Dávid Ferenc munkája nem látványos, ám ha valaki (mint jelen interjú szerzője) múzeumok, múzeumépületek történetét kutatja, rendszeresen találkozik olyan elemekkel, részletekkel, amelyeket az ő kutatásai alapján állítottak helyre. Lapunknak ebben a számában is található ilyen: a veszprémi Művészetek Házának egyik kiállítóhelye, a Dubniczay-palota négy csodálatos kályháját is azokra a tanulmányokra alapozva mentették meg, amelyeket Dávid Ferenc készített. Pályája során az ország minden szegletében „hagyott nyomot”, így még egy hevenyészett felsorolás is meghaladná a bevezető kereteit. A bőséges lista Sopron történelmi belvárosának rekonstrukciójával kezdődhetne, folytatódhatna a budai vár számos épületével (például a Sándor-palotával), a gödöllői és a fertődi kastéllyal, Apostag, Mád, Sopron és a főváros zsinagógáival (Dohány utca, Rumbach Sebestyén utca), azután ott a PIM otthona, a Károlyi-palota, a Nemzeti Múzeum és a Szépművészeti Múzeum épülete, az MTA központi székháza, a Zeneakadémia, és így tovább, és így tovább…

– Édesapja, Dávid Gyula zeneszerző Kodály Zoltán köréhez tartozott. Menyire volt része ő a Dávid család hétköznapjainak?

A hétköznapjainak nem volt, de mint egy élő isten, ott lebegett fölöttünk, ha nem is állandóan emlegetve. Mindazt, ami Kodályra jellemző volt, a nagy teljesítményt, de egyben a mély meghatódottságot önmagunktól és a törekvést az egész nemzet jobbítása iránt, már apám nemzedéke sem viselte könnyen. Apám olyan zeneszerző volt, aki a gyakorló muzsikálásra, a hangszerek bensőséges ismeretére építette kompozícióit, és, mint ezt évtizedekkel később fölfedeztem, ezzel lett mintámmá.

– Pályája nagy részét a műemlékvédelemben töltötte, a nagybátyja szakmájához közel, aki a múlt század közepének egyik neves építésze, többek között a Népstadion tervezője volt.

Az egyetemen még egyáltalán nem döntöttem el, hogy a művészet melyik ágát tanulmányozzam. Középkorosnak készültem, és ott a dolgok összeérnek: az építészet, a szobrászat és a festészet egymást átfedő területek. Amikor befejeztem a negyedévet, meghirdettek egy műemlékes állást művészettörténésznek Sopronban, ottlakással. Ez nagyon vonzó ajánlat volt a számomra. Sopron az egyetlen olyan város a mai Magyarországon, amelynek a középkora erősen és összefüggően megmaradt. Annál is inkább vonzott a dolog, mert 1959–60-ban nyári gyakorlaton dolgoztam ott két egyetemi évfolyamtársammal. (Arra, hogy a határsávba beengedjenek bennünket, nem könnyen kaptunk engedélyt.) Ásatáson és templom-helyreállításon dolgoztunk, és a saját szemünkkel láthattuk, hogy a kutatás közben hogyan kerülnek elő új középkori részletek. Akkori nekünk a papírszagú iskolai tanítással szemben ez a fizikai valóságként megragadható történelmet jelentette. Akkor találkoztam Szakál Ernővel, aki a későbbiekben annyira fontossá vált a számomra.

– Szakál Ernőt tekinti mesterének? Amikor erre a beszélgetésre készültünk, Szilágyi János György emlékezetes mondását említette a díjakról és az öregedésről.

A díjakkal kapcsolatos mondása az, hogy ha elég öreg az ember, akkor utolérik. Szilágyi tanár úrhoz két féléven át jártam az egyetemen, de a vele való közelebbi ismeretség jóval későbbről datálódik: a feleségem révén bekerültem egy olyan társaságba, aminek huszonegynéhány éven keresztül ő volt a középpontja. Professzoraim közül a legmegragadóbb Fülep Lajos volt, aki a Bevezetés a művészettörténetbe című tantárgyat tanította, és a nekünk tartott két szemeszter volt tanári pályafutásának utolsó esztendeje. Keresett olyan hallgatókat, akik ellent mernek mondani neki, hogy kérdés-felelet módjára felépített előadásmódját gyakorolhassa. Ketten voltunk az évfolyamon – ó ifjonti elbizakodottság és hamis gőg –, akik hajlandók voltunk ebbe a szerepbe beleállni. Egyik első óráján megkérdezte: ha egy atombomba elpusztítja az emberiséget, és csak a Sixtus-kápolna marad fenn, egy idelátogató marslakó számára ez művészet vagy sem? Természetesen a nagy mű abszolút értéke mellett voltunk. A helyes válasz – így Fülep – természetesen az, hogy nem, mert a művészet kizárólag az emberrel összefüggésben értelmezhető. Olyan kis létszámú évfolyamokba jártam, ahol valójában többet tanultunk egymástól, mint amennyit az amúgy valóban kiváló professzorainktól. Az egyetemi előadásokon szeleteit adták le a művészettörténetnek, de a vizsgákon évszázadokat kértek vissza. Sok maradt az önképzésre és az egymástól megtanulható dolgokra. Amikor elkerültem Sopronba, belecsöppentem egy nagyon gyakorlatias épületkutatási programba, aminek semmiféle előzményét nem tanulhattam. Aki egyfajta biztonságot adott, az Szakál Ernő volt, szakmájára nézve kőfaragó, majd szobrász. 1947–48-tól olyan nevezetes műemlékeket rekonstruált és állított helyre, mint például a visegrádi gótikus kutak, siklósi és fehérvári erkélyek. Középkori faragványok helyes összeállításán dolgozott, és újra beemelte a művészettörténetbe azoknak a módszereknek az ismeretét, amelyekkel ezeket a szerkezeteket a középkorban létrehozták. Egyszerre volt elméleti és gyakorlati ember, igazi minta és támasz. Hogy hagyatékát néhány hű emberével magam rendezhettem 2013-ban, születése századik évfordulóján, ritka harmonikus dolog a mai bolond világban.

– Milyen állapotban voltak azok a házak, amelyeket kutatott? Más városok gyakorlata alapján úgy vélem, hogy ekkorra apró állami lakásokat alakítottak ki bennük.

Valóban, zömmel lakások voltak. 1959-ben az Állami Tervbizottság, elfogadván az 1957-ben frissen létrejött Országos Műemléki Felügyelőség vezetőinek és az Építésügyi Minisztérium illetékes osztályvezetőjének a javaslatát, azt mondta, hogy az éves költségvetésben financiális hátteret biztosít egy tájegység, egy falu és egy város helyreállítására. A tájegység a Balaton északi partja lett, azon belül a kis román kori templomok felújítása, a város Sopron belvárosa, ami egy belátható méretű, ötszázszor háromszáz méteres terület, és Hollókő volt a falu. Kidolgozták a városrekonstrukciós tervet, és nem azonnal, de lassacskán felállt a rendszer: a felújítások idejére a bentlakókat váltólakásokba költöztették, majd vissza. Itt más volt a helyzet, mint az akkor már előrehaladott budavári helyreállítások esetében, ahol a barokk homlokzatokon és a kapualjakban gyönyörű középkori kövek kerültek elő, de más nem. Sopronban a ház minden részére kiterjedhetett a kutatás, és hamar kiderült, hogy nemcsak az épület legrégebbi, középkori részei, hanem a hozzánk időben közelebb állók, a fiatalabbak is fontos történeti adatokat és gyönyörű részleteket őriznek. Azaz a falak kutatásában is alkalmazni kell a rétegszerű kutatást, amely a régészetben oly régen volt már használatos. Közben sokat tanultam a kőművesektől, hogy részben elpusztult szerkezeteket hogyan kell értelmezni, hogy egy-egy töredékes részlet vajon milyen egésznek a maradványa lehet. Sokat tanultam az építész kollégáktól is: azt, hogy ne csak a szép részletekre, hanem arra is kérdezzek rá, hogy a ház egymást követő korszakaiban hol mentek fel az emeletre, hol volt a konyha, hol aludtak, hová tették a lovaikat. Ebből a gondolkodásmódból gyorsan születtek jól látható eredmények is. A szép középkori részletekkel egy időben kerültek elő a 17. századi famennyezetek, a 18. századi falképek, és nem egy méter mélyen, hanem közvetlenül a mai vakolat alatt.

– Ez a városrekonstrukciós program és az évek során végzett kutatás mennyire írta felül Sopron addig ismert életrajzát, és mennyire változtatta meg a város életét? Milyen jól látható következményei voltak ennek az időszaknak?

Három részre bontanám a választ. Az első, hogy Sopronnak korábban is nagy helytörténeti és művészettörténeti hagyománya volt, műemléki topográfiája 1953-ban, majd kibővítve 1956-ban jelent meg. A könyv nagy részét Csatkai Endre írta, a középkorról szóló fejezeteket pedig Dercsényi Dezső és Entz Géza. A könyvből az derül ki, hogy a soproni templomok középkora „megvan”, a lakóházak története, néhány véletlenszerűen előkerült részlettől eltekintve a 17. század végén kezdődik, a levéltárból kikutatható történetek és a homlokzatokon látható részletek alapján. Ez a kép kezdett el a korban visszafelé felgazdagodni sok-sok részlettel, egyszerűen értelmesebbé vált az egész. A középkori település, amelyet úgyszólván a róla vagy benne írottakból ismertünk, egyszerre kézzelfoghatóvá vált. Nem annyira látványosan, és a részletekből a teljes kép persze fejben állt össze, a járókelőnek kevésbé, a tudósnak sokkal inkább.

A másik válasz úgy szól, hogy Sopron egyike azoknak a helyeknek, amelyek a 20. század elejétől felismerték, hogy a jövőjüknek az idegenforgalom jelentős részét képezi, és a világháború utáni évtizedben már látható lépéseket is tettek városuk történetének és emlékeinek megismerésére és megismertetésére. A helyismeret az ilyesfajta városok polgárságánál a lokálpatrióta büszkeség része. Ez Sopronban a jelentős történeti kutatáson kívül sokféle akcióval kapcsolódott össze, filmmel, fotóval, önismertetéssel. Amikor a Rákosi-rendszer határzárral sújtotta a várost, nemcsak a gazdasági életét sújtotta, hanem polgárainak önérzetét is az új világ ellenségeként azonosította. A helyzet 1957 után kezdett feloldódni, lehetett látni, hogy végre más idők következnek. Szerencsére a soproniak törekvéseit a műemlékvédelem a saját céljaival egybevágónak látta.

A harmadik, hogy Sopronban, mint másutt is a 19. század második felétől kezdve, a régi városon kívül létrejöttek olyan városrészek, ahol modern házakat építettek, megkezdődött az elit kitelepülése a belvárosból, és az ottani házak kiszolgáló szintjének lakásokká alakítása, a nagy lakások sok részre osztása. A műemléki helyreállítási program ennek kívánt ellentmondani. Tisztáztuk a házak történelmi alaprajzait, megpróbáltuk visszaállítani az épületek eredeti közlekedési rendjét és érvényesíteni a kiemelkedő térsorok egységét. A műemléki érték érvényre juttatásának szempontja kevesebb és élhetőbb lakás kialakítására törekedett, érdekei egybeestek a város érdekeivel.

– Ebben az időszakban a kastélyokban laktanyák és állami gazdaságok működtek, a városi palotákban szükséglakásokat alakítottak ki. A mából visszanézve hőskora vagy mélypontja volt ez a műemlékvédelemnek?

A műemlékvédelemnek egyértelműen a csúcspontja volt az 1957-től kezdődő egyharmad századnyi időszak, abszolút szerencsések vagyunk, akik ekkor benne dolgoztunk, én ebből az időből húszat. Minden szándékunk előtt volt rés az ajtón, hol tágasabb, hol keskenyebb. Persze nem lehetett megoldani egy sor épületfajta problémáit, köztük a kastélyokét sem. A bűn 1945 és 1952 között történt. A bűnök jóvátételének korszakában dolgozhattam, és nem a további bűnök rátételének korszakában. Van, ami sikerült, van, ami nem. Valamikor a kilencvenes évek elején Tamás Gáspár Miklós elejtett egy mondatot, miszerint a műemlékvédelmi albizottságok a Kádár-rendszernek kiváló társutasai voltak. Bizonyos értelemben igaza volt, bár kiforgatta az igazságot. Ezek a megyei tanácsok vagy a helyi népfront által működtetett szakbizottságok voltak, amelyeknek javaslatai meghatározták azt, hogy a következő évben a műemlékre költendő pénz hová kerüljön. 1956 tanulságaként a kormányzat nem óhajtott szembemenni a hazafias érzésekkel, és a műemlékvédelem ennek egy szerény telepe lehetett országszerte. Amikor felállt az MDF 1990 körül, teli volt műemléki albizottságos emberekkel. Folyamatosan készült valami, és ez jó dolog volt. A kastélyokon nem lehetett segíteni, hiszen azokban sok esetben szociális és egészségügyi intézmények működtek. Amit azonban az elmúlt huszonöt év ezen a téren fel tud mutatni, az is igen-igen csekély. Azt a tényt nem szokták figyelembe venni, hogy a kastélyokat abból a földbirtokból építették és tartották fenn, amelyik valaha körülvette őket. Ennek híján valami más indíttatást, forrást kell keresni. Ritka az az eset, amikor pénz is van és akarat is. Szerencsére nem rendelkezünk több száz olyan oligarchával, aki Háros-puszta kettőn szeretné egy Esterházy- vagy Károlyi-kastélyban tengetni az életét. A Forster Központban a kastélyok kérdése most központi feladattá nőtte ki magát, meglátjuk, hogy mi sikerül nekik. Adja isten, hogy minél több. Ami a működtetést illeti, először persze a tetőt kell megcsinálni, de rögtön utána ki kell találni, hogy ki fog idejönni, mikor és miért. A jól működő, a rendszerváltás után helyreállított és ennek módjában a tudományos kutatásra és feltárásra is építő kastélyra példa Gödöllő, amely rettenetesen sok erőfeszítéssel jutott el idáig, és emellett számos tényező segíti a szerencséjét: témájának erős Ferenc József- és Erzsébet-központúsága; az, hogy közel van a fővároshoz, és nagyszerű program Pestről odavinni a vendéget, ha már Szentendrén voltak. Ha lemegy bármelyik szerdán vagy csütörtökön, a magyar Alföld középrétegét látja oda kirándulni, megnézni az aktuális – és mindig érdekes – kiállítás- vagy épületrész-újdonságot. Ez a közönség a hétvégén a parkban tartja esküvői ünnepségének egy részét, ott fotóztatja magát. A gödöllői kastély majdnem húsz éve, 1996 óta megtartotta a látogatottságát, talán növelni is tudja. Az elmúlt évben lett kész a borsodi Edelény kastélya, amely épületként, rokokó falképeivel maga a csoda. A vidék, amely körülveszi, nagyon szegény. A kastély a maga építészeti gondolatának összetettségével, kivitelének nívójával, gondozottságával pont olyan holdbéli módon emelkedik ki a környezetéből, ahogy a 18. században kiemelkedett abból. Az építészeti, restaurátori teljesítménnyel, a belefektetett menedzseri energiával az épület fönnmaradását hosszú időre biztosították, de hogy élet is lesz-e benne, és hogy úgyszólván kulturális haszonra vált, annak felépítése-kialakítása most kezdődik. De hogy Sopronra és az ott végzett műemléki helyreállításra visszatérjek: az ottani, harminc-negyven évvel ezelőtt helyreállított házaknak ma egészen más gazdasági és társadalmi helyzetben kell szerepet játszaniuk: a városrész maga az, amely szerepét veszteni látszik; sok a lakatlan épület. De a házakat harminc-negyven évvel ezelőtt átvizsgálták, megerősítették, és értékeiket láthatóvá tették – nem dőlnek össze, ki tudják várni, amíg újra jól használják őket.

– Annál is inkább, hiszen a kutatással együtt elkészült annak dokumentációja is, így lesz hová fordulni annak, aki húsz vagy ötven év múlva hozzányúl. Beszéljünk egy kicsit Fertődről! Ott hol lendületet kap a fejlesztés, hol leállni látszik.

Fertőd, pontosabban a fertődi (igazából eszterházai) Esterházy-kastély fájó dolog számomra. Eleinte csak azért kezdtem el vele foglalkozni a kilencvenes évek végén, mert művészettörténeti témaként érdekelt. A kastély a kilencvenes évek elejéig egy magnemesítő intézet igazgatása alatt állt, amit még 1946-ban hoztak létre. Szerencsés átmenetet képezett a régi és az új korszak között, hogy az intézet létrehozója, Porpáczy Aladár gyümölcsnemesítésben jártas szakember volt, és az eszterházai Esterházy-birtok korábbi intézője. Eltekintve attól a rombolástól, amit az átvonuló német, majd orosz hadsereg okozott, amint béke lett, a kastély egyik oldalán egy kutatóintézet működött, a másik oldalán egy kertészeti iskola jött létre, és a középső, legrosszabb állapotú részből ők maguk hoztak létre egy múzeumot. Így élte át az 1946 és 1990 közötti időket. Ekkor kiköltözött az intézet, az épület a Nyugat-Magyarországi Egyetemhez került, de senki sem tudott vele mit kezdeni, ekkor került a Műemlékek Állami Gondnokságához. Ők hívtak engem, hogy tervezzem meg egy hosszú távú program tudományos részét. Rendeztünk egy konferenciát, de hamar kiderült, hogy mindazt, ami nem közvetlenül arra irányul, hogy a MÁG produkálja magát a világ felé, az nem szükséges és nem is szimpatikus a számukra. Ez tartott egy darabig, és amint jelentősebb összeghez jutottak 2004 tájékán, egyre inkább ellenálltak a szakmai szempontoknak, én pedig kiszálltam a dologból. Az első két évben még az ő hátszelükkel elértem, hogy beengedjenek a fraknói levéltárba kutatni, ami óriási kegy volt az Esterházyak részéről. Akkor még úgy tűnt, hogy egy komoly programot lehet létrehozni, de hamar kiderült, hogy a MÁG, majd az MNG (a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága) vezetőinek más elképzelése nincs, mint hogy Haydn nemzetközi hírnevével hogyan lehet visszaélni. Rájöhetne már valaki, hogy ez egy olyan kastély, amelyik néhány kilométerre van Kismartontól, Fraknótól, Schönbrunntól, a Bruck an der Leitha (Lajtabruck)-i Harrach-kastélytól, tehát olyasmit kell kitalálni, ami versenyképes az eredeti berendezésű és folyamatos életű kertekkel körülvett társai mellett, és kiegészíti ezt a földrajzi kultúrtájat. Azóta odáig jutottak, hogy vinnék az Esterházy-kincseket a budapesti Iparművészeti Múzeumból a kastélyba főlátványosságnak. Ugyanilyen kincsek Fraknón, Eszterházától alig egyórányi autóútra azokban a termekben és azokban a háromszáz éves szekrényekben láthatók, ahová a 17. században helyezték őket. Jó helyen vannak Haydn kottái az OSZK-ban? Az Esterházy-kincsek az Iparművészeti Múzeumban? Persze, hogy jó helyen vannak. Miért van értelme ezeket elvinni egy nyugat-magyarországi faluba? A mérgem persze a több éve meghirdetett programnak szól, és lehet, hogy nevetséges, mert ma már mást képzelnek. Ami valószínűleg nem változott, és amiről az előbbi átkozódásom szól, az a szellemi lustaság.

– Mi lenne a megfelelő megoldás? Van ott például egy egyedülálló bábszínház.

A bábszínházat úgy állították helyre, hogy a hiányzó hangversenytermet pótolták vele, és így nem vigyáztak arra a kevésre, ami a bábszínpad eredeti kialakítására vonatkozott. Ellenségesen elfogult véleményem szerint egy hodályt hoztak létre akkor, amikor Európában nincs egyetlen olyan működő bábszínház, amelyiket eredetileg a klasszikus marionettre találtak ki. Ez az volt. És mindez akkor, miközben Krakkóban működik egy olyan együttes, amelyik 18. századi marionettoperákat újít fel. A két dolog lehetséges összekötésének felismerése nem az enyém, de jó példa arra, hogy milyen értékek fedezhetők fel és állíthatók munkába, ha valaki célzottan gondolkodik. Műemléki ügyben több évtizedes pályám során Fertőd az egyetlen, ahol minden meccset elvesztettem.

– Beszéltünk arról, hogy a kastélyokat milyen károk érték 1945 után, de a zsinagógáknál nagyobb veszteség nem ért semmit, hiszen vidéken sok helyütt a teljes zsidóság kipusztult a világháború végére. Mikor kezdett el ezzel a területtel foglalkozni, és milyen állapotok fogadták?

A soproni Új utca 22. számú házban 1968-ban előkerült két olyan részlet, amelyek alapján biztosra vehettük, hogy ebben a lakóházban a középkorban zsinagóga működött. Ezt követte a komoly kutatás és az eredményes helyreállítás: hét év múlva ott állt egy 1300 körül épített zsinagóga a hozzá tartozó női imateremmel és előcsarnokkal. A két középkori zsinagóga Sopronban és a két feltárt régi zsinagóga Budán a hatvanas–hetvenes évek nagy eredménye volt, mára az európai kutatás etalonja lett. Kár, hogy a legnagyobb és legreprezentatívabb épületet a budai Táncsics Mihály u. 21–23. számú házak mögött a régészeti feltárás befejeztével visszatakarták, rekonstrukciójáról ma sincs szó. A soproni zsinagóga feltárása, majd a munka megírása közben kapcsolatba kerültem Scheiber Sándorral, a rabbiképzővel és a vonatkozó irodalommal, és megpróbáltam magam minél mélyebbre ásni a témában. A vidéki 18–20. századi zsinagógák többsége üresen állt ebben az időben. A dolog a hetvenes években elkezdett pár embert érdekelni, elkezdődtek a helyreállítások, több esetben engem is bevontak a munkába. Az évtized második felétől három országos felmérés is készült az erősen megtizedelt épületállományról: nagyjából felmérték az épületek állapotát, és javaslatok születtek arra, hogy melyikkel mit lehet kezdeni. A helyreállítások első korszakában, a kecskeméti, majd a szekszárdi és a szombathelyi zsinagóga helyreállításakor, amelyek mindegyike reprezentatív, magas, jól tagolható épület, csak az épületek külső architektúráját és egyben a városképi szerepét őrizték meg, a belsőt teljesen átalakították. A hatalmas klasszicista zsinagóga Baján volt az első, ahol az épület terét és a zsinagógahasználat legfontosabb részleteit: a kézmosókat és a tóraszekrényt is megőrizték, és odaillő funkciót helyeztek az épületbe – városi könyvtárat.

– Győrben ma több kulturális és oktatási intézmény működik a zsinagógában, de az eredeti rendeltetése is megmaradt, tehát imaházként is használják.

Nagyszerű példa arra, ahogy a felújítás teljes mértékben figyelembe vette az épület szerencsés alapvető adottságait. Két ilyen is volt: annak idején egy saját iskolaépületet építettek hozzá, ide beköltözhetett a zeneiskola, a múzeum pedig képeket hozott, így a mindennapi élet, a képzőművészet és a zene együtt él benne, miközben a zsinagóga teljes belső felszerelése helyreállíttatott, látható. Ez persze nem feledteti azt, hogy falakról beszélünk, amelyekből az emberi életet pusztították ki. De legalább azt tiszteljük, ami emlékeztet rájuk, azt, ami a kultúránk része. Győrhöz hasonlóan szerencsés Mád, mert pici, és mert ott van egy folyamatos, elsősorban Amerikából, másodsorban Izraelből érkező turizmus – Mád, Bodrogkeresztúr, Sátoraljaújhely, Nagykálló ennek az ősi ortodox zsidó kultúrára emlékező zarándokútnak az állomásai. A szépen helyreállított és helyesen felhasznált zsinagógák egyik első példája az ősi mód négyoszlopos apostagi zsinagóga helyreállítása volt: ott a községi könyvtár vette birtokba az épületet, aztán mégis kénytelen volt kiköltözni, mert nem tudtak egy ilyen belmagasságú épületet kifűteni.

– A legnagyobb falat nyilván a Dohány utca volt, és lesz még a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, amelynek még így, romos állapotában is a csodájára lehet járni, és amelyet a tervek szerint kiállítóhelyként megkap a Zsidó Múzeum.

Én is hallottam ezt, és legyen így! A Rumbach esetében részt vettem egy 2005-ös terv megalkotásában, amelyik a teljesen elpusztult belső berendezés rekonstrukcióját képzelte el, amit azért lehet elkészíteni, mert sok pici részlet fennmaradt, és megfelelő a rendelkezésre álló dokumentáció. Abból jó dolog lehetne. Nehezebb eset az utcai épület, amelyik a felépítésétől kezdve iskolaként működött, viszont annak ma már teljesen alkalmatlan, levéltárként vagy múzeumként működhetne a későbbiekben. Erre korábban nem volt szándék. A Dohány utcai zsinagógánál látszik, hogy működtethető, ha okosan csinálják. A dolog nehézsége – a pénzügyi korlátokon túl –, hogy a zsidó szervezetek mindig összevesznek. A belső problémát kell először megoldani, és megérteni, hogy ma nincs elég templomjáró zsidó. Az állam csak egy-egy nagy egyházi beruházásra ad pénzt, és váltva más-más vallást választ. A Dohány utca felújítása 2005-re fejeződött be, ezután jött a Mátyás-templom felújítása, ami mára elkészült, így talán lehet reménykedni abban, hogy a Rumbach lesz soron.

– Életműve eléggé szerteágazó, hiszen a soproni középkori épületektől az időben nagyon távol eső Ernst Múzeummal is foglalkozott. Módszertani szempontból mit jelent a különböző korszakok műemléki kutatása?

Módszertani szempontból hasonlók, a vonatkozó szakismeretek tekintetében viszont teljesen mások. A réges-régi épületeknél a műemléki feltárás hozza felszínre a helyreállítandó részletek tömegét, és a műemlékes művészettörténész dolga, hogy interpretálja, melyek a csupán rejtve megőrzendő részletek és melyek azok, amelyek új összefüggésbe állítva elbeszélhetik az összetett értéktörténetet. Az újabb kori és különösen a 20. századi épületek esetében a helyreállítandó és az utánzandó részletek feltárása és interpretálása a feladat, azaz olyanoké, amelyek elpusztultak ugyan, de hiteles dokumentumokból megismerhetők és másolatuk még elkészíthető. Olyan részletekről beszélek itt, mint a budapesti Parisiana a Paulay Ede utcában, amelynek Lajta Béla tervezte homlokzata fényképek és anyagmaradványok alapján rekonstruálható volt, vagy a soproni, Medgyaszay István által bővített színház nézőterének vakolása, egyedi üvegcsillárja és más világítótestjei, belső terének textildíszei, amelyeket ugyancsak fotók és levéltári adatok alapján állítottak vissza. Manapság a másolatkészítésnek valóságos új kultusza van – gondoljunk csak a visegrádi vagy a diósgyőri várra. Ezek véleményem szerint olyan épületeket utánoznak, amelyekkel a mai építőiparosoknak már nincs mesterségbeli kapcsolatuk. Ezért a nagy részlettudással létrehozott kópiák élettelenek, és sokszor kevesebbet mondanak, mint azok a romok, amelyekre ráépítették őket. Magam csak akkor pártolom az effajta másolatkészítést, ha jól, életesen létrehozhatók, és ha elkészítésükkel az időközben megcsonkított épület mintegy újrakezdheti a történetét. A műemlékek helyreállítása csoportmunka, amelyben a művészettörténész feladata – a források gondos feltárásán túl – szinte épületenként különböző. A vonatkozó szaktudás csak akkor él tovább, ha a feltárástól a restaurálás befejezéséig tartó együttműködésre rendszeres lehetőség marad.