A szervezeti átalakítás ideje alatt a múzeum…

„Ami a provinciális múzeumokat illeti, azok majd mind nélkülözik a rendszert, s nagyobbára a vak esetnek szüleményei. Valamely műkedvelő hazafi meghal s gyűjteményét, melyet egyéni ízlése szerint alakított, szülővárosának hagyja, mely közönségesen csak nagy nehezen tud ennek helyet és szekrényeket szerezni, míg találkozik ismét valamely lelkes polgár, ki képes a közönség érdekét a múzeum ügyében felkölteni s gyarapodását egy időre biztosítani.” (Pulszky Ferenc: A múzeumokról. Budapesti Szemle, VIII., XVI. sz., 1875. 241–257.) 2012-ben a magyar múzeumi területen rendszerváltás történt – ezt hangsúlyozta Vígh Annamária, az EMMI közgyűjteményi főosztályvezetője a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége  2013. májusi éves közgyűlésén. Ennek hatását és eredményeit egy év alatt még nem lehet felmérni – tette hozzá.  Mi most mégis erre teszünk kísérletet.

Magyar Nemzeti Múzeum 1802-es alapítását és 1846-os megnyitását követően mintaként szolgált a későbbi múzeumalapítók számára. Ilyesmire azonban hosszú ideig nem került sor: a magyar múzeumügy 65 éven át egyet jelentett a Nemzeti Múzeum történetével. Kezdeményezések voltak ugyan, de 1867-ig nem született új múzeum Magyarországon. 1867 és 1895 között azonban felgyorsultak az események – ekkor tizenöt múzeumot hoztak létre. A millenniumi ünnepségek újabb alapításokat ösztönöztek: 1896 és 1905 között negyvenkilenc múzeum született az Osztrák–Magyar Monarchia területén. Ezek lényegében kis Nemzeti Múzeumok voltak: nemcsak a gyűjtemények szerkezetében, de azok bemutatásának módjában is azt másolták. A vallás- és közoktatásügyi miniszter a vidéki múzeumok fontosságát hangsúlyozva a kulturális haladás legbiztosabb alapjának nevezte őket (1882, Trefort Ágoston), a vidéki múzeumi gyűjtés Rómer Flóris-féle stratégiája a helyi vonatkozású gyűjtés fontosságát hangsúlyozta.

A múzeumok irányítása a 19. század végétől kezdve központi volt, és ez bizonyos célok megfogalmazása mellett kiterjedt a részletekre is – például a múzeumi berendezések, tárlók, vitrinek szabványaira, a szakemberek képzésére. Az 1929. évi XI. törvénycikk a múzeum-, könyvtár- és levéltárügy némely kérdéseinek rendezéseiről az ezzel összefüggő szabályozás céljából született. Ez rendelkezett a gyűjtemények közgyűjteménnyé nyilvánítása, állami felügyelete és támogatása, valamint az ingó műemlékek és egyéb muzeális tárgyak felkutatása (gyűjtés, ásatás stb.) és védelme tárgyában is.

Egy 1944-es levéltári dokumentum sajátos történelmi-politikai helyzetben ad átfogó képet a vidéki múzeumokról. A Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége jegyzéket állított össze a felügyelete alá tartozó közgyűjteményekről és egyéb muzeális gyűjteményekről, amelyeket a következő kategóriákba rendezett fenntartásuk szerint: vármegyei, városi, egyesületi, egyházi, állami. A legtöbb múzeum ekkor városi fenntartású volt.

Az 1949-es múzeumi törvény az egyházi gyűjtemények kivételével valamennyi múzeumot állami tulajdonba vette. Az intézménytípusokat országos, regionális és helyi kategóriákba sorolta, rendelkezett az egységes múzeumi nyilvántartásról. A következő tíz évben az országos múzeumok száma mindössze eggyel nőtt, vidéken ezzel szemben harminchét új intézmény létesült.

1962 tavaszán született – deklaráltan politikai és gazdasági megfontolások alapján – döntés arról, hogy a vidéki múzeumok a tizenkilenc megyei tanács hatáskörébe kerülnek, és ezzel kialakult – gazdaságilag és szakmailag integrált hálózatként – a megyei múzeumok szervezete, amit az-után az 1963. évi 9. számú törvényerejű rendelet rögzített.  Az átalakítás célja a vidéki kulturális, tudományos, művészeti élet megerősítése volt, olyan helyi központok létrehozása révén, amelyek a szervezetükbe tartozó kisebb intézmények működését segítették, és a megye művelődésének centrumai lettek. Az 1980. évi Országos Múzeumigazgatói Értekezleten fogalmazódott meg, hogy a vidéki múzeumok csak akkor maradhatnak életképesek, ha a megyei múzeumi szervezet részévé tudnak válni.

2012. január 1-jétől az állam vette át a megyék konszolidációja keretében a megyei önkormányzat fenntartásában lévő közművelődési intézményeket, így a múzeumokat is. A 2011. december 8-án megjelent kormányrendelet megyei intézményfenntartó központok (MIK) felállításáról döntött, amelyeket a közigazgatási és igazságügyi miniszter a megyei kormánymegbízottak útján irányít. A MIK-ek önállóan működő és gazdálkodó szervek, amelyek ellátják az átvett intézményekkel összefüggő vagyongazdálkodási és intézmény-fenntartási feladatokat.

Az 1311/2012. (VIII. 23.) sz. kormányhatározat a megyei múzeumok, könyvtárak, közművelődési intézmények fenntartásáról úgy rendelkezett, hogy 2013. január 1-jétől az állami tulajdonba és fenntartásba kerülő megyei múzeumok és a megyei múzeumi szervezetek megyeszékhelyen/megyei jogú városokban lévő tagintézményeit a megyeszékhely/megyei jogú városok – Pest megyében Szentendre – önkormányzatainak fenntartásába adja, a megyei múzeumok tagintézményei pedig a területileg illetékes települési önkormányzatok fenntartásába kerülnek.

A területet érintő korábbi változások gyakoriságát nézve láthatjuk, hogy minimum egy-másfél évtized vagy éppen évtizedek teltek el a döntések között. Az elmúlt időszak azonban évente hozott jelentős változásokat. Ha rendszerváltás volt ez, akkor elég megkésett rendszerváltás.

Az alábbiakban bemutatunk néhány konkrét példát egyes vidéki intézmények átalakulására. (Egyúttal itt jegyezzük meg, hogy e számunk Múzeumnegyed rovatában – mintegy „csatlakozva” ehhez az íráshoz – további két vidéki múzeumot mutatunk be – a szerk.)

Xantus János Múzeum, Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága – Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum

Nyitott, színes, eleven – így határozza meg önmagát az új, megyei hatókörű városi múzeum. Győr egyik legrégibb és egyben egyik legszebb barokk palotája, az Apátúr-ház adott otthont 1949-től a múzeumnak. A győri múzeum – jogelődje révén – az ország legkorábbi alapítású vidéki múzeuma. Az egykori bencés főgimnázium természetrajzi szertára az 1850-es évek végére Rómer Flóris munkájának eredményeképpen jelentős régiségtárrá fejlődött, és 1859-ben a környékbeli régiségek hivatalos letéti helyévé jelölték ki. Győr város és a vármegye egyaránt támogatta a régészeti feltárásokat, a környékbeli települések adományaiból pedig folyamatosan gyarapodott a gyűjtemény, amit a város saját múzeumává szeretett volna alakítani, de nem sikerült megállapodásra jutnia a renddel. Ez csak az államosítással történt meg, amikor a bencés gimnázium és a város gyűjteményeit egyesítették. Az így létrejövő múzeum a hagyományos, „kis Nemzeti Múzeum” típust követte, és mostanáig régészeti, néprajzi, képző- és iparművészeti, valamint helytörténeti állandó kiállításokon mutatja be a város és a megye történetét a szakágak szerint. A megyei múzeumi szervezet 1962-es létrejöttéig itt is, mint számos helyen, városi fenntartású volt a múzeum.

2013-tól az egykori megyei múzeum és a Városi Művészeti Múzeum összevonásával jött létre a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, egy városi fenntartású tematikus múzeum és egy megyei múzeum összevonásából. Ami az új, megyei hatókörű városi múzeumot illeti, nem kis feladat az új szervezet kialakítása. Az adottságok kiválóak, a gyűjtemények elsőrangúak, a múzeum városon belüli helye földrajzilag kiváló a főtérre néző palotában. Hogy képes lesz-e hasonló pozíciót teremteni magának a város kulturális életében és a magyar múzeumi életben, még nem tudjuk. A nyitottság mindenesetre elengedhetetlenül szükséges a most létrejött új múzeum számára. A színes és eleven múzeum egyelőre még inkább vágy, mint valóság. A jövő történései alapján lehet majd eldönteni, sajnálnunk kell-e az ország legrégebbi vidéki múzeumának „elvesztését”, vagy nyerünk-e helyette valami olyat, amiért érdemes volt ilyen jelentős változtatást véghezvinni.

Megyei múzeumi tagintézményből Kulturális és Rendezvényszervező Nonprofit Kft. – a gyulai Erkel Ferenc Múzeum

A 2013. január 1-jétől a Gyulai Kulturális és Rendezvényszervező Kft.-hez tartozó Erkel Ferenc Múzeum a vidéki múzeumok közül harmadikként jött létre az akkori megyeszékhelyen, 1868-ban. Létrehozása Mogyoróssy János (1805–1893) nevéhez fűződik, aki könyv-, térkép-, érem-, régiség- és fegyvergyűjteményét a városnak ajándékozta egy létrehozandó múzeum céljából (hasonlóan a Magyar Nemzeti Múzeum alapításához). A gyulai múzeum 1874-től 1920-ig megyei múzeumként működött, tényleges fenntartója ekkor két évtizedig az 1874-ben létrejött Békésvármegyei Régészeti és Mívelődéstörténelmi Társulat volt.  A megyei múzeum városi kezelésbe adására hivatalosan 1921. április 2-án került sor, de a Gyulai Városi Múzeum ténylegesen csak a Gyulai Közművelődési Egyesület 1925. március 8-i megalakulása után kezdte meg működését. A két világháború között szépen gyarapodó gyűjtemény egy része a második világháborúban megsérült, illetve megsemmisült. A háború után Gyula elvesztette megyeszékhely rangját, és a múzeum 1951-ben állami tulajdonba került, ekkor vette fel Erkel Ferenc nevét. A múzeum 1962-ben a megyei tanács fenntartásába került, és a Békés Megyei Múzeumok Igazgatóságának tagintézménye lett.

Az Erkel Ferenc Múzeum csaknem másfél százados működése alatt országos viszonylatban is jelentős gyűjteményt épített fel: régészeti, néprajzi, képző- és iparművészeti, numizmatikai, helytörténeti anyaga az Erkel-gyűjteménnyel együtt mintegy 55 ezer darabot számlál, ebből egyedi különlegesség a cigány témájú és a román nemzetiségi kollekció. Tizennégyezres könyvtár, adattár, fotótár, hangfelvételek egészítik ki a tárgyi gyűjteményt, amelynek tetemes része digitalizált formában is elérhető, csakúgy, mint a katalógusok, kiadványok.

A Gyulai Kulturális és Rendezvényszervező Nonprofit Kft. szervezetében a „múzeumiság” mellékág, amint ez honlapjuk szerkezetéből is kitűnik. Területi múzeumi működésre kértek engedélyt az EMMI-től, ám nem feleltek meg minden követelménynek, mert bár két szakágban – történeti, néprajzi – rendelkeznek szakmuzeológussal, alkalmazniuk kell állományvédelmi szakembert és múzeumpedagógust is. Előbbi az egykori „anyaintézménytől”, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumtól fog „átjárni”, megbízással, havi 16 órában. Hogy ez mire lesz elég az 55 ezres gyűjteményben, arra vonatkozóan túl sok reményünk nem lehet. A kft.-be beolvadó Erkel Ferenc Múzeum gyűjtőköre Gyula város és környékének települései lesznek. Időszaki kiállításokra a jelenleg bezárt, raktárként használt Dürer Teremben lesz mód a jövőben. A múzeum szakmai munkatársai a kft. alkalmazottai, nem közalkalmazottak. A műtárgyakat 2012 végén a MIK-től a város vette át. Az átalakulástól gazdaságosabb működést remél a fenntartó.

A nagy múltú, egykor a megyeszékhelyen alapított múzeumnak ma már csak múltja van, múzeumként gyakorlatilag szünetel. (Egykori igazgatója 2013 nyarától a korábbi megyei múzeum, a mai megyei hatókörű városi múzeum tudományos osztályvezetője.) A Gyulai Kulturális és Rendezvényszervező Nonprofit Kft. négy „múzeuma” a honlapon így szerepel, de valójában kiállítóhely. Őrzik, amit eddig gyűjtöttek, részben be is mutatják, de nem dolgoznak fel, és egyelőre nem bővül a gyűjtemény sem – hogyan is történhetne mindez a jelenlegi működési keretek között?  Bár a nagy elődök odaadó és kitartó munkája nem veszett kárba, de ki tudja, hogyan és ki folytatja. A helyi közösség „visszakapta” örökségét – de múzeumát, úgy tűnik, nem.

Dombóvári Helytörténeti Múzeum

A múzeum alapítását, szervezését és működtetését egy helyi örökségvédő civilszervezet vállalta fel, az intézményt működtető szakember havi javadalmazását, a gyűjtemény céljaira átadott épület rezsiköltségét finanszírozva.

A csaknem húszezer lakosú, a korábbi évtizedekben tettekben is, később inkább csak elszánásban, de mindvégig ambiciózus nyugat-tolnai kisváros vezetése a 2010-es önkormányzati választásokat követően jobbára informálisan, de felvetette a helyi kulturális intézmények integrációjának tervét. Az ugyanazon szaktörvény alá tartozó könyvtár teljes mértékben önkormányzati működtetésű (mert a törvény által előírtan kötelező mind fenntartása, mind finanszírozása), míg a helyi közösségi művelődés (nemrégiben hatalmas anyagi ráfordítások árán felújított) háza nonprofit gazdasági vállalkozás jelleggel működik. És ugyanitt van a hivatalosan 2001-es alapítású, egy hivatalos engedéllyel és fejlesztési programmal bíró, egy fő szakmuzeológussal és változó létszámú szerződéses vagy önkéntes alkalmazottal működő közérdekű muzeális gyűjtemény, amelynek tulajdonosa és hivatalos fenntartója a Dombóvári Városszépítő és Városvédő Közhasznú Egyesület. A 3500 darabot számláló tárgyi, valamint kilencszáz tétel dokumentációs, ezen felül jelentős könyv- és mozgókép-állomány eszmeileg, és az intézmény küldetésnyilatkozata szerint is, Dombóvár és környéke lakosainak közös kincse. A dombóváriak múzeuma 2007 végétől valóban önként vállalt feladat gyanánt, évi 7,2-7,8 millió forint „civilszervezet részére biztosított önkormányzati támogatás” keretből gazdálkodott. 2012-ben 3,6 millió forint önkormányzati támogatást kapott a múzeumot működtető szervezet, amihez a hatalmas helyi összefogás igen nagy erőfeszítése biztosította a fennmaradást. 2013-ban, mivel az önkormányzatnak tulajdonilag semmi köze a muzeális intézményhez, és így szándéka ellenére sincs komolyabb lehetősége a finanszírozásra, egyedül egy évi kétmillió forint nagyságrendű céltartalékot képezett, illetve a költségvetési év elején egy rendkívüli (csaknem kétmillió forint) összeget biztosított az előző évi kifizetetlen szolgáltatói számlák és az elmaradt muzeológusi bér kiegyenlítésére. A helyzet könnyebbedhetett volna, ha a rendelet előkészítése folyamán a (meglehet, számban nem jelentős, de mégiscsak létező) dombóvárihoz hasonló fenntartók is bekerülnek a forrástámogatásban – legalábbis elvileg – egyenrangúként kedvezményezettek körébe.  Ez azonban nem történt meg, így a szakmai vezető elsődleges feladata a forrásszerzés lett; ő fogalmazta meg a kérdést a legkülönbözőbb szakmai és fenntartói fórumokon: mi az oka annak, hogy a korábbi és jelenlegi önkormányzati törvényben nem kötelező feladat a nemzet országos, térségi és helyi múzeumainak, egyházak, civil közösségek és szorgos magánosok által átvállalt közfeladatként felelősséggel gondozott muzeális közgyűjteményeinek fenntartása, illetve az abban való anyagi részvétel feltételeinek a megteremtése. Így ugyanis éppen a helyi közösséget szolgáló, annak vágyából és akaratából létrehozott és fenntartott múzeumok, gyűjtemények kerültek szinte megoldhatatlanul nehéz helyzetbe.

Megyei gyorskörkép

Deme Péter, a Pulszky Társaság Magyar Múzeumi Egyesület elnöke abszolút pozitívan nyilatkozva állapította meg (elsősorban a vidéki kismúzeumokról): „Változatos a kép, de lényegében elmondható, hogy a kismúzeumok nemcsak a helyüket keresik, hanem már meg is találták, sikerült a folyamatban lévő pályázataikat, programjaikat tovább folytatni, a feltételeket biztosítani.” Mielőtt azonban ezt a terepet is körbejárnánk, induljunk el a „vidéki nagyoktól”, a megyei hatókörű városi múzeumoktól.

Az egykori Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Igazgatósága, ma Kecskeméti Katona József Múzeum megújult honlapjából kiderül, hogy a Cifrapalotában az év végéig megtekinthető időszaki kiállítás Kecskemét aranykorával foglalkozik. A város fénykorára emlékező kiállítás nyilván kedves a fenntartó számára. A város a mára létszámát tekintve holtversenyben legkisebb megyei hatókörű városi múzeum állami támogatásának csaknem felével járul hozzá a működtetéshez, ez azonban ugyanilyen összegű bevételi kötelezettséggel jár.

Baranyában a fenntartóváltással jelentős változások nem történtek a múzeum életében (eltekintve az igazgató távozását a Ludwig Múzeum élére) – épp elég feladat működtetni a városban lévő kiállítóhelyeket, kismúzeumokat.

Békés megyében a Munkácsy Mihály Múzeumban a fenntartóváltás igazgatóváltással is járt, és a múzeum szervezeti felépítése is megváltozott. Ami a kiállítási tervet illeti, elsősorban a „csabaiságot” kívánják hangsúlyozni, úgy tűnik azonban, elfeledkezve olyan, a városhoz kötődő kiválóságokról, akik európai viszonylatban is jelentősek.

Miskolcon 2013. május 11-én megnyílt a várostörténeti kiállítás – meglehet, ez a fenntartóváltás nélkül még váratott volna magára. A tárlat külön érdekessége, hogy Szemere Bertalan személyét a középpontba állítva országos kontextusban mutatja be a témát. Kecskeméttel nem vetekedve ugyan, de itt is jelentősen csökkent a munkatársak létszáma, ugyanakkor fontos változás, hogy a Miskolci Galéria, a városi művészeti múzeum 2013. július elsejétől a Herman Ottó Múzeum tagintézményeként működik tovább (igaz, ezt a tényt csak a saját honlapjukról tudhatjuk meg, az „anyamúzeuméról” még nem, az még a régi megyei szervezetet tükrözi). Az állami és a városi támogatás aránya itt mintegy egy a hathoz, az előbbi javára.

Szegeden ma egyre erőteljesebb tendencia a „látványmúzeum”; ha konkrétabban akarunk fogalmazni: a PR és a közönségkapcsolati munka a legerősebb, az igen jelentős gyűjtemények feldolgozása azonban lényeges eltéréseket mutat. A múzeum anyagi helyzete jónak tűnik, ennek összetevői azonban nem azonosíthatók pontosan.

Székesfehérváron a várakozás érződik – de az MVMSZ vándorkiállítás (erről még később esik majd szó) megnyitása minden bizonnyal jelentős lépés lesz egy új úton.

Debrecenben vezetésváltás történt, de az állandó kiállítás a felújítás után még mindig csak részlegesen van megnyitva, és nyitott kérdés a jövő is. A honlap mindenesetre szerkezetében és szövegében már az új helyzetet tükrözi.

Egerben viharokat kavaró igazgatóváltás, majd -leváltás után némi megtorpanás érződik a korábban pedig rendszeresen a legtöbb látogatót vonzó vidéki múzeum életében. A vár turisztikai attrakciófejlesztése jelentős eredmény, a programok változatosak. A honlap nyitóoldalán tájékoztat a változásokról Immár Egeré az egri vár címmel, ugyanakkor a múzeumnak jelenleg nincs önálló gazdálkodása, az állami támogatás összegéhez vajmi keveset tesz hozzá a város a sajátjából – úgy tűnik tehát, hogy a lelkesedés inkább szavakban nyilvánul meg.

Szolnokon minden nagyon szép és jó, teljes a bizalom fenntartó és múzeuma között; ahogy az igazgató megfogalmazta: „Szeretettel fogadta a múzeumot a város.” Márpedig mi más árulkodhatna a helyzetről ékesszólóbban, mint az intézmény igazgatójának értékelése?

Komárom-Esztergom megyében Tatán, az ország egyik legszebb, ám nem éppen legjobb állapotú várépületében a nehézségekhez képest feltűnően értékes kiállításokkal várják a látogatókat. Igazgatóváltás itt is történt, ennek oka az igazgató nyugdíjba vonulása volt.

Salgótarjánban új nevet kapott a múzeum, Dornyay Béla többszörös múzeumalapítóét (bár ezen alapítások egyike sem itteni múzeum). Az intézmény feladatköre a régészettel bővült, és ez létszámnövekedést is jelentett. Az igazgató megítélése szerint „az állami támogatás stabil helyzetet teremtett, a várossal a kapcsolat jó, pénzt viszont nem adnak, de a külső homlokzat felújításhoz hozzájárultak, és nincs elvonás a korábbiakhoz képest”.

Pest megye korábbi óriási múzeumi szervezetéből országosan is kivételes módon három egykori tagintézmény továbbra is a Ferenczy Múzeumhoz tartozik. Az új múzeumépület átadása június 18-án történt meg (erről szóló írásunkat lásd: MúzeumCafé 36. – a szerk.).

Kaposváron múzeum és önkormányzat helyet cserélt, pontosabban visszacserélték korábbi helyüket. A város ad ugyan támogatást az állami mellé, de ez csupán visszafizetendő hitel. A létszám jelentősen csökkent, a gazdasági ügyeket a városi művelődési ház intézi.

Nyíregyházán a Jósa András Múzeum állami és önkormányzati támogatása nincs távol egymástól összegében, és jelentősek a pályázati pénzek is. A múzeum épületébe civilszervezeteket fogadnak be, ez is része a város kulturális életébe történő beilleszkedésnek.

Szekszárdon nem történt lényeges változás, ahogy az igazgató fogalmazott: „békés egymás mellett élésről” lehet beszélni a város és a múzeum viszonyában.

Szombathelyen az új igazgató asszony egyenesen Grazból jött, ahol az egyetemi tanulmányait is végezte, és korábban két évtizedig élt. Csak a városon belül kilenc tagintézménye van a múzeumnak. Az Iseum révén kiemelkedően jelentős a régészeti feladatellátás, infrastrukturálisan is jól áll a múzeum, új raktárbázissal, látványraktárral.

Veszprémben az intézményi átalakulás kettősségét jól érzékelteti a honlap, amelynek tartalma és szövegei félig a megyéről, félig a városi múzeumról szólnak.

Zalaegerszegen az időszaki kiállítások kínálatában látszik leginkább a változás, de hogy merre tart a múzeum, hogyan alakul majd a kapcsolata a várossal, az még a jövő zenéje.  A honlap viszont a fő menüpontokat illetően már háromnyelvű (a magyaron kívül).

Tendenciák

Ha csak a megyei hatókörű városi múzeumokat vizsgáljuk a változásokat követően, akkor egyfajta megtorpanásnak lehetünk tanúi. Fél évszázad nagy idő, ez alatt – jól vagy rosszul – kialakult egyfajta status quo, és ténylegesen működött a rendszer. Miután a nyolcvanas évektől érezhetővé vált, hogy bizonyos hibák egyre szembetűnőbbek, kormányzati és szakmai szinten egyaránt igyekeztek ezekre megoldásokat találni. A magyar múzeumi rendszer jócskán túlélte a rendszerváltást, a problémák egyre jobban előtérbe kerültek. Ám ezek szoros összefüggésben voltak a társadalmi változásokkal, illetve azzal, hogy a múzeumi rendszer változatlan maradt, maga is muzealizálódott, abban az értelemben, hogy nem csupán régi volt, de idejétmúlt is. Az a kérdés is állandóan előtérbe került, vajon megőrzésre méltó és alkalmas-e. Elzártság, merevség, a változtatásra való hajlam hiánya jellemezte. Várakozás valami felsőbb erőre, hatalomra, amely majd eldönti a sorsát, kijelöli az útját.

Most végre megtörtént a változás, itt van egy sokszorosan tagolt rendszer: mintha egy kártyavár összedőlt volna, és ugyanazokból a kártyákból egy másik, kevésbé dőlékeny, stabilabb várat kellene építeni. Ám ehhez szükség van sok és sokféle változásra vagy inkább változtatásra, amely magából a rendszer összetevőiből, szakmai szinten indul el, és nem két – országos és vidéki múzeumok –, különösen nem pedig több világ – megyei hatókörű városi, területi, tematikus múzeumok – mentén.

„Kismúzeumok”

Az alábbiakban elsősorban az új helyzetben egyre nagyobb jelentőségre szert tevő területi múzeumokról lesz szó, amelyek persze sem gyűjteményük, sem épületeik, sem múltjuk, sem jelentőségük szempontjából nem tekinthetők „kicsinek”. Legtöbbjük megyei múzeumi tagintézményként érezhette – és gyakran érezte is – hátrányos helyzetben magát az anyaintézményhez képest. Vegyük például egy egykori megyeszékhely múzeumát. A szentesi Koszta József Múzeum épülete egykor megyeháza volt, ma az ingatlanon a 2011 végéig megyei, majd 2012-től a Csongrád Megyei Intézményfenntartó Központ révén állami fenntartásba vont, a megyei múzeumi hálózatba tartozó szentesi területi múzeum, a megyei levéltár városi fióklevéltára és a közgyűlés, valamint a két dísztermet hasznosító városi fenntartású konferencia-központ osztozik. Az 1897-ben alapított Csongrádvármegyei Történelmi és Régészeti Társulat gyűjteményei 1906-ban megyei tulajdonba kerültek, megyei alapítású intézményként, Csongrádvármegyei Múzeum néven, amely működési engedélyét 1913-ban kapta.  A következő gyűjteményi osztályokat hozták létre: könyvtár és oklevéltár, szép- és iparművészet, érem- és régiségtár, néprajz, természetrajz. A gyűjtemény minden osztálya egyenletesen gyarapodott, a régészeti ráadásul országos, sőt nemzetközi ismertségre tett szert. A második világháborúban az akkor 125 ezer darabra becsült teljes múzeumi műtárgyegyüttes több mint fele elveszett. 1945 után a régészeti tár továbbra is dinamikusan fejlődött, több mint 350 ezer darabos mostani tárgyegyüttesével és Magyarország egyetlen, az egész világon ismert leletével, a Szegvár-Tűzkövesen előkerült Sarlós istenszoborral megbecsült helyet foglal el az ország gyűjteményei között. A második világháborút követően a képzőművészeti tárat Koszta József hagyatéki és Drahos István ex libris kollekciója emelte nemzetközi rangra. A múzeum 1950-ben vette fel Koszta József festő nevét. A néprajzi és a történeti gyűjtemény – jellegéből adódóan – a helyi értékek, különféle mesterségek teljes műhelyanyagával vagy hagyatéki dokumentumegyüttesek, egyéb ingóságok felhalmozásával terebélyesedett. Jelenleg a gyűjteményi tárakban és a segédgyűjteményekben őrzött anyag együttes száma mintegy 650 ezer darab – nem kismúzeumról van tehát szó.

Egy másik példa a keszthelyi Balatoni Múzeum a kimondottan erre a célra emelt, Györgyi Dénes által tervezett remek épületével. A városban tizennégy múzeum és kiállítóhely van, az önkormányzati díszülést a múzeumban tartják, a városi programok felét a múzeum szervezi. Itt is jelentős a műtárgyállomány: ma 380 ezer darabot számlál a gyűjtemény.

Sorolhatnánk további, egykori megyei múzeumi szervezetekhez tartozó, ma már önálló területi múzeumokat az ország bármely részéről – nyilvánvaló, hogy nincsenek könnyű helyzetben. Az is nyilvánvaló, hogy támogatásuk meglehetősen „személyfüggő”: ha a város vezetése fontosnak tartja múzeumát, akkor minden lehető anyagi vagy más természetű segítséget igyekszik megadni neki, jóllehet a fenntartása nem kötelező feladat.

MVMSZ

A Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége (MMISZ) tizenkilenc alapító tagja, az egykori megyei, ma már megyei hatókörű városi múzeumok jelentették a 2012 augusztusától Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége (MVMSZ) néven működő szervezet bázisát.  A szövetség azóta is folyamatosan bővül. A 2013 februárjában csatlakozó kilenc új tag között megtaláljuk a korábban a megyei múzeumi szervezetekhez tartozó, mára önálló területi múzeumokká alakult volt tagintézményeket, a városi múzeumokat, a pártoló tagok sorában pedig a helytörténeti és a kastélymúzeumokat egyaránt. Az 2013. áprilisi újabb rendkívüli közgyűlésen további hat intézmény csatlakozott, így a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége harmincnégy tagintézményével a magyarországi múzeumi élet egyik legjelentősebb szervezetévé vált. Mint ilyen, kiválóan alkalmas arra, hogy – divatos kifejezéssel élve – „kompetencia-központ”-ként működjön, nemcsak a tagok, hanem akár minden vidéki múzeum számára szolgáltatásokkal, a feladatellátás megszervezésével. Vagy például olyan projektekkel, mint a 2013–14. évi vándorkiállítás, amely immár negyedik a sorban, hét megyei hatókörű városi múzeum részvételével, katalógussal, saját honlappal.

Tulajdonviszonyok

A műtárgyak állami tulajdonlása az intézményrendszer állami támogatásának legbiztosabb garanciája. A jelenlegi tulajdonos, az állam a központi költségvetésből folyósított támogatásokkal tesz eleget fenntartási kötelezettségének. A CXL. tv. 51/A. §-a rendelkezik erről, a szöveg azonban a feladatellátás felől közelíti meg a problémát, és sajátos módon csak a megyei hatókörű városi múzeumok esetében jelöli meg az állami feladatok ellátását, holott a többi intézménytípus is állami feladatot lát el az állami tulajdonú műtárgyak kezelésével. Az elmúlt fél évben sokszor pedig kritikus helyzetben, súlyos pénzügyi problémákkal küzdő önkormányzatok esetében sem merült fel eddig a nem kötelezően fenntartandó múzeum bezárása. Sok helyütt felvetődött ugyanakkor, hogy ha az önkormányzatok nem vagy csak csekély mértékben járulnak hozzá a múzeumok működési költségeinek finanszírozásához, akkor egyáltalán volt-e értelme a fenntartásukba adni az intézményeket.

További kérdéseket vet fel a megyei hálózat felbomlásával a korábban a megyei központokba kölcsönadott műtárgyak sorsa, hasonlóképpen az onnan az egykori tagintézmények számára kölcsönzött tárgyakéhoz. Ezek gyakran az állandó kiállításokban szerepelnek. Ezekben az esetekben többnyire hosszú távú kölcsönszerződések megkötése lehet a probléma megoldása az egykori megyei múzeum és szintén egykori tagintézménye között.

Régészet

A beruházások egyre csökkenő száma következményeként az egykori megyei, mostani megyei hatókörű városi múzeumoknak a régészeti tevékenységre egyre kevesebb pénz jut, így azután a költségvetési, üzemeltetési hiányok pótlására ilyen forrásból egyre kevésbé lehet számítani. A feltárások időtartamának és költségeinek felső határát jogszabály korlátozza – az előbbivel, úgy tűnik, könnyebb „megküzdeni”, mint az utóbbival. Adhat ugyan több pénzt a beruházó, de mert az állami tulajdonú beruházók esetében ez meglehetősen ritka, így aztán az örökségvédelem deficites. Három minisztérium – a Belügy, a Nemzetgazdasági és az EMMI –  kezdeményezheti a forrásnövelést, de ha ez megtörténik is, csak minimális mértékben. Bár a feladatvégrehajtás koncentráltsága fontos, sem a megyei hatókörű városi, sem a területi múzeumok nem mellőzhetők, hiszen helyismeretük révén ők alkalmasak erre. Mégis, a nagyberuházások terén kevéssé jutnak szerephez, különösen az utóbbiak, és az előbbiek közül sem mindegyik képes és alkalmas a régészeti feltárás megszervezésére, kivitelezésére. A fenntartó, jelen esetben a város, rászoríthatja múzeumát, ám az ilyenkor csak eseti munkaerő alkalmazásával képes a fel-adatot elvállalni. Kapacitásgondok esetén elvben a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Örökségvédelmi Központját kell megkeresni, és a NÖK minden lehetőséget igyekszik is megragadni arra, hogy feledtesse a KÖSZ tevékenységének problémáit. A NÖK optimális esetben maga vonhatná be a megfelelő múzeumot a régészeti munka elvégzésébe, és ez nem feltétlenül minden alkalommal a területileg illetékes múzeumot jelentené, hanem azt, amelynek országos szinten szabad kapacitása van. Vannak, akik szerint a versenyhelyzet lenne ideális, ez azonban nem feltétlenül kedvére való a munkavégzésre nem alkalmas múzeumoknak.

Mi a NÖK szerepe a vidéki múzeumok vonatkozásában? Több megyét érintő nagyberuházás esetén a feladat elvégzése a NÖK dolga, ilyenkor több megyében kell koordinálni a munkavégzést. Külön terület az ERD (előzetes régészeti dokumentáció) elvégzése – ezt országos szinten szervezi a NÖK, bevonva a vidéki múzeumokat, csakúgy, mint szerződéssel megbízva a vidéki intézményeket próbaásatások végzésére. A régészet révén elnyert pénzek afféle „talált pénzek” a vidéki múzeumok számára, semmiképpen sem rendszeres, a fenntartásba folyamatosan belekalkulálható források. Ma már az is előfordul, hogy a fenntartó város a régészeti feladat ellátásával megbízott múzeumával visszamondatja a munkát, kockázatosnak ítélve annak pénzügyi végkimenetelét.

Jövőkép, lehetőségek, kitörési pontok

A múzeumokról alkotott fenntartói jövőképet szépen, összefogottan és főként nagyon pozitív szemlélettel fogalmazta meg a már említett idén májusi MVMSZ-közgyűlésen Vígh Annamária közgyűjteményi főosztályvezető. Eszerint egy olyan új múzeumi rendszert kellene felépíteni, amely  alapvetően a régi erősségeire épít, miközben a törvény módosítására szerinte éppen a feladatrendszer megváltozása, kibővülése miatt volt szükség. Ez az alapja a múzeumi hálózat szervezeti változásainak is, amelyek kikövetelték a fenntartói oldal megváltoztatását. Vígh Annamária úgy fogalmazott: most a finomhangolás következik, és ennek a tartalmát közösen kell kigondolni. A pénzügyi támogatási rendszer, a feladatrendszer és a fenntartói struktúra együttes átalakulását óriási eredménynek tartotta. Hogy az állam finanszírozóként milyen részt vállal, azon is múlik, a múzeumok igazolják-e tevékenységükkel azt, hogy az állam nem vonulhat ki a terület finanszírozásából. Az szakmai kérdés, hogy ez a rendszer hogyan működjön tovább, mi indokolja az állami szerepvállalást. A megyékben vannak a régészeten túli állami feladatok is, ez biztosítja a múzeumoknak az állami támogatást. Hosszabb távon az a terv, hogy érdekeltségnövelő állami támogatások legyenek, ennek eredményét azonban csak négy-öt év múlva lehet majd megállapítani.

Az önkormányzatok nagyon eltérő módon vesznek részt a finanszírozásban – vannak, amelyek százmilliós nagyságrendben adnak múzeumuknak támogatást, vannak ugyanakkor olyanok is, akik kevesebbet, és akad, ahol egyáltalán nem adnak semmit. A jövő szempontjából fontos még a hálózatosodás kérdése. A múzeumok ma egymásra épülő rendszerben léteznek, ahol az átjárás biztosított. Kérdés, hogy a megyei múzeumok megszűnése után be tud-e lépni e rendszerbe egy önkéntes hálózat. Az MVMSZ léte ezt bizonyítja. Az EMMI feladata, hogy segítse ezeket az önkéntes hálózatokat. Van példa nagyon értékes integrációkra is. A feladatok szintjén a régészet egy külön terület, de emellett a megyei hatókörű városi múzeumok kompetencia-központokként is működnek. Területi múzeumok nélkül nem elég erős a rendszer, ezek erősíthetik a megyei hatókörű városi múzeumokat. Összefoglalva Vígh Annamária megállapította, hogy nincsenek rossz helyzetben a múzeumok, az átalakítás eddig sikeres, az adminisztráció felől eredményesnek tekinthető.

A már említett „megszolgált támogatás” stratégiailag fontos, ám a vidéki és az országos múzeumi terület között ezen a téren óriási a különbség, és ha a látványosan „jobban teljesítő” országos múzeumok támogatása tovább erősödik, akkor a magyar múzeumi életben már most is meglévő kettősség erősödhet, vagyis az a helyzet, amelyben múzeum és múzeum között óriási, áthidalhatatlan és legyőzhetetlen különbségek vannak lehetőségeik tekintetében. Holott műtárgyállományuk mennyisége és minősége vonatkozásában nincsenek ilyen különbségek, például egy vidéki városi múzeumban lehetnek és vannak is olyan kollekciók, amelyek nem ritkán vetekszenek az országos intézményekben találhatókkal. Ha ezek bel- és külföldi megmutatkozását nem segíti a fenntartó, akkor a nemzeti örökség jelentős részét elzárjuk a hazai és külföldi közönség elől. És nem szabad megfeledkezni az arányokról sem: a jól teljesítés egy háromezres közösségben háromszáz látogató esetében ugyanaz arányaiban, mint Budapesten kétszázezer látogató.

Ma már elértük, hogy egyes országos múzeumok kapcsolatrendszere úgy fejlődött, hogy nemcsak kölcsönzői nagy nemzetközi kiállításoknak, hanem maguk is részt vesznek a nemzetközi tendenciák formálásában, számítanak ilyen viszonylatban is, sőt jelentőségük nemzetközi szinten is kiemelkedő. A viszonyok jelenleg olyanok, hogy ezeknek a múzeumoknak a korábbi szerepét játsszák ma a vidéki múzeumok, még a legjelentősebbek is, az országos múzeumok vonatkozásában: kölcsönöznek, segítenek, de kapni a legritkább esetben kapnak. Nem ritkán kérni sincs módjuk, lehetőségük, adottságuk.

A végső kérdés tehát az, hogy a „múzeumi rendszerváltás” mit hoz hosszú távon, és hogy ezen belül is hogyan alakul majd a vidéki múzeumok helyzete. Egészen pontosan: hogyan alakítják ők maguk, hiszen az nyilvánvaló, hogy ez a mostani helyzet olyan aktivitást feltételez a vidéki múzeumok részéről, ami nem ritkán küzdelemként is megfogalmazható. De ehhez stratégia kell és összefogás. A tét nagy, hiszen egyre nehezebb körülmények, egyre több versenytárs között kell bizonyítani, hogy a vidéki múzeumok megfelelnek küldetésüknek.

A kérdések azonban itt sorakoznak: bele- vagy visszasüllyedjenek-e a vidéki múzeumok egyfajta rossz értelemben vett provincialitásba? Fel lehet-e venni a versenyt a gyűjtemény, az emberi és anyagi erőforrások tekintetében sokkal kedvezőbb helyzetben lévő országos múzeumokkal? Egyáltalán fel kell-e venni a versenyt? Maradjanak-e a vidéki – elsősorban a megyei hatókörű városi – múzeumok regionális nemzeti múzeumok, amiknek alapításuk korában is szánták őket? Vagy koncentráljanak-e inkább arra, ami helyi, de országos, sőt európai szintű megmérettetésben is különleges és kiemelkedően értékes? Versenytársak-e a területi múzeumok, vagy társak? Lesznek-e járási múzeumok, tovább tagolva a már most is számottevő széttagoltságot? A magyar múzeumi területen elképzelhető-e összefogás, céltudatos együttműködés, legalább a vidéki múzeumok szintjén, netán országosan is?

Tudomásul kellene vennünk, fenntartónak és szakmának egyaránt, hogy a múzeum, különösen vidéken, nem elsősorban üzleti vállalkozás. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet üzleti szempontból nyereséges. De feladata, a nemzeti örökség megfelelő részének őrzése, feldolgozása, bemutatása, ennek „visszaforgatása” a fenntartó közösség javára kiemelkedően fontos, nélkülözhetetlen. Olyan hasznot hoz a nemzet, a helyi és az országos közösség számára, amely nem rögtön, nem szembetűnően, és nem azonnal összegszerűsíthetően mutatkozik meg.

És ha már a bevezetőben Pulszky Ferenccel kezdtük, ugyanő máig érvényes mondataival fejezzük be: „A vidéki múzeumokat illetőleg felhozatik ugyan, hogy általuk az erők elforgácsoltatnak s a hazai régiségek s műemlékek, melyek közt nem egy lehet országos érdekű, elvonatnak a központtól s a tudományos világ ismeretétől, de mindez ellensúlyoztatik azon érdekeltség által, melyet a vidéki múzeumok körükben felköltenek, mi által száz meg száz emlék, mely különben nyomtalanul elvész, megőriztetik a tudomány számára. A vidéki múzeumok feladata felkutatni a vidék emlékeit s nevezetességeit, azokat az enyészettől megóvni…” (Pulszky Ferenc: A múzeumokról. Budapesti Szemle, VIII., XVI. sz., 1875. 241–257.)

Köszönettel tartozom Csornay Boldizsár, Kiss Balázs Levente, Kriston Vizi József és Martyin Emília segítségéért.