Miért érdemes – netán szükséges – kutatni egy-egy régi épület történetét? – vetődhet fel a kérdés az olvasóban, aki különböző korú épületek mellett jár el naponta, esetleg egy műemlék épületben lakik vagy dolgozik. A válasz egyszerű. Ha egy épület elért már néhány évtizedes kort, akkor egyvalamiben biztosak lehetünk: fennállása során már átalakították kívül és/vagy belül. Csakhogy ezeket az átalakításokat nem mindig lehet egyszerűen észrevenni, hiszen a cél többnyire egy a régit elfedő új arculat, elrendezés kialakítása volt.

Két meghatározó szempont miatt érdemel kiemelt figyelmet egy-egy műemlék vagy helyi jelentőségű történeti épület átalakításainak sora: az egyik az eredeti alkotás vagy egy-egy értékes átépítési korszak felkutatása és megismerése, amitől a későbbi hozzátételeket meg kell különböztetni, a másik pedig az, hogy az épület történetének összessége, a tárgyi anyagból felépülő történet az épület védendő értékének szerves része. Ennek a történetnek, illetve ezeknek a periódusoknak a feltárása, megismerése révén derülhet csak ki: pontosan mi is az, amit védünk, és mivel a műemlékek, épületek a helyi, nemzeti, egyéni identitás szerves részei, e kutatások révén ezek az identitások nyernek határozottabb és pontosabb formát. A műemlékek védelme és megőrzése a többi között ezeknek a rejtett történeti értékeknek a feltételezése, míg a kutatás, feltárás a védelem és a megőrzés valódi érvényesülése, a rejtett értékek felszínre hozatala és ismertté tétele. Amikor egy közösség kinyilvánítja, hogy bizonyos épületeket, épített együtteseket történeti identitása részének tekint, akkor elsősorban – kezdetben talán megdöbbentő módon – nem akkor érvényesül ezeknek az épületeknek az értéke, ha változatlan formában láthatók és hagyományozódnak az utókorra, hanem akkor, ha egyre mélyebb feltárásuk és megismerésük, valamint alkalmanként előforduló szükségszerű változtatásuk egymásra tud támaszkodni.

A Régi Épületek Kutatóinak Egyesületét az a belátás hívta életre, hogy a hazai műemlékvédelemben napjainkban fokozott figyelmet követelnek a szilárd alapelvek – a többi között – a kutatás szerepét illetően. Amíg a műemlékek fenntartására és gondozására a szakmai tevékenységek összességét átfogó és szorosan egyesítő állami intézményrendszer szakosodott, az állami szerepvállalás révén önmagában nem volt kérdéses a műemlékek rangja, az intézményrendszer hibáival együtt is magától értetődő volt a műemlékvédelem fejlesztése, a szakmai háttér megléte.

Az állami műemńlékvédelmi intézményrendszer fokozatos széttagolódása és egyre több tevékenység lemorzsolódása után bekövetkező gazdasági visszaesés megrázó módon éppen az alapvetően logikus szükségszerűség ellentétével járt a műemlékvédelemben: a lehetőségek szűkülése nem az alapelvek megerősödését, hanem éppen a következetlenséget, a szabályok egyre gyengébb érvényesülését hozta magával. A műemlék fogalom, mint eredendően közösségi, illetve állami értékítélet, akkor tud érvényesülni, ha az állam, illetve közösség következetesen kiáll mellette.

Napjainkban a gazdasági válságjelenségek a műemlék fogalom erózióját indították el. Tere nyílt annak, hogy a műemlékvédelmet és a gazdasági fejlődést – különösen az elmúlt években – egymással szemben állóként tüntessék fel, ami a műemlékvédelem fogalmának alapvető félreértésén alapul, ami szintén az állami szerepvállalás, kiállás visszaszorulására vezethető vissza. Ez látványosan megmutatkozik az új műemléki védések számának visszaesésében, ami nemcsak nálunk, hanem más, fejlettebb országokban, így Nagy-Britanniában is feltűnően jelentkezett.

A folyamat, az állami szerepvállalás elbizonytalanodása összefügghet egy másik, a műemlék fogalmat érintő inkább pozitív változással, a faro-i egyezménnyel (Lásd: Lővei Pál: Európai örökségközösség – a demarkációs vonalról szemlélve. Műemlékvédelem 2010/2., illetve A 199. sz. Európa Tanácsi Keretegyezmény: A kulturális örökség társadalmi értékéről. Faro, 2005. X. 27. Fejérdy Tamás fordítása, uo.), amely azon a felismerésen alapul, hogy a műemlék a közösségek révén gyökerezik a jelenben. Az egyezmény a kulturális örökség fogalmát szorosabban a közösséghez kapcsolja, meghatározásában, a hozzá való viszonyulásban elismeri és támogatja a közösség, illetve közösségek és egyének akár egymástól eltérő módjait. Hibás azonban a közösségi jogot és igényt összetéveszteni a tulajdonos igényével és a gazdaság rövid távú igényeivel: amíg az állam tapintatosan vagy bizonytalanul visszavonul a kulturális örökség területéről, addig a közösség eljár a saját érdekei mentén és az örökséget „lefűrészeli” a talapzatáról, amint az a közelmúltban a Margit-szigeti szobrokkal történt.

A Régi Épületek Kutatóinak Egyesülete azzal a céllal jött létre 2007-ben, hogy elősegítse a konkrét műemlékvédelmi beavatkozásokhoz kapcsolódó helyszíni kutatás – érvényesülését a műemlékvédelemben, fórumot teremtsen a módszerek és eredmények bemutatására. Havonta egy alkalommal egy-egy kutatási beszámolót és az ehhez kapcsolódó beszélgetést tartunk a FUGA Budapesti Építészeti Központban.

A műemlékeken végzett munkák közben a kutatásnak jól meghatározható pontokon van fontos feladata, ezek a pontok és az ottani feladatok azonban a fogalomhasználatban jelenleg nincsenek elég egyértelműen megjelölve. Az első fontos kutatási feladat a védendő műemlékek kiválasztása, értékeik konkrét adatokkal, információkkal való alátámasztása. Ez az adatgyűjtés a műemlék védéséről szóló rendeletben rövid összefoglalásként jelenik meg, mögötte azonban egy teljes védési dokumentáció áll.

A meglevő műemlékek, épített értékek sorát összegyűjtő és bemutató munka a műemléki topográfia. Ebben a hozzáférhető szakirodalmi és levéltári adatok, valamint az épületek jelenkori állapotának áttekintése, esetleg részletesebb bemutatása található. A topográfiák készítése olyan szükséges alapkutatás, amely a további szakmai munka és az oktatás, ismeretterjesztés szempontjából is lényeges fontosságú. Magyarországon négy megyéről és Budapestről jelent meg 1953 és 1987 között az akkori műemlék állományt bemutató részletes topográfia. Azóta 2010-ben Székesfehérvár topográfiai kötete az egyetlen, a többi megyéről csak műemlékjegyzékek állnak rendelkezésre.

Az egyik legnagyobb feladatkör, amelynek révén a műemlékek kutatása a kutatóintézetek helyett a műemlékvédelem intézményrendszeréhez tartozik, a műemlékeken végzett beavatkozásokhoz kapcsolódó feladatellátás. Történeti épületre jó terv csak az épület alapos megismerése révén születhet, és csak az alapos megismerés teszi lehetővé a védett értékek fenntartását és a minőségi kivitelezést. Fontos lenne, hogy azokban az esetekben, amikor kellő mélységű kutatás (akár például topográfia) nem áll rendelkezésre, ott már az előkészítés kezdetén lehetőség legyen ennek pótlására, majd az előkészítés szakaszában a beavatkozás mélységének, kiterjedtségének megfelelő adatgyűjtés, a helyszíni és forráskutatás megtörténjen. Az építéstörténet elsődleges forrása a helyszíni kutatás, mely az épület dokumentálásán és értelmezésén alapul, szükség szerinti feltárásokkal kiegészülve. A falfestések feltárása az egykori dekorációkról, a falszövet és falcsatlakozások feltárása az építés és átépítések folyamatáról nyújt információt. A szakmaiság nagy akadálya, hogy a szabályozás nem segíti elő, és a pályázatok szervezésének módja nem is teszi lehetővé – nemhogy nem követeli meg – az épületek megismerésén alapuló tervezést.

Mind műszaki, mind építéstörténeti szempontból lényeges munkafázis az épületek részletes, alakhelyes felmérése, ami a tervezést éppúgy segíti, mint az épületről különböző forrásokból megszerzett ismeretek rajzi összegzését.

Míg a műszaki és térbeli információkat áttekintő módon a felmérés rögzíti, az építészeti elemek, szerkezettípusok és az ezekre vonatkozó háttér-információk rendszerezett, az épület homlokzataihoz és helyiségeihez sorolt katalógusa az értékleltár. Az épület megismerése inspirációforrás a tervezés számára, az eredmények dokumentálása közvetlenül segíti az értékek megőrzését, a terv elkészítését, és az engedélyező számára lehetővé teszi a terv értékelését. A minőségi terv az épület megismerésével és értékeivel kölcsönhatásban születik, ezzel szemben a rossz terv és a lelkiismeretlen engedélyezés a megismerés és dokumentálás mellőzésén alapul. A terv készítése közben természetesen további tisztázandó kérdések vetődnek fel, amelyekre a helyszínen célzott kutatással kereshető válasz. A kivitelezéskor a feltárt szerkezeteken minden esetben az építéstörténetre utaló nyomok sora válik láthatóvá. Ha ezek a nyomok nem dokumentálhatók a felméréseken, fotókon vagy szöveges dokumentációban, a megismerés alapvető forrásától esünk el.

Az legutóbbi előadásokon felvonultatott példák az aktuális legjelentősebb műemléki felújításokhoz kapcsolódó kutatásokat mutatták be a felújítás ezzel összefüggő minőségére is koncentrálva.
A soproni bencés templom és kolostor, a nyírbátori református templom, az egri érseki palota, a budai Víziváros épületein belül előkerült középkori maradványok, a sopronbánfalvai pálos kolostor, a szécsényi városfalak, a sümegi vár és püspöki palota, a székesfehérvári Hiemer–Font–Caraffa-háztömb felújítása során a kutatás szerencsére hangsúlyos szerephez jutott, de a legtöbb esetben egyre súlyosabb nehézségekkel szembesülnek a kutatók, elsősorban a pályázati rendszer rossz felépítése miatt. Ezzel párhuzamosan sajnos egyre általánosabb az a helyzet, amikor a kutatás lehetősége fel sem merül egy-egy felújítás kapcsán, az értékek megismerése és a tervben való érvényesülése az engedélyezés papírmunkájába fulladó hatóság, illetve a saját elképzeléseit követő tervező és tulajdonos szándékára, állhatatosságára és rátermettségére van utalva.

A műemlék fogalmának a faro-i egyezmény óta új, fontos dimenziót ad az örökségközösség definíciója. Probléma, hogy a közösség helyi szinten egy valamire nem képes: nem tudja mérvadóan hozzátenni a tudományos ismereteket és technikai tudást a kulturális örökség kiválasztásához és fenntartásához. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy fogalmi átalakulások és gazdasági bizonytalanságok idején éppen ennek az ehhez szükséges alapvető szerepvállalásnak kellene megingathatatlanul stabilnak és erősnek maradnia.