A Szabadtéri Néprajzi Múzeum 1967-es alapítása óta az úgynevezett trianoni Magyarország egyes tájainak népi építészetét, lakáskultúráját, életmódját és gazdálkodását mutatja be. A múzeum alapító okiratába 1998-ban került be a határon túli kutatások lehetősége. Mind a néprajzi szakma, mind a látogatóközönség visszatérő igénye, hogy a Skanzen mutassa be a határainkon túl élő magyarság hagyományos népi kultúráját is.

2006-ban Buzás Miklós főépítésszel készítettük el az Erdély épületegyüttes előzetes telepítési tervét. Célunk az, hogy Erdély épített, tárgyi és szellemi kulturális örökségét, továbbá az ott élőknek a természeti környezettel való szoros kapcsolatát kutassuk, gyűjtsük, értelmezzük, megőrizzük és a szabadtéri muzeológia speciális eszközeivel közvetítsük a látogatóknak. Kiemelt szerepet szánunk a kisebbségi lét megmaradását segítő tényezők (egyház, iskola) megismertetésének. Nagy hangsúlyt fektetünk az Erdélyre jellemző etnikai és vallási sokszínűség, interetnikus kapcsolatok reprezentálására. Az értékmentés és a hagyományos erdélyi társadalom életmódjának dokumentálása és közvetítése mellett a 20–21. század fordulóján zajló modernizációs folyamatok, társadalmi változások megismerésére és bemutatására is törekszünk.

A legjellegzetesebb kistáji egységeket (Szilágyság, Mezőség, Sóvidék) húsz portába sűrítve, áttelepített épületekkel, illetve Torockó esetében rekonstrukcióként kívánjuk megvalósítani. Bár az egyszerűség kedvéért csak Erdély névvel illetjük a készülő együttest, abban egy a moldvai magyarokat reprezentáló ház is helyet kap. A kiemelt szakrális épületként másolatban fölépülő unitárius templom jelképezi, hogy Erdélyre a vallási türelem földjeként is tekintünk.

Az épületegyüttes alapkoncepciójának kidolgozása során a népi építészeti adottságokon túl figyelembe vettük a bemutatandó örökségelemeket. Fontosnak tartottuk az Erdélyhez kötődő sztereotípiák újragondolását, hiteles kép nyújtását. A múzeum korábbi gyakorlatán túlmenően a hagyományos enteriőrök mellett termes, interaktív kiállításokkal (például: Erdély története) bővítettük az épületegyüttest. [1]

Az OTKA [2] és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával, a tőlük kapott kutatási, szerzeményezési összegek segítségével végezzük munkánkat, amit a Kriza János Néprajzi Társaság és az erdélyi magyar vezetésű múzeumok (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely) is támogatnak. A kutatásokba a múzeum munkatársain kívül helyi muzeológusokat, a vidéket ismerő kutatókat is bevonunk. Emellett egyetemi hallgatók részvételével minden évben rendezünk felmérő tábort, aminek keretében egy-egy hét alatt tizenöt portát mérünk fel építészetileg, amit néprajzi (ház- és családtörténet, a település jellegzetes népszokásai) és etnobotanikai kutatásokkal egészítünk ki (az eddigi helyszínek Homoródalmás, a Hunyad megyei Lozsád és Rákosd, unitárius templomok, Hétfalu, Háromszék, Mezőség, Gyimes, Küküllő-mente, Moldva).

2006 óta a koncepció a bemutatandó területek és a bemutatás ideje tekintetében módosult az élő kultúra változásai és a bemutatás változatos lehetőségei miatt. 2006-ban a Szabadtéri Néprajzi Múzeum addig alkalmazott gyakorlatához igazodva az épületek építése szempontjából a 18. századtól a 20. század első feléig tartó időszak volt mérvadó, a szituációk szempontjából pedig többnyire az 1880–1930-as évek, néhány esetben az 1950-es évek. Ezt az időintervallumot egészen napjainkig tágítottuk, ezáltal is hangsúlyozva az egyéni életutakon keresztüli bemutatás fontosságát és hitelességét. Emellett három épülettel gazdagodott az épületegyüttes: az Alföld és Erdély közti átmeneti kultúrát képviselő Fekete-Körös-völgyi Köröstárkány, a háromszéki Zabola középparaszti portája és a mezőségi Szék került a koncepcióba.

A gyűjteménygyarapítást 2007-ben szinte a semmiből kezdtük, a parttalanság elkerülése érdekében a telepítési koncepció épületeire koncentrálva. A szabadtéri muzeológia egyik fontos eleme, hogy nem csupán a módosabb rétegek esztétikailag kimagasló tárgyait keressük, hanem a mindennapok eszközeire is figyelünk. Lényeges szempont, hogy nemcsak az általunk tervezett bemutatási idő határozza meg a tárgyvásárlást, hanem fordítva is: amikor az anyagiak lehetővé teszik a vásárlást, az éppen akkor aktuális tárgyi lehetőségek határozzák meg a terveinket. Így például 2007–2008-ban még számos festett bútort sikerült Homoródalmáson megvásárolnom, ami későbbi tapasztalataim szerint 2014-ben például már nem lett volna lehetséges.

2014-ben az NKA 4911/00 101 számú (Örökségmentő, értékmentő munka megvalósítására a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély épület-együttesének előkészítésére) miniszteri keret által nyújtott támogatásnak köszönhetően a munka felgyorsult. Ezáltal a nagyfokú modernizáció következtében mind gyorsabban eltűnő hagyományos épület- és tárgyállomány értékmentése valósul meg. Erdélyt sokszor skanzenként emlegetik, de az elmúlt két évtized modernizációs folyamatai miatt ez a sztereotípia már nem helytálló. Az 1990-es évekkel kezdődően elsősorban a külföldi vendégmunkából visszaáramló pénzek révén indult meg egy nagymértékű változás, ami az Európai Unióhoz való csatlakozás óta még intenzívebbé vált. A mezőgazdaságból élők életszínvonala a földalapú támogatások révén emelkedett. Ennek következtében a régi tárgyakat tömegesen kidobták, eltüzelték vagy eladták a falvakat járó kereskedőknek. A régi házak helyébe pedig új, emeletes házak épülnek, teljesen mellőzve a táji sajátosságokat.

2013-ig öt épületet (egy csíkszentsimoni lakóházat, egy homoródalmási lakóházat, egy lozsádi lakóházat, egy rákosdi csűrt és egy szilágyerkedi lakóházat) telepítettünk át Szentendrére. 2014-ben az alábbi helyszíneken bontottunk: Balavásárról és Zaboláról egy-egy teljes portát hoztunk el, Köröstárkányból pedig egy lakóházat. Mivel a csűrt még használják, azt másolatban építjük fel, a korábban elbontott melléképületek felépítéséhez pedig ifj. Kós Károly fényképei nyújtanak segítséget. Homoródalmásról egy 1846-ban épített, 2008-ban áttelepített lakóépület mellé bontottunk el egy az 1870-es években, egy helyi tűzvész után készített csűrt. Csíkmenaságról egy 1886-ban épített boronafalú csűrt és egy disznópajtát hoztunk el a már korábban elbontott csíkszentsimoni lakóház mellé. Gyimesközéplokról a 19–20. század fordulójára jellemző lakóházat, csűrt és kalibát vásároltunk. A gyimesi életmód sajátosságát tükrözik a lakóépületektől öt-tizenöt kilométerre elhelyezkedő kalibák a nyári időszakban a szénagyűjtés, állattartás helyszínét jelentették. A Kalotaszeget megjelenítő, 1930–40-es években épített inaktelki porta különlegessége, hogy azt Kalló Ferenc, a népművészet mestere lakta családjával. Élete, művészete kiválóan tükrözi a kalotaszegiek sokoldalú, reprezentatív kultúráját. A Brassó szomszédságában elhelyezkedő Hétfalu építészete erős szász hatást tükröz. Az ide tartozó Csernátfaluban egy a 19–20. század fordulójára jellemző csűrt és egy 1914-ben épített emeletes pajtát bontottunk le, Hosszúfaluban pedig egy 1913-ból származó nyári konyhát.

A bontásokat több módon is dokumentáljuk. Egyrészt bontási naplót vezetünk, és az előre felmért épület összes faelemét beszámozzuk, hogy visszakerülhessenek eredeti helyükre. Másrészt videofelvételt és több száz fényképet őrzünk meg egy-egy bontásról, hogy a legkisebb épület-elemek is látszódjanak. A bontások számomra legizgalmasabb eleme a falkutatás, amikor vékony rétegenként szedjük le a festéket, és így korábbi falszínek, tüzelők, befalazott nyílászárók is előkerülnek, amik révén az előző korok ízlésére, átépítésekre tudunk következtetni. A múzeumba érkezett bontott elemek épületelem-raktárba kerülnek, amit a rovarfertőzések megszüntetése céljából gázzal fertőtlenítenek.

A megvásárolt épülettel kapcsolatban nagyon fontos a családtörténet felderítése is: interjú készítése a leszármazottakkal, régi fényképek, iratok szkennelése. Ezektől többnyire nem válnak meg a tulajdonosok, ezért azokat digitális formában őrizzük meg az adattárban. Ezek segítenek a bemutatás konkrét évszámának kiválasztásában, ami meghatározza a tárgygyűjtés irányát is. A tárgyak vásárlása a leendő berendezési koncepció függvényében történik.

2014-ben négyezer-negyven tárggyal gazdagodott a múzeum erdélyi gyűjteménye. A tárgygyűjtés első állomásaként a megvásárolt épületekben lévő tárgyakat vettük szemügyre. Ezen a téren Balavásár esetében voltunk a legszerencsésebbek, itt ugyanis szinte érintetlenül maradt meg a berendezés, hétszázhét tárgy került be a múzeumba erről a portáról. Következő lépésként az adott faluban, majd a környező falvakban vásárolunk tárgyakat. A tárgygyűjtés nagyon időigényes feladat, de nagy előnye, hogy általa megismerhetjük a családi hátteret, a tárgy történetét. 2014-ben több száz padlást jártam végig Köröstárkánytól Külsőrekecsinig, és mindegyik tartogatott valami érdekes tárgyat.

A gyűjtés közben a lakberendezési tárgyakon kívül az életmód és a népszokások tárgyaira is koncentrálunk, hiszen egy-egy ünnep, rendezvény vagy tematikus év alkalmával szükségünk lesz ilyen jellegű háttéranyagra is. Igyekszünk tárgyegyütteseket gyűjteni, amelyek egyben jelennek majd meg a kiállításokban is. A berendezéshez szükséges műtárgyak mellett demonstrációs tárgyakat is vásárolunk, amelyek az interaktív játékok elemei lesznek, azokat a látogatók kézbe vehetik, kipróbálhatják.

A helyszíni tárgyvásárlások mellett magyarországi kereskedőktől, gyűjtőktől is vásárolunk tárgyakat, hiszen a kvalitásos 19. századi tárgyak jelentős része már csak ilyen módon szerezhető be. Erdélyi internetes hirdető oldalon is keresünk tárgyakat, ennek köszönhetően sikerült egy háromszéki kúriából származó bútoregyüttest megvásárolnunk. A feketetói vásárban többször megfordultunk, de napjainkra a vásár átalakult, a régiségkereskedők egyre kisebb területre húzódnak össze, és helyüket főleg használtruha- és cipőárusok foglalják el.

A falvakban megmaradt tárgyak nagy részét ma már a tulajdonosok is értéknek tartják, és nem válnak meg tőlük. Ilyen esetekben is nagy szerepe van a terepmunkának, hiszen a helyszínen látott, fotózott, de nem megvásárolható tárgyak jelentik a mintát, amit később itthon keresünk. Így például Csíkban két helyen is találkoztam a női életutat ábrázoló színes nyomattal, de egyiket sem adták el. Egy magyarországi, erdélyi kapcsolatokkal rendelkező kereskedőnél viszont ráakadtam egy példányra, így az kerül majd be a leendő csíki házba.

A tárgyvásárlásokat a kiviteli engedély megszerzése, majd a tárgyak múzeumba szállítása követi. Itt először az erre a célra kialakított átmeneti raktárba kerülnek, majd leltározás, fotózás, tisztítás (fatárgyak esetében gázosítás) után foglalják el végső raktári helyüket.

Egy-egy településre többször visszatérve, huzamosabb időt eltöltve részt vevő megfigyelői lehetünk az ismerős családok életének. Bepillantást nyerhetünk mindennapjaikba, emberi kapcsolataikba, egyházi és családi ünnepeikbe. Mindez hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a megszerzett épületek és tárgyak bemutatásán túl hiteles képet nyújtsunk az erdélyi emberekről. Így például 2014 augusztusában a moldvai Pusztinán egy lakodalomban vettünk részt, ami azért is izgalmas volt, mert a fiatal pár csak szimbolikus kötődését kifejezendő tartotta itthon a lakodalmát, de sokakhoz hasonlóan már ők sem itt élnek, hanem a jobb munkalehetőség miatt Párizsban.

Munkánk révén komplex, egyedülálló épület- és tárgyegyüttes jön létre a Szabadtéri Néprajzi Múzeumon belül. Az ismert történelmi okok miatt a romániai múzeumokban sem alakult ki ilyen nagyságú és rétegzettségű anyag. A gyűjtemény Erdély épített, tárgyi és szellemi örökségének megőrzése terén mérföldkőnek számít, és sokféleképpen lesz hasznosítható a közönség számára, ezen túlmenően pedig a határon túli magyarság identitásának erősítésében is jelentős szerepet tölthet be. A sokrétű gyűjteményen (tárgyakon és az adattárban őrzött fényképeken, hanganyagokon, filmeken, épületfelméréseken) keresztül pedig olyan komplex adatbázis jön létre, amely egyedülálló forrásként áll a későbbi nemzedékek rendelkezésére.

[1] Vass Erika–Buzás Miklós: Az Erdélyi épületegyüttes a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. Telepítési koncepció, 2006. november. Ház és Ember 20. 2007. 227–266.

[2] 2008–2012: K72428 sz. Erdély néprajzi képe a 19–20. században, 2012–2016: Tradíció és modernizáció Erdély néprajzi képének változásában a 19–21. században. Alapkutatás folytatása a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély épületegyütteséhez.