Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Bajor Gizi Színészmúzeuma a főváros XII. kerületében, Bajor Gizi egykori villájában működik. A kiállítóteret Bajor halála után, 1952-ben alakították ki, Gobbi Hilda elképzelései alapján, azzal a céllal, hogy itt mutassák be a honi színjátszás nagyjainak személyes és szakmai hagyatékát. A 2000 és 2002 között felújított épületben azonban ma már helyet kap a kortárs színjátszás fontos történéseinek dokumentációja is, s rendszeresen múzeumpedagógiai foglalkozásokat is tartanak a budai villában.

Történt egykor, hogy egy vidéki színházban bemutatóra készülve parasztháznál vett ki szobát Újházy Ede. „Próbálunk” – mondogatta reggelente, indulófélben – és rendszerint kissé másnaposan – a gazdának, annak „Hová, hová?” kérdésére felelve. Az a sokadik alkalommal visszakérdezett: „Ha ennyit próbálják, oszt’ mégsem megy, miért nem hagyják abba?”

A színészóriás válaszát nem jegyezte fel a história. Ám a sarkos történetet így is rendre megidézik a Bajor-villa múzeumpedagógiai foglalkozásain. A kiállítótérben erős hatású festmény, a kertben hasonló szobor látható Újházyról, a honi színházművészet egyik legnagyobbikáról. A sztori ellenben földközelben láttatja, más dimenzióba helyezi Thália egyik papját. Az intézmény pedagógiai módszerének megfelelően persze nem degradálva a színészt – tágabb értelemben a színházat –, hanem hétköznapi értelemben is szerethető aspektusában mutatva. Másként fogalmazva: kilúgozva az áhítatot a színház és néző kapcsolatból.

A múzeum egyik emeleti termében dokumentumok révén – levélváltásokon, dramaturgok, rendezők, színészek feljegyzésein át – érthetjük meg: miként lesz az írott műből színpadi előadás. Közben arról is képet alkothat a látogató: hány „alfaja” van csupán a színházi próbának – olvasótól rendelkezőn át a főpróbáig. Ám a képek és iratok csak részei a múzeumpedagógiai munkának. Az említett terem egyik végében színpad is van, itt a foglalkozások résztvevői a gyakorlatban is „azonosulhatnak” mindazzal, ami az intézmény tárgyköréhez tartozik. Vagyis a színházzal, ami Shakespeare szerint azért messze több önmagánál.

Nemrég a színészmúzeumot működtető Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gazdag fotótárának egyik sorozatát vetítették le a gyerekeknek. A magyar kabaré kialakulásának idején készültek a képek, a múlt század elején. A Nagy Endre nevéhez köthető műfaj irodalmi szinten tréfálkozott, és szerves része volt a politikai publicisztika is. Mindezek önmagukban elég száraz tények. Ám a múzeumba látogató gyerekek az egykori előadások fotói alapján előbb mozdulataikban utánozták a képek karaktereit, majd a fantázia – és a múzeumpedagógus – segítségével azt is „kikombinálták”, miről beszélhettek az egykori szereplők. A játék közben a korról kapott historikus, lexikális ismeretek is könnyebben rögzültek. És a lényeg: nem csupán a ráció, de az emóció is részt kap a tanulási folyamatban. Nagy Endre és színészei kikerültek a szócikkek, múzeumi emléktárgyak világából. Ott kaptak helyet, ahol a szív körüli dolgoknak lenniük kell.

Hasonló hatása van annak is, amikor a gyerekek a színházak adományozta jelmezeket öltik magukra. A királynői jelmez cizelláltabb magatartásformákat hív elő még a netkorszak amúgy nyegleségre hajlamos diáklányaiból, diákjaiból is. Az élmény pedig hosszabb távon is kihathat a viselkedésrepertoárjukra. Másfelől az is fontos hozadék: ettől kezdve a színház lényegéről is strukturáltabban gondolkodnak.

A Bajor Gizi Színészmúzeum foglalkozásain számtalan egyéb – ha úgy tetszik: „interaktív” – gyakorlattal „operálnak”. Miközben persze a genius loci, a Bajor-villa különleges hangulata, teátrális története is jelentős súllyal bír. A kamaszok már átérzik a drámát Bajor Gizi és férje halálában. A ház falai között végzett a súlyos betegségben szenvedő orvos férj morfininjekcióval súlyos betegnek vélt asszonyával, majd önmagával. Shakespeare-i „darabvég”.

Van persze különbség az általános és középiskolás korosztály érdeklődése között. Az idősebbeket a tanító jellegű játékok, illetve historikus tények megismerése mellett már a kortárs színház „kódrendszere” is érdekli. Szeretnének magabiztosan beülni a zsöllyesorba, érteni akarják a színpadi történések minden pillanatát. Ebben ugyancsak segíthet a múzeumi-színházi pedagógia. Mert az alkalmi értetlenséget nem feltétlenül az olykor valóban elvont üzenetek okozzák, hiszen ami elvont, az nem feltétlenül értelmezhetetlen.

Ám a honi kultúrában még jelen való hajlam a színház áhítatos megközelítése, amely kizárja a bátor rá- és visszakérdezést, illetve a produkciók merész, individuális megfejtését, értelmezését. Az efféle görcsöket oldhatják azok a találkozások – mintegy kommunikációs tréningként –, amelyeket a Bajor Gizi Színészmúzeum szervez középiskolásoknak.

Tulajdonképpen nem nagy mutatvány. Sikerült egy-két fővárosi előadás után összehozni a diákpublikumot a darabok alkotóival: dramaturggal, rendezővel, színésszel. Mint például a múlt évadban a Nemzeti Színház Oresztész vagy az Örkény Színház Finito című előadásai után. Kiderült: a beszélgetések erősítik a kódfejtés képességét.

Az intézmény múzeum-, illetve színházpedagógiai módszerének eredményei különösen sikeresnek mondhatók, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az önként vállalt feladatot nem összeszokott csapat, hanem egyetlen ember végzi. Szebényi Ágnes népművelés–magyar szakon diplomázott, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházelmélet szakán vett rész posztgraduális képzésen. A színházat nem csupán elméletben, hanem gyakorlatban is ától cettig ismeri. A kilencvenes években a Kolibri Színházban dolgozott mint súgó, rendezőasszisztens, művészeti titkár. A Bajor Gizi Színészmúzeumhoz 2002-ben került. Elméleti tudását színházi gyakorlata hitelesítette. A Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatója, Ács Piroska szabad kezet adott neki a múzeumpedagógiára épülő, ugyanakkor a színház sajátosságaihoz is alkalmazkodó módszer kidolgozásához, valamint a pedagógiai gyakorlatokhoz nélkülözhetetlen publikum toborzásához is. Szebényi előbb napi négy órában, két éve azonban már főállásban végzi feladatát. Nem mellesleg: hasonló munka a fővárosi intézményen kívül csupán a miskolci színházhoz kapcsolódó színháztörténeti múzeumban folyik. A budapesti szakember elsőként a színészmúzeumnak otthont adó XII. kerületi iskolákhoz keresett kapcsolatot. Ha a foglalkozásain sikerült „megfognia” a diákcsoportokat vezető pedagógust – amúgy nem volt „ha”, mindig sikerült –, már nyert ügye volt a hosszabb távú megállapodáshoz.

Ma már negyven oktatási intézménnyel működnek együtt. Miközben az is igaz: mivel egy szál magában dolgozik, még a főváros sincs teljesen „lefedve”. Ám amelyik iskola eljut a foglalkozásokra, az visszajár. Vidékről persze főként akkor, ha állami szinten hirdetnek olyan programokat, pályázatokat, amelyek révén lehetőség nyílik országos múzeumi kalandozásra. A reneszánsz év például a színházra specializálódott mú-zeum-pedagógusnak is bőven adott munkát. De volt a múzeumban több olyan diákcsoport is, amelyik a 2009-ben indult Társadalmi megújulás operatív program keretében jutott el a Bajor-villába, ahol jelmezek és kalapok felpróbálása közben játszva tanult meg valamit a színház lényegéről. Szebényi Ágnes úgy fogalmaz: egyszerű jelek is igazolhatják munkája sikerét. Akár az is, ha a színházak karzatain egyre több lesz a farmeros fiatal. Hiszen a katarzishoz nem kell öltöny. Ezt még az olyan színházi nagyvadak is belátnák – ha valami csoda folytán kaphatnának némi korismeretet jelen világunkból – mint Ódry Árpád, Somlay Artúr vagy maga Bajor Gizi.

Egyébként szeptember 21-én nyílt meg a Bajor Gizi Színészmúzeumban a Pécsi Országos Színházi Találkozón már bemutatott Major Tamás-emlékkiállítás. Annyi biztos: a honi színjátszás némileg diabolikus alakja is emberközelbe kerül majd a múzeum pedagógiai foglalkozásain.

Ehhez talán egy sztori is elég lesz. Major rendezésében próbált Básti Lajos a Nemzeti Színházban. Az alkotói munka közben áthallatszott a színfalak mögött díszletet építő ácsok kopácsolása. Básti egyszer csak kifakadt: „Ilyen zajban nem lehet dolgozni!” Major erre így intette: „Ugyan, Lala! Ők dolgoznak, mi csak játszunk!” Amiből persze, tegyük hozzá, végtelenül komoly dolgok következhetnek.

Bajor Gizi Színészmúzeum

1124 Budapest, Stromfeld Aurél utca 16.

Telefon: +36.1.225.3161; +36.1.225.3162

www.szinhaziintezet.hu

Nyitva tartás: csütörtöktől vasárnapig 14 és 18 óra között

Teljes árú jegy: 800 forint; diák, nyugdíjas: 400 forint;

csoportos jegy: 500 forint (minimum tíz fő); családi jegy: 400 forint (kettő-négy felnőtt és minimum két gyermek);

programjegy: 1000 forint (a múzeum épületében megvalósuló

egyéb fizetős programok látogatására jogosító belépőjegy);

kedvezményes programjegy (diák, nyugdíjas): 500 forint