Az európai országok mai múzeumi hálózatainak létrejöttével foglalkozó sorozatunk első része az osztrák múzeumok rendszerének kialakulását mutatta be (lásd MúzeumCafé 45.). Mostani írásunk egy olyan állam múzeumainak sorsát követi nyomon, amely másfél évszázada sincs, hogy megszületett, bár a területén korábban jelentéktelen hercegségek mellett a világtörténelem menetét alapjaiban befolyásoló királyságok, államalakulatok is voltak. A mai német múzeumi szervezetet emiatt aztán nem igazán sikerült az ország történetileg kialakult közigazgatási keretei közé beszorítani, ráadásul az 1871-ben deklarált egységes Németországot a második világháború utáni szétszakadást követően csak a 20. század végén sikerült ismét újraegyesíteni. Nem véletlen tehát, hogy ezek között a politikai-históriai keretek között egy éppen a sokféleséget erénnyé fordító múzeumi élet alakult ki, olyan intézményekkel, amelyek az egyes tartományokon belül is hálózatokba rendeződtek, ha nem is mindenhol egyforma módon, de mindenütt eredményesen. A német múzeumok között ott vannak a világ leghíresebb, leggazdagabb gyűjteményekkel rendelkező kiállítási intézményei, de számukat tekintve ma mégis a helytörténeti gyűjtemények a legjelentősebbek, és nem utolsósorban ezek a leglátogatottabbak is. Ezek országos eloszlása hasonló az általános múzeumi helyzetképhez: a bajor tartomány vezető szerepe itt is megmutatkozik. Mint ahogy abban is, hogy a „germán” nemzeti múzeum mellett nekik saját nemzeti múzeumuk is van, amely ráadásul négy évvel a német egység létrejötte előtt született.

1871. január 17-én a versailles-i királyi palota tükörtermében tették ünnepélyesen közzé a Német Császárság megszületését. Az egység létrejöttével Európa egyik meghatározó és immár megkerülhetetlen hatalmává vált Németország. A korábban ezen a földrajzi egységen létező hercegségek, királyságok területén azonban már a nemzetté válást megelőzően is születtek múzeumok. Az elsősorban az oktatást segítő kabinetek már a 16–17. századtól ismertek voltak, a fejedelmi, királyi gyűjtemények pedig az uralkodói reprezentáció igényeinek megfelelően jöttek létre. Brandenburgban például az első jelentősebb gyűjtemények alapjait I. Frigyes Vilmos választófejedelem (1640–1688), porosz herceg teremtette meg. II. Erős Ágost szász választófejedelem és lengyel király (1670–1733) a máig világhírű drezdai Zwinger kastélyában őrizte műgyűjteményét. A berlini Museumsinsel, az úgynevezett Múzeumsziget (lásd MúzeumCafé 26.) múzeumai – Altes Museum (1830; lásd MúzeumCafé 15.), Neues Museum (1855; lásd MúzeumCafé 16.), Alte Nationalgalerie (1876), Kaiser Friedrich (később Bode) Museum (1904; lásd MúzeumCafé 1.), Pergamon Museum (1930) – a 19. század első felétől folyamatosan épültek és bővültek. Az öt szigeti múzeum ma a Preussische Kulturbesitz része. A most kétszáz éves frankfurti múzeum 1815-ös alapítású, 1852-ben jött létre a nürnbergi Germanisches Nationalmuseum, 1836-ban a müncheni Régi Képtár, 1903-ban a szintén müncheni Deutsches Museum.

A felsorolt intézmények alapítása változatos képet mutat. Az uralkodói vagy főúri alapítás mondhatnánk természetes kezdete volt egy-egy múzeum létrejöttének, a polgári kezdeményezés azonban a 19. század kezdetén szokatlan újdonságnak számított. Márpedig a frankfurti Johann Friedrich Städel bankár és üzletember 1815-ös végakaratában úgy fogalmazott, hogy „jelentős festmény-, metszet- és műtárgygyűjteményét, beleértve saját vagyonát egy különleges, az alapító nevét viselő független művészeti intézmény alapítására ajánlja fel, városa és annak polgárai jólétének gyarapítására”. A Städel Museum büszkén hirdeti magáról, hogy Németország legrégebbi muzeális intézménye, amelynek gyűjteménye teljes keresztmetszetét adja hét évszázad európai művészetének, hála a hatalmas kollekciónak (háromezer festmény, hatszáz szobor, több mint négyezer fotográfia, százezer darabot meghaladó rajz és grafikai anyag, többek között olyan művészektől, mint Lucas Cranach, Albrecht Dürer, Sandro Botticelli, Rembrandt, Vermeer, Monet, Picasso, Ernst Ludwig Kirchner, Max Beckmann, Alberto Giacometti, Francis Bacon, Gerhard Richter). Städel érdeklődése és főként utazásai révén vált műgyűjtővé, és amint gyűjteménye gyarapodott, egy francia nyelvű katalógust is készített hozzá. Már a kezdet kezdetén úgy tervezte, hogy kollekcióját a közönség számára elérhetővé teszi, és párhuzamosan a művészek képzését is támogatja. A bejelentkező látogatók számára ő maga tartott tárlatvezetéseket. Végakaratában nemcsak a múzeumalapításról rendelkezett, hanem az oktatásról, képzésről is. Kezdetben a frankfurti Rossmarkton álló házában volt megtekinthető a gyűjtemény, míg 1833-ban a múzeum és művészeti iskola egy másik, közeli épületbe költözött, amelyben a kiállítás a földszinten, míg a műtermek és a tantermek az emeleten kaptak helyet. A múzeum jelentős szerepet vállalt a 19. század első felének művészetelméleti diskurzusában is; 1829-ben A vallás diadala a művészetekben címmel egy programfestményt is megrendeltek Johann Friedrich Overbecktől. A kép csak 1840-re készült el, és heves vallási, illetve művészetelméleti vitákat eredményezett. A dolog odáig fajult, hogy a múzeum akkori igazgatója lemondásra kényszerült. Az igazgató távozását eredményező Overbeck-féle művészi álláspont – „…a keresztény művészetet kell támogatnunk, amely tiszta, szent, alázatos…” –, amit éppen Johann David Passavant-nak, az új igazgatónak fejtett ki levelében a festő, akár a mai művészeti közélet vonatkozásában is tanulságos lehet.

A múzeum 1878-ben költözött mai épületébe, és ez mérföldkő volt a történetében. Nemcsak azért, mert speciálisan képtár számára tervezték, hanem mert egyike volt azoknak az impozáns középületeknek, amelyeket ekkortájt emeltek Frankfurtban. (A Städel főbejáratát két német reneszánsz festő – ifjabb Hans Holbein és Albrecht Dürer – monumentális szobrai díszítik.) A 19. század végére Frankfurt lakossága megháromszorozódott, egyre jelentősebbé vált a civil kezdeményezések szerepe, így jött létre 1899-ben a Städelscher Museums-Verein (Städel Múzeum Egyesület). 1907-től a város egy saját modern művészeti galériát is fenntartott a Städel Alapítvány keretein belül. Ahogy Fried Lübbecke művészettörténész megfogalmazta 1912-ben: „minden frankfurti polgár számára a Städel és a város úgy tartozik össze, mint a Pitti és Firenze.”

Az első világháborút követően a város – „új-Frankfurt” – széles körű modernizálásával párhuzamosan annak történeti-kulturális jelentőségét is egyre inkább hangsúlyozni szerették volna, nemcsak regionális, de országos viszonylatban is. Jelentős vásárlások, egyfajta német központi múzeum szerepének betöltése volt a legfontosabb célkitűzés, ahogy ez Ludwig Landmann polgármester 1928-ban megfogalmazta. Az 1933-as náci hatalomátvétel viszont alaposan felforgatta a múzeum életét is, egyfajta hatalmi ízlésdiktatúrát valósítva meg. 1937-ben az „elfajzott művészet” kampány súlyos gyűjteményi veszteséget okozott: csak abban az egy évben hetvenhét festményt koboztak el. 1939-re a gyűjtemény legnagyobb részét evakuálták, 1943-ban be is zárt a múzeum, 1944-ben több bombatalálat érte. A háború után csaknem két évtizedig tartott a helyreállítás – mind a gyűjteményé, mind pedig az épületé. 1963-ban nyitott meg újra az intézmény, néhány fontos művel gyarapodva, az 1937-ben elkobzott képek egy részét visszavásárolva. A nyolcvanas években a Majna folyót bekapcsolva a múzeum életébe alakították ki az úgynevezett „múzeumrakpartot”. A projekt mottója „művészetet mindenkinek” volt. A Städel első jelentős bővítése is ekkor történt, közadakozásból hoztak létre új időszaki kiállítási termeket.

Jóllehet a múzeum gyűjteménye már az alapításától kezdve folyamatosan növekedett, napjainkban a gyarapodás inkább a kortárs művészet területét érinti jelentősen, hála a szponzoroknak és a támogatóknak. Fontos szerepe volt ebben a 2007-ben alapított Städelkomitteenak is. Ugyanebben az évben készült el a múzeumépület bővítési terve, amelynek révén lehetőség nyílt a kortárs művészet állandó kiállításon történő bemutatására is. A kert alatt kialakított, felülvilágított galériák háromezer négyzetméterrel növelték a kiállítási tereket, megduplázva a bemutatható műtárgymennyiséget. Az ötvenhárommillió eurós projektet köz- és magánpénzekből finanszírozták. A régi épület és kiállítás tereinek rekonstrukciója is megtörtént, 2012. február 22-én megnyílt az új múzeum, amely országos, európai és világviszonylatban is a legjelentősebbek közé tartozik.

A legnagyobb területű német tartomány, Bajorország önálló szervezetet alakított ki állami fenntartású múzeumai számára: a Bayerische Staatsgemaeldesammlungen a 18. század végén létrehozott Centralgemaeldegaleriedirektion utóda. A bajor uralkodó család, a Wittelsbach-ház műgyűjteményét kezdetben Schleissheimben őrizték, ahol 1777 és 1782 között galériát is emeltek a festmények számára. Az akkori gyűjtemény alapjai azonban jóval korábbról származnak, még IV. Vilmos bajor herceg (1493–1550) rendelt meg egy sorozat történelmi festményt a müncheni Residenz díszítésére. A görög-római, illetve korai keresztény történelem eseményeit ábrázoló képeket a reneszánsz kiváló mesterei készítették (Albrecht Altdorfer, Barthel Beham, Jörg Breu, Hans Burkmair, Abraham Schöpfer, Hans Schöpfer, Ludwig Refinger). Az 1563 és 1567 között alapított kuriozitásgyűjteményt már megfelelő épületben be is mutatták, katalógusa szerint 1598 tárgyat, közöttük 778 festményt tartalmazott. I. Miksa választófejedelem (1573–1651) további jelentős művekkel (Dürer, Rubens – utóbbinak konkrét megbízásokat is adva) gyarapította a kollekciót, amelyből az 1700-as évek közepére több mint ezer darabot lehetett megtekinteni Schleissheim kastélyában. 1780-ra új kiállítóhelyet kapott a gyűjtemény a Hofgartenben. I. Lajos király 1805-től a Régi Képtár (Alte Pinakothek) megnyitásáig, 1836-ig csaknem száz kiemelkedő jelentőségű itáliai festménnyel gyarapította a gyűjteményt.

1826. április 7-én, Raffaello születésnapján helyezték el a Régi Képtár Leo von Klenze által tervezett épületének alapkövét. A király már a következő évben egy 216 műből álló műtárgyegyüttest vásárolt a múzeum számára, és ezt a gesztust szinte minden évben újabb és újabb kiemelkedő jelentőségű királyi vásárlás követte egészen a képtár 1836-os megnyitásáig. A két évvel később megjelentetett katalógus alapján is nyilvánvaló, hogy a müncheni Régi Képtár ekkor a világ legnagyobb múzeumának számított, Klenze épülete pedig az akkori legmodernebb múzeumépületnek, amely sokfelé vált mintává a későbbi nagy képtárak számára. A második világháború alatt a képtár zárva volt, a gyűjteményt a városon kívülre menekítették, így a háborús veszteség jelentéktelen maradt. Az épület azonban az 1943-as bombázások során súlyos károkat szenvedett, és csak 1957-re sikerült helyreállítani, amikor újra megnyitották, de a teljes felújítás csak 1963-ra fejeződött be. 1994 és 1998 között az egész Régi Képtár épületét rekonstruálták, és 2008–2009-ben magánadományok révén sikerült az eredeti vörös és zöld selyem falikárpitokat is pótolni.

A 19. századi kortárs festők bemutatására 1853-ban épített Neue Pinakothek (a második világháborúban elpusztult épület helyett 1981-ben emeltek újat) mellett ma már a Modern Képtár szolgál a mostani kortárs művészet kiállítására. 2002-ben a modern gyűjtemény új állandó otthonát az újonnan megnyílt épületben nyerte el (Pinakothek der Moderne), amely része a müncheni Kunstareal nevet viselő múzeumnegyednek. A Bajor Állami Képtárak (Bayerische Staatsgemäldesammlungen) filiáléi Bajorország egész területén megtalálhatók, közülük jó néhány még magánál a képtárnál is régebbi.

A drezdai Zwinger nemcsak gyűjteményét, de épületét tekintve is elsőrangú. Építését II. Erős Ágost szász választófejedelem, lengyel király rendelte el, tervezője Matthaeus Daniel Pöppelmann (1662–1736), a rokokóba hajló barokk kiváló építésze, a szobrászati dekoráció készítője Balthasar Permoser (1651–1732) volt. A kerek és négyszögletes pavilonok, amelyeket árkádos galériák kötnek össze, szimmetrikusan fogják közre a négyszögletes belső udvart, a nagy galériát és az Orangerie-t. A kastély egy korábbi erődítmény alapjaira épült, a régi vizesárkot pedig betemették. Maga a Zwinger szó is erődítményt jelent, a korábbi drezdai erőd történetét ma már önálló múzeum mutatja be.

A Zwinger hivatalos átadása 1719-ben volt, Frigyes Ágost választófejedelem és a Habsburg-uralkodó I. József német-római császár, magyar és cseh király (1678–1711) lánya, Mária Jozefa esküvője alkalmából. A teljes befejezés azonban elhúzódott, 1728-ban történt csak meg, ekkortól őrizték ott az uralkodói gyűjteményt és könyvtárat. A hét-éves háború idején a porosz katonák beszállásolása során a kastély jelentős károkat szenvedett, így már 1783 és 1795 között restaurálni kellett. A napóleoni háborúk alatt, 1806 és 1813 között ismét súlyos sérülések keletkeztek az épületben. 1847 és 1855 között Gottfried Semper tervezésben felépült a róla elnevezett, az Elba folyóra néző szárny. 1857 és 1863 között Karl Moritz Haenel irányításával teljes körű rekonstrukció történt, és a 19. századi anyaghasználat már jelentős beavatkozást jelentett az eredeti épület szerkezetébe. A két világháború között újabb átépítés zajlott le 1924-től. 1945-ben, miként Drezda városa, a Zwinger is áldozatává vált az angol–amerikai bombázásoknak. 1963-ra fejeződött be az újabb rekonstrukció, de már 1952-ben megnyitották az első kiállítási termeket.

A Zwinger gyűjteményei és kiállításai ma is hűen tükrözik az eredeti uralkodói gyűjtemény szerkezetét. A régi képtár mellett a jelentős fegyver- és porcelángyűjtemény volt ennek része. A jelenlegi kiállítások, illetve gyűjtemények több épületben elhelyezve várják a látogatókat, a Semper-szárny huszonhárom termének képeit Johann Wolfgang Goethe még a Johanneumban csodálhatta meg. A Matematikai és Fizikai Eszközök Szalonjában pedig Erős Ágost eredeti gyűjteményének tárgyai valójában egy önálló technikatörténeti múzeumot jelentenek. A hatalmas porcelángyűjtemény az Erős Ágostra jellemző „maladie de porcelaine” (a porcelán iránti már-már beteges rajongás) emléke. Ő maga is folytatott kísérleteket a „fehér arany” kutatásában. Japán és kínai tárgyak mellett az 1708-ban alapított meisseni manufaktúra anyagát őrzik és mutatják be itt.

Az egykori uralkodói székhely kastélyában, a Residenz-schlossban található a világ egyik leggazdagabb kincsestára, a Grünes Gewölbe, Erős Ágost uralkodói „kincseskamrája”. A grafikai kabinet, a fegyver- és éremtár gyűjteménye bizonyos elemeiben még régebbi, mint a többi.

A drezdai uralkodói gyűjtemény alapján kialakított monumentális múzeumegyüttes elképesztő gazdagsága és értéke mellett azért is különleges, mivel csaknem teljes épségben megmaradt emléke Európa egyik legjelentősebb uralkodói gyűjteményének – és akkor még nem is említettük azokat a később kialakított részeit, mint amilyenek például a Japán Palota néprajzi és az Albertinum modern festészeti és szoborkiállításai.

A polgári, illetve uralkodói alapítású múzeumok után nézzünk meg egy magát nemzetinek nevező múzeumot. Számunkra szokatlannak tűnhet, hogy egy a 19. század vége felé nemzetté vált országnak tulajdonképpen nincs a hagyományos értelemben vett nemzeti múzeuma (hogy mi ez a „hagyományos értelem”, arról esett már szó az osztrák múzeumi rendszer bemutatásakor, de szeretnénk önálló vizsgálódás tárgyává is tenni a nemzeti múzeum fogalmát): a Germanisches Nationalmuseum elsődlegesen azt tartja fontosnak tudatni magáról, hogy a „legnagyobb kultúrtörténeti múzeum” a német nyelvterületen, amelynek művészetét és kultúráját kutatja, és mint ilyen, a német nyelvterület nemzeti múzeumának tartja magát. Hogy ezt joggal és alappal teszi, azt a gyűjteményeinek szerkezete is bizonyítja: a huszonhat gyűjtemény között találunk történeti archívumot, német művészeti archívumot, grafikai, festészeti, építészeti, iparművészeti, numizmatikai, szobor-, textil-, ékszer-, néprajzi, történeti, fegyver-, céhtörténeti, bútor-, judaika-, zenei, játék- és orvostörténeti gyűjteményeket, 650 ezer kötetes könyvtárat, restaurátorintézetet. Igen, ez így együtt már egy nemzeti múzeumot idéz. A küldetésnyilatkozata is erről szól: a német nyelvterület kultúrtörténetét gyűjtik és mutatják be a kezdetektől napjainkig. Nyilván nehéz megfogalmazni azt, amit röviden nemzeti történelemként lehetne kifejezni, de Németország sajátos helyzete, a nemzetállam 1871-es létrejötte ezt nem teszi lehetővé. A Germanisches Nationalmuseum fenntartója részben a szövetségi köztársaság kulturális minisztériuma, részben pedig a bajor állam és maga Nürnberg városa.

A múzeum 1852-es alapítása egy nemesembernek, Hans Freiherr von und zu Aufseßnek köszönhető. Szándéka szerint „a német történelem, irodalom, művészet általános kincsestárát” akarta létrehozni. A német („germanisch”) kifejezés a múzeum nevében a német kultúrára utal. A német egység 1848-as sikertelen kísérlete is ösztönözte az alapítást, egyfajta politikai, kulturális víziót képviselt az intézmény. Az 1871-es nemzetté válással a Germanisches Nationalmuseum „hivatalosan” is a német művészet és kultúra nemzeti múzeuma lett. A mára 1,3 milliós gyűjtemény, az állandó kiállításon bemutatott huszonkétezer műtárgy is ezt erősíti. 1857-ben a bajor király az alapító rendelkezésére bocsátotta az óváros déli határán álló egykori karthauzi kolostort, ez az egyedülálló 14. századi épületegyüttes lett a múzeum székhelye. A 20. század elején további épületekkel gyarapodott a múzeum. A második világháború súlyos kártétele után az ötvenes–hatvanas években helyreállították és bővítették az épületegyüttest. Mára a Museum Forummal, a bejárati csarnokkal bővült a múzeum, amelynek állandó kiállításai jól érzékeltetik a gyűjtemény szerkezetét.

Bajorország, mint egykori önálló királyság, a mai legnagyobb tartomány büszkélkedhet egyedül önálló nemzeti múzeummal. A Bayerisches Nationalmusemot II. Miksa bajor király alapította 1855-ben, önálló tervezetben megfogalmazva ezzel kapcsolatos elképzeléseit. A kollekció alapját a Wittelsbachok családi gyűjteménye képezte, az első múzeumépületet 1867-ben nyitották meg, de ezt a hatalmas teret is alig két évtized múltán kinőtte a gyűjtemény, így az intézmény a Gabriel von Seidl által tervezett palotában nyílt meg újból, 1900-ban. A gyűjtemények szerkezete a nürnbergihez hasonló, részben kronologikusan, ezen belül tárgytípusonként elrendezve. Ez a „nagy nemzeten belüli kis nemzeti múzeum” jól jellemzi a nagynémet egységen belüli bajor önállóságot, amely mindmáig él.

Berlin múzeumi tekintetben „állam az államban”. A Múzeumsziget legkorábbi intézménye az Altes Museum Karl Friedrich Schinkel által tervezett, 1824 és 1830 között emelt épülete, amely a későbbi európai múzeumépületek számára mintául szolgált. A porosz királyi család gyűjteményeit őrzi, eredetileg királyi múzeumnak is nevezték. Az építtető, III. Frigyes Vilmos a humboldti nézetek támogatójaként a múzeum oktatási szerepét tartotta elsődlegesnek. A klasszicizáló kinézet és az ókori fórumokat idéző kulturális ago-ra már a trónörökös, a későbbi IV. Frigyes Vilmos elképzelése volt, aki konkrét tervvázlatot is küldött Schinkelnek. Az UNESCO világörökségi indoklásában megfogalmazottak szerint a múzeum „kiemelkedő jelentőségű példája a felvilágosodás azon elképzelésének, hogy a műkincseket mindenki számára hozzáférhetővé tegye”. Schinkel e gondolatot továbbfűzve egy komplex városi épületegyüttes részeként kívánta megvalósítani a múzeumépületet, amelyet a királyi palota az uralkodói hatalom, a Zeughaus a katonai hatalom és a dóm az egyház jelképeként vett körül. 1841-ben IV. Frigyes Vilmos dekrétumban rendelkezett arról, hogy a Spree folyó szigete „a művészetek és tudomány szentélye legyen”. Ez volt a mai „Múzeumsziget” születése. A múzeum 1845-től viseli az Altes Museum nevet. Az épület jón oszlopsoros külseje belül kupolával koronázott központi teret rejt – ez a rotunda szolgált mintául Pollack Mihálynak a Magyar Nemzeti Múzeum hasonló központi kupolás csarnoka kialakításához.

A Neues Museumnak a híres Schinkel-tanítvány Friedrich August Stüler által tervezett, 1855-ben elkészült épületével, majd a Nemzeti Galériával (Johann Heinrich Strack, 1876), a Kaiser Friedrich (Bode) Múzeummal és a legkésőbbi, 1930-ban befejezett Pergamon Múzeummal teljessé vált a múzeum-fórum koncepció. A Neues Museum második világháborús súlyos sérüléseire még a német újraegyesítést követő évtizedben sem találtak megoldást, és a David Chipperfield által tervezett rekonstrukció erős ellenállásba ütközött, a Történeti Berlin Társaság sok ezer aláírást gyűjtött 2006-ban a rekonstrukció leállítására. Az épület eredeti formájában maga is jelentős és különleges műalkotás volt, belső dekorációja olyan mértékig alkalmazkodott az ott bemutatott antik emlékekhez, ami teljesen egyedülálló volt akkoriban, és szerencsére az eredeti látványtervek is megmaradtak. Később ezt a jól bevált mintát követték például a Magyar Nemzeti Múzeum belső tereinek kialakításakor is. Az újjáépített Neues Museum 2009-ben nyílt meg, és épületét 2010-ben Europa Nostra díjjal jutalmazták. Az 1903-as alapítású Deutsches Museum – teljes nevén Deutsches Museum von Meisterwerken der Naturwissenschaft und Technik – ma is a világ legnagyobb ilyen jellegű múzeuma, évi másfél millió látogatóval. Alapítása a legkevésbé sem hasonlít az eddig említett intézményekéhez – a tudomány, ipar és technika kiválóságaihoz intézett körlevél kezdeményezésére alakult meg a múzeumi egyesület, amely a Verein Deutscher Ingeniure (Német Mérnökegylet) éves közgyűlésén döntött a múzeumalapításról. A szakmai ösztönzés támogatására azért sikerült két uralkodót – III. Lajos bajor királyt és II. Vilmos német császárt – is megnyerni. Az alapító felhíváshoz csatlakozók között a tudományos élet olyan kiválóságait találhatjuk, mint például Max Planck, Wilhelm Conrad Röntgen, Rudolf Diesel vagy Walther von Dyck. München város tanácsa a múzeum építésének céljára az Isar folyó egyik kis szigetét ajánlotta fel. A Bajor Akadémia és több alapítvány anyaga biztosította a gyűjtemény alapjait, az épület tervezésére pedig pályázatot írtak ki, amelyet Gabriel von Seidl nyert el. Az építkezés lassan haladt – az első világháború kitörése, illetve az építész halála egyaránt hátráltatta azt –, így az 1925-ös megnyitó a tervezetthez képest több mint egy évtizedet késett. A harmincas években készült el a könyvtár és a kongresszusi terem. A második világháborúban mind a múzeumépület, mind pedig a gyűjtemények súlyos károkat szenvedtek, mégis már 1948-ban újra megnyílt az intézmény. A hatalmas és egyre gyarapodó anyag bemutatására ma már nem is tud a múzeumpalota elegendő teret biztosítani, még a bővítések ellenére sem, így filiálékkal bővült az intézmény. Mint a legtöbb nagy német múzeum esetében, itt is az állandó kiállítások egyik legfontosabbika az intézmény saját történetét bemutató tárlat, egyebek között itt látható a leltárkönyvbe elsőnek bekerült tárgy, valamint az épületet tartó ezerötszáz cölöp közül kettő. A tudományos-technikai találmányoknak a nemzet életében betöltött jelentőségét hirdetik az állandó kiállítások – a toronyban a Foucault-inga, a meteorológia eszközei, sőt még a témához kapcsolódó képzőművészeti alkotások is. Mára összesen ötven kiállítási egységet alakítottak ki; ezek száma a múzeum megnyitásakor természetesen jóval alacsonyabb volt, bár bizonyos részek, mint a planetárium, a meteorológiai állomás, a mérőeszközök, a geodéziai, orvosi, fizikai műszerek, a matematikai kabinet, az időmérés vagy a gyógyszerészet története már a megnyitást követően sem hiányoztak. A kommunikáció történetét bemutató egység szép példája annak, hogy az alapításkor bekerült anyagok mellé hogyan gyülekeztek az informatika eszközei, a telekommunikáció fejlődése, a számítógépes világ rekvizítumai, például az első, még szoba méretű számítógép. A nyomtatás, a fotó, a film története, a technológia fejlődésének bemutatása jellegzetes igénye volt a 20. század első évtizedének, és ennek megvalósítását elsőként éppen a Deutsches Museum terei tették lehetővé.

A mai Németország leglátogatottabb múzeumtípusa, a Heimatmuseum (talán a legmegfelelőbb helytörténeti múzeumnak nevezni magyarul) már a 19. század végén szerte az országban elterjedt. A fővárosban mindössze hat ilyen gyűjtemény található, az egyes tartományokban azonban annál több, bár nem egyenletes az eloszlásuk. Talán szokatlan számunkra, hogy a városi múzeumok is ebbe a kategóriába kerültek, és így már érthetőbb is első helyük a németországi múzeumi látogatottsági sorrendben. Az egységes német nemzetállam 1871-es létrejötte előtt a korábbi fejedelemségek, királyságok uralkodóik kedvének, jelentőségének, anyagi lehetőségének megfelelően hoztak létre múzeumokat. Nem kevés közülük már létrejöttekor is világhírű volt, és az is maradt mindmáig.

A mai német múzeumi rendszer megörökölte a 19. századi múzeumalapítások területi, földrajzi egyenlőtlenségeit, ennek következtében a németországi tartományok múzeumi szerkezete ma korántsem olyan kiegyensúlyozott, mint például Ausztriában.

A mai német múzeumi struktúra áttekintése érdekes eredményt hoz. Összesen 6355 muzeális intézményt tartanak számon az országban, ezek közül a legtöbb néprajzi-helytörténeti (44,5 százalék), őket követik az úgynevezett kultúrtörténeti speciális múzeumok (14,6 százalék), a művészeti múzeumok (10,7 százalék), a természettudományi és technikai múzeumok (12,3 százalék), a történeti és régészeti múzeumok (7,2 százalék), a kastély- és vármúzeumok (4,3 százalék), a több múzeum egy múzeumkomplexumban (1,3 százalék) és végül az úgynevezett vegyes gyűjtőkörű múzeumok (0,4 százalék). A múzeumok közül a legjelentősebbek a fővárosban, illetve az európai történelem más kiemelkedő jelentőségű német központjaiban találhatók (Frankfurt, Nürnberg, München, Drezda).

A két német állam egyesülése olyan országos múzeumi intézmények létét tette kiemelten fontossá, amelyek ezt a hatalmas múzeumi intézményhálózatot segíteni, felügyelni, szakmailag működtetni tudják. Az 1979-ben alapított Institut für Museumsforschung (Múzeumi Kutatóintézet) ilyen nemzeti szervezet, amely kiszolgálja a szövetségi köztársaság múzeumait a tudományos kutatás, oktatás és dokumentáció területén. A Német Múzeumi Szövetség 1917-ben jött létre, az ország összes múzeumát összefogja, kiállításokat, konferenciákat, kutatási projekteket szervez, lapokat ad ki. A Kulturstiftung der Länder (Tartományi Kulturális Alapítvány) 1973 óta létezik, szerepe elsősorban a múzeumok szakmai működésének támogatása.

A német múzeumok, miként 1871 előtt, ma is változatos képet mutatnak, egy rendkívül heterogén rendszert. Léteznek ugyan egyes tartományokban Landesmuseumok, nem ritkán akár szakáganként is (például Baden-Württemberg, Rajna-Pfalz, Észak-Rajna-Vesztfália), de jelentőségük elenyésző a fentebb említett nagy múzeumokéhoz képest. A történelem formálta meg a mai múzeumi szervezetet, a nemzetállam túl későn jött létre ahhoz, hogy ezt lényegesen befolyásolni tudja, és a 20–21. századi kultúrpolitika sem tartotta (szerencsére) ezt szükségesnek. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy túl nagy feladat volt a háborús veszteségek, károk pótlása, ami még a 21. századra is áthúzódott. A német múzeumi struktúra további sajátos jellemzője az egyes államokon, tartományokon, akár városokon (lásd Berlin) belül létező múzeumi szervezetek többé-kevésbé önálló léte is. És persze a hihetetlen sokféleség, gazdagság, és a múzeumügy, a kultúra elsőrangúan fontosnak tartott szerepe, no meg az ennek megfelelő mértékű anyagi áldozatvállalás a kormányzat részéről.