtak múltból és jelenből. Ezt követte a Zsolnay Máskép(p) címet viselő tárlat, amely a Mattyasovszky és a Sikorski család leszármazottainak, azaz a Zsolnayak unokaöccseinek és -húgainak képzőművészeti alkotásaiból válogatott. „Ebben a kiállításban a Zsolnay család hátterét szerettük volna bemutatni, vagyis ebben az esetben nem elsősorban a kerámiákon volt a hangsúly. Őszintén szólva nagyobb érdeklődésre számítottam, a tárlat nem hozta azt a látogatószámot, amit előzetesen várni lehetett. Szomszédságunkban azonban még a tavasz végén is dolgoztak a munkások, későn adták át Pécs főterét, a Széchenyi teret és a többi közteret is, ami nagyban közrejátszott abban, hogy a várost az év első felében kevesebb turista kereste fel. Emellett sajnos agyon volt hallgatva az esemény, nem kapott kellő publicitást, annak ellenére sem, hogy szinte mindenben a Zsolnay családra való hivatkozás volt a jellemző” – hangsúlyozta a szakember.

A Pécsi Galériában március végétől a „cseh vonal” erősödött fel. Ennek első megnyilvánulása Jiří Pelcl egyedi designkiállítása volt. „A világhírű cseh formatervező a jelen iparművészetének nagy alakja. A designer egyaránt kiválót alkotott a bútor, a műszaki cikk és a belsőépítészet területén. Alkotásai kortól, nemtől függetlenül aratnak méltó sikert – állítja Gamus, és hozzáteszi: – Pelcl munkásságának a Budapesti Cseh Centrum támogatásával és a cseh kulturális minisztérium együttműködésével megvalósított pécsi bemutatása közép-európai jelentőségű. A tárlatra külföldiek is kíváncsiak voltak, köztük neves politikusok is.”

Április végétől aztán Alfons Mucha költözött a Pécsi Galériába: tárlata a grafika mestereként is emlegetett cseh művész mintegy másfél száz művével ismertette meg az érdeklődőket. A kiállítás litográfiákat, könyvillusztrációkat, kiadványokat és olyan, együtt először látható fotókat is felvonultatott, amelyeket Alfons Mucha maga készített modelljeiről. A műveket két cseh múzeum, a Magyar Képzőművészeti Egyetem könyvtára és két magángyűjtemény anyagából válogatták. A szakember szerint a tárlat nagy érdeklődésre tartott számot, belföldről és külföldről is rendkívül nagy érdeklődés övezte. „Idén tavasszal Brnóban volt egy Mucha-kiállítás, amelyet nem sokkal többen láttak, mint a miénket” – jegyezte meg Gamus.

A pécsi EKF-évad első igazán nagy érdeklődést kiváltó kiállítása Munkácsy Krisztus-trilógiája volt, amely április végén érkezett meg a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának erre a célra átalakított nagytermébe. A díszterem, amely korábban sportcélokat is szolgált, az EKF égisze alatt megvalósuló tárlat kedvéért angolvörös színt öltött, s a megfelelő látvány kedvéért trapéz alaprajzú részt választottak le belőle gipszkartonnal. A Krisztus Pilátus előtt, a Golgota és az Ecce Homo le- és felszerelése több mint egy hetet vett igénybe – valamint a biztosítással és a megfelelő klíma megteremtésével együtt mintegy 30 millió forintot, amelyet az EKF-program büdzséjéből varázsoltak elő a projektgazdák. Az installációt nemcsak nagy várakozás, de némi késlekedés is megelőzte, ennek pontos okai nem ismertek, ám feltehetően financiális okokból fakadtak. A tárlatnak már a megszervezése sem volt egyszerű feladat, miután a három képpel három tulajdonos rendelkezik: Hajdú-Bihar megye önkormányzata (Ecce Homo), Pákh Imre műgyűjtő (Golgota) és a kanadai Hamilton Galéria (Krisztus Pilátus előtt). A kiállítás attól volt igazán egyedi, hogy míg a Golgota és a Krisztus Pilátus előtt című festményt az elmúlt években többször szállították át oda-vissza az Atlanti-óceánon, az Ecce Homo nyolcvan éve nem hagyta el a debreceni Déri Múzeumot. Szentkirályi Miklós főrestaurátor a képek megérkezésekor – amely attrakció önmagában is nagy érdeklődést keltett – arról beszélt, hogy az alkotások szállítása komoly rizikó. A debreceni múzeumból egyetlen emeleti ablakon fértek ki a hengerre tekert képekkel együtt majdnem háromnegyed tonnás tárolóládák, úgyhogy ezeket csak a tűzoltók segítségével tudták kiemelni az utcára. A képeket klimatizált kamionnal szállították, több fordulóban. Szentkirályi áprilisban nagy sikert jósolt a kiállításnak, miután óriási dolog, hogy most először együtt látható a három kép, bár külön-külön csaknem az egész világot bejárták már. A főrestaurátor azzal is érvelt a várható siker mellett, hogy Munkácsy képeinek értéke a nemzetközi piacon is az egekbe szökött az elmúlt években.

A tárlat megnyitóján Pákh Imre, az Egyesült Államokban élő magyar üzletember-műgyűjtő is megjelent Európa kulturális fővárosában. A milliárdos elmondta: a Golgota 120 éven át a Wanamaker család tulajdonában volt, 1989-ben bocsátották árverésre, és egy ismerőse vette meg, Julian Beck, azaz Bereczki Csaba, egy magyar származású, szintén Amerikában élő képgyűjtő-műkereskedő. Mivel nem volt neki közömbös a Golgota sorsa, amikor külföldiek kezdtek a kép után érdeklődni, Pákh Imréhez fordult, s ő megvette tőle az alkotást (hogy pontosan milyen tranzakció keretében, az nem derült ki), hogy az így tartósan Magyarországon maradhasson. Pákh, mint elmondta, jelenleg már a Krisztus Pilátus előtt megszerzésén is gondolkodik: a kép egy kanadai galéria tulajdonában van, de úgy tudja, pár éven belül „eladósorba kerül”, és nem titkolta, ha tényleg így lesz, akkor szeretné ő megszerezni.

A Szentkirályi által áprilisban előre vetített százezres nagyságrendű látogatottság azonban elmaradt: a Munkácsy-kiállítást a zárás előtt egy hónappal, azaz öt hónap alatt mintegy ötvenezren tekintették meg. Gamus Árpád szerint azonban reálisan számolva mindenki elégedett ezzel az eredménnyel. Szerinte nehéz összehasonlítani Pécset a Munkácsy-képeknek amúgy otthont adó Debrecennel; egyrészt a baranyai megyeszékhely eleve kisebb, másrészt a hajdúsági városba jelentős számban érkeznek a közeli határokon túlról is magyarok, ami itt kevésbé jellemző.

Az EKF-évad erős vonzását mutatja, hogy olyan programok is akadtak, amelyeknek szervezői ezt megelőzően nem vettek részt aktívan Pécs kulturális életében. Ilyen volt például az Építészet és Kontextus elnevezésű program gazdája, a Dél-dunántúli Építész Kamara, céljuk pedig nem más volt, mint hogy az építészetet közelebb hozzák az emberekhez. A program egész évben zajlott. Rendezvényeik között volt olyan, amelyik a pécsi köztereket igyekezett elhelyezni egy európai kontextusban (ez a kiállítás a Térépítés Európában címet kapta), míg Köztérköz címmel egy a pécsi EKF-beruházásokat dokumentáló albumot indítottak útjára.

Az El/Away elnevezésű projekt a menni vagy maradni dilemmáját feszegette. A kiindulási pont az volt, hogy kevesen tudják, Pécset milyen tehetséges építészek hagyták el; elég csak Molnár Farkast, Horváth Alfrédot vagy Breuer Marcellt említeni. Az e gondolat köré szervezett tárlat egyfajta szembenézés volt, amely a Pécsről elszármazott művészek munkáit mutatta be; a programhoz a Magyar Tudományos Akadémia szimpóziuma, irodalmi, sőt dzsesszest is kapcsolódott. A kiállítás helyszíne a Nádor Galéria volt, amely voltaképpen nem más, mint a kívülről felújított, ám belülről korábban csak csupasz falait mutató szálloda földszintje, amely az építészeknek köszönhetően így pezsgő helyszíne lett Pécs főterének.

A kamara Breuer Pécsett/Oda-vissza elnevezésű projektje egy köztéri művészeti pályázat. A program kurátora, Mélyi József korábban elmondta: Breuer Marcellt Németországban designerként, az Egyesült Államokban építészként, idehaza pedig leginkább sehogy sem ismerik. Miután mára alaposan átalakult a köztéri művészet és az emlékmű fogalma, a projekt alkalmas lehet arra, hogy az építészet, a tárgyalkotás és a kortárs képzőművészet is megjelenhessen benne. A meghívottak sorát Csákány István, Gyenis Tibor, Lakner Antal, Várnai Gyula, Georg Winter (Németország) és Andreas Fogarasi (Ausztria) alkotta. A nyertes alkotás – Csákány betonépítménye – a majdani konferencia-központ előtti téren kap helyet, létrehozására 11 millió forintot különítettek el.

A Victor Vasarely Nemzetközi Művészeti Pályázat a Köztéri Művészetért című program két kettészelt tér egyesítését célozza: a Király utca végét, illetve Uránváros központi terét egyesítené egy köztéri alkotás segítségével. A Vasarely-pályázatot egész Európa területén meghirdették, művészeti koncepcióját Hector Solari Németországban élő médiaművész készítette, kiírásában a Dél-dunántúli Építész Kamara és az aix-en-provence-i Vasarely Alapítvány működött közre. Az utóbbi szervezet elnöke, Pierre Vasarely egy hosszú távú művészetszervező program első lépésének szánja a pályázatot, amelyet háromévente, minden alkalommal más-más városban írnának ki Pécs városával közösen. A pályázathoz kapcsolódik egy Pécs városához kötődő nemzetközi művészeti díj létrehozásának kezdeményezése is. A díj egyik fontos célja, hogy a kortárs művészeti élet érdeklődése Pécs felé forduljon, a város nevét Victor Vasarelyéhez kapcsolva. A kiírásra 78 pályamű érkezett, a győztes Makra Zoltán és Palatinus Dóra lett, alkotásuk Uránváros főterén kap majd helyet. Bencze Zoltán, az Építészet és Kontextus tartalomfejlesztője kijelentette: egyik pályázatnak sem volt köze a két alkotó eredeti művészetéhez, nem a munkásságukra reagáltak a művek. „A modern városokban gyakori, de nálunk még ritka kortárs alkotásokat szerettünk volna elhelyezni Pécsen – mondta Bencze. – Az emberekkel kommunikáló műveket akartunk, amelyek a mindennapi életben kapnak szerepet, nem emléket állítani vagy történelmi utalást tenni.”

A Bauhausnak dedikáltan kiemelt szerepet szántak az EKF-programok alkotói, mivel a mozgalomra igen nagy hatással voltak a pécsi művészek. Ezen a téren az első fecske a Pécsi Galéria Fény és Forma című, a Bauhausra utaló kiállítása volt, amely Gamus Árpád szerint annak ellenére volt kimondottan sikeres, hogy ez sem kapott elég nagy hírverést. A kiállítás célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a modern mozgalom jegyében született építészeti alkotásokra, amelyek közül már sokat átalakítottak, sőt néhányat a lebontás fenyeget.

Augusztus 15-én nyílt meg a Művészettől az életig – Magyarok a Bauhausban című kiállítás a Janus Pannonius Múzeumban. A Káptalan utcában október 24-ig volt megtekinthető a tárlat, amelyen képzőművészeti alkotások, festmények, grafikák, szobrok, valamint építészeti tervek, makettek, fotók, bútorok, színpad- és jelmeztervek, fényképes és szöveges dokumentumok, filmek együttese mutatta be speciális látószögből a 20. század talán legnagyobb nemzetközi hatású művészeti iskoláját. Rubovszky Rita, a Hungarofest Nonprofit Kft. vezetője a megnyitón kiemelte: a kiállítás a 2010-es EKF-év egyik zászlóshajója. Az EKF promóciójában tevékenyen részt vevő szervezet vezetője azt a célt fogalmazta meg, hogy a Bauhausról és Zsolnayról Pécsre, Magyarországra gondoljanak egész Európában, azaz országmárkákat szeretnének felépíteni. Várkonyi György, a kiállítás egyik kurátora azoknak a kollégáknak mondott köszönetet, akik elképesztő lojalitásról tettek tanúbizonyságot az ügy iránt. Kitért rá: a projekt, a kiállítás megvalósítása sokáig borotvaélen táncolt, mégis megnyílt a tárlat, a nyomtatott anyagok elkészültek, ez pedig munkatársainak köszönhető. Bajkay Éva művészettörténész azokról a politikai okokról beszélt, amelyek miatt hosszú évtizedekig elhallgatták a magyar bauhauslereket. Mint mondta, 1985-ben Fabényi Júlia Trabantjával látogattak Németországba, ahol még élő művészekkel tudtak találkozni, köztük olyanokkal, akik még együtt dolgoztak Molnár Farkassal. Fabényi Júlia, a Baranya Megyei Múzeumok igazgatója a magyar művészek nemzetközi hatását ecsetelte, amely sokat változtatott a Bauhaus arcán, egyben a 2010-es év egyik legfontosabb pécsi eseményének nevezte a tárlatot: „Pozitív meglepetést okozott számomra a kiállítás, annak ellenére, hogy a tárlatnak eredetileg otthont adó helyszín nem készült el, és ebből fakadóan hihetetlen viták kerekedtek, hogy hol is legyen a bemutató. Október elejéig csaknem tízezren tekintették meg a tárlatot, ami nem tűnik soknak, de nyilván nem Budapesttel kell összehasonlítani, ahol akár napi ezer látogatóval is lehet számolni” – mondta a szakember. A kiállítás időtartama alatt a városban számos kísérő rendezvény volt, köztük absztrakt előadás, szervezett műemléki séták, sőt Bauhaus-ünnepeket is tartottak, felelevenítve a weimari sárkány- és lampionünnepeket. A témában ráadásul 2010-ben több kötet is megjelent.

A kiállítás hosszan tartó kutatások eredményeként 13 német köz- és magángyűjtemény, három amerikai és egy zágrábi magángyűjtemény, valamint 16 magyarországi köz- és magángyűjtemény agyagából állt össze, és egy reprezentatív katalógus kíséretében mutatta fel a magyarok eddig kevéssé hangsúlyozott hozzájárulását a modern művészet ezen alapvető, sokat vitatott mozgalmához. A kiállítás első alkalommal adott ilyen mértékű, átfogó képet a magyar Bauhaus sokszínűségéről, a többi között Moholy-Nagy László, Breuer Marcell, Pap Gyula, Berger Otti, Forbát Alfréd, Weininger Andor, Molnár Farkas, Stefán Henrik, Johan Hugó, Sebők István, Neugeboren Henrik, Schwarz István, Téry Margit, Fodor Etel, Blüh Irén, Kárász Judit, Kállai Ernő és Bortnyik Sándor munkásságán keresztül.

Egy másik fontos tárlat megrendezése 1,3 millió eurójába került Pécsnek, s ennek az összegnek ráadásul csak elenyésző töredéke jött össze a városvezetés által szervezett közadakozásból. Emiatt a kezdeményezést óriási viták övezték, hogy ugyanis kell-e egyáltalán egy ekkora kiadás az amúgy is romokban heverő gazdaságú városnak. Megérkezéséig leginkább ennyit lehetett tudni Gyugyi László hatszáz darabos Zsolnay-gyűjteményéről. Szeptember 1-jén végre magát a gyűjteményt is megláthatta a közönség, és kiderült: bármennyibe került is, a Zsolnay cég aranykorát felölelő tárlat igazán gyönyörű. Ráadásul amíg Munkácsynak és a Nyolcaknak kevés közük volt Pécshez – amiért érte is bírálat a 2010-es kulturális koncepció készítőit –, a Zsolnay vitán felül hamisítatlan pécsi márka, a gyűjtemény körüli viták pedig szinte azonnal elcsitultak, amint a tárlat megnyílt.

A kiállítást Gyugyi László, Amerikában élő gyűjtő Zsolnay-porcelánjai alkotják. A gyűjtemény teljes piaci értékét ő 2,6 millió euróra becsüli, a városnak azonban ennek az összegnek a feléért, 1,3 millió euróért ajánlotta fel az anyagot. A kiadást immár Pécs tavaly májusban megválasztott, jobboldali városvezetése vállalta fel, ami nem kevés vitára adott okot, mivel korábban éppen ők hangoztatták mindenhol, hogy a város a korábbi, baloldali vezetés miatt a csőd szélén táncol. A városvezetés akciót indított az önkormányzati pénzből finanszírozott tranzakció fedezésére; ennek későbbi elemeit titok övezi, első lépésben gyűjtést kezdeményeztek, ám ez még messze jár a bő 300 millió forintos várakozásoktól.

A gyűjtemény a leendő Zsolnay Kulturális Negyed már elkészült Sikorski házában kapott helyet. Azok a több évvel ezelőtti, akkor defetistának titulált várakozások, amelyek szerint a teljes Zsolnay negyed nem készül el csak 2011-re, az idei év őszére beteljesedett jóslattá váltak. Az esti, ünnepi megnyitóra a hatalmas kiállítócsarnokokon át vezették be a résztvevőket, délután azonban még dübörgő gépek mellett a sárban vezetett az út a Sikorski-házba. A gyűjtő ugyanis kora délután maga mutatta be a becses darabokat a sajtónak. A tárlatvezetést megelőzően arról beszélt, hogy nemcsak a művek által felölelt korszak több évtizedes, de az a gyűjtőmunka is, amelynek eredményeképpen összeállt a kollekció. Hozzátette: minden egyes darabnak külön története van, és mindegyik megvásárlásáért vagy megszerzéséért keményen megdolgozott. A legtöbb darabot egyenként, repülőgépen vitte Európából az Egyesült Államokba, leszámítva persze azokat, amelyeket eleve a tengerentúlon vásárolt meg. Aki vette a bejutással járó fáradságot, maga is meggyőződhetett arról, hogy a kollekció minden egyes darabja párját ritkítóan gyönyörű, és amint arra a tárlat címe is utal, valamennyi a Zsolnay manufaktúra igazi aranykorát képviseli. Az első darabok 1870-ből, az utolsók az 1910-es évekből származnak, ezáltal három korszakot ölelnek fel: a historizmust, a millenniumot és a gyár igazi sikerét meghozó szecessziót. Gyugyi László azt is elmondta: hosszas mélyrepülés után a második világháborút követően lettek igazán keresett és nagy becsben tartott darabok a szecessziós vázák, tálak, és ezek húzták aztán magukkal a korábbi, historizáló művek értékét is.

A historizmus korszakából a Zsolnay kisasszonyok, Teréz és Júlia saját készítésű, szignált darabjaiból is láthatunk néhányat a tárlaton; ők elsősorban a magyar motívumokért feleltek, míg a nyugati stílust a fantasztikus kezű Klein Ármin munkái képviselték, aki egy személyben volt szobrász, festő és formatervező. Az 1896-os millenniumra Zsolnay Vilmos új máztechnikát fejlesztett ki – ezt a páratlan csodát hívták később eozinnak –, és erre a korszakra voltak igazán jellemzők a keleti minták is. 1900-tól Zsolnay Vilmos fia, Mihály vette át a gyár vezetését, és ő hívta Pécsre a manufaktúra ezen korszakát meghatározó szecessziós művészeket. Ez a korszak méltán kapott külön helyet a kiállításon.

Munkácsy után egy újabb magyar festőóriás, Rippl-Rónai József képeiből nyílt kiállítás Európa kulturális fővárosában augusztus legvégén, mégpedig a Krisztus-trilógia közvetlen szomszédságában, a Pécsi Galériában. Több mint félszáz képet hoztak el Kaposvárról, a Rippl-Rónai Emlékmúzeumból, közismert nevén a Róma Villából. Horváth János, a tárlat kurátora szerint Rippl-Rónai volt az a művész, aki elsőként hozott európai szellemet a hazai művészetbe. A ma Art Nouveau-nak vagy szecessziónak nevezett, akkor még név nélküli vonulathoz Párizsban csatlakozott a festő. A tárlaton külön rész foglalkozott a francia fővárosban készült munkáival. Rippl-Rónai kezdetben az éppen a szomszédban kiállított trilógia alkotójának, Munkácsynak a festményeit másolta, igazi festő-forradalmárrá csak az ezt követő években vált. Hazatérte után születtek jórészt az úgynevezett „enteriőr korszakának” képei, amelyekben a belső terek hangulatára fókuszált. Ez egy új festői program volt az addig itthon istenített Munkácsyé után, amely immár a polgárságra koncentrált. Rippl-Rónai már befutott művészként vette meg a kaposvári Róma Villát, itt lett tanítványa Martyn Ferenc, ami újabb szállal köti Pécshez a nagy festőt. Gamus Árpád szerint a tárlat legnagyobb baja az volt, hogy a pécsi Munkácsy-kiállítás árnyékába került, annak ellenére, hogy az utóbbi alkotónak nincs is pécsi kötődése.

Összművészeti program, tudományos és kulturális nap, dzsesszkoncert és időszaki kiállítás tisztelgett Martyn Ferenc (1899–1986) pécsi festőművész-szobrász képzőművészeti munkássága előtt. A rendezvény konferenciával vette kezdetét, ezen kutatók, illetve a festő-szobrásszal közvetlen kapcsolatban álló képzőművészek témába vágó előadásai hangoztak el a Művészetek és Irodalom Házában a program nyitónapján, 2010. október 14-én.

Az eredeti tervek szerint november 12-én, a valóságban azonban csak december elején (jóval lapzártánk után – A szerk.) nyílt meg Pécsen A Nyolcak Európája – A magyar avantgárd festészet születése, európai előzmények és párhuzamok centenáriumi tárlat. (A tervek szerint ez már a Papnövelde utcai, újonnan kialakított kiállítótérben nyílt volna meg, ám október elején ez még kérdéses volt.) A nyolc, Párizst megjárt festő – Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstock Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos – 1911-től nevezte magát Nyolcak csoportnak. Három budapesti tárlatuknak óriási visszhangja volt, az Európa kulturális fővárosa program keretében nyíló pécsi kiállítás ezeket próbálja meg rekonstruálni, a ma fellelhető művek legnagyobb részét, mintegy 250 eredeti művet bemutatva

„Akár a Bauhaus, akár a Nyolcak kiállítás olyan művészettörténeti feldolgozás, ami már nagyon esedékes volt, s mindkettő az EKF-nek köszönhetően jöhetett létre. A Bauhaus tekintetében nagyon fontos volt a tudatosítás is a helyi lakosokban, hiszen egy láthatatlan történelemmel senki nem foglalkozik, a bauhausosoknak pedig nincsen nyomuk a baranyai megyeszékhelyen, annak ellenére sem, hogy szinte mind Pécsről származtak el. Azt is mondhatjuk, hogy vissza kellett őket importálni, merthogy a saját történelmükre azért csak kíváncsiak az emberek” – hangsúlyozta Fabényi Júlia.

A két szakembert végül arra kértük, hogy összegezzék a MúzeumCafé számára a 2010-es év tapasztalatait, és beszéljenek arról, hogy mire számítanak 2011-ben.

A pécsi EKF-projekt kapcsán Fabényi Júlia kitért arra, hogy az értelmiségieknek együtt kellene működniük, magától ugyanis nem történik semmi. „Mindenki rettenetesen okos, mindenki tudja a tutit, de szerintem abszolút nincs kidolgozva például az egyik EKF-kulcsberuházás, a Zsolnay negyed terve. Hiába mondják, hogy kész van, nincsen kész. Csak azért, mert betelepítünk oda néhány szervezetet, intézményt? De milyen alapon? Felmérte bárki is, hogy mire lenne szükség a városban? Attól, hogy még öt múzeumot nyitunk, és aztán majd egyiket sem tudjuk fenntartani, még nem leszünk kulturális főváros. Ennek a marketingrészét is végig kellene gondolni. Az a baj, hogy a terveket nem szakemberek dolgozták ki, hanem ötletelők. A város, ezt már többször bebizonyította, nem tud felmutatni kulturális koncepció fejlesztésére képes szakembert. Ez egy szakma, hiába vállalja fel negyven ember, ha nem értenek hozzá. Ehhez szociológusokat, kultúrszociológusokat, városszociológusokat, közgazdászokat, marketingszakembereket és főleg nyugat-európai tapasztalattal rendelkezőket kellene bevonni.

Még most sincs késő – tette hozzá a szakember, aki a már említett városkoncepció és -fejlesztés keserű példájaként említi, hogy idén január és április között a legfőbb bevételi forrásuk a Vasarely udvar mellékhelyiségének használati díjából származott, mert a közelben másutt nem volt WC. – Ez egy brutális példa, de több ehhez hasonló probléma is akad ma a városban, ami nincs végiggondolva. Pedig most kellene lépni, mert most megvannak azok a meglévő lehetőségek, amiket ki lehetne használni; ahová kis pénz is elegendő lenne, de az a kicsi mindenképpen szükséges. De valakinek nyilván kézben kellene tartania mindezt, koordinálni kellene, hogy minél több látogatót tudjunk idecsábítani” – tette hozzá.

Fabényi Júlia a pozitívumok közül kiemelte, hogy jövőre még nyilván érezteti a hatását az idei EKF-év, érkeznek még majd „kukucskálók”. „Számunkra azonban nagy érvágás, hogy nincs egy nagyobb állandó kiállítóterünk, amelyben sokkal koncentráltabban össze lehetne fogni az értékeinket. Emellett jövőre olyan szinten nem lesz pénzünk, hogy a saját anyagunkat tudjuk csak majd egy kicsit variálni, tematikusan újrarendezgetni. Ez pedig már művészettörténészi munka, és más feladatot ró az emberre” – tette hozzá a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője.

Gamus Árpád a 2010-es évi látogatószámokról elmondta: Muchát mintegy 5300-an tekintették meg, Rippl-Rónaira a kiállítás feléig, azaz október elejéig négyezren voltak kíváncsiak, a Zsolnay Máskép(p)-et is több mint kétezren látták. A galériavezető kiemelte: két-három eurós belépőért a jó színvonalú magyar kiállításokat szívesen megnézik a külföldiek. Egyetlen, ám annál nagyobb problémájuk az volt, hogy az idegenvezetők sokszor csak az ő „sugallatára” vették be programajánlatukba az ő kiállításaikat – a Pécsi Galériának ugyanis egyetlen eseménye sem szerepelt az EKF művészeti programjai között. Gamusnak az idei évet illetően még egy téren támadt némi hiányérzete: „Meg kellett volna mozdítani a pécsi, a baranyai, illetve a régió szobrászait; akár mindhárom megyeszékhelyen meg lehetett volna valósítani egy-egy kültéri kiállítást” – mondta. Szerinte a kivitelezés legnagyobb hátráltatói a szűkös anyagiak voltak.

A jövőt illetően kevés konkrétummal tudott szolgálni Gamus Árpád, miután a galéria decemberben költözik a Zsolnay Kulturális Negyedbe, s nem körvonalazódott még a költségvetésük sem. Ami mégis biztosnak látszik, az – már az új helyen – Pinczehelyi Sándor képzőművész életmű-kiállítása az év végén, valamint a Magyarország uniós elnökségi ciklusához kapcsolódó igazi európai tárlat, az Atelier an der Donau nemzetközi képzőművészeti kiállítás.