Mit is nevezünk háztartásnak? Mennyiben tér el egy férfi és egy nő, egy háziasszony vagy egy szociológus háztartásról alkotott képe? Vagy egy európai és egy afrikai háztartás? Hogyan változik a háztartás fogalma, ha belülről, egy család perspektívájából tekintünk rá vagy gazdasági, társadalmi folyamatok függvényében vizsgáljuk? Netán csupán régészeti leletek alapján rekonstruálható-e egy több ezer éves háztartás működése? El tudunk-e rugaszkodni a saját tapasztalatainktól, hogy egy teljesen más mindennapi gyakorlattal rendelkező kultúra élettereit vizsgáljuk? Alkalmas-e rá a régészeti módszertan, hogy ne csak egy múzeumi kutatásban, hanem a múzeumi kiállítóterekben is szerepet kapjon? A témával azért is érdemes foglalkoznunk, mivel a háztartás régészete (archaeology of household) mint önálló kutatási irány egyre több projektben fedezhető fel. Olyannyira, hogy 2011-ben a százhalombattai Matrica Múzeumban az Őskoros Kutatók VII. Összejövetelének már ez volt a fő témája. A háztartási régészet lehetőségeit és eredményeit kiveséző tanácskozás célul tűzte ki a háztartás mint kutatási probléma meghatározását, vizsgálta az őskori háztartást mint termelési, fogyasztási, fizikai, valamint szimbolikus egységet. Az előadásokat összegző tanulmánykötetben olyan szövegek találhatók, amelyek mind elméletileg, mind gyakorlatilag képet adnak az eddigi magyar gyakorlatról. A nemzetközi eredményeket bemutató elméleti összefoglaló után először a kőkori és rézkori háztartásokról, majd a bronzkor háztartásairól és kézműveseiről, végül a bronzkor utolsó időszakáról és a késő vaskor kultúrájáról olvashatunk. A tanulmányokból kiderült, hogy a paleolitikum kutatásakor használhatók-e a háztartási régészet módszerei, hogyan lehet a pattintási melléktermékek segítségével az őskori emberi tevékenységet rekonstruálni, milyen következtetéseket vonhatunk le a háztartások és a települési egység viszonyáról, az őskori házkultuszról, a szándékos házégetésről, a házak tájolásáról. Új kontextusba kerültek a bronzkori edénymaradványok, a késő bronzkor és vaskor dunántúli főnöki háztartásai vagy a korszak specializált háztartásai, de szó esett a talaj-mikromorfológia kutatásban betöltött szerepéről is. [1]

A kötet megjelenése óta eltelt időszakban tovább folytak a kutatások. Csippán Péter, az ELTE Régészettudományi Intézetének tudományos munkatársa olyan szociológiai szempontú archaeozoológiai vizsgálatokat végez, amelyek segítségével újabb következtetések vonhatóak le, akár a régészettudomány számára is. 2013-ban, a Dissertationes Archaeologicae folyóiratban Az állatcsont, mint információhordozó leletanyag címen megjelent tanulmányában azt vizsgálja, mit is nevez régészeti leletnek a régészettudomány. Melyek azok a kritériumok, amelyeknek meg kell felelnie egy régészeti leletnek? Igaz-e maradéktalanul, hogy az ásatásokon feltárt állatcsontok az emberi viselkedés kézzelfogható produktumaként értelmezhetők? Milyen mélységben árulkodnak ezek a leletek egy-egy népcsoport húsfogyasztási szokásairól, az állatok maradványainak hasznosításáról, feldolgozásukról, ideológiai, társadalmi jelentőségükről? Hogyan válthatók a biológiai információk kulturális szempontból is értelmezhető ténnyé?

2014-ben Fábián Szilvia, a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Örökségvédelmi Központ régésze, projektkoordinátora megvédte A badeni kultúra településtörténete a dél-balatoni régióban az újabb kutatási eredmények alapján című doktori disszertációját. Kutatómunkája során a rendelkezésre álló adatok segítségével körvonalazta a badeni kultúra átlagos háztartását, hogy a háztartási egységek felismerésével, jellemzőik leírásával minél élesebb és hitelesebb képet tudjon rajzolni a badeni települések szerkezeti sajátosságairól, a késő rézkori közösségek egymáshoz való viszonyáról, a korabeli településhálózat hierarchiájáról a dél-balatoni térségben.

A háztartási régészet kifejezést 1982-ben olvashattuk először Richard R. Wilk és William L. Rathje az American Behavioral Scientist című folyóiratban megjelent tanulmányában, de a háztartások régészeti kutatásának módszertanát 1976-ban a The Early Mesoamerican Village című kötet éppúgy megalapozta, mint a francia Annales iskola. Azóta a háztartás vagy a házi tevékenységek régészete (domestic archaeology) az írás nélküli vagy a korlátozott írásbeliséggel rendelkező kultúrák vizsgálata során egyre fontosabb szerepet tölt be, különösen a Kolumbusz előtti közép-amerikai régió és a Közel-Kelet kutatása során születtek szép eredmények [2].

Ahogyan Fábián Szilvia a disszertációjában fogalmaz, a téma kutatásának felvirágzását annak köszönheti, hogy betekintést nyújt az őskori közösségek hétköznapi és szakrális életébe, és szemlélteti a társadalom legalapvetőbb egységének társadalmi, gazdasági, politikai és ideológiai mibenlétét. Az elemzések útján bepillantást nyerhetünk a háztartások mindennapi életébe, mivel a régésznek sikerül láthatóvá tenni azt, ami valójában láthatatlan a társadalmon belül. A háztartási egységek vizsgálata során – az ásatásokon, a leletanyag-feldolgozásokon, elemzéseken és az eredmények értelmezésén keresztül – közelebb juthatunk a háztartás tagjainak elképzeléseihez és az általuk végzett tevékenységek mozgatórugóihoz. „A háztartásrégészet a lakóházat és annak környezetét nem egyszerűen fizikai egységnek tekinti, hanem gazdasági-társadalmi szempontból vizsgálja, a telepjelenségek és leletszóródások együttes, funkcionális értelmezésére törekszik. Azaz a régészeti anyag szempontjából értelmező kategória” – mondta Kalla Gábor, az ELTE Régészettudományi Intézetének docense. Ugyanakkor viszont a háztartás fogalmának köszönhetően a régészek nem a társadalom egészével kapcsolatban fogalmazzák meg kérdéseiket, hanem egy-egy gazdálkodási egységet vizsgálnak, miközben nem veszik alapértelmezettnek, hogy egy háztartásban egy család élt, és azt sem, hogy egyetlen épületben egy háztartás működött, vagy éppen fordítva. A család, a háztartás és az együttlakás nem egybeeső fogalmak, hanem ezeket az elemzés során külön kell vizsgálni. A téma egyik teoretikusa, S. G. Souvatzi A Social Archeology of Households in Neolithic Greece című kötetében hangsúlyozza, a családtagokkal ellentétben egy háztartás tagjai nem rokoni viszonyokra, hanem kölcsönös együttműködésre építik a kapcsolatukat. [3] Ahogy Fábián Szilvia összefoglalta, a háztartást mint analitikai egységet a rokonsági kötelékek helyett a funkcióra és a viselkedésre alapozva vizsgáljuk, így a kultúrák közötti összehasonlítás, a folyamatok megragadása lehetővé válik. A háztartáshoz jelenleg öt széles körben elfogadott és a kutatásokban is megjelenő funkció köthető: a termelés, az elosztás, a továbbítás, a reprodukció és az együttlakás.

A háztartás a személyen túli következő legkisebb elemzési szint, és a korai társadalmak működése és változása alapvetően a háztartások interakciójának köszönhető, működésük megértése kulcskérdés a nagyobb közösségek vizsgálatához. Különösen azért, mert amikor a régészek feltárnak egy települést vagy egy lakóépületet, akkor főleg a háztartások tevékenységének lenyomatát tárhatják fel, majd ezek alapján vizsgálják a háztartás anyagi, társadalmi és szimbolikus vetületét, a háztartás jellegét.

A háztartási régészet praxisát természetesen sokan kritikával kezelik. Szerintük a régészek nem tudják függetleníteni magukat saját mindennapi tapasztalataiktól, ezért az így született hipotézisek sokkal inkább a kutató kulturális hátteréről, a kortárs világról, mint a kutatott társadalomról szólnak. Ugyanakkor azt is mondják, hogy a régészet számára a háztartások láthatatlanok, a bennük működő emberi viszonyokat, rokoni kapcsolatokat nem lehet feltárni, sőt a gyakran használt antropológiai, néprajzi és történeti párhuzamok is félrevezetők lehetnek.

A kritikák ellenére a vizsgálatok mégis eredményesek. Ennek egyik oka, hogy a tárgyközpontú megközelítéssel szemben integratív, megköveteli minden archeometriai specialista közreműködését, kulturálisan értelmezi az utóbbiak adatait. A háztartási régészet nemcsak egy téma, divatos diskurzus, hanem kutatási stratégia. Fábián Szilva disszertációjának célkitűzése például abból a feltevésből indult ki, hogy a háztartások régészeti azonosíthatósága még akkor is lehetséges, ha az általa vizsgált badeni kultúra időszakához hasonlóan nem egyértelműen fedezhetők fel a lakóépületek nyomai. A háztartási egység azonosításához egyfajta inverz gondolatmenetet követett, a feltárt településeken a háztartási egységeket a megfigyelt és statisztikailag bizonyított objektumcsoportosulások alapján körvonalazta, a mindennapi élet nyomait kutatva. A maradandó nyomokat hagyó gödrök jellegzetes módon kapcsolódnak a lakóépületekhez, még akkor is, ha a ház szerkezetének nyomai nem őrződnek meg. A dolgozat bizonyíték arra, hogy elegendő mennyiségű adat elemzésével, jó kérdések felvetésével a szerves maradványok eloszlásából, az összefüggések interdiszciplináris vizsgálatából, mintázatuk feltérképezésével korábban elképzelhetetlen információk birtokába juthatunk egy adott közösség életmódjáról.

Az új szempontok segítségével akár a korábban feltárt leletanyag is másféle értelmezést nyerhet. Az utóbbi idők gyors ütemű feltárásainak nemcsak az a következménye, hogy több ezer objektumot tártak fel, ahonnan milliónyi leletanyag került elő, hanem az is, hogy a régészetnek el kell magyarázni, hogyan éltek ezeken a területeken az emberek, miként rekonstruálható az életmódjuk. A már említett késő rézkori kutatások során hiába nem került elő lakóház, a nagyszámú leletanyagnak, a számos feltárt gödörnek, az összesítő térképeknek köszönhetően meghatározható, mekkora területre terjedt ki az egyes háztartások aktivitási zónája. Így az épületek hiánya és a többi lelet által kínált nyom mégiscsak lehetővé teszi, hogy megismerjük a badeni komplexum rejtélyes lakóinak világát.

A sikeres kutatások ellenére a háztartási régészet eredményei mégsem jelentek meg mindeddig a múzeumok kiállítótereiben. A gyakorlathoz tartozó kérdésfelvetések pedig szinte sugallják a hagyományos kronológiai, tárgytípusokat összegző bemutatási módot felváltó új kiállítási narratívákat. Ugyancsak az új muzeológia irányába terelheti a régész-muzeológusokat, hogy a háztartási régészet számára nem a rekonstrukcióra, hanem a társadalmi-gazdasági folyamatokra, változásokra helyeződik a hangsúly, sőt számtalan interpretációs lehetőségre ad lehetőséget az a belátás, hogy a megállapítások éppúgy jellemzők a régész kultúrájára, mint a bemutatni kívánt történeti korszakra.

Kalla Gábor szerint az újfajta prezentáció lényege nem csak a lelet, hanem a hozzá kapcsolódó illusztráció, információ. Azaz nem elegendő egy-egy edényegyüttes, az étel előkészítésének, főzésének (tűzhelyek, kemencék, főzőedények), a tálalási szokásoknak a bemutatása, a fogyasztási struktúrák (mindennapi vs. ünnepi étkezés) felvázolása, a házon belüli és a ház környéki tevékenységek illusztrálása. Azt is láttatni lehet sok más lehetőség mellett, milyen energiával lehet egyszerű őrlőköveken őrölni, miért a kásaételek a leggyakoribbak a korai közösségeknél. A háztartási régészet eredményeit egy teljesen más megközelítésű, akár korszakokat átívelő, összehasonlító jellegű kiállítással is meg lehetne jeleníteni, ahol nem a tárgyak, hanem az üzenet, a narratíva a legfontosabb szervező erő. Mivel a háztartás, a benne zajló mindennap ismétlődő folyamatok, ünnepi események ma is mindenki számára érvényes jelentéssel bírnak, lehetőséget teremtenek arra, hogy nyitottabbá, kíváncsibbá tegyék a látogatókat, még akkor is, ha a kiállítóterekben eddig előttük alig ismert népcsoportok életéről, azok számukra nehezen meghatározható tárgyi emlékeiről esik szó.

A háztartási régészet ugyanakkor kiválóan alkalmas arra, hogy módszertanán keresztül elmagyarázzák, hogyan gondolkodik az ásatást végző régész, miként befolyásolja az archeológust a saját kulturális környezete. A háztartás fogalmáról csak úgy gondolkodhatunk kellő belátással, ha tisztázzuk, mit is jelent a saját életünkben ez a fogalom. Ez pedig a különböző korú látogatók számára is érdekes és tanulságos lehet.

[1] Ősrégészeti Levelek – Prehistoric Newsletter. Őskoros Kutatók VII. összejövetele, 2011. március 16–18. Százhalombatta, Matrica Múzeum. Budapest, 2013.

[2] A háztartási régészet eddigi történetéről és módszereiről részletesen lásd: Kalla Gábor: A háztartások régészete mint kutatási probléma. Őskoros Kutatók VII. összejövetele, 2011. március 16–18. Százhalombatta, Matrica Múzeum. Ősrégészeti Levelek 13. (2011), 9–36.

[3] S. G. Souvatzi: A Social Archeology of Households in Neolithic Greece. An Anthropological Approach. Cambridge, 2008.