Raktár van látvány-, tanulmányi, beázó…

Körkép a 33 millió hazai műtárgy több mint 90 százalékának tárolásáról

MúzeumCafé 23.

A Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának első őreként már Xántus János azt sorolja egyik cikkében, mi minden megy tönkre a raktárában. Igaz, akkor még nem volt védekezés a múzeumok legfőbb ellenségeivel, a szerves anyagokat megtámadó rovarokkal, penésszel és gombával szemben. A világ gazdagabbik felén röntgen- és elektromágneses sugár vagy fagyasztás segíti a konzerválást, nálunk jó, ha egy raktárban a hőmérsékletet mérni lehet. Egy felmérés tragikus képet fest a 33 milliós hazai műtárgyállomány raktározási helyzetéről: számos helyen még biztonsági rácsra sem telik, a raktárak kétharmada nedves.  A legtöbb múzeum a látványraktár felé menekül kétségbeejtő helyzetéből, hiszen így kiállítóhelyet is nyer, s arra is kerül pénz, hogy a szükséges állományvédelmi munkákat elvégezzék. Más múzeumok a jóval olcsóbb, modul rendszerű raktárakra esküsznek.

 

A majd kilencszáz hazai muzeális intézményben jelenleg megközelítően 33 millió műtárgy őrzését kell megoldani. A kulturális minisztérium által 2003-ban életre hívott – Fejős Zoltánnak, a Néprajzi Múzeum főigazgatójának elnökletével működő – állományvédelmi bizottság feladata az volt, hogy felmérje a műtárgyállomány állapotát, és hosszú távú tervet dolgozzon ki a többi között a raktározás helyzetének javítására. Az általuk 2003-ban kezdett felmérésből borús kép bontakozott ki: a raktárak 96 százalékában nem volt hőmérő sem, több mint 80 százalékukban nem volt páramérő, ahol pedig volt, ott is csak minden harmadik működött. A raktárak 64 százaléka zsúfolt, csaknem 70 százalékukban volt a földön vagy a falnak támasztva valami. A tárgyak majd 60 százaléka szabadon állt, nem volt szekrényben vagy legalább letakarva. A múzeumi kiállítások, raktárak nyílászáróinak negyedét védte rács, riasztórendszer csak az épületek mintegy felében működött. Semmiféle védelemmel nem rendelkezett az intézmények tizenhét százaléka, biztonsági őrség az intézmények három százalékában volt. A raktárak 72 százalékának falazata nedves, 96 százalékában nem volt megoldott a nyílászárók szigetelése. A vizsgált raktárak legalább 70 százalékában egyáltalán nem volt fűtés, egyesekben télen –7 fokot mértek, de volt olyan is amelyben nyáron +41 fokot.

Az okok ismertek: rossz finanszírozás, jobbára régi és más célokra emelt épületállomány, évtizedek óta elmaradó rekonstrukciók, szakemberhiány és az a kiállításcentrikus szemlélet, amely az egyedi restaurálást részesíti előnyben, holott a műtárgyállomány egészének megfelelő védelmét csak átfogó, lépésenként felépített és szakmailag koordinált, hosszú távra biztosított program segítségével lehet biztosítani – állapítja meg Fejős tanulmánya. A Múzeumi állományvédelmi program 15 pontban sorolta fel az akciótervet. Az állapotfelmérés után naprakész adatbázis létrehozását, időnkénti ellenőrzést terveztek. A múzeumok pályázhattak mérőműszerekre: 240 hőmérsékletet és páratartalmat mérő termo-hygrométert szereltek be, és több mint 120 digitális mérőműszert, szárító, illetve légnedvesítő gépeket vásároltak. Lehetett pályázni biztonsági védelemre, a múzeumi fotóállomány védelmére, raktárszigetelésre, -építésre, tárolórendszerekre, csomagolóanyagok beszerzésére, képzésre. Felvetették egy központi raktárbázis felépítését is, bár ez a tervezésig sem jutott el. Hét megjelent kötettel azonban megteremtették az állományvédelem magyar nyelvű szakirodalmát, és üzemel a www.allomanyvedelem.hu honlap is. Fábián Mária, a program egyik koordinátora szerint azonban még fontosabb a szemléletformálás: „A hőmérők kihelyezése és leolvasása a raktárakban nem pénz kérdése” – hangsúlyozza. Beigazolódott az is, hogy a Néprajzi Múzeumban alkalmazott könnyűszerkezetes, pormentes raktármodulok kialakítása megfelelő módszer a műtárgytárolásra alkalmatlan terek ilyen célú felhasználására. Nem kell az egész pincét vagy padlást felújítani, légkondicionálni, hanem a meglévő térbe beépítenek egy könnyűszerkezetű, tőzeggyapottal szigetelt blokkot, amelyen belül biztosítható a hőmérséklet és a páratartalom szabályozása, a megfelelő tűzvédelem. Ez a tárolás rendkívül helytakarékos és költséghatékony. A Néprajzi Múzeum tetőterében 2004 és 2009 között 23 millió forintból négy darab, összesen 260 négyzetméternyi modul rendszerű raktár épült, ezekben az Afrika-, a Gazdálkodás-, a Technológia- és a Rítusgyűjteményt tudták elhelyezni. Az állományvédelmi program keretében a hadtörténeti múzeumban, a hajdúszoboszlói Bocskai István Múzeumban, a mátészalkai Szatmár Múzeumban, a balassagyarmati Palóc Múzeumban és a csongrádi Tari László Múzeumban épültek hasonló raktárak.

A Múzeumi állományvédelmi program két lépcsőben, 2003 és 2006, majd 2007 és 2010 között valósult meg. Fabián Mária elmondta: mintegy 450 millió forintot költött állományvédelemre – így közvetlenül raktározásra is – az állam. Arról még nem kaptunk konkrét számokat, mennyivel javult a helyzet, az újabb raktárfelmérés kiértékelése ugyanis csak júniusra várható – mondta Fejős Zoltán. A program hivatalosan nem állt le ugyan, de az utóbbi két évben támogatásra nincs keret, csak szakértői munkára, továbbképzésekre, kiadványokra – hangsúlyozta az elnök, keserűen téve hozzá, sajnos ez a program nem bír olyan piárral, mint egyes sztárkiállítások. Pedig feltétlenül folytatni kellene a muzeológiai alapfeladatokra irányuló folyamatot, hiszen az önkormányzati intézmények zöme szinte csak ebből a forrásból tudott állományvédelmi eszközöket beszerezni, raktárhelyzetén javítani.

Múzeumaink gyűjteményének öt-hét százaléka látható az állandó és időszakos kiállításokon, tehát nem mindegy, milyen körülmények között várja az eljövendő korokat kulturális örökségünknek nagyobb része. Hiszen a kánonok gyakran változnak, bizonyára eljön az idő, amikor az évszázadokig raktárban porosodó kincsek kiállítások sztárjai lesznek. Olyan állapotban kell megőrizni őket, hogy a jövő is feltehesse számukra majd a maga kérdéseit. Ki gondolta volna például még pár évtizede, hogy egyszer múzeumi raktárakban őrzött csontanyagokból akarunk DNS-mintát venni.

Mint kiderült, a legtöbb múzeum számára csak vágyálom a klimatizálás, ám ahol van, ott az üzemeltetése jelent gondot. Egyébként is változóban vannak a trendek. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyre inkább követelménnyé váló energiatakarékosság szellemében érdemes átgondolni, hogy minden tárgy esetében megköveteljük-e a ma sztenderdnek számító 19-20 fokos hőmérsékletet és a 40-50 százalékos páratartalmat. Rezi Kató Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese arról a tapasztalatáról számol be, hogy amikor az évtizedekig szélsőséges hőmérsékleti viszonyok, 10 és 35 fok között tárolt műtárgyak légkondicionált raktárba kerültek, hirtelen romlani kezdett az állaguk. A legfontosabb tehát a nagyon hosszú átmenet biztosítása. Nem mindegy az sem, milyen levegőt szív be a légkondicionáló. A Nemzeti Múzeumban azt tapasztalták, hogy speciális szűrők nélkül károsodtak a műtárgyak a légkondicionált terekben.

A raktárak telítődésével együtt született a felismerés: a mérhetetlen mennyiségű anyagot valamilyen módon megmutathatóvá kellene tenni a nagyközönség számára. Így jöttek létre a látványraktárak és a komolyabb látogatói segédlettel ellátott tanulmányi tárak, amelyek bekerültek az uniós fejlesztésekbe is; a TIOP–1.2.2 pályázatok a Múzeumok iskolabarát fejlesztése címet kapták, s ezek B komponense a tanulmányi raktár és látványtár kialakítását célozta. Összesen 890 millió forint értékben épültek eddig ilyenek országszerte.

A Szentendrei Szabadtéri Múzeumban az ezredfordulón megnyílt volt az első, s máig ez a legnagyobb, leglátogatottabb és leginkább példaértékű ebben a műfajban. Cseri Miklós főigazgató azzal kezdi: „Világos volt számomra, hogy hosszú ideig nem lesz olyan kormány, amelyet meg lehet győzni arról, hogy több milliárdot adjon pusztán raktárfejlesztésre. A politika nem nagyon szereti az efféle kevéssé látványos, az újságokban legfeljebb mínuszos hírként bekerülő dolgokat” – mondja a kommunikáció terén is jól boldoguló főigazgató. Tehát ha raktárra kérünk, valami mást is kell ígérnünk – teszi hozzá. A megoldást New Yorkban, a Metropolitan Museum of Art hatszáz négyzetméteres látványraktárának vákuumozott, légkondicionált vitrinjei között sétálva lelte meg. Éppen ekkor építették a Skanzen új, 7800 négyzetméteres fogadóépületét, amelyben irodák, raktárak is helyet kaptak. Csak néhány százmillió forint kellett hozzá, hogy a 2800 négyzetméteres raktárat úgy alakítsák ki, hogy az ne csak a műtárgyvédelmi előírásoknak feleljen meg, hanem a látogatókat is be lehessen oda engedni. Jó volt éppen a csillagok állása: Cseri Miklós felhívta az akkori kulturális minisztert, Görgey Gábort, és egy telefonbeszélgetés alatt meggyőzte a tervről. Raktárból így lett látványraktár. A konkrét megvalósításhoz a példát a bécsi Hofmobiliendepottól lesték el: ez az uralkodócsalád bútorraktára volt, innen szállították a család tartózkodása szerint a különböző rezidenciákba a bútorokat. Az osztrákok eredeti raktár formájában őrizték meg és nyitották meg a közönség előtt.

Számos probléma adódott azonban abból, hogyan lehet azonos térben elhelyezni a különböző méretű és tárolási igényű tárgyakat, hogyan lehet egyszerre biztosítani a látogató számára a tárgyközeli élményt, és hogyan lehet érvényesíteni a műtárgyvédelmi szempontokat. A kisebb tárgyak vitrinekben vannak, a nagyobbakat – ágyakat, padokat, szuszékokat – pedig a Hofmobiliendepot mintájára a közlekedőfolyosókon, mobil tartókon helyezték el. „Így sikerül elérni azt a bennfentesség-érzést, amit egy raktártól leginkább elvár a látogató, hogy közel is mehet, meg is érintheti a tárgyakat” – mondja a főigazgató. A sok tárgy sok magyarázatot is igényelne, de nem akarták, hogy a feliratok eltakarják a fő látványt: ebben az IKEA áruházak rendszere nyújtott segítséget. Minden tárgy mellé leltári szám került, amelyeket a kihelyezett ceruzák és jegyzettömbök segítségével feljegyezhet a látogató, és a számítógépes terminálokba begépelve megtalálja a tárgy teljes leírását, fotókkal, pontos névvel, kormeghatározással, eligazítást kapva a stílus, rendeltetés és származási hely tekintetében is. Majdnem 90 ezer tárgy van a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, ennek mintegy a harmada a kiállításokon látható, 11 ezer van jelenleg a kétszer ekkora kapacitású látványtárban.

Cseri Miklós szerint a látványraktárak, tanulmányi tárak segítségével Münchhausen báró módjára a saját hajánál fogva húzhatja ki magát a mocsárból a muzeológia. Hiszen nemcsak raktárt és kiállítóteret kap így egyszerre, hanem lehetőséget vagy inkább parancsoló szükséget is olyan feladatok elvégzésére, amelyekkel a legtöbb intézmény bizony sokéves restanciában van. Amíg a raktárban porosodnak a tárgyak, csak a muzeológus tesz fel kérdéseket, ám ha a látogatókat beengedjük, már nem halasztható tovább a restaurálás, a konzerválás, a feldolgozás sem – mondja a főigazgató.

Amikor belépünk a látványraktárba, rögvest egy Nepomuki Szent János-szobor néz velünk szembe, amelyről a főigazgatónak a jövő problémái jutnak eszébe. A szobor ismerős lehet a tájékozott néző számára, hiszen másolatát láthatta a Kisalföld tájegységben. Ha befejezik a raktárakban lévő tárgyak feldolgozását, restaurálását, a következő lépés az lesz, hogy az eddig szabadon álló tárgyakat egy idő után a savas eső, a szmog és más ártalmak elől be kell majd ide menekíteni.

Az egyik legmostohább sorsú közgyűjteményünk az Országos Műszaki Múzeum, amelyen az sem sokat segített, hogy 2009-től összevonták a Közlekedési Múzeummal. Kormányok jönnek-mennek, ám mindeddig nem sikerült meggyőzni a politikát, hogy szabadítsák ki a raktárból a tudományos múzeumot. 1965-ben kapott az intézmény egy raktárnak, irodáknak, műhelyeknek helyet adó épületet a Karolina utcában, 1983-ban pedig egy háromszintes, 4400 négyzetméteres raktárépületet. 2004–2005 fordulóján azonban betelt az összes rendelkezésre álló hely. Olyan zsúfoltság uralkodott, hogy az alapvető rendezési tevékenység is ellehetetlenült – mondja Kócziánné Szentpéteri Erzsébet, a múzeum nemrég leköszönt főigazgatója. A 22 ezer műtárgyból álló gyűjteményt úgy kellett tehát átrendezni, hogy áttekinthető legyen, némi hely is felszabaduljon, sőt egy része látogathatóvá is váljon. Nem csoda, hogy a 2006-ban megnyílt tanulmánytár kompromisszumos megoldás lett. A százmillió forintos beruházásban megújult az a több mint ezer négyzetméteres raktárrész, amelyben megvalósult a tanulmánytár.

A Kaposvár utcai épület valóban kezdett egy múzeumra hasonlítani: közforgalmi terek épültek, tájékoztatópult, mellékhelyiségek, ruhatár, mozgássérültlift. Húszmillió forintból épültek az üveges tárlók, amelyekben tematikus egységekként a múzeum gyűjteményének teljes keresztmetszetét sikerült bemutatni. Kiszabadították a teremnyi méretű Ural II számítógépet, a kémiai részleget pedig egy laboratórium formájában, enteriőrszerűen mutatták be.

A múzeum vezetői és dolgozói nagy lelkesedéssel láttak hozzá a tanulmánytár beüzemeléséhez. Programokat szerveztek a Múzeumok Éjszakáin, minden hónap egyik szombatján pedig tematikus napokat tartottak, megkeresték a környékbeli iskolákat, sőt szórólapokat is dobáltak be a kerületi postaládákba, hogy mindenki értesüljön róla, új múzeum nyílt Kelenföldön. Ám Kócziánné nem szépíti a kudarcot sem: a tradicionális múzeumi negyedtől ennyire kieső helyszínen, nagy kiállítások, jelentős marketinggel övezett programok, attrakciók nélkül nem lehet bevezetni egy valójában új múzeumot. A látogatottság csökkent, először csak télire zártak be, idéntől pedig már csak bejelentésre fogadnak látogatókat. A volt igazgató azt mondja, a tanulmánytár segített a raktározási gondokon, és sikerült átláthatóvá tenni a gyűjteményt, ám kijelenthetjük, hogy önmagában egy tanulmány- vagy látványtár nem képes pótolni a hagyományos módon működő múzeumot. A többi példából is az világlik ki, hogy az egyébként is köztudatban lévő, dinamikus múzeumok látványtárai lettek sikeresek, önmagában egy látványraktár nem képes jelentős látogatói forgalmat generálni.

A hányatott sorsú Postamúzeum – a Műszaki Múzeumhoz hasonlóan – sokáig szintén csak raktárakban létezett. De amikor végre 1972-ben megnyílt az Andrássy úti Saxlehner-palota első emeletének reprezentatív teremsorában a múzeum állandó kiállítása (lásd: MúzeumCafé 20. – A szerk.), akkor sem tudták kiállítani gyűjteményük teljes keresztmetszetét. Ezért országszerte filiálékat nyitottak: a legelső, a balatonszemesi járműraktárból kialakított múzeum a budapesti anyamúzeum kiállítását is megelőzte. A Közlekedési Múzeummal egyesült Műszaki Múzeum is leginkább filiáléival tudhat láthatóvá válni.

Raktározás szempontjából az egyik legégetőbb problémát a régészeti anyag kezelése veti fel. Miután a régészeti örökséget károsítható földmunkával járó beruházások esetében kötelező elvégezni a leletmentő ásatást, ládaszám ömlik a múzeumokba az anyag. Az elmúlt húsz évben feltárt leletek mennyiségéről nemhogy pontos adatok, de még megbízható becslések sincsenek. Azt sem tudjuk, hány ásatás folyik éppen, mennyi lelet került elő eddig. Raczky Pál, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetének vezetője tízmillióra teszi csupán az edénytöredékeket. A legtöbb régész, múzeumi vezető elismeri, nincs megnyugtatóan megoldva ennek a hatalmas anyagnak a kezelése. Bár virágzik a leletmentő ásatások biznisze, ám az üzlet a terepi munka és az elsődleges feldolgozás, hiszen ezt az összeget kifizeti a beruházó. A leletek azonban már nem ennyire kapósak. Egy sokáig megoldatlan jogi probléma miatt a megyei múzeumok korábban nem is fordíthattak az állam által finanszírozott feltárások esetében raktárépítésre. Az új örökségvédelmi törvény azonban tíz százalékot biztosít a leletek raktározására. De ez csupán egyszeri megváltásra elég. Raktárépítésre vagy inkább -bővítésre. „De vajon ki fedezi az évek, évtizedek során felmerülő költségeket?” – teszi fel a kérdést a professzor. Elengedhetetlen volna az állam segítsége. Ráadásul így, tulajdonosként, megalkothatná a minden múzeumra érvényes restaurálási, feldolgozási, raktározási sztenderdeket. Ezáltal egységesen lehetne kezelni a nemzeti örökség részét képző régészeti kincset. Jelenleg azonban nincs a múzeumoknak pontos vagyonleltáruk, nem kompatibilisek az adatbázisok. Kérdéses, hogy a raktárba fizikailag bekerülő leletek mennyire kereshetők ki most, és évek múlva, a fizikai feldolgozással mennyiben jár párhuzamosan a virtuális feldolgozás? A rövid életű és sokat támadott állami ásató cég, a KÖSZ sem tudta megoldani ezeket a kérdéseket. Akkor azt tervezték, hogy regionális raktárbázisokat hoznak létre. Ebből egy valósult meg, a budapesti Daróczi utcai, 20 ezer négyzetméteres grandiózus nagyságú raktár, amely a KÖSZ megszűntével a Nemzeti Múzeumhoz került. Rezi Kató Gábor szerint kétségtelenül olcsóbb volna, ha létrejönne néhány központi régészeti raktár, ám ennek ellene szól, hogy a koncentrált anyag katasztrófák esetén sérülékeny, illetve hogy több megyei múzeum megoldotta már a raktározást.

A legnagyobb probléma szakértők szerint az, hogy a régészeti leleteket ma is műtárgynak tekintik. Elvileg azonos tehát a besorolása a szegvár-tűzkövesi idolszobornak és egy formátlan, díszítetlen cseréptöredéknek. A megoldás az volna – Raczky és Rezi Kató szerint is –, ha a múzeumok a leletek egy részét leselejtezhetnék. Ez nem járna megsemmisítéssel, hiszen lehet, hogy eljön egy olyan kor, amikor a ma értéktelennek tűnő kerámiatöredékekkel is tudnak mit kezdeni a tudósok. De ma ezeknek kár foglalniuk az értékes raktárnégyzetmétereket, acélhordókba összegyűjtve, gondosan felcímkézve akár vissza is temethetnék a föld alá.

Eldöntetlen kérdés mindmáig, hogy az célszerűbb-e, ha egyben tartják egy-egy lelőhely anyagát, vagy szétbontják a csontanyagot, kerámiát, fémeket… Műtárgyvédelmi szempontból ez utóbbi volna a jobb megoldás – mondja Rezi Kató Gábor –, hiszen mindegyik tárgycsoportnak más-más körülmények szükségesek. Ám nem tudunk olyan múzeumról, amely a régészeti anyagot teljes egészében külön válogatva tárolná. Talán egyetlen kivétel a csontanyag kezelése, ezt számos múzeum külön kezeli, vagy legalábbis kezelné.

Kevés megyei múzeum tudott lépést tartani az ilyen nagyságrendű leletanyaggal. Van azonban néhány pozitív példa. Az ország legnagyobb és legkorszerűbb raktárbázisát a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága birtokolja. Jó volna, ha azt mondhatnánk, hogy előrelátó tervezésnek köszönheti a múzeum a négyezer négyzetméteres Restaurátor és Raktárközpontot, de de ezt nem tehetjük, hiszen annak létrejöttében inkább a véletlen játszott szerepet, mintsem a gondos tervezés. A Móra Ferenc Múzeum kínzó raktárgondjait enyhítendő a kilencvenes évek közepén megkapta a Szeged határában, Algyőn található Mol-telep egy részét. Az egykori bányászlakások mintegy ezer négyzetméteres beton barakképülete bár nem volt fűthető, és meglehetősen nedvesedett is, mégis több volt a semminél. Aztán a Szegedtől különváló Algyőnek a területtel más tervei voltak, lebontották az épületeket. A mú-zeumot a város szívében egy egykori textilgyár négyemeletes épületével kárpótolták. A 2007-re több tízmillió forintért raktárrá alakított épület azután az Árkád üzletközpontnak lett útban. A német befektető korrektnek bizonyult, s teljesítette az intézmény feltételeit. Zombori István merhetett nagyot álmodni, talán a legnagyobbat a múzeumigazgatók közül. Azt kérte, az új raktárbázis logisztikai okokból ne legyen messzebb, mint 2,5 kilométer, a környezeti ártalmak miatt ne legyen közvetlenül főút mellett, viszont mégis könnyű legyen megközelíteni. Legalább négyezer hasznos négyzetméterrel bírjon az épület, s kétszer ekkora telken álljon, hogy legyen mód a bővítésére, illetve szabadtéri raktárnak is maradjon hely. S láss csodát, 2009 nyarán letették az alapkövét az autópálya Budapest felőli bevezető szakasza mellett egy 11,5 ezer négyzetméteres telken fekvő kétemeletes, kétezer négyzetméteres alapterületű épületnek, amelynek összköltsége 910 millió forintra rúgott. S ami még nagyobb csoda Magyar-országon: az év végére be is költözhetett a múzeum.

Zombori István elmondta, közép-európai viszonylatban is ritkaságszámba megy a hasonló zöldmezős beruházás, így igyekeztek mindenre gondolni. A lehető legkevesebb ablakot kapta az egyterű raktárépület, csak gipszkarton falak választják el egymástól a gyűjteményeket, így bármikor lehetőség van átrendezni a tárakat. A 4,5 méteres belmagasságban a legmagasabb tárgyak, például a néprajzi gyűjtemény lovas kocsijai is gond nélkül elférnek. A teherlift a legsúlyosabb tárgyakat is tudja szállítani, az emelő hátfalu teherautónak elég betolatni az erre a célra kialakított kamionbejáróhoz, a lerakodás már a raktár terében történik, ami biztonsági és műtárgyvédelmi szempontból is fontos. Az anyag egy részét gördülő polcokon helyezték el, ami azt jelenti, hogy a polcok szorosan egymás mellé tolhatók, s egy hidraulika segítségével mozgathatók, így nincs szükség minden polc között közlekedési folyosóra. Az egyes gyűjteményekhez kutatószobák, restaurátorműhelyek is csatlakoznak. Minden bekerülő tárgy az előkészítőbe kerül, ahol megvizsgálják, szükség van-e restaurálására, nem hurcol-e be olyan fertőzést vagy élősködőket, amelyek elszaporodva károkat okozhatnak a gyűjteményben. Arra is gondoltak, hogy a földszintre helyezzék a régészeti és a természettudományi raktárat, hiszen a feltárások során előkerült, majd bezsákolt cseréptöredékek irdatlan súllyal terhelnék a födémeket. Zombori István azt is elmondta, rövid távon a raktár elégséges a múzeum számára, kivételt képez azonban a régészeti raktár. Zombori úgy kalkulál, az ásatási pénzek raktározásra fordítható összegéből sikerül megvalósítani a bővítést.

Az új raktárépület visszahat a múzeumra is, hiszen kiürültek a néprajzi és a természettudományi raktárak a Móra Ferenc Múzeum főépületében. Az így nyert 320 négyzetméternyi területen látványraktárat rendeznek be, a pályázati forrásból megvalósuló 55 millió forintos beruházás munkálatai mostanában kezdődtek, az átadás az év végére várható.

Győrben kulturális közraktárat hoztak létre egy volt szovjet laktanya legénységi épületében. A földszinten kapott helyet a megyei könyvtár és a levéltár gyűjteménye, míg az első emeletet és a padlást a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága kapta meg. Perger Gyula megyei múzeumigazgató a raktár előnyeit sorolja: szabályozható a páratartalom, fűthető az épület. Ugyanakkor nincs légkondicionálás, és nem volt lehetőség a legkedvezőbb, egyterű kialakításra sem. Az elmúlt két évben kiderült, kicsi is a raktár, amire a tetőtér beépítése után egy újabb laktanyaépület átvétele lehet az orvosság. A raktár Győr sűrűn lakott részén fekszik, így adódik, hogy közművelődési, múzeumi funkciót is ellásson. A néprajzi anyagot és a céhes gyűjtemény látványosabb részét – textileket, kerámiákat – máris úgy helyezték el, hogy ha nem is hivatalosan, de valójában látványraktárként funkcionál. Azt tervezik, hogy egy válogatott régészeti anyagot is ilyen módon állítanak ki.

Hasonló a helyzet Pest megyében is: a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága sem zöldmezős beruházással, hanem három nagy raktárral igyekszik megoldani a gondokat. Elsősorban itt is a régészeti anyag elhelyezése jelent problémát. Régebben családi házakat vásároltak, béreltek, amelyekben olykor rettenetes körülmények között őrizték a leletanyagot, a Castrumban pedig barakkokban – mondja Kálnoki-Gyöngyössy Márton, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának megyei igazgatója. Ezek helyett két bázist hoztak létre, a déli területek anyaga Ceglédre került, még Simon László igazgatása alatt. Az akkor 200 millió forintból épült raktár azóta megtelt, de fejleszthető. Kálnoki-Gyöngyössy idejében pedig újabb épülettel gazdagodtak Gödöllőn. Az átadás márciusban volt. Itt is kompromisszumokat kellett kötni: csakúgy, mint Győrben, meg kellett tartani az épület ablakkiosztását, belső tereit. Az egykori vértranszfúziós intézet a hatvanas évektől épült, majd hosszú ideig üresen álló épületét 2007-ben kapta meg a múzeum, s a következő évben megindult az építkezés. Az 1450 négyzetméteres épület nem csupán raktárcélokat szolgál, kisebb laboratóriumokat, például egy archeobotanikait is építenek majd. Emellett vendégszobákat, műhelyeket, irodákat is kialakítottak, sőt a megye legjelentősebb archeológiai leleteit összegyűjtve látványraktárat is létrehoztak, de lesz konferenciaterem, gyerekfoglalkoztató, sőt az udvaron játszótér is. Így valójában Gödöllő egy új (régészeti) múzeummal gazdagodik a raktárbázis által. Az épület raktározási és közforgalmú tereit a legszigorúbb biztonsági előírásoknak megfelelően különítik el egymástól. A költségeket úgy is megpróbálják csökkenteni, hogy a múzeum műtárgyszállító cége, a Museum Complex is itt székel, s bérleti díjat fizet: az irodák, műhelyek mellett nemrég adták át az átalakított biztonsági műtárgyraktárat, amely a világ legszigorúbb múzeumainak és biztosítóinak elvárásait is teljesíti a speciális nyílászárókkal, kamera és riasztórendszerrel, tűz-, füst-, nyitás-, törés- és mozgásérzékelőkkel, infrakapukkal és az állandó hőmérsékletet és páratartalmat biztosító, szűrőrendszerrel is ellátott berendezésekkel.

Facsády Annamária igazgatóhelyettes szerint az Aquincumi Múzeum a szerencsésebbek közé tartozik: több ütemben fejlesztették az utóbbi években. A romterület déli részén 2000-ben új iroda és raktár épült, 2006-ban pedig kiállítási célra az Elmű egykori áramátalakító épületét is megkapták, ám ezek a fejlesztések túlságosan esetlegesek és befejezetlenek maradtak ahhoz, hogy valódi orvosságot jelentsenek a raktárgondokra. Az anyag pedig növekszik, hiszen ide kerülnek a Budapest területén feltárt római és őskori régészeti emlékek. A 2000-ben Rajk László által tervezett új épületben 1056 négyzetméteres fűthetetlen raktár létesült, itt helyezték el a kerámiákat, fémeket, üvegeket. A közvetlenül az ásatásokról beérkező, mosatlan régészeti anyagot pedig a gázgyári Óraházban tartják.

A siralmas állapotban lévő műemléképület éppen csak fedelet jelent, befúj a szél, berepülnek a madarak, fóliákkal takarják le az anyagot, hogy megóvják a madárpiszoktól. Ennél is kínosabb a romterületen álló, kétszáz négyzetméteres faház, amelyben a kő- és téglaanyag áll. Minden évben nekifutnak a lebontásának, de nem tudják hova tenni az ott őrzött római emlékeket. A kőtárakkal is két gond van. Bár fedettek, de sajnos a hideg és a szmog évről évre károsítja az anyagot, a másik baj az, hogy kicsik, a gyűjtemény fele kívül reked. Bár a 2008-ban megnyílt új épület egyik állandó kiállítását Látványtárnak hívják, de nincs igazán köze a látvány- vagy a tanulmányi raktárakhoz. Inkább egy olyan kiállításról van szó, amelyben a szokásos tárlatokhoz képest zsúfoltan állnak a tárgyak. A belépő valóban úgy érezheti magát, mintha egy raktárban lenne. Erre erősít rá a múzeum azzal, hogy leltárkönyvből tájékozódhat a néző, a műtárgyakról pedig lefóliázott „raktárcédulák” segítségével lehet többet megtudni. „Ettől azonban ez még egy kiállítás. A tárgyaknak megvan a helyük a raktárban is, így semmit sem enyhített a raktározási gondokon” – mondja Facsády Annamária. Ő amúgy is a szkeptikusok táborát erősíti a látványraktárakkal kapcsolatban: szerinte ezek nem pótolhatják a határozott koncepcióval rendelkező kiállításokat.

A Szépművészeti Múzeum 17 raktárral rendelkezik, köztük van garzonlakás méretű és több száz négyzetméteres csarnok is, összesen háromezer négyzetméteren. A zöme nem légkondicionált, ahogyan a kiállítóterek sem. A legkényesebb, fa alapú műtárgyanyagot azonban légkondicionált raktárban helyezték el. Baán László főigazgató elmondja: a Szépművészeti rekonstrukciójának következő, 15 milliárd forintra becsülhető két befejező ütemének kiemelt feladata éppen a raktárgond és a klimatizálás megoldása lesz. A tervek szerint a múzeum mellett, a föld alatt létrejön majd egy 1500 négyzetméteres korszerű műtárgyraktár. Baán bízik abban is, hogy a nemrég meghirdetett Andrássy-negyed valóban realitás lesz, s néhány száz méterre a Szépművészeti főépületétől valóban felépül majd egy új múzeumépület, amelyben, egy Új Képtárban – újraegyesítve a Szépművészeti külföldi és a Nemzeti Galéria magyar anyagát – a bemutatóterek mellett raktárak és műhelyek is teret kapnának.

A legkülönösebb múzeumi raktár ma kétségtelenül a Szépművészeti Román Csarnoka. Az egyik felében szinte megközelíthetetlenül összezsúfolva a gipszgyűjtemény monumentális darabjai állnak – Donatello Gattamelata lovasszobrát és a sienai Batistero keresztelőkútját ismerem fel a nagy összevisszaságban és a gyér világításban – a másik felében pedig többemeletes Dexion-Salgó állványrendszer. Amíg a Barokk, Reneszánsz, Ión, Pergamon Csarnokokat felújították, és új funkciót kaptak az évek során, a Román sorsa nem alakult ilyen szerencsésen. A padlótól a mennyezetig itt minden négyzetcentimétert freskó borít. Ám az évtizedek erősen megviselték azokat, tenyérnyi felületeken hullik a vakolat, a gipszeken áll a por. Mindez nem tesz jót sem a gipszeknek, sem a csarnokba az 1983-as betörés után ideiglenesen beköltözött Régi Képtár tanulmányi raktárában őrzött képeknek, amelyek a háromszintes acélketrecben függnek. Igaz, ennek előtte volt csak igazán sanyarú a sorsuk: a második emeleti raktárban nyáron olyan meleg volt, hogy délutánonként bejelzett a tűzriasztó, télen pedig befagyott a víz a párologtatóban – idézi fel emlékeit kísérőnk, Balogh Ilona, a Régi Képtár művészettörténésze. Bár csak öt évre szánták, az építmény máig áll. Tetejét sárga műanyag hullámpala fedi, ez legalább megvédi a műtárgyakat a lehulló vakolattól, a beázástól.

A Szépművészeti egyes képzőművészeti korszakokról elnevezett, hatalmas belmagasságú, díszes csarnokai azért épültek, hogy itt mutassák be a szobormásolat-gyűjteményt. Számos jelentős múzeumnak volt hasonló kollekciója. Ma már azonban külön múzeumokba vagy leginkább raktárakba szorult a gipszanyag. Baán László főigazgató szerint a gipszeknek nincs helyük a mai Szépművészeti Múzeum állandó kiállításában, legfeljebb jelzésértékkel, ám az egykori, mára szétszóródott gyűjtemény újraegyesített bemutatása mégis fontos pedagógiai és közművelődési céllal bírna. Véleménye szerint egy vidéki város ma már használaton kívüli, erre a célra felújított ipari, gyári épülete lenne a leginkább alkalmas bemutatási helyszín.

A Régi Képtár másik raktára sokkal kedvezőbb képet mutat. A kilencvenes évek elején zajlott rekonstrukció során épült négyszáz négyzetméteres, légkondicionált, állandó páratartalmat biztosító raktárban vasrácsokra függesztve őrzik a legkényesebb, fatáblára festett alkotásokat. A legjobb az lenne, ha mint a Prado raktárában, ezek a rácsok mobilak volnának, és pormentes tárlóba lehetne betolni őket – mondja Balogh Ilona, jelezve, hogy azért messze vagyunk még a világszínvonaltól. A raktár azonban képes hozni a nemzetközi sztenderdeket: a 19-20 fokos állandó hőmérsékletet és a 40-50 százalék közötti páratartalmat. A legnagyobb veszélyt a hirtelen változás jelenti: a fatáblák vetemedhetnek, az illesztéseknél lepattoghat a festék. Hiába jó a raktár, ha egy képet felvisznek a nyáron harmincfokos kiállítótérbe, károsodhat. A legérzékenyebbeket ezért a keretbe épített klímabokszokban helyezik el. A látogató sok esetben nem is veszi észre, hogy nem csupán üveg van a kép előtt.

Hiába kínlódik a Szépművészeti maga is súlyos raktárgondokkal, mégis lehetőséget biztosít azoknak a gyűjtőknek, akiknek védett műalkotás van a birtokukban, hogy időlegesen nála helyezzék el azokat. De más módon is kerültek műtárgyak a raktárba. Egy polcon letakart ikonokat látunk. Balogh Ilona elárulja: a rendőrség szállította be azokat, egy baleset során hullottak ki a csempészett műtárgyak egy külföldi rendszámú kamionból. Most itt parkolnak, amíg tart a nyomozás. Különleges a grafikai raktár is, amely valójában kiállítótér is egyben. A századfordulón készült bútorzatot úgy tervezték, hogy azok alsó része a rajzok őrzésére épült szekrény, a felső részük pedig speciális vitrin.

Éppen akkor érkeztünk a Magyar Nemzeti Múzeumba Rezi Kató Gábor főigazgató-helyetteshez, hogy a raktárkérdésről faggassuk, amikor a daruk teherautókra emelték az évtizede a Múzeumkertben álló római és középkori kőanyag darabjait, amelyek a rekonstrukció előtt a földszinti folyosókon voltak kiállítva. Bár néhányunknak talán hiányzik az ódon múzeumi hangulat, de a helyükön kialakított új közönségforgalmi terek nélkül aligha működhetne ma már a Nemzeti. A védett folyosókról az ezredforduló után a kert fái alá szorult ki raklapokra halmozva a több tucat köbméternyi anyag: sírkövek, oltárkövek, fragmentumok, amelyeket a fagyok és a szmog elől semmi, az esőtől és rongálásoktól pedig csupán ponyva védett. A köveket a KÖSZ-től örökölt Daróczi utcai raktárba szállították. Itt legalább a szakemberek láthatják őket. Ám a raktárgondokat ez az objektum sem tudja egy csapásra megoldani. Rezi Kató Gábor szerint ugyanis jelenleg csak tíz százaléka használható, s elsősorban a régészeti anyag számára megfelelő. Terveik szerint raktár- és restaurációs bázis jön létre a kelenföldi épületben, a meglévők mellé új laborokat építenek, és ide költöztetik a restauráló részleget is.

A kilencvenes években zajlott rekonstrukció során keletkeztek ugyan új raktárak a főépületben is, mint a harmadik emeleti régészeti tömörraktár, ám a felújítás végére az derült ki, hogy ezek máris megteltek. A múzeumon belül mintegy 3500 négyzetméternyi raktár található, ennek egyharmadát a felújítási munkálatok közben légkondicionálttá alakították. Körülbelül ugyanekkora területű külső raktára is van az intézménynek, a Daróczi utcait nem számítva. A tervezett bővítéstől is vár az intézmény új raktárakat, ezek elsősorban logisztikai terek volnának. A Nemzeti Múzeum jelentős bútoranyagot is birtokol. Számos intézményben a bútoranyag elhelyezésének gondjait úgy enyhítik, hogy egy részüket kihelyezik a munkaszobákba. Így tesz a PIM is. Rezi Kató Gábor szerint két álláspont létezik ezzel kapcsolatban. Van olyan restaurátori álláspont, amely szerint jót tesz a bútornak a használat, a másik raktárba vagy kiállítótérbe vinné mindegyiket. A Nemzeti Múzeum ma már ez utóbbi állásponton van.

A háború alatt rommá lőtt Budavári Palotát a hatvanas évek újjáépítése során annak tudatában, hogy múzeumi funkciót kap, teljesen kibelezték ugyan, mégsem épült jelentős raktárbázis a hetvenes években ideköltözött Magyar Nemzeti Galéria számára. Összesen negyven raktárban, köztük apró szobákban őrzik az anyagot – mondja Szücs György főigazgató-helyettes. Két tanulmányi raktárban a 19. és a 20. század magyar festészetének legfontosabb anyagát sikerült elhelyezni. Kihúzható rácsokon függnek az alkotások, egy-egy egyetemi óra keretében elég csak néhány ilyen falat kihúzni, és feltárul egy-egy festő életművének az állandó kiállításról kiszoruló része. A két, körülbelül 150 és 300 négyzetméteres raktárban több mint háromezer alkotást őriznek, s mára ezek szinte teljesen beteltek. A többi festményt Salgó-polcokon, méret szerint tárolják, a súlyosabb szobrok csak a földre állíthatók, a grafikai anyag dobozokban, mappákban van. A fatáblás festmények mellett a legmodernebb anyag van a legnagyobb veszélyben; a 20. századi installációkhoz előszeretettel használtak a művészek romlékony anyagot – mondja a főigazgató-helyettes.

Jelentősebb raktárfejlesztésben azok a múzeumok reménykedhetnek, amelyek nagyobb arányú rekonstrukción esnek át. Ha van lehetőség, pénz és gondos tervezés, általában raktár is épül. Így nyert a Petőfi Irodalmi Múzeum 2000-ben a Károlyi-palota felújítása során föld alatti raktárat – mondja E. Csorba Csilla, a múzeum főigazgatója –, ez mind a műtárgyvédelmi, mind a biztonsági szempontoknak megfelel. Arra a kérdésre, meddig elég ez a kapacitás, a főigazgató ironikusan válaszol: „Pénz hiányában sajnos a gyűjteményezés kicsit lelassult, ha ez így marad, a következő években nem lesznek raktárgondjaink.” Egyedül a bútorgyűjtemény kezdi kinőni a jelenlegi helyét. Látványraktár kialakítására a műemlék Károlyi-palotában nem volt lehetőség a felújítás idején, de a főigazgató bízik abban, ha egyszer a padlás bekebelezése is megtörténik, látványraktár-szerűen ott bemutathatják a szoborgyűjteményük egy részét.

A Hadtörténeti Múzeumban 2009-ben hoztak létre hasonlót: a padlásgalériában szintén a szoborgyűjtemény kapott elhelyezést, amely az ötvenes évektől egy raktárban sínylődött. A nyitásra 150 szobrot restauráltak. A közeljövő terveiben az szerepel, hogy a több mint 57 ezer fegyver jó részét is hasonlóképpen mutatják meg a nézőknek.

A Magyar Természettudományi Múzeum tárai szerte a városban, meglehetősen mostoha körülmények között vegetáltak. Mind a kiállítótér, mind a korszerű raktár kérdése megoldódni látszott, amikor 1993-ban egy kormányhatározat a Ludovika épületét jelölte ki az intézmény új otthonának. A következő évben pénz is került a döntéshez, 1995-ben pedig megtörténhetett az első kapavágás. A több lépcsőben zajló rekonstrukció 10,5 milliárd forintba került – mondja Matskási István főigazgató. Ez idő alatt megtörtént az ötszintes klasszicista laktanyaépület állagmegóvása, a föld alatt mintegy tízezer négyzetméteren kétszintes raktár épült, amelyben állandó hőmérsékletet és páratartalmat lehet biztosítani; itt őrzik például az emlősgyűjteményt. A föld alatti terek minden négyzetmétere légkondicionálható, a nulladik szinten lévő kiállításokkal együtt több mint 30 ezer négyzetmétert lehetne temperálni. Ám a múzeum zsebe jelenleg üres, így ahol tudnak, spórolnak. A magasföldszinten az ásványtár és az őslénytár kapott helyet, az alagsorban DNS-laboratóriu-mot rendeztek be. Matskási hozzáteszi: a múzeumban nem különül el élesen a raktár és a munkaterület, hiszen az anyag karnyújtásnyi közelsége szükséges a napi munkához. Az ötezer négyzetméteres padláson az embertani tár, a zoológiai gyűjtemények, a kisemlősök és a teljes madárgyűjtemény kapott helyet. Itt alakították ki azokat a speciális faszekrényeket, amelyekben a Vácon talált 18. századi múmiák kaptak helyet. Ebben az esetben a műtárgyvédelem mellett egy további szempontnak is eleget kellett tenni a raktár kialakításakor, ez pedig a kegyeleti, hiszen ezek a holttestek nem csupán múzeumi tárgyak, hanem olyan egykori emberek, akiknek gyakran ismerjük a nevét, családját is. Papp Ildikó, az Embertani Tár vezetője meséli, hogy a talán szerény, de méltó elhelyezés is az oka, hogy egyetlen későbbi rokon sem követelte eddig, hogy adják ki ősét, hadd temethesse el. Arra viszont volt precedens, hogy a hozzátartozók ide, a múzeum raktárába jöttek elbúcsúzni meglelt felmenőjüktől. Az alkoholos gyűjteményt is itt, a padláson őrzik. Ennek tárolására különleges tűzvédelmi szabályok vonatkoznak, ilyen anyagokat az épületek záró szintjén lehet csak elhelyezni a robbanásveszély miatt.

Az eredeti tervek szerint a rekonstrukció már 2002-ben, a múzeum megalapításának 200. évfordulójára lezárult volna, ám 2007-ben megakadt. A Ludovika két emelete máig üres. Ide költöztetnék a múzeum két másik épületében őrzött anyagait a Baross utcai ötezer négyzetméteres lakóházból – amelyet nyolcvan éve foglalt el az intézmény –, s ide kerülnének a hivatalok és az állattár is, a Könyves Kálmán körútról pedig a növénytár. De ki tudja, nem marad-e mindez feltételes módban, hiszen a kormány nemrégiben a Ludovikát jelölte meg a 2012-re megnyitni tervezett Nemzeti Közszolgálati Egyetem lehetséges központjának. Ha a pénzhiány nem mossa el a tervet, a legkorszerűbb raktárbázissal rendelkező múzeumnak kell új helyszínt keresni.