Reflektálni a saját helyzetünkre, megtalálni a további utunkat
Róka Enikő művészettörténész, az MNG tudományos titkára
MúzeumCafé 32.
Róka Enikő első jelentős önálló kurátori munkája 2002-ben az Egy gyűjtő és gyűjteménye című kiállítás volt, amely Ernst Lajos életét és tevékenységét dolgozta fel a róla elnevezett múzeum megnyitásának 90. évfordulójára. A tárlat Róka Enikő történelem szakdolgozatának „melléktermékeként” született. Akkor már hat éve dolgozott a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményében. „1996-ban végeztem művészettörténetet szakon, azonnal elkezdtem dolgozni, de tudtam, hogy történelemből is hamarosan le kell diplomáznom. Olyan témát kerestem, ami nem idegen attól, amivel nap mint nap foglalkozom. Régi katalógusokban, szakirodalmi hivatkozásokban, valamint Sinkó Katalin egyik tanulmányában találkoztam Ernst Lajos nevével. Elkezdett izgatni a gyűjteménye, a története. A gyűjtemény koncepciója szerint alapvetően történeti jellegű volt, a nemzeti történelem reprezentációját szolgálta, és így jelent meg a kiállításokon is. A kollekció történelem- és művészetszemléletének elemzése izgalmas tanulságokkal szolgált, rajta keresztül olyan lényeges történeti, társadalomtörténeti kérdéseket is lehetett elemezni, mint a polgári műgyűjtés, a zsidó akkulturáció és asszimiláció vagy a művészeti közélet a századfordulón. Élveztem a kutatást, tanulságos volt.”
Az Ernst múzeumbeli kiállítást nagy publicitás kísérte, a szakmai mellett meglepő közönségsikert is hozott, aminek titka alighanem az emberi történetben rejlett. Ernst sorsának, életútjának olyan íve van, ami sokak érdeklődését felkeltette. A tárlat nagy látogatottságot ért el, pedig csupán öt hétig volt nyitva. A múzeum akkori igazgatója, Keserü Katalin lehetővé tette, hogy a témából publikáció is születhessen. A közönség érdeklődött a sztori, Ernst regényes élete, meggazdagodása, tönkremenetele, eltűnése, öngyilkossága és persze legendás „kincsei” iránt, szakmailag pedig a kiállítás beleilleszkedett a trendbe: a kilencvenes évek közepétől nemcsak a műgyűjtés élte reneszánszát, hanem egyre többen foglalkoztak annak történeti kutatásával is. A szakdolgozatot követte a kiállítás, azt pedig egy doktori disszertáció megírása, majd 2009-ben a védése, és ha minden igaz (és miért ne lenne az?), a szöveg jövőre megjelenik könyv alakban is a L’Harmattan Kiadónál, és ezzel lezárul ez a fejezet Róka Enikő életében.
A disszertációnak Sinkó Katalin volt a témavezetője, akit a példaképének tart. „A szigorúan vett gyűjteménytörténetről való elemelkedést tette lehetővé a vele folytatott sok óra beszélgetés, konzultáció. Most, a hetvenedik születésnapjára készítettünk neki egy kötetet, amelyben újra közreadjuk a nyolcvanas évektől kezdve publikált cikkeit és egy teljesen új tudománytörténeti tanulmányát is. A szerkesztés közben újraolvasva a korábbi írásokat, az volt a legmegdöbbentőbb, hogy nemhogy nem avultak el, hanem néha még aktuálisabbnak tűnnek, mint valaha. Sinkó Katalin interdiszciplináris szemlélete sokakra volt hatással az idősebbek közül is, de az általa felvetett problémák, kérdések a jövő nemzedék számára is bőven nyújtanak még feladatokat. Az ő látásmódja termékenyítette meg az én kutatásaimat is.”
Visszaemlékezve a kezdetekre, Róka Enikő Bajkay Évát említi, akinek múzeumi indulását köszönheti, és aki mellett az alapvető muzeológiai munkát megtanulta. „Ő vett fel ide, szinte rögtön a végzésem után. Eredetileg az építészet és az arra vonatkozó kutatás egzaktsága vonzott. Szakdolgozatomat protestáns templomépítészetből írtam, pontosabban egy épületmonográfia, a Pecz Samu tervezte Szilágyi Dezső téri templom kutatása és elemzése terebélyesedett végül építészeti tipológiává. Azt gondoltam, építészettörténeti kutatással fogok majd foglalkozni, amikor a véletlen folytán megtudtam, hogy a Galériában lenne egy állás a grafikai gyűjteményben. Nyilvánvaló volt ugyan, hogy innentől az építészettörténet maximum hobbi marad, de hamar megszerettem a grafikát, és már az első években számos projektben vehettem részt.”
Ekkor indult az a Dobrik István és Bajkay Éva nevével fémjelzett miskolci kiállítássorozat, amely a sokszorosított grafika történetét dolgozta fel. A kiállításokhoz kapcsolódó kötetek máig alapvetők, a projektben közreműködve pedig meg lehetett tanulni a katalógusszerkesztés, kiállításrendezés alapjait. „Vesszőparipám, hogy a múzeumi szakma egyik legnagyobb problémáját a folytonosság hiánya jelenti. Ahhoz, hogy egy muzeológus ismerje az anyagot, koncepciót tudjon készíteni, á-tól z-ig végig tudjon csinálni egy kiállítást, legalább öt-tíz év tanulás kell. Sajnos ma nagyon nehéz fiatalokat, frissen diplomázott művészettörténészeket felvenni, pedig a diploma után csak múzeumban lehet ezt a tudást elsajátítani. Az után-pótlás elengedhetetlenül fontos lenne, de jelenleg egyáltalán nem biztosított. Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik még ilyen szempontból szerencsésnek mondhatja magát: álláshoz jutott, és megvoltak a tanulás etapjai is.”
Róka Enikőt 2000-ben nevezték ki a grafikai osztály vezetőjévé, a poszton töltött tíz év alatt sok kiállítás létrejötténél bábáskodott. Közülük kettőt említ különösen kedvesnek – az egyik Hessky Orsolya, a másik Bakos Katalin projektje volt –: a római Magyar Akadémián rendezett Pittori ungheresi in Italia, valamint az MNG-ben és a stuttgarti Staatsgalerie-ben is bemutatott MODERNizmusok című kiállításokat. „Ezek mögött mindig ott állt a Galéria gyűjteményi igazgatója, Jávor Anna, akinek minőségérzéke, racionalitása és segítsége nélkül valószínűleg el se jutottunk volna a megnyitókig” – jegyzi meg, visszaemlékezve erre az időszakra.
Róka Enikő 2007-ben rendezte meg az első nagy kiállítását a Várban Zichy Mihály, a „rajzoló fejedelem” címmel, amelyen a hazai anyag mellett a művésznek a szentpétervári Ermitázsban őrzött munkáiból is láthattunk válogatást. Nagy vállalkozás volt, hosszú előtörténettel. Már 1998-ban felmerült egy államközi együttműködés lehetősége, de csak majdnem tíz évvel később valósult meg a tárlat. Először a szentpétervári magyar évad keretében kint állították ki a Zichy-rajzokat, aztán itthon, kibővítve a magyarországi gyűjteményekben található művekkel. „Nem volt könnyű az oroszokkal a kapcsolattartás – emlékszik vissza a nehézségekre –, de a kiállítás igazán sok örömet okozott. Szerencsés voltam, mert nagyon jó kapcsolatban voltam Zichy dédunokájával, a nemrég elhunyt Csicsery-Rónay Istvánnal, aki minden nála lévő anyagot a rendelkezésünkre bocsájtott, és lehetővé tette a családi archívumban való kutatást is.”
2009-ben Róka Enikő megpályázta és elnyerte a Galéria tudományos titkári pozícióját. „Egyrészt úgy éreztem, hogy már képes vagyok a múzeumot szélesebb perspektívából szemlélni, a szerkesztési feladatokhoz pedig amúgy is hozzá voltam szokva: a grafikán szinte minden katalógust én szerkesztettem. Másrészt megnyugtató volt, hogy a gyűjteményt Földi Eszter személyében olyan muzeológus veszi át, aki nemcsak kiváló kutató, de elkötelezett a grafika iránt, és ambicionálja a gyűjtemény gyarapítását és közreadását.” Tudományos titkárként Róka Enikő szervezi a tudományos életet, részt vesz az intézményt érintő koncepciók (kiállításpolitika, kiadványok, hosszú és rövid távú szakmai projektek) kidolgozásában. Munkájának része az intézményközi kapcsolatok gondozása is. Tervei közé tartozik a közeljövőben egy, az állandó kiállításokról szóló diskurzust kezdeményezni, hiszen ez nem csak a Magyar Nemzeti Galéria problémája, más múzeumok is küzdenek az állandó tárlatok megújításának feladatával. Másrészt ő a Galéria kiadványaiért felelős szerkesztőség vezetője, vagyis főszerkesztő is.
Ahhoz, hogy titkárként részt tudjon venni a múzeum stratégiájának kidolgozásában, ismernie kell az európai és a tengerentúli múzeumokról szóló diskurzust is: „Nem azért, hogy egy az egyben átvegyünk különböző, más közegben született koncepciókat, inkább azért, hogy ezeket megismerve reflektálni tudjunk a saját helyzetünkre, hogy megtaláljuk a hazai viszonyok között a továbbhaladás útját.” Úgy látja azonban, hogy a magyar értelmiség számára egyre nehezebb a tudás update-elése, a szakirodalom beszerzése, a nyelvtudás szinten tartása; elszántság és belső elköteleződés kell hozzá, hogy valaki ne engedje elkopni ezeket. Ráadásul a múzeumtudomány és a gyakorló muzeológia nálunk szinte teljesen szétválik. Aki múzeumban dolgozik, a napi feladatok mellett és a szűk lehetőségek miatt nehezen tudja követni az elméleti vitákat, a világban zajló változásokat, aki pedig múzeumtudománnyal foglalkozik, annak általában semmiféle ismerete nincs a hazai gyakorlatról, a körülményekről. „Alig-alig találunk olyan szakembert, aki ezt a kettőt egyesíteni tudná” – panaszolja.
Most, hogy a múzeumok ügye a fókuszba került, fontosnak tartja, hogy a Galéria különböző fórumokon képviselje magát, részt vegyen a múzeumokról szóló diskurzusban. Ezért is vállalta a felszólalást az MNG és a Szépművészeti Múzeum összevonásáról idén januárban tartott Merre tovább, múzeumok? című vitán az ELTE-n. Igyekezett megvédeni az intézményt, miszerint az nem szovjet mintára létrejött kommunista képződmény, felidézni a Galéria együttműködését az európai múzeumokkal, és beszámolt arról az önreflexív, elméleti munkáról is, amelyet az intézmény folytat. „Nagyon érdekelt a helyzet kommunikációs vetülete, a legfontosabb annak a deklarálása volt, hogy a szakmai színtéren mi nagyon jól értjük egymást, a politikai kommunikáció ás lövészárkokat közénk. A felszólalásom szövege elérhető a magyarmúzeumok.hu oldalon is – mondja, hozzátéve –, ehhez jelen pillanatban nem lehet mást hozzáfűzni. Talán csak annyit, hogy az ott felvetett kérdések nagyrészt továbbra is megválaszolásra várnak – azért még kiegészíti egy mondattal. – Azzal, hogy a múzeum változik, önmagában nincs semmi baj, azt kell végiggondolni, hogyan és milyen irányba megyünk tovább.”
Amikor megkérdezem tőle, melyik a kedvenc múzeuma, rávágja, hogy ilyen nincs, és a legutóbbi svájci tanulmányútján tapasztaltakról számol be, ahol különösen nagy hatással volt rá a zürichi Landesmuseum és a Kunsthaus kiállítása. „A Landesmuseum Svájc történetét bemutató állandó kiállítása egy számunkra megdöbbentőnek tűnő felütéssel kezdődik: »Niemand war schon immer da«, vagyis »Senki sem volt mindig itt«. A migráció történetén keresztül igyekeznek tudatosítani, hogy a svájci identitás lényege a befogadás és a multietnicitás, még ha az integráció nem is zajlott soha konfliktusmentesen a történelem folyamán, sőt ma sem az. Erről az alapról indítva definiálja a kiállítás, mit jelent svájcinak lenni, felsorolva a nemzeti szimbólumokat is: olyan triviális, az önkép részeivé vált toposzokat, mint a csokoládé, az óra, a havasi gyopár. Ám még mielőtt a tárlat patetikussá válna, a falon látható kinagyított kortárs karikatúrák egy egészen más hangnemet ütnek meg. Ezek a maróan gúnyos kritikák a svájci bankrendszert, a nyárspolgári elzárkózást vagy a pénzmosást pellengérezik ki, elismerve egyúttal, hogy ezek is az önkép részei, még ha fordított előjellel is. Ez a kritikai megközelítés, ugyanakkor a közös identitás erősítésén munkálkodó múzeum-szemlélet mindenképpen tanulságos lehet a hazai történeti múzeumok számára is. Persze kérdés, hogy ma egy ilyen problémaérzékeny kérdésfelvetést hogyan fogadna a hazai közönség, elbírná-e az adott intézmény, elviselné-e a kultúrpolitika. A zürichi Kunsthaus termeiben pedig, mint hagyományos képzőművészeti múzeumban, a művészet »önfejlődésének« történetét mutatják be, részben iskolákra alapozva, a kronológiát követve, de helyenként a műtárgyak – nálunk kevéssé ismert – bátor konfrontációival. Ám a jelenlegi állandó kiállítást közel sem tartják ideálisnak, és a város a múzeumot támogató alapítvány közreműködésével bővítési projektbe kezdett, amelynek eredményeként 2017-re egy új épületet csatolnak a múzeumhoz. A David Chipperfield által tervezett új szárnyban kapna helyet a hatvanas évektől a kortárs művészetig a gyűjtemény eddig hely hiánya miatt nem látható anyaga, Hubert Looser újonnan megszerzett gyűjteménye, a Bührle-gyűjtemény gazdag klasszikus modern kollekciója, valamint egy dada tárlat, amelynek megrendezésére már csak a hely szelleme is kötelezi a zürichieket. A 2010-ben elindított projekt előkészítése nemcsak a széles nyilvánosság előtt, de annak bevonásával zajlott. Amikor a bővítésről kiadott információs anyagokat olvassuk, elámulunk a svájci demokratikus gyakorlaton: a polgárok véleményezték a terveket, a begyűjtött kritikákat a szakhatóságok mérlegelték, és ezek nyomán az építész módosított bizonyos pontokon. Végül az egész kérdést idén november 25-én szavazásra bocsátják: akarják-e a zürichiek az új múzeumot vagy sem? És hogy a polgárok tudják pontosan, mire is szavaznak, nemcsak külön web site-ot hoztak létre és brosúrákat adtak ki, de a Kunsthaus október 5-én megnyitott egy tárlatot is, amelyen a látogató megtekintheti az épület modelljeit, terveit, és fogalmat alkothat az itt elhelyezendő anyag minőségéről, jelentőségéről is. Ez a társadalmi nyilvánosság, a kollektív döntésre építő politikai és kulturális rendszer mindenképpen példaértékű.”