Klein Rudolf kötetének valódi tartalma az alcímében olvasható: A zsidó közösség, az építés, a város és kultúrtörténeti jelentőség. Az építészettörténész szerző munkája jóval több, mint egy épület bemutatása történetén és építészeti sajátosságain keresztül, hiszen nagyon is magyarázatra szorul, hogy az ország – akkor – legnagyobb és legmodernebb zsinagógája miért egy kisvárosban épült fel, hogyan jutottak el Komor Marcell és Jakab Dezső tervei Szabadkára, hogyan emelhetett az egyik felekezet egy ilyen monumentális épületet egy soknemzetiségű és többféle felekezetnek is otthont adó város központjában, és miért lett ennyire merészen szecessziós és ennyire magyaros az épület díszítése. Az írás nem lehetett volna ilyen érzékeny, szókimondó és teljes, ha a szerző nem maga is szabadkai, nem hivatása az építészet és felmenői nem prominensei a szabadkai zsidóság elmúlt százötven éves történetének. Az épület és a szerző bensőséges kapcsolata adja a kötet igazi értékét, nézőpontjának sajátosságával egyetlen felkészült építészettörténész sem versenghet. Az 1970-es évek végén a szabadkai zsinagóga azzal a sorssal szembesült, amivel a fennmaradt zsinagógák tetemes része: a fenntartó hitközség belátta, hogy túl kevesen vannak ahhoz, hogy a templomot működtessék, így kénytelenek voltak lemondani róla. Az egykori mecénások nevét viselő réztáblákat lecsavarozták, ezzel teljesen és végérvényesen elveszítette „tartalmát” ez a különleges épület. A szerző édesapja, Klein Tibor is elhozhatta a „Klein Mátyás és családja” feliratú táblát, megmutatni fiának, aki később az általa gyerekkora óta látogatott épület történetének legelszántabb kutatójává vált. Egy rövid családregénnyel kezdődik a kötet, felvázolva a polgárosodó és egyre tehetősebb, egyre tanultabb zsidó családok felemelkedésének máshonnan ismert családregényét, hiszen a nagyapa már földbirtokosként és ügyvédként, a hitközség vezetőjeként kiemelt szerepet vállalt a zsinagóga felépítésében. A zsinagóga használatának „módján”, az aktív vagy passzív kapcsolaton keresztül éppúgy kibontakozik az elmúlt bő egy évszázad zsidóságának történelme, a városhoz, hithez, politikához, gazdasághoz való viszonya, mint a Klein család sorsa. A város-, építészet- és kultúrtörténeti fejezetekkel felváltva tagolt kötet igyekszik minden irányból megértetni a helyzet nagyszerűségét, hogy az előző századfordulón egyszerre állt rendelkezésre engedély, akarat, pénz, társadalmi támogatottság, az építészet megújításának igénye, nyitottság egy forradalmi terv kivitelezésére, amely ráadásul – a korabeli sajtószemle láttán – alig ütközött ellenállásba, sőt. Az 1903-as felszentelés ünnepségének egyik fő szónoka a város polgármestere, Bíró Károly volt, a téren álló tömeg hangos éljenzéssel köszöntötte az építészeket, a hitközség és a város elöljáróit, a tűzoltózenekar zsidó imákat játszott. Szabadka ezzel vált mezővárosból a polgárosodó nagyváros mintájává, a városképet teljesen meghatározó, a város fölé magasodó zsinagógát a környezetében számos, igényében és stílusában hasonló épület követte. Komor Marcell és Jakab Dezső építészek, Lechner Ödön tanítványai ekkor alig múltak harminc-évesek, de a szabadkai zsinagógával egy időben már olyan terveken dolgoztak, mint a marosvásárhelyi kultúrpalota, a budapesti Népopera, a pozsonyi Városi Vigadó és a pesti Munkásbiztosító Pénztár székháza, de a szabadkai megrendelés mindegyiknél fontosabbnak tűnt, holott tulajdonképpen egy visszautasított szegedi tervet dolgoztak át lényegesen nagyobbra és gazdagabbra. Mivel rendelkezésre állnak források az építészek szándékáról, ezért tudható, hogy mennyire szem előtt tartották az épület „magyarságát” és „modernségét”, hogy igyekeztek hangsúlyozni „magyar építőművész” identitásukat, és ez a „mézeskalács-építészet” nem valamiféle görcsös asszimilációs akarás volt a részükről, hanem a szecesszió nemzeti sajátosságának hangsúlyozása, ami a korszellemet követte, felekezeti hovatartozás nélkül. Ugyanakkor a szerző a zsinagóga kultúrtörténeti jelentőségét taglaló fejezetben felvázolja, hogy maga a szecesszió hogyan lett „zsidó” építészeti stílus azáltal, hogy ekkor kerültek a zsidók először abba a helyzetbe, hogy már nemcsak mecénásként, hanem építészként, tervezőként is alakíthassák a városképet. Mindez Magyarországon a nemzeti érzéssel is párosult, valamint azzal, hogy a szecesszió díszítőművészetének ornamentikus jellege megfelelt a zsidó művészeti hagyomány nem-ábrázoló törekvésének. Annak ellenére imahelyként működött 1978-ig, hogy a hitközség létszáma a korábbi öt százalékára apadt. Az államosítás utáni egyetlen hasznosítás, egy avantgárd színház beköltöztetése sokat rontott az épület állapotán – az ott tartott előadások sem illettek a szakrális térhez. A 2013-ban megkezdett felújítás jelenleg is tart, a hasznosítás problémája máig megoldatlan. Minőségi tudományos kötet bizonyára nem jelenhet meg egy szabadkai kiadónál anélkül, hogy a nevek, helyek, kifejezések ne szerepeljenek a magyar mellett zárójelben szerbül, sőt olykor cirill betűkkel is. Ezt a szerző következetesen végigviszi az egész köteten keresztül. A könyvet – a tervrajzok, városi dokumentumok, térképek mellett – Klein Rudolf saját fényképei illusztrálják, kívül-belül alaposan végigfotózta az épületet. Mindezt csak fekete-fehérben láthatjuk, ugyanakkor a kötet hangulata okán nem marad hiányérzetünk az elmaradt színek miatt.