SZINTI FEJMODELLEK A VITRINBEN

Prológus

Debrecen, 2009. 10. 26.  Tübingeni Egyetem

Egyetemi Archívum

… úrnak

Tisztelt … Úr,

azzal a kérdéssel és egyben kéréssel fordulok Önhöz, hogy el tudná-e nekem küldeni a következő dokumentumokat:

1. Universitätsarchiv Tübingen, UAT 288/5 (Reisebericht von Sophie Ehrhardt, ca. 1980)
2. Universitätsarchiv Tübingen, UAT 288/3 (Sophie Ehrhardt)

Kérem, jelezze, hogy a dokumentummásolatok árát milyen formában tudom kiegyenlíteni.

Fáradozását előre is nagyon köszönöm!

Tisztelettel köszönti,

K… R…

„A kelet-poroszországi »cigányok« szakértőjévé képezte ki magát Sophie Ehrhardt (1902–1990). Antropológusi pályafutása során többek között a különféle regionális lakosságok és népcsoportok »faji összetételét» kutatta, így például Kelet-Poroszországban is. A berlini Frigyes-Vilmos Egyetem »Fajtudományi, Népbiológiai és Faluszociológiai Intézete« asszisztenseként már 1938 márciusában kutatóútra indult Kelet-Poroszországba, hogy »vizsgálatokat folytasson a cigányok és a keverék cigányok között«. Ekkor koponyákat méricskélt. 1938 őszétől a – fővárosi »Fajhigiéniai Kutatóintézet« munkatársaként tevékenykedett, és ebbéli minőségében 1942-ig német »cigányok« tízezreinek antropológiai vizsgálatában vett részt. 1940 tavaszán közel ezer személyt vett nyilvántartásba Kelet-Poroszországban – többségükben megtelepedett szintiket, akiket gyakran a rendőrség vitt oda erőszakkal. Ehrhardt gipszmintát is vett egyes arcokról, így például Albert és Johannes Bock esetében, ezek alapján készítette el később fejmodelljeit az úgynevezett fajtudományi oktatáshoz. Kutatóútjai eredményeit és az összegyűjtött anyagból levezetett elméleti megfontolásait 1942 márciusában a Volk und Rasse című folyóiratban tette közzé. Ehrhardt, mint azt tanulmányában kifejtette, az Indiából kivándorolt, eredetileg »tisztafajú cigányok« rasszista konstrukciójából indult ki, akik az évszázadok folyamán egyre erőteljesebben elkeveredtek a többségi lakossággal, de továbbra is felismerhetően »idegenfajúak« maradtak. Sophie Ehrhardt Berlinben részt vett a »cigányok« és »keverék cigányok« osztályozásával kapcsolatos szakvélemény elkészítésében is, mely szakvélemény a későbbi deportálások alapjául szolgált. 1942. április 1-jén átigazolt Tübingenbe, feltehetőleg azért, mert távozása idején a kutatása fókuszában álló kelet-poroszországi »cigányokat« többségükben deportálták már.”1

Sophie Ehrhardt (1902–1990)
Antropológus, zoológus

 

¶ Tartui Egyetemen zoológiát tanult 1921–1926 között, majd Münchenben folytatta tanulmányait.

¶ 1930-ban doktori címet szerzett és antropológiai kérdésekkel kezdett el foglalkozni az müncheni Antropológiai Intézeti munkája végett. Nagy figyelmet fordított az antropológia és a fajkutatás kérdéseire, így kutatóútra ment a balti államokba és Dobrudzsába is.

¶ 1934-ben elköteleződött a Harmadik Birodalom faji politikája mellett. Münchenben az Antropológiai Intézetben mestere lett Hans F. K. Günther fajkutató, akinek a kutatásaiban aktívan segédkezett, mint tudományos asszisztens. Tagja volt a Népesedési és Fajpolitikai Szakértői Tanácsadó Testületnek a Harmadik Birodalomban. 1938-tól 1942-ig a berlini Birodalmi Egészségügyi Hivatal munkatársa volt. Ebben az időben mestere Robert Ritter, aki által a cigány antropológiai vizsgálatban dolgozott. Osztályozásokat végzett a cigányok körében (24 ezer embert értékelt). A vizsgálatai alapján koncentrációs táborokba deportálták a cigányokat, ahol jórészt meggyilkolták őket. További antropológiai vizsgálatot 1940-ben litzmannstadti gettóban is végzett zsidókon.

¶ 1942-től Tübingeni Fajbiológiai Intézetben dolgozott. Tübingeni egyetemen 1950-ben habilitált, majd lektori állást kapott. 1958/59 telén indiai kutatóútra ment, amelyről számos kiadványt készített. 1966 és 1970 között a Német Kutatási Alapítvány (DFG) támogatta kutatásait.

¶ 1980-ban vált ismertté a Harmadik Birodalomban folyatott cigánykutatása, melynek hatására 1981-ben büntetőfeljelentést tettek ellene, amelyet végül a hatóságok elutasítottak. 1983-ban újra vizsgálat alá vonták, de ismételten megszüntették az ellen indított eljárást. Ehrahrdt mindvégig tagadta, hogy szerepet játszott volna a cigányüldözésekben. (Az életrajz Bernd Grün nyomán: Grün, é.n.)

Megoldhatatlan örökség

¶ A posztkoloniális kritika számos irányzatot magában foglaló területének a kolonialista biopolitikára, az emberi test,
a humán csontok, maradványok megközelítésére fókuszáló áramlata a múlt század második felében olyan erőteljes, morális aspektusokat magában foglaló mozgássá vált, amelynek eredményei nem csupán a kutatásban, a tudományos párbeszédben, hanem a jogalkotásban is nyomot hagytak.2 Az elhunyt test méltósága, születése helyének tiszteletben tartása, a test és a csontok kezelése egyetemes kulturális kódjainak érvényre juttatása alapvető értékké és emberi joggá vált. Így lépett előtérbe a restitúció fogalma az utóbbi évtizedekben az egykor elhozott tárgyvilágok visszaszolgáltatásának bonyolult rendszerében történő használata mellé az emberi csontok, testmaradványok az eszközkészletek problematikájánál jóval érzékenyebb gondjának területén. Az azonosítás, megfelelő gondviselés, méltó hazaszállítás és eltemetés kulcsfogalmaival leírható folyamat velünk élő napi gyakorlattá vált a kolonialista örökségként létrejött embertani tárak, gyűjtemények fokozatos felszámolásában.3

¶ A kolonialista örökségnél jóval sűrűbb szövésű, súlyos etikai kérdésekkel terhelt háló a nemzetiszocializmus időszakának biopolitikája, amely hagyaték feldolgozása, kritikai értékelése nem csupán a német tudomány különböző ágai számára jelent több generációt terhelő hatalmas feladatot, hanem a mindennapi társadalomszervezésben, társadalmi életben is szinte lehetetlen kihívást jelent a mai napig. A múlt megértése, a történtek morális rétegeire irányuló kérdések – mondjuk ki nyugodtan – megválaszolhatatlansága nyomasztja a még szórványosan élő déd- és ma már elhalt ükapák tettei miatt a második világháború után felnövő, immár harmadik generáció látásmódját.4 A múltfeldolgozás (Vergangenheitsbewältigung) lassan meginduló, (jelen írásban most csak szimbolikus eseményekkel) az Eichmann-perrel kezdődő (1961), majd a frankfurti Auschwitz-perrel (1963–1965) markánssá váló, Berlin szívében, Hitler egykori kancelláriája és bunkere tőszomszédságában (Ministergärten) a látogatót súlyosságával, szerkezeti megoldásaival (sztélélabirintus) lelkileg megrázó holokauszt-emlékművel kiteljesedve (Denkmal für die ermordeten Juden Europas, 2006) tartott és tart ma is az a folyamat, amely a múlt gyötrelmes társadalmi megbeszélését jelenti. Karakteresen úgy fogalmazhatunk, hogy az elmúlt hat évtizedben e folyamat maga a német tudat hangsúlyos részévé vált.5

¶ A nemzetiszocializmus bő évtizede alatt a fizikai antropológia, orvosbiológia területén folyt „kutatások”, különböző (humán)gyűjteményezések módszerei, céljai természetesen nem érthetők meg a 19. század második felében és a 20. század első évtizedeiben végzett ilyen irányú tevékenységek, intézményhálózatok, szakemberek motivációinak, képzettségének
és egyáltalán az ember fizikai felmérésére, az emberi test tudományosnak vélt metrikus feltárására, gyűjtésére, raktározására, sőt kiállítására létrejött háttérapparátus kritikai feltárása nélkül.

¶ E bonyolult, a nemzetiszocialista időszak fizikai antropológiai és orvosbiológiai gyakorlatát túlélők és az áldozatok közvetlen hozzátartozói miatt a mai napig érzékeny területre irányuló eddigi történeti munkák a politika, az ideológia és a tudomány 19. század második felében kezdődő egymásra hatásának, majd a lépésről lépésre történő, a nemzetiszocializmus éveire már „természetes” egymásba fonódásának rétegeit tárták fel: a korszakban született, a humándiverzitást értékelő írások, gyűjtemények, gyakorlati kísérletek egymással összefüggő rendszerré, lényegében teljes tanítássá álltak össze.

¶ A fajkutatás, fajtudomány, fajhigiénia (eugenika), fizikai antropológia, orvosbiológia hol egymás mellett, hol egymást átfedő, egymást kiegészítő érdeklődési köreiben6 összegyűjtött mérésadatok, fényképek, emberi csontok, koponyák, vérminták, emberi szervek, akár – mint jelen esetben – fejmodellek a német tudományosság számára nem csupán az egykori felhalmozás ideológiai célja, a mintavételek rettenetes gyakorlata következtében jelent morális szempontból súlyos, alig-alig viselhető terhet, hanem maguk e fizikai, valós gyűjtemények sorsának méltó elrendezése hordoz számos esetben a mai napig nyomasztó gondot. Ebben az összefüggésben a fent megidézett „restitúció”, ha mégoly furcsa e kifejezés emberi csontok esetében a poszkolonialista múltfeldolgozás folyamatában is, érvényét és értelmét veszíti. Nem a blaszfémiát súroló, „hiszen nincs kinek visszaadni” felvetés miatt, hanem a totális, 1933-tól lépésről lépésre, a végletekig radikalizálódó nemzetiszocialista biopolitika Foucault által megfogalmazott, máig ható következményeként: a nemzetiszocialista állami hatalom a szuverenitását nem a jog, hanem az élet szintjére helyezte, a hatalmat az élet szintjén gyakorolta.7 Ennek következtében megszűnt minden társadalmi viszonyítási pont.

¶ A korszak antropológiai/orvosi gyűjteményei – a totális biológiai társadalmi szerveződés uralomra jutásával, azaz mindennemű morális igazodási pont hiánya nyomán – a társadalmi megoldhatóságon (azaz ezen örökség sorsának egyáltalán „valahogy lehetséges” elrendezésén) kívüli üres térbe kerültek. A modern történelemben addig példa nélküli helyzet örökségének kezelése, a radikális biológiai államlét hagyatékának ismételt szuverén jogrendben történő elhelyezése világos, hogy lehetetlen. Így léteztek évtizedeken keresztül és léteznek akár napjainkig néma csontarchívumok, inventá­rium nélküli koponyatárak egyetemi zárt szobákban, szekrényekben, levéltárakban vagy múzeumokban. Ezekről a gyűjteményekről vagy tudunk valamit, vagy még ma sem. Hol a homályból, hol a néma terekből valamilyen ok miatt azután mégis előlépnek, és így elindulhat a keletkezés történetére és a gyűjtemény jövőbeli sorsára irányuló párbeszéd. Így lépett előtérbe az utóbbi évtizedben a Bécsi Természettudományi Múzeum gondja, a nemzetiszocialista időszakban dokumentációs célokkal létrejött koponya- és maszktár:

¶ „Részben eltérő múzeumi stratégiának a nyomaival találkozhatunk a bécsi roma, zsidó, illetve lengyel és további szláv foglyok, rabok, katonák, hadifoglyok élő és halotti maszkjai­ból létrehozott »antropológiai« gyűjteményben. Ez a Joseph Wastl tevékenységéhez köthető, a maszkok mellett filmes dokumentációt is tartalmazó gyűjtemény az elmúlt évtized során került a figyelem homlokterébe, részben akkor, amikor például a Wastl által Posenből vásárolt zsidó halotti maszkokat a múzeum mintegy restitúció gyanánt felkínálta a bécsi Zsidó Múzeumnak, amely ezen körülmények között története egyik legkockázatosabb és legnagyszerűbb kiállítását rendezte meg ebből az abszurd anyagból. A maszkok egy része egy alkalommal kiállításra került Mauthausenben. […] Ugyanakkor a Naturhistorisches Museumban a mai napig őrzik a maszkok jelentős részét, eltekintve azoktól a koponyáktól, amelyeket a zsidó hitközségnek, illetve a lengyel államnak szolgáltattak vissza az elmúlt évek során. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben például egy kraniometriai, illetve fizikai antropológiai gyűjtemény társadalomtörténeti, politikatörténeti kontextusainak újrainterpretálásáról van szó, annak a megértéséről, hogy a fizikai antropológia milyen szerepet játszott a Harmadik Birodalomban. […] Az egykori fajkutatással összefüggésben álló gyűjtemény ma nehéz öröksége ennek a múzeumnak, amely nyilván igen nehezen tudja eldönteni, hogy a jövőben miként is sáfárkodjon ezzel a nem kívánt örökséggel, hiszen mégiscsak a múzeum történetéhez tartozik ez a gyűjtemény, ugyanúgy, mint az 1938-ban Josef Wastl által rendezett, a zsidóság testi és lelki tulajdonságait elemző »tudományos« antropológiai kiállítás.”8

¶ Pontosan rávilágít a nemzetiszocialista biopolitika fizikai antropológiai rétegének ideológiájára a Bécsi Természettudományi Múzeum Antropológiai Osztálya vezetőjének, az idézetben említett antropológusnak, Josef Wastlnak (1892–1968)
a hírhedt, a tudománytörténet-írásba is bekerült levelezése,9 amelyben Wastl a Poznani Egyetem Anatómiai Intézetéhez fordul koponyákért oly módon, hogy a megküldendő fejcsontozatok fajjelleget tükrözők legyenek, azaz szüksége van lengyel és zsidó személytől származó koponyára is (sic!).10 Nem a tudományosan lehetetlen kérés a korszak legfontosabb írásbeli lenyomata e levél, hanem a „mintavétel” rettenete. A ténynek, azaz a koponyák származásának száraz elemző leírása (kivégzés), majd közönyös rendelkezésre, illetve egyben áruba bocsátása e „tudomány” legnagyobb, máig tartó
botránya.

Dr. Josef Wastlhoz írt levél fordítása

Antropológia és „tudományos kontextus”

¶ Szétfeszíti jelen írás kereteit a nemzetiszocializmus időszakában folyt antropológiai gyűjtések „tudományos” céljának és kutatási metódusainak elemzése, a fizika testre, életre irányuló diszciplínák árnyalt értelmezése. Roland Suso Richter az amúgy remek téma kiaknázatlan lehetőségeként maradt Mengele – Az igazság nyomában című filmjében (1999) az elképzelt bírósági tárgyalásán Auschwitz orvosa a tetteinek megítélését nem a jelen szemszögéből, hanem az adott kor orvosi gyakorlatának kontextusába helyezve követeli. A kérdés, hogy milyen eszközök, módszerek álltak rendelkezésre az élettani vizsgálatok számára azokban az évtizedekben, mert ha ezt a nézőpontváltást megtesszük, akkor érthetővé és teljesen legitimmé válnak a tettei. E fiktív megszólalás idézésével arra a kérdésre irányítható a figyelem, amely a tudománytörténet-írás folyamatos gondja. Nevezetesen, hogy hol a határ az adott korban a tudomány és pszeudotudomány között, amely felvetést a nemzetiszocialista orvoslással kapcsolatban az orvoslástörténet radiálisan és megnyugtatón lezárta. Azzal, hogy a nemzetiszocializmus „maga vált alkalmazott biológiává”,11 az orvostudományra építette az életre méltó fogalmának tartalmi meghatározását és gyakorlati érvényesítését, a szigorú tudományon túli üres térbe zárta már a korban is ezeket az orvosi „kutatásokat”. Az életben hagyás mint csupán lehetőség tételének az orvoslás területén való megjelenése radikálisan lerombolta a határt az élet mindenáron történő megmentése és elvesztésének közönyös elfogadása (a kísérlettel járó természetes kár), sőt elősegítése (szelekció) között.12

¶ A kérdés a korszak fizikai antropológia, fajbiológia és a fajhigié­nia nézeteivel kapcsolatban is igen hasonló. Nevezetesen az, milyen módon vált a 19. század végére saját, azaz az emberiség származására, fizikai alkatára, változatos formáira irányuló kérdéskörrel és finomodó kutatási metodikai készlettel önállóvá váló, illetve egyetemi tanszékekkel, folyóiratokkal intézményesülő diszciplína13 az 1930/40-es években a testi habitust a (nép)lélekkel összekötő tételeket igazoló, részben ilyen ideákat maga is megfogalmazó, már nem az akadémiai tudományos mezőben mozgó tételeket hirdető területté? Másként fogalmazva, mi is tehát a „tudományos” fajtan gondja?14

Lépésről lépésre. A természettudományos antropológiától az antropológia mint világszemléletig

¶ A biológiai antropológiára irányuló német tudománytörténet-írás enciklopédikus jellegű összegző kötetben tárta fel azt a folyamatot, amely az ember származására, fizikai alkatára irányuló kutatás és ezzel párhuzamosan a 19. század második felében lezajlott intézményesülés akadémiai kereteitől és lényegében Darwin tanainak elterjedése előtt még tiszta biológiai kutatási céljaitól hogyan vált lépésről lépésre az emberi származás, felépítés és az emberi szellem/lélek között kauzális kapcsolatot egyidejűleg feltételező magában foglaló diszciplínává. Habár a jelen kényelmével, azaz a retrospektív szemlélet érvényesítésével rálátunk a történet egészére, ám még így is igen finom, körültekintő elemzést kíván a fokozatos szemléleti változás érzékeltetése, a korban is már pszeudotudományos nézetek megjelenése (lásd alább), az akadémikus tudományba ezen ideák beszűrődése, majd e tételek alternatív magyarázati mintává „erősödése”, végezetül e tanok – a nemzetiszocializmus időszakára – domináns, kizárólagos elméletté válása. Hiszen nem éles vonalak és akár kutatók mentén lehet és lehetett elválasztani a tudományt és az áltudományt az antropológia területén sem.15 Egy-egy kutatói életútban egyrészt együtt lehetnek jelen akár tudományos és áltudományos képzetek, illetve akár a tudományától független kirekesztő (itt most: antiszemita) nézetek. Így beszél e tekintetben példaként a tudománytörténet-írás Ernst Haeckel (1834–1919) zoológus tevékenységéről, aki a német biológiai antropológia „atyja”, meghatározó alakja volt a múlt század fordulóján. Haeckel tétele az evolúciós elméleti háló egyik tartószálává vált, amely szerint az egyed a szervfejlődési szakaszában keresztülmegy a törzsfejlődés egyes etapjain. Haeckelt kiemelkedő elméletalkotó képessége, akadémikus kutatásai az antropológia tudományának oszlopává emelte. Ám ő volt az a tudós is, akinek tevékenységében az 1900-as évek kezdetétől a tiszta természettudománya mellé – a biológiai kutatásaival fokozatosan összefonódva – megjelent a politikai-ideológiai szál is. A biológiai társadalmi tervezhetőség (eugenika) tétele, ezen belül is a kívánatos halál ideája megjelent az írásaiban.16 Az utóbbi évtizedekben lépett előtérbe Haeckel antiszemitizmusának kérdése. A német társadalom sikeres szervezésének gátjaként adott hangot Haeckel a bevándorló keleti zsidósággal kapcsolatban erőteljes fenntartásainak. A társadalmi eszmék, meggyőződések és tudományos eredmények bonyolultságát mutatja ugyanakkor, hogy az aprólékos filológiai vizsgálatok kimutatták, Haeckel a zsidósággal kapcsolatos társadalmi nézeteit nem kötötte össze az emberi evolúciós fejlődésével kapcsolatos tudományos eredményeivel. Ebben az értelemben Haeckel antiszemitizmusa nem volt a későbbi nemzetiszocialista fajtudomány ideológiai előzménye.17

¶ Az, hogy mi a tudomány, és hogy hol húzódik a tudomány
és az áltudomány közötti határ, Immanuel Kant (1784–1804) óta a rendszeres filozófiai gondolkodás része. Nem véletlen az sem, hogy éppen a kanti hagyományra építve különítette el a 19. század végén a neokantiánus filozófiai irányzat a társadalomtudományok és a természettudományok radikálisan eltérő ismereti körét. A huszadik század tudományfilozófiájának két kiemelkedő alakja pedig egyrészt magának a tudományos megismerésnek, a paradigmaváltásoknak a folyamatát (Thomas Kuhn [1922–1996]),18 másrészt a tudományos kutatás logikáját, határhelyzeteit (Karl R. Popper [1902–1994])19 helyezte az érdeklődése középpontjába. Popper tudományelméleti munkássága azért hangsúlyos, mert értelmezte a tudományos és a nem tudományos igen összetett viszonyrendszerét. Az útnak, amit egy kutatói gyakorlat megtesz a tudománnyá válásig vagy fordítva, az egykor tudománynak elfogadott tudományos megismerési út áltudománnyá válik (például asztrológia), történeti távlatai vannak. Fontos megértenünk az egykor érvényes kontextusokat, régi eljárási módokat (azaz módszereket), kérdésfeltevéseket. Az alapvető kihívás tehát azt megérteni, hogy az adott korban hogyan vélekedtek az adott diszciplínáról.20

¶ Az utóbbi évtizedek nemzetközi tudományossága aprólékos, szisztematikus kutatással tárta fel, hogy a szociáldarwini alapokon nyugvó fajtan – annak ellenére, hogy a századfordulón igen karizmatikus, intézményekkel erősödő szellemi irány volt, a fizikai antropológiai tulajdonságok és a lelki alkat és/vagy kultúra között feltételezett származási (genetikai) kapcsolat ideája a korszak meghatározó, fő sodorvonalát jelentő, elméleti megalapozottságú kutatásokba sem fért be. Sőt. A fajelméleti gondolat a 20. század első évtizedeiben is felismerhetően a tudományos kutatásokon túli mezőként létezett, azaz pszeudotudomány volt. Mindez azt jelenti, hogy a kor tudósai­nak – értik e kritikai szerzők ezalatt a huszadik század első és második évtizedét is – rendelkezésére álltak azok az elméleti alapkutatások, amelyekkel a lélek/kultúra biológiai származás/öröklés meghatározottságának tanítását élesen elutasíthatták.

Dr. Josef Wastlhoz írt levél fordítása

¶ A pszeudotudomány és tudomány viszonya igen komplex, hiszen a tudományok folyamatos változásban vannak,21 illetve nem lehet minden esetben magabiztosan, éles határokkal leválasztani az áltudományos ideákat, gyakorlatokat a diszciplináris eljárásoktól, elméletektől. Az is igaz, hogy a tudomány/pszeudotudomány viszonyának elméleti igényű tisztázása csupán a huszadik század második felében lépett a tudományfilozófia centrális terébe. A biotudomány képviselői az elmúlt másfél száz évben folyamatosan keresték azt a tudományos módot, mellyel az emberi sokszínűség leírható. Ebből adódik, hogy az áltudományos fajbiológia és a humándiverzitás tudományos kutatása bonyolult szövetének megbontása korszakonként sem volt egyszerű feladat.22 Ez a teoretikus kihívás azonban nem jelenti azt, hogy az adott korszakban – jelen írás szempontjából Teleki időszakában – ne álltak volna rendelkezésre azok az eligazító jelzések, amelyek egy elmélet tudományos rendszeren belüli vagy azon kívüli helyét segítették kijelölni.

¶ Karl Popper elméleti megközelítésének két kulcsfogalma a falszifikálhatóság és a korroborálás. Ez azt jelenti, hogy amíg a tudományos ideák tapasztalati úton cáfolhatók, illetve megerősíthetők, addig az áltudományos ideák nem.23 Habár Popper nyitva hagyta az utat metafizikai elméletek tudománnyá válása előtt, ám meg is szorította a lehetőséget abban az értelemben, hogy akkor válhatnak ezek az állítások tudománnyá, ha rendszeres tapasztalatokon alapuló keretekben vita (cáfolhatóság) tárgyává tudnak válni.24

¶ Ugyanez a kérdés, habár más formában, de már jelen volt a huszadik század első felében a biotudományok területén is. Amint Popper rendszerében, úgy a huszadik század első felében is több szál együttes eredőjeként foglalt állást a tudományetika valamilyen kérdésfeltevés, módszertan, akár tétel tudományos vagy éppen nem tudományos jellegéről. A kulcstételeket a múlt század első évtizedeiben az úgynevezett fajbio­lógiával kapcsolatban az áltudományosság felismerésére az akadémiai (a korban: professzionális kutatói) morális integritás, ideológiai prekoncepciók következetes elvetése, előítélet-mentesség (éppen például az antiszemitizmusé) tudományos egzaktság (a „bizonyítottnak vélés” megkérdőjelezése), szubjektivitás elvetése, módszertani következetesség tételei, magatartásmódjai jelentették.25

¶ Ezekkel a kulcstételekkel szőtt igen bonyolult háló az, amelynek segítségével – legalábbis – igyekeztek a korszak egyes szakterületeinek mértékadó kutatói a tudományos szabályszerűségeken kívüli kutatásokat kiszűrni, azokról kritikai ítéletet mondani.

¶ Amint említettem, a fajkutatásokat a huszadik század első felében erőteljes intézményesülés támasztotta alá. Egyetemi tanszékek, tudományos társaságok, folyóiratok sorát alapították Európában és Észak-Amerikában. Csak Németországban kilenc önálló folyóirat, majd a nemzetiszocializmus időszakára már huszonhárom tanszéken és/vagy kutatóintézetben folyt biológiai antropológiai, majd rasszbiológiai kutatás.26 Úgy tűnt tehát, hogy egy új, komoly tudományos kutatási irány bontakozik ki.27 Holott a nagy apparátus ellenére – kicsit sarkosan fogalmazva – végső soron csupán arról volt szó, hogy a rasszkutatás, a fajhigiénia (eugenika) az emberi kultúrában az idegen felismerésére/jellemzésére meggyökeresedett egyszerű sztereotípiákat a biológiai antropológia és/vagy az eugenika segítségével a tudományokhoz igyekezett kötni.28 A rasszjelleg érvényességének, a szellemi alkat örökléstanának elfogadása – ahogy ma is, úgy a két háború között is – inkább volt tehát világnézet mint szigorú tudomány.29 Hiszen a hirdetett ideák igazságának tudományos belátására – Karl Popper nyomán fogalmazva – már a korban sem volt érvényes elméleti háttér, használható módszertani út, ennek hiányában a humán fajtan egyszerű elfogadásának lehetősége maradt csupán.30 A hazai biológiai (fizikai) antropológia történetírása is jelzi, hogy a legnagyobb elméleti gond akkor lépett fel a tudományban, amikor a 19. században tisztán természettudományként értelmezhető antropológia területére szellemtudományi fogalmakat emeltek be, a két teljesen eltérő kérdéskört összekapcsolták, amely aktus következményei a tudomány legnagyobb botrányává váltak. Az a tétel, amely egy népet nem csupán kulturális tekintetben, hanem biológiai­lag, azaz az öröklődés által genetikailag is más nemzetektől elhatárolható, egyedi entitásként feltételezett, és amely idea alátámasztására a biológiai antropológiai kutatások a fizikai, élettani bizonyítékokat keresték, 1945 után a tudományt teljesen diszkvalifikálta.31

¶ Haeckel életműve mutatja, hogy nagyon óvatos, körültekintő megközelítést igényel a korabeli fizikai antropológia, az orvostudomány (élettan) és az úgynevezett fajbiológia elhatárolása. Jóllehet a fajkérdés kutatói meghatározó módon támaszkodtak a fizikai antropológia méréseire, módszertanára, nem jelenti azt, hogy ezeket a nézeteket a fizikai antropológia művelői feltétlenül és minden esetben üdvözölték, illetve elfogadták. Ám az is igaz, hogy a fizikai antropológiát művelők ezen idegenkedése ellenére az áltudományos fajbiológia és a humándiverzitás tudományos kutatások szétválasztása igen összetett gondot jelentett már az adott korban is.

¶ Szemlélteti e nehézséget Bartucz Lajos (1885–1966) hazai példája is, aki a fizikai embertan professzionális művelője volt. Bartucz csupán az „amatőrségtől”, a nem szakmabeliségtől és az ebből adódó felületes megállapításoktól (Gobineau nézeteit hosszú oldalakon elemzi, fő tételeit elfogadja, csak sekélyesnek tartja), áltudományos nézetektől (például a „vér” szerepének a lelki öröklésben betöltött szerepétől), téves metodikai utaktól határolta el magát. Ám a fajkutatás számos ideáját Bartucz is elfogadta, így például a testi habitus és lelki alkat közötti kapcsolatot.32 Ezzel együtt az is igaz, hogy Bartucz nem fogadta el az emberiség faji differenciáltságának nemzetiszocialista ideáját. Ám ezzel egy időben, 1940-ben Bartucz (talán rossz kompromisszumként?)33 a Horthy Miklós Tudományegyetemen létrehozott Embertani és Fajbiológiai Intézet vezetője lett.

In: Mechelhoff-Herezi-Neumarker, 2014, 126. (a szerzők engedélyével)

¶ Más a helyzet Németországban a nemzetiszocialisták uralomra jutása, 1933 után. A fordulat évét követően a fajbiológia tételei „bizonyítottnak vélten” határozott „tudományos” státuszba emelkedtek. Ekkor már nem maradt alternatíva a biológiai antropológia kutatások számára sem, hogy közvetve vagy közvetlenül elkerüljék az ideologikus fajkutatások kényszerét.34 Amint arról már korábban, más helyen írtam, a tudománytörténet egyik érdekfeszítő kérdése, hogy intézményi átvilágítások hátterében milyen másodlagos, rejtett (jelen esetben tudományos, tudománypolitikai, vagy ideológiai) célok húzódnak meg az elsődleges („látszólagos” vagy megnevezett, nyíltan vállalt) célkitűzések mögött. Az elsődlegesen megfogalmazott, a szakmai (oktatási, kutatási) minőségi vagy gazdasági/működési kérdések részletes elemzése mellett milyen szempontok érvényesülnek az egységek, intézetek munkájának, személyi összetételének értékelésében? Ezekre a kérdésekre totalisztikus hatalomgyakorlás esetén sem feltétlenül (és mindig) a direkt politikai elvárás a válasz, illetve nem biztos, hogy a politika gyakorolja a közvetlen, minden más szempontot – egyetem esetében a tudományt teljesen – felülíró hatást. Sokkal inkább arról van szó, hogy intézetek, tanszékek, kutatók, a tudományuk történeti hagyományaira, iskoláztatottságukra, illetve a hatalom legfőbb, „vaskos” ideo­lógiai pilléreire támaszkodva – hol tudatosan, szervezetten, de döntőbben tudattalanul és egyeztetések nélkül − „együtt mozdulnak” és dolgozzák ki végeredményben részletes, árnyalt elméleti hálóként a rendszer céljainak megfelelő tudományos igényű magyarázatokat.35

¶ Az 1930-as évekre tehát a szigorú természettudományos alapon szerveződő biológiai antropológia a korszellemnek megfelelően elsősorban „faji tudománnyá” vált. Az egyetemi oktatásba, tudományos kutatásba egyre mélyebben épült be a fajhigiénia eszmeisége, azaz a politikailag-ideológiailag érvelő antropológia lépett erőteljesen fel a német kutatási palettán. Amint arról fentebb szó volt, igen nehéz az 1930-as évektől kezdve elválasztani az egyes kutatási irányokat, és beszélni külön biológiai antropológiáról, külön öröklődésbiológiáról, eugenikáról, népességbiológiáról. Egymást átszövő, egymás „eredményeit” kiegészítő, egymás metodikai készleteit is alkalmazó egyfajta konglomerátum-„tudománnyá” vált a fajkutatás. Ugyanazon kutatók publikáltak a fajkutatást szolgáló legkülönbözőbb periodikákban, vettek részt vitákban – legyen szó higiéniáról, akár humán fizikai habitus jellegzetességekről vagy éppen ideológiai kérdésekről.36 Olyannyira, hogy a faji higiénia, faji tudomány, biológiai antropológia kifejezések egymás szinonimáivá váltak az 1930-as évek második felére.37 Éppen e terhes múlt miatt tehát akárhogy igyekeztek is a második világháború után „ártatlan, tiszta tudományként” tekinteni saját szerepükre a biológiai antropológia intézetei, munkatársai, a nemzetiszocializmus majd másfél évtizedében végzett kutatások morális háttere még akkor is sérült, ha „csak” szigorú, leíró jellegű embertani mérési adatokat tettek közzé.

In: Mechelhoff-Herezi-Neumarker, 2014, 126. (a szerzők engedélyével)

A tübingeni példa

¶ Említhető erre a „tisztítási törekvésre” a Tübingeni Egyetemen oktató és kutató fizikai antropológus, Sophie Ehrhardt (1902–1990) tevékenysége, aki Robert Ritter (1901–1951) irányítása alatt romák antropometriai felvételezését végezte.

¶ A Tübingeni Egyetem antropológusa a nemzetiszocializmus időszakában a Birodalmi Egészségügyi Minisztérium megbízásából részt vett több ezer cigány nyilvántartásában, kategorizálásában. Amint az alábbiakban a rövid életrajz rámutat, Ehrhardt e tevékenysége több súlyos etikai kérdést vet fel. Egyrészt a felmérés céljával, a felmérés módjával, illetve a felmérés következményével kapcsolatban. Ehrhardt ugyanis szakemberként vett részt a munkában, a maga részéről a feladatot „tiszta tudománynak” tekintette. Részéről a cél, a cigány népesség antropometriai adatainak felvételezése, az adatok összevetése más népcsoportokéval, a romák elkülönítésének „tudományos” megalapozása volt. A módszer, a mérési adatok mellett nem csupán a koponya, hanem a teljes fej morfológiai rekonstrukcióján is alapult. A következményt pedig – amint azt életrajzírója megállapítja – Ehrhardt már egy 1934-ben közzétett írásában megjelöli: a német nép jogának gyakorlása lesz, azaz jog a tudatos faji politikához és a szelekcióhoz. Cél, hogy megakadályozzák a zsidó vér lassú, de folyamatos beszivárgását a német nép közé.38 Ehrhardt tevékenységének fő eleme, hogy bizonyos biometrikus jellemzők összefüggéseiből a rokonság bizonyítására következtetett, különösen az apai ág ismérveinek feltérképezésére.

¶ Ehrhardt 1942. április 1-jén kutatóasszisztensként a tübingeni Fajbiológiai Intézet munkatársa lett. Gyűjteményét, fejmodelljeit magával vitte.

¶ A Tübingeni Egyetem archívumában lévő dokumentumok alapján Ehrhardt 1945-ben tabula rasaval indított. Felettese, Wilhelm Gieseler (1900–1976) antropológus háborús bűnös szervezet tagjaként (SS-Hauptsturmführer rendfokozatban szolgált) fogságban volt. Távollétében Sophie Ehrhardt vette át névlegesen az intézet vezetését. Az intézettörténet – az előzmények bármilyen említése nélkül – a „Stunde Null” időpontjával (1945. május 8.) szinte napra pontosan indul, és egy normális egyetemi oktatási élet és tudományos ügymenet bontakozik ki belőle. A múlt csak egy-egy utalás szintjén (megszálló csapatok jelenléte, börtönben lévő kollégák), száraz eseménytörténeti említésként van jelen az iratban.39

¶ Ehrhardt 1945 után a Tübingeni Egyetemen tanított (a Schloss Hohentübingen épületében),40 disszertációk témavezetője volt. Mindezzel párhuzamosan az általa „tiszta” adatbázisként tekintett, a nemzetiszocializmus időszakában felvett „cigány” és „zsidó” antropometriai adatárára alapozott tudományos munkákat publikált. A rendészeti eljárások keretében Kelet-Poroszországban eléje vitt, majd koncentrációs táborokban életüket bevégző szintikről vett fejmodelljeit pedig az egyetemi előadótermének vitrinjeiben tárolta, személtető eszközökként az oktatásban továbbra is használta.41

¶ Sophie Ehrhardt nemzetiszocializmus alatti tevékenysége csupán az 1980-as évek elején vált ismertté és egyben lépett az előtérbe. Csak a német szintik tiltakozása után tudatosult a nyilvánosságban Ehrhardt náci bűnökben való részvétele.42 Ehrhardt tevékenységével kapcsolatban is a legfőbb vád az volt, hogy tudott-e arról, hogy az általa felmért szintik koncentrációs táborokba kerülnek, ahol megsemmisítik őket. Habár tevékenysége a cigányok biológiai antropológiai „tudományos” leválasztására irányult, az ellene folyó vizsgálatokban közvetlen írásbeli és/vagy szóbeli bizonyítékok a genocidiummal kapcsolatban még akkor sem bukkantak fel, ha antropológiai mérések végzése érdekében bizonyíthatóan járt a sachsenhauseni és a dachaui koncentrációs táborokban.43

¶ Ehrhardt élete végéig nem értette, mivel vádolják. Egy 1983-ban vele készült interjúban is hitet tett amellett, hogy tiszta tudományos vizsgálatokat végzett csupán Robert Ritter mellett, illetve nem volt köze a szakértőként tett vizsgálatai gyakorlati (politikai) felhasználásához.44

In: Mechelhoff-Herezi-Neumarker, 2014, 125. (a szerzők engedélyével)

Fajbiológia és morális kartográfia

¶ A napjainkban lezajlott úgynevezett „kartográfiai fordulat” folyamata felismerte, hogy a térképek olvasatakor mindig figyelemmel kell lennünk erre a bonyolult háttérre.45 Hiszen a térképek az adott „tér történetére” vonatkozó ismereteket közvetítik az értelmező számára. Grafikus ikonokként felmutatják a tudattalan, nem hivatalos vagy akár nem szándékoltan közölt ismereteket is. Azaz a térkép nem csupán a közmegegyezés „mögött” kialakult társadalmi képzelet, mellyel, mondjuk, a nemzet a történelme terére tekint, vagy amelyet éppen – akár a nemzeti érdekeknek megfelelő – imaginárius képekként a történeti folyamatok magyarázataként alkotott, hanem olyan események „raktára” is, amely folyamatok a szerkesztés jelenében nem, csupán történeti kontextusba ágyazva hívhatók elő. A mai kartográfia éppen ezért fordul az adott térkép keletkezéstörténetére vonatkozó minden lehetséges dokumentum feltárása felé. A képszerű egyetemes jelrendszer, amelynek üzenetét az olvasó nyelvektől függetlenül dekódolni képes, szükségszerűen a valóság leegyszerűsítése, ezért tehát a térkép csupán eszmei modell, absztrakció. A térképnek az ikonikus természete mellett szimbolikus vonásai is vannak. A térképi egyszerűsítés (generalizálás) jellegét a térkép rendeltetése dönti el. A térkép szerkesztője határozza meg, hogy milyen adatokat milyen alaptérképre visz fel. E kettős arculat – személy és funkció – viszonyrendszerben tekintenek a mai társadalomtudományok egyre inkább retorikai szövegként a térképre. Hiszen a térkép egyrészt a szerkesztője értékrendjét, álláspontját tükrözi, másrészt a térképnek nem csak az alkotója, hanem a tőle független, esetleg általa meg sem célzott működése is meghatározza e „szöveg” olvasatát. Azaz a kérdés ma már nem az, hogy „a kartografált tér” mennyiben felel meg a „valóságnak”, mennyire pontosan tükrözik vissza a térképek az ábrázolandó jelenségek tényleges folyamatait, hanem az, hogy az adott vizuális nyelv/kód – tudatosan vagy tudattalanul – milyen – szándékolt vagy szándékolatlan – társadalmi összefüggéseket, történeteket, akár morális kérdéseket tükröz.46

¶ Tipikus példája a szerző által szándékolatlanul morális vetületeket hordozó térképre az 1941-ben Sophie Ehrhardt által rajzolt útvonaltérkép, amelyet a kutatójelentéséhez szerkesztett. A szerkesztés elsődleges célját – a szakmai munka helyszínei térbeli elhelyezésének segítése – felülírja, egyben a térkép értelmezési kontextusát radikálisan átírja mindaz, ami Ehrhardt e kutatóútjának következménye volt. Nevezetesen a térképen megjelölt pontokon – elsődlegesen szintiken – elvégzett antropometria mérések után a „felmértek” koncentrációs táborokba kerültek. Azaz a jelentésben benyújtott térkép elsődleges, igen egyszerű célját a térben rögzített események következményei átírták, súlyos morális rétegekkel terhelték. Másként fogalmazva: a térkép egykori hiánytörténete uralja a ma érvényes jelentését. Ahhoz a beszámolóhoz készült térképről van itt szó, amely jelentés tulajdonképpen sűrű szinopszisa az antropológus nemzetiszocializmus időszaka alatt végzett tevékenységének.

¶ Sophie Ehrhardt a második világháború után sem fogadta el, nem látta be, hogy egykori szakértői jelentéseinek a célja, azaz a cigányok kvantitatív antropológiai jellegzetességgel ada­tolt megkülönböztethetősége, jellemhabitusának öröklődése, az 1930-as években is már tudományon kívüli kérdésfelvetés volt. Nem fogadta el az egykori módszere tudományos alkalmazhatóságával kapcsolatos súlyos fenntartásokat sem, aminek része volt a cigányokkal szembeni rendőrségi kényszerintézkedés. Hiszen az előállítások segítségével váltak lehetővé Ehrhardt mérései.47 Annak ellenére szólt így, hogy az 1941-es kelet-poroszországi úti jelentésében maga írt munkájával kapcsolatban a rendőrséggel történt „praktikus együttműködésről”.48 Jóllehet az interjúban nem, csupán a jelentésében említi a vizsgálati módszerek között a maszkvétel technikáját, amely folyamat akkor is fizikai fájdalommal jár és igen kellemetlen, ha önkéntesen vetjük magunkat egy ilyen eljárás alá. A szintik esetében erről az „önkéntességről” természetesen szó sem volt. Habár a negocoll,49 amit alkalmazott, gyorsabban szilárdul a gipsznél, ám a gipszmaszkhoz hasonlóan nehézségekkel jár akár a levegővétel, akár a kész forma leválasztása a fejről. Ugyanilyen hallgatás övezi még az úti beszámolóban is azt az alapvető, a tudományetika részét képező felvilágosítást is, amely a vizsgálatban résztvevőt illeti meg. Nevezetesen a felmérést végző részéről a vizsgálat menetének és a kutatás céljának elmagyarázását. Ehrhardt a vizsgálatba bevont szintik részéről érkező ilyen irányú kérdésekre – mint jelentésében írja – nem tudott válaszolni. Igen nehéz helyzetbe került az ilyen érdeklődéseknél.50 Ezzel a gonddal tulajdonképpen nem kellett foglalkoznia, hiszen itt nem akadémiai keretek között, szabad akaratukból résztvevőkön végzett kutatásokról volt szó, hanem kényszerfelmértekről és lényegében a fajhigiénét szolgáló alkalmazott kutatásokról. Olyan tevékenységről tehát, amelynek társadalmi célja és – jóllehet a „tudomány” részéről tudatos és tudattalan félrenézéssel kezelten – súlyos következménye volt. A jelentés számot ad arról is, hogy Ehrhardt 750 cigány antropometriai felmérését végezte el, akik közül 652 főnél tenyér- és ujjlenyomatot is vett, illetve fontosnak tartotta beszámolójában azt is kiemelni, hogy nagyon sok cigány, akikkel találkozott, beteg volt. Számos vak, szembeteg, rühes és testileg nyomorék személyt mért fel.51

Fejmodellek, maszkok, csontok, gyűjtemények

¶ Az adott egyetemen az oktatást alátámasztó alapkutatások által sok éven át formálódó gyűjtemények szerepét alapvetően a jövő szakemberképzése határozza meg. A tudományos szertárak pontos lenyomatai annak, hogy mit gondol egy szakma saját magáról, mit tart a következő, az adott szakmát majdan professzionálisan művelőknek feltétlenül átadandó, fontos ismeretnek. Mit tart az egyetemi oktató, tanszék, tudományos közösség a saját kutatásaiból fontosnak, amelyeket akár demonstrációs eszközök segítségével beépít (napjainkig tartóan nagyon helyesen) az egyetemi képzési tervbe, törzsanyagba. Ezek a gyűjtemények alapvetően tehát zártak, nem a múzeumi kiállítások interpretációs kényszerében léteznek, hanem csak „raktározottak”. Nem a bemutatás tehát, hanem a használat határozza meg e tárgyak mindennapi kontextusát. Igen bonyolult folyamat eredménye, hogy milyen úton és mely tárgyak lépnek át a technológia, a metódusok elavulása, akár az egykor tanított elméletek érvényvesztése nyomán az adott kor tudományos lenyomatának tárgyi tanúiként, mondjuk, az adott egyetem múzeumába. Éppen ezért, mert lényegében e gyűjtemények esetében zárt raktárakról, illetve egy szűk használati körről van szó, tartalmukról, beszerzési körülményeikről, sorsukról igen sporadikus módon tudunk bármit is.

¶ Jóval érzékenyebb területévé vált a muzeológiának az emberi csontok, szervek tárolásának, mi több, kiállíthatóságának, sőt akár az egyetemi oktatásban való szerepének etikai gondja. Még nyomasztóbb etikai örökség a nemzetiszocialista „tudomány” által alakult gyűjtemények súlya. Ezeket a tárakat egyrészt átjárja az elkövetők korabeli, tudatos, a megőrzésre (majd muzeológiai interpretációra) irányuló, jól átgondolt szándéka,52 másrészt a faji kutatások számára összehasonlító adattárak létrehozásának akarata – bármilyen eszköz igénybevételével. A nemzetiszocialista testpolitikai gyakorlat ezzel a döntéssel olyan mintavételi lehetőséget biztosított kutatói számára, amely végérvényesen tudományon kívüli térbe helyezte ezeket a gyűjteményeket.53

¶ A Tübingeni Egyetem felismerte az Ehrhardt által készített öntvények tragikus örökségét. A gyűjteményt lassan két évtizede az egyetem átadta a sachsenhauseni koncentrációs tábor helyén létrehozott emlékközpontnak.54 Ugyanis – amint azt az előző oldalakon reményeim szerint felmutattam – súlyos történetük miatt nem nagyon lehetett mit kezdeni az egykorvitrinben tárolt szinti fejmodellekkel.

Jegyzetek

[1]    Mechelhoff-Herezi–Neumärker, 2014, 91–92.

[2]    Lásd összegzően erről: Folkers–Lemke, 2014, 7–61.

[3]    Lásd Stoecker–Schnalke–Winkelmann (Hg.) 2013.

[4]    Elias, 2002; Kocka, 2004; Laczó, 2016.

[5]    Fulbrook, 2001.

[6]    Hoßfeld, 2016, 231.

[7]    Foucault, 1996, 141. A Foucault e tételére reflektáló Giorgio Agamben a francia filozófus biológiai totalitásképzetét szűkebben, a koncentrációs táborokra érti, ahol kivételes állapotok vannak, amely keretek közötti cselekedetek a jogi-politika struktúrákon kívülre kerülnek. A lágereket Agamben az emberi téren és időn kívüli helyekként, a modernitás „nomosz”-aként értékeli.
Az egyént itt nemcsak minden jogától, hanem a saját élete feletti legalapvetőbb kontrolljától is megfosztják (Lifton, 1998, 150.). Agamben nézetét Foucault tételével összevetve lásd Sarasin, 2003, 56–61.

[8]    György 2009, 1. – Itt köszönöm meg tisztelettel György Péternek, hogy a fent idézett kéziratát és a Josef Wastl számára írt, ábraként mellékelt levelet a rendelkezésemre bocsátotta. (Az eredeti német nyelvű levelet Mikoly Zoltán fordította az itt közölt magyar változatra. Nagyszerűen. Köszönöm! – K. R.)

[9]    Klee, 2005, 656.

[10] Lásd ehhez háttérként: György, 2013, 258–263.

[11] Lifton, 1998, 128–133.

[12] Lifton, 1998, 296. Továbbá: Klee, 2001, 95–174., különösen: 107–112.; Sabisch, 2009, 297–300. A nemzetiszocializmus korabeli orvoslásról mint pszeudotudományról lásd Schleiermacher–Schlagen, 2008, 251–278.; Lipphardt, 2008, 53–186.

[13] Az intézményesülésről: Hoßfeld, 2016, 181–187.

[14] A fajtanról Teleki Pál felfogásával kapcsolatban írtak, itt általánosabb szintű megfogalmazása. Lásd Keményfi, 2022, 286–291.

[15] Lásd a tudomány/áltudomány ilyen irányú gondjának elemzését: Hoßfeld, 2016, 316.

[16] Hoßfeld, 2016, 164–166.

[17] Hoßfeld, 2016, 174–175. A korszak eugenikai, biológiai/orvosi, majd a nemzetiszocializmus népirtásig vezető fajkutatásainak kritikai értékelését lásd Miles, 1991, 93–130.; Klee, 2001, 17–197.; Heinemann, 2003, 1–125.; Geulen, 2014.; Kulcsár-Szabó, 2014, 118–141.
Az eugenika, fajkutatás kérdésének szintézisét idevágó fejezeteiben lásd Fahlbusch–Haar–Pinwinkler (Hrsg.), 2017.

[18] Kuhn, 2000.

[19] Popper, 2000.

[20] Hagner, 2008, 26.

[21] Lásd Kutrovátz–Láng–Zemplén, 2009, 53–64., 286–291., 340.

[22] Lipphardt, 2008, 225.

[23] A korszakra is vonatkozó tudományfilozófiai kérdések árnyalt elemzését lásd Kutrovátz–Láng–Zemplén, 2009, 53–64., 286–291.

[24] Ambrus, 2007, 1116.

[25] Lipphardt, 2008, 227–230.

[26] Hoßfeld, 2016, 181–183.; Hoßfeld–Šimůnek, 2017, 1120–1121.

[27] Lipphardt, 2008, 243–304.; Mosse, 2006, 101–117.

[28] A századforduló eugenikai nézeteinek összegzését lásd Kozáry, 1906, 15., 2. 242–248.; 1906, 15., 3. 351–357.; 1907, 16., 4. 59–69. A kérdésről árnyalt elemzésként, a területek elválasztásának nehézségeiről
és kérdéseiről lásd Farkas, 2017, 61–69.

[29] Mosse, 2006, 268–270.

[30] Popper, 2000, 185.

[31] Farkas, 2019, 362.; Hoßfeld–Šimůnek, 2017, 1115.

[32] Bartucz, 1935, 9–10.

[33] Farkas L.–Dezső, 1994, 32–33. A magyar fizikai/biológiai antropológia történetírás eseményközpontú. Az eszmetörténeti háttér, illetve az adott korban érvényesülő elméletek, ideák érvényesülésének feltárása még hátravan.

[34] Schmuhl, 2011, 24–38.

[35] Krasznai, 2012.

[36] Hoßfeld, 2016, 315−319.

[37] Hoßfeld, 2016, 389–391.

[38] Grün, 2009, 2.

[39] Universitätsarchiv Tübingen. 228/3. – A gépelt, kézírással számos helyen kiegészített dokumentum vázlatosan kilenc évet ölel fel
(1945–1954).

[40] Weiß, 1996, 84–85.

[41] Grün, é. n., 6.

[42] Grün, é. n., 4.; Lang, 1998, 75–90.; Zimmermann, 1996, 33.,
143–146., 153.

[43] Grün, é. n., 4.

[44] Az interjút lásd Hägele (Hrsg.) 1998, 91–93.

[45] Günzel (Hrsg.) 2010.

[46] Harvey, 1989, 1–20.

[47] Grün, é. n., 4.

[48] Ehrhardt, 1941, 2.

[49] Ehrhardt a technikát a müncheni Antropológiai Intézetben tanulta. Ehrhardt, 1941, 3.

[50] Ehrhart, 1941, 4.

[51] Uo., 3., 5.

[52] Lifton, 1998, 281–283.; György, 2009.

[53] Nyiszli Miklós írt le részletesen egy esetet, amely borzalmas eljárás keretében a Kaiser Wilhelm Antropológiai, Humángenetikai
és Eugenikai Intézete számára biztosított Auschwitz újabb csontvázakat. Nyiszli, 2016, 261–267. Lásd továbbá Schieder, Wolfgang–Trunk, Achim (Hrsg.), 2005; Schmuhl, 2005. Lásd még ehhez árnyalt bemutatásként Nádas Péter és Bán Zsófia a tárgyban folytatott levelezését: Nádas, 2017, 174–177.

[54] György 2009a,14.

Irodalom

Ambrus Gergely: Analitikus filozófia. In: Boros Gábor (főszerk.): Filozófia. Akadémiai Kiadó, Budapest 2007, 1065–1145.

Bartucz Lajos: Fajkérdés, fajkutatás. Királyi Egyetemi Nyomda,
Budapest 1935

Ehrhardt, Sophie: Kurzer Reisebericht über meine Untersuchungen an Zigeunern in Ostpreussen. Universitätsarchiv Tübingen, 1941, 228/5

Elias, Norbert: A németekről: hatalmi harcok és a habitus fejlődése
a tizenkilencedik– huszadik században. Helikon Kiadó,
Budapest 2002

Fahlbusch, Michael–Haar, Ingo–Pinwinkler, Alexander (Hrsg.): Handbuch der völkischen Wissenschaften, I–II. De Gruyter,
Oldenbourg 2017

Farkas L. Gyula–Dezső Gyula: A magyar antropológia története a kezdetektől napjainkig. JATE, Szeged 2014

Farkas L. Gyula: Fejezetek a biológiai antropológiából. JATE, Szeged 2019

Farkas Tamás: Fajbiológia, szociáldarwinizmus, eugenika. Socio.hu 2017, 1. 61–69. https://adoc.pub/fajbiologia-szocialdarwinizmus-eugenika.html (letöltés: 2021. 08. 10.)

Folkers, Andreas–Lemke, Thomas: Einleitung. In: Folkers, Andreas–Lemke, Thomas (Hrsg.) Biopolitik. 7–61., Suhrkamp Verlag,
Berlin 2014

Foucault, Michel: A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz Kiadó, Budapest 1996

Fulbrook, Mary: A német nemzeti identitás a holokauszt után. Helikon Kiadó, Budapest 2001

Geulen, Christian: Geschichte des Rassismus. Verlag C. H. Beck,
München 2014

Grün, Bernd: Sophie Ehrhardt (é. n.) https://uni-tuebingen.de/frauenstudium (letöltés: 2009. 10. 23.)

Günzel, Stephan (Hrsg.): Raum. Ein interdisziplinäres Handbuch. Verlag J. B. Metzler, Stuttgart–Weimar 2010

György Péter: Holokauszt – a múzeumi kontextus (kézirat) 2009

Uő.: Múzeumkritika. Élet és Irodalom LIII. 35. (2009a) 14.

Uő.: Dinah Gottliebova/Auschwitz/Kalifornia. In: György Péter:
Múzeum, a tanuló-ház: múzeumelméleti esettanulmányok. Szépművészeti Múzeum, Budapest 2013, 258–263.

Hagner, Michael: Bye-bye science, welcome pseudoscience? Reflexionen über einen beschädigten Status. In: Rupnow, Dirk–Lipphardt, Veronika–Thiel, Jens–Wessely, Christina (Hrsg.): Pseudowissenschaft. Suhrkamp, Frankfurt am Main 2008, 21–50.

Heinemann, Isabel: Rasse, Siedlung, deutsches Blut. Wallstein Verlag, Göttingen 2003

Harley, J. B.: Deconstructing the map, Cartographica 26.
1989/2. 1–20.

Hoßfeld, Uwe: Geschichte der biologischen Anthropologie in Deutschland. Franz Steiner Verlag, Stuttgart 2016

Hoßfeld, Uwe–Šimůnek, Michal V.: Rassenbiologie. In: Fahlbusch, Michael–Haar, Ingo–Pinwinkler, Alexander (Hrsg.): Handbuch der völkischen Wissenschaften. 2. De Gruyter, Oldenbourg 2017, 1114–1126.

Keményfi Róbert: Teleki Pál „tudományos alapú” fajpolitikája.
In: Angyalosi Gergely–Valastyán Tamás (szerk.): Fakultások közt. L’Harmattan, Budapest 2022, 241–308.

Klee, Ernst: Deutsche Medizin im Dritten Reich. S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main 2001

Uő.: Das Personenlexikon zum Dritten Reich. S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main 2005

Uő.: Auschwitz, die NS-Medizin und ihre Opfer. S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main 2012

Kocka, Jürgen: Mit kezdjünk a nyomasztó múlttal? Lettre, 54. 2004,
https://epa.oszk.hu/00000/00012/00038/kocka.htm
(letöltés: 2022. 03. 14.)

Kozáry Gyula: Az eugenics kérdése I–III. Athenaeum, 15, 2. 242–248;
3. 351–357; 6, 4. 59–69., 1906/1907

Krasznai Zoltán: Földrajztudomány, oktatás és propaganda. IDR Kft.–Publikon, Pécs 2012

Kuhn, Thomas: A tudományos forradalmak szerkezete. Osiris Kiadó, Budapest 2000

Kulcsár-Szabó Zoltán: A gondolkodás háborúi. Ráció Kiadó, Budapest 2014

Kutrovátz Gábor–Láng Benedek–Zemplén Gábor: A tudomány határai. Typotex, Budapest 2009

Laczó Ferenc: A német múltfeldolgozás. Beszélgetések történészekkel
a huszadik század kulcskérdéseiről. Kijárat Kiadó, Budapest 2016

Lang, Hans-Joachim: “Ein schöner Einblick in die Forschungsarbeit”. Vorbereitende Beiträge Tübinger Wissenschaftler für die Zwangsterilization und Ermordung deutscher Sinti. In: Hägele, Ulrich (Hrsg.): Sinti und Roma und Wir. Stadt Tübingen, Kulturamt, Tübingen 1998, 75–93.

Lifton, Robert Jay: Náci orvosok. Alexandra Kiadó, Budapest 1998

Lipphardt, Veronika: Das “schwarze Schaf” der Biowissenschaft.
In: Rupnow, Dirk–Lipphardt, Veronika–Thiel, Jens–Wessely, Christina (Hrsg.), Pseudowissenschaft. Suhrkamp, Frankfurt am Main 2008,
223–250.

Lipphardt, Veronika: Biologie der Juden, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen (2008a)

Mechelhoff-Herezi, Jana–Neumärker, Uwe: Utószó. In: Reinhard Florian: Hazavágytam, Kelet-Poroszországba! Magyarország Nagykövetsége Berlin – Külgazdasági és Külügyminisztérium, Berlin 2014, 87–103.

Miles, Robert: Rassismus. Argument Verlag, Hamburg 1991

Mosse, George L.: Die Geschichte des Rassismus in Europa. S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main 2006

Nádas Péter: Párhuzamos olvasókönyv. Jelenkor Kiadó, Budapest 2017

Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban. Magvető Kiadó, Budapest 2016

Popper, Karl R.: Vermutungen und Widerlegungen. Mohr Siebeck,
Tübingen 2000

Sabisch, Katja: “Die Katastrophe, krank zu werden”. In: Griesecke, Birgit–Krause, Marcus–Pethes, Nicolaus–Sabisch, Katja (Hrsg.): Kulturgeschichte des Menschenversuch. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main 2009, 297–319.

Sarasin, Phillip: Zweierlei Rassismus? In: Stingelin, Martin (Hrsg.): Biopolitik und Rassismus. Suhrkamp Verlag,
Frankfurt am Main 2003, 55–79.

Schieder, Wolfgang–Trunk, Achim (Hrsg.): Adolf Butenandt und die Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft. Wallstein Verlag, Göttingen 2005

Schleiermacher, Sabine–Schagen, Udo: Medizinische Forschung als Pseudowissenschaft. In: Rupnow, Dirk–Lipphardt, Veronika–Thiel, Jens–Wessely, Christina (Hrsg.): Pseudowissenschaft. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main 2008, 251–279.

Schmuhl, Hans-Walter: Eugenik und Rassenanthropologie. In: Jütte, Robert (mit Eckart, Wolfgang U.–Schmuhl, Hans-Walter–Süß, Winfried): Medizin und Nationalsozialismus. Wallstein Verlag, Göttingen 2011

Stoecker, Holger–Schnalke, Thomas–Winkelmann, Andreas (Hg.): Sammeln, Erforschen, Zurückgeben? Menschliche Gebeine aus der Kolonialzeit in akademischen und musealen Sammlungen. Ch. Links Verlag, Berlin 2013

Weiß, Michael: Das Tübingener Schloß. Verlag Schwäbisches Tagblatt, Tübingen 1996

Zimmermann, Michael: Rassenutopie und Genozid. Hans Christians Verlag, Hamburg 1996