Síkfilmes, digitális, röntgen, infra

Műtárgyfotózás a múzeumban

MúzeumCafé 34.

Bár a műtárgyfotózás alapvető szerepe nem változott a digitális kamerák megjelenésével, hiszen mindig is a műtárgyak dokumentálása volt és lesz a fő cél, a fotósok munkája olyan kreatív feladatokkal egészült ki, amilyenekre eddig nem volt meg a technikai lehetőség. A változások a kutatók munkájában is új dimenziókat nyitottak, hiszen olyan részletességgel rögzíthetők a művekben rejlő információk, amire eddig nem volt lehetőség, olyan részletek mutathatók meg, amelyek sok esetben szabad szemmel nem is láthatók. Ráadásul sokkal könnyebben hozzáférhetők az adatok, így a kutatáshoz nem kell minden alkalommal a különböző gyűjteményekben őrzött tárgyakat felkeresni, adott esetben mozgatni, vagy érzékeny diafilmeket elővenni. Vagyis a digitális dokumentáció a műtárgy védelmét is szolgálja.

Másrészről a digitális felvételek a megváltozott marketingstratégiák, népszerűsítő kampányok anyagához is kiváló alapot szolgáltatnak. A kommunikáció egyértelműen vizuális síkra terelődött, és ebben a képpel kommunikáló közegben a műtárgyak helyét is meg kell találni. Újra kell gondolni, hogy a műtárgy képével hogyan hozható közelebb a művészet, hogyan tudja megmutatni a tárgy az értékeit a múzeumok falain kívül is.

„Az interneten megjelenő rengeteg könnyen hozzáférhető felületet a múzeumok is igyekeznek kihasználni saját és műveik népszerűségének növelésére. Ez jó lehetőség olyan kisebb kampányok szervezésére, amelyek elérhetővé teszik a múzeumi közeget, és keresztülengednek a műtárgyak mitikus auráján – mondja Szesztay Csanád, a Szépművészeti Múzeum fotósa. – Már az olyan apró dolgok is, mint egy festmény háromdimenziós tárgyként történő bemutatása, azaz nem a megszokott körbevágott, lecsupaszított képként történő reprodukálása is egészen más fényben tünteti fel a műtárgyat. Ha pedig egy festmény valamilyen hétköznapi helyzetbe kerül, akár a műtárgymozgatás alkalmával, az egészen szürreálisan hat a belénk rögzült, kanonikus kép miatt. Számomra ez a legvonzóbb oldala a műtárgyfényképezésnek, mert ilyenkor az átlagos és a rendkívüli ugyanazzal a helyi értékkel jelenik meg, és azzal, hogy egy szinten kezeljük őket, sokkal közvetlenebb viszony alakítható ki az alkotásokkal.”

A műtárgyfotózás hőskorán azért ne szaladjunk át, nézzük meg, hogy mi is az a szakmai hagyaték, amire a mai technika építkezik. Az 1960-as évekig a műtárgyakról készült, reprodukciós célokat szolgáló felvételek szinte kizárólag fekete-fehér filmre készültek. A múzeumok nagy, nyomdai nagyításra alkalmas filmekre dolgoztak. Az első szabványméretű, színes síkfilmre dolgozó, komoly műszaki gépet a hatvanas évek közepén nem is egy múzeum, hanem a Corvina Kiadó tudta csak megvásárolni, jelentős külföldi támogatással. Ekkor támadt fel itthon is az igény, hogy a könyvnyomtatás színes illusztrációkkal egészüljön ki, és hogy létrejöjjön a marburgi fotóarchívum (Deutsches Dokumentationszentrum für Kunstgeschichte – Bildarchiv Foto Marburg) mintájára egy hazai fotótár. Ez lett a Corvina Archívum, amely a Linhof technikájának köszönhetően az 1970-es évek végéig egyedüliként készített színes reprodukciókat. A Corvina akkori műtárgyfotósa, Szelényi Károly, aki később a magyar koronázási ékszerek fotózásáért is felelt, így emlékszik vissza a kamera megvételére: „Radocsay Dénes Falképek a középkori Magyarországon című könyvét készítettük elő, és Radocsay Angliában élő fia UNESCO-kölcsönt tudott szerezni a kiadvány elkészítéséhez. Ez tette lehetővé, hogy akkor én, 22 éves fiatal fotósként az egyik legjobb technikával szerelhessem fel az archívumot. Egy Linhof-katalógusból válogathattam ki a 18 × 24-es kardángépet, a szükséges objektíveket és az állványt. Aztán az egész felszerelés egyszer csak bejött Nyugatról. Ez a technika akkor páratlan volt itthon. Még mindig kellett hozzá ugyan egy előhívó labort csinálni, mert Magyarországon nem volt E2-es, E3-as előhívás, de ez mindenképpen hatalmas előrelépést jelentett.”

Az 1980-as évekre azonban megszűnt a Corvina privilégiuma ezen a téren, mert a múzeumokat is fokozatosan felszerelték a színes technikával, és sorra készültek a jó minőségű diafilmek. De a digitális átállás újra nehézségek elé állította a gyűjteményeiket feldolgozni kívánó intézményeket. Jelenleg itthon egyedül a Szépművészeti Múzeumnak van professzionális műtárgyfényképezésre berendezkedett fotóműterme. Itt a felszerelés magja egy Sinar digitális hátfal. Ehhez tartozik a hozzá gyártott váz és egy nagyméretű műtermi állvány, de a felszerelés a különböző fényformáló előtéttel ellátott lámpákkal, a gép működtetését biztosító Macintosh-környezettel és a színhűségért felelős, kalibrált szoftveres háttérrel válik teljessé. A harmincmillió forint összértékű beruházás megtérülését azonban látványos gyorsasággal tudták biztosítani a fotóarchívum munkatársai azzal az új bevételi forrással, amit a reprodukciók kereskedelmi értékesítése jelent.

„Mi más helyzetben vagyunk, mint a legtöbb hazai múzeum, hiszen a nemzetközi gyűjteménynek köszönhetően a műtárgyfotók reprodukciós jogát külföldön is tudjuk értékesíteni – mondja Fonyódi Krisztián, a Szépművészeti Múzeum Digitális Archívumának menedzsere. – Éves szinten többmilliós összeg folyik be a reprók eladásából, így azt lehet mondani, hogy nálunk körülbelül három év alatt behozta a befektetés az árát. De a hatékony működéshez automatizálásra lesz szükség, hogy a weboldalunkról közvetlenül elérhető legyen ez a szolgáltatás. A gyorsaság és nem utolsósorban a jó kereshetőség fontos tényező ebben a szférában, ahol a vásárlói oldalon sokszor gyors lefutású kampányokat szervező produkciós ügyfelek vannak. Ám amíg nem lehet megoldani az online bankkártyás fizetést, addig a rendszer lassan mozdul. A cél az, hogy az új weboldalon nyitott rendszerben, mint egy képügynökséget lehessen elérni a reprográfiákat, és meg lehessen vásárolni a felhasználási jogukat.”

A tudomány és az ismeretterjesztés területe mellett tehát egy olyan színtérre is kiléptek a műtárgyfotók a Szépművészeti Múzeumban, ami eddig itthon nem létezett. Ez a terület azonban komoly kritériumokat támaszt a képekkel szemben. A lehető legjobb képminőség mellett a valóság pontos visszaadása az elsődleges elvárás. Ennek a megvalósítása azonban bonyolult feladat, az egyenletes megvilágítás – ami nem is olyan könnyű, ha nagyméretű tárgyakról, festményekről van szó – és a fény színhőmérsékletéhez igazított kalibrálás például elengedhetetlen a reprók készítésekor. Ahogy Szesztay Csanád fogalmaz: „Az ilyen jellegű képek készítésénél a legnagyobb nehézség a valóság pontos reprodukálása. Ez egyszerűnek tűnhet, hiszen a fényképezőgép voltaképpen ezt teszi, de a valóságban jóval bonyolultabb, mint gondolnánk. A legtöbb festmény rendkívül részletgazdag, több szín- és tónusátmenetet tartalmaz, mint amennyit a kamera érzékelője képes lenne átfogni. Figyelembe kell venni az emberi szem alkalmazkodását is: a szemünk automatikusan kompenzálja a tónusokat, a sötétebbeket világosabbnak látjuk, mint amilyen a mérhető fényerejük, és fordítva. A fényképezőgép nem képes erre. Ha a szemünkkel megszokott látványt szeretnénk reprodukálni, ezt a matematikailag helyes, de a szemünknek idegen gradációt utólag kell helyrehozni.” Ehhez a fotó készítésekor egy mindenhol elfogadott színszabványt használnak, ami számítógépes vezérléssel felügyeli a helyes színek képi átültetését. Az utómunka során még minimális kontraszt- és szaturációállítás történik ugyan, de a színekhez a fotósok már nem nyúlhatnak, hiszen akkor a kalibrálás veszítene az eredetiségéből.

A múzeumi fotózás másik területe a restaurátori munkákhoz kapcsolódik. Minden restaurálási folyamat egy nagyon alapos állapotfelméréssel kezdődik, amelyhez infravörös-, ultraibolya- és röntgenfelvételeket használnak a szakemberek. Ez voltaképpen egy diagnosztikai eljárás, amelynek során betekintést nyernek a műtárgy történetének részleteibe, és aminek segítségével felmérhetik, hogy mekkora kell legyen a beavatkozás mértéke. „A vizsgálatok azt a célt szolgálják, hogy felmérjük a tárgy állapotát az adott pillanatban – meséli Fáy András restaurátor. – Mi az, ami megmaradt, mi az, ami elpusztult. Ehhez különböző hullámhosszon készítünk felvételeket, így nagyon differenciáltan tudjuk dokumentálni a tárgyat. Míg az infravörös kamerával a festmények mélyére látunk, addig az ultraibolyával a felszíni adottságait mutatjuk ki.” Az infravörös tartományban elsősorban a festékréteg alatti alárajzolást detektálják a restaurátorok. Az így nyert információ bepillantást enged a festők hajdani munkamódszerébe, a kép evolúciójába, de a kimutatott vázlatrajz a kép pontosabb datálását és a régi festőműhelyeken belüli munkamegosztás nyomon követését is elősegíti. A rövidebb hullámhosszon készített ultraibolya felvételek ezzel szemben a festmény besötétedettségéért felelős, elszíneződött lakkréteg vastagságát mutatják meg, és a kép tisztítása közben is lehetővé teszik, hogy a restaurátorok nyomon kövessék, a kép melyik részén kell még tovább folytatni a tisztítást. „Ez egy lumineszcens eljárás – mondja Fáy András az UV-felvételekről –; amikor a képet megvilágítjuk a speciális lámpákkal, akkor a lakkréteg elkezd gerjedni, lumineszkálni. Ilyenkor látjuk azt, hogy milyen vastag a lakkréteg, és hogy milyen típusú az adott lakk, olajos vagy gyantás; ez a megfelelő oldószer kiválasztása miatt fontos. Ha olajos, akkor zöldesen világít, ha gyantás, akkor pedig kékes-lilás árnyalatban.”

Végül a röntgensugár az, ami egyszerre informál mindenről, ezt a vizsgálatot azonban csak „házon kívül” lehet elvégezni. A röntgen láthatóvá teszi a festékréteget, az ecsethasználatot, az alapozást, a fatábla vagy a keret, a szögek és a vászon állapotát, a javításokat. De azt is megmutatja, hogy a festmény egyes részeit egy időben festették-e vagy sem, és azt is, hogy milyen mértékben rongált a tárgy. Fáy András ezeket a nélkülözhetetlen röntgenfelvételeket az üllői úti Semmelweis Klinika Radiológiai Intézetével együttműködésben készíti, mert az itt található, humán röntgenre kifejlesztett készülékkel olyan lágy sugárzást is tud alkalmazni, amellyel a festmények finom struktúrái, rétegei jól láthatókká válnak, és valóban feltárul a tárgyban rejlő összes információ.

Mint láthatjuk tehát, a fotótechnika fejlődésének igen nagy hatása van a kutatómunkára és a műtárgyakkal kialakuló újfajta kapcsolatra, és bár jelenleg csak egy hazai múzeum rendelkezik az ehhez szükséges, világszínvonalú felszereléssel, a megtérülő modell remélhetőleg átültethető lesz a többi jelentős múzeumunk rendszerébe is.