TALÁLÉKONY HOLLANDOK
REFLEXIÓK JAN VAN DER HEYDEN SZOBASAROK RITKASÁGOKKAL CÍMŰ KÉPÉHEZ
MúzeumCafé 66.
Bár mágikus realizmusról elsősorban egyes 20. századi holland festők (Dick Ket, Pyke Koch, Carel Willink) műveivel kapcsolatban szoktak beszélni, azt hiszem, ez a jelző Jan van der Heyden (1637–1712) Szobasarok ritkaságokkal címen ismert, 1712-ben készült festményére is tökéletesen ráillik.1 „E nem sokkal halála előtt festett, budapesti képén Van der Heyden a szinte metafizikussá szublimált valóságig jut el letisztult formákkal, világos üzenetekkel” – írta a festménnyel kapcsolatban Ember Ildikó, a Szépművészeti Múzeum holland és flamand csendéleteit feldolgozó, 2012-ben megjelent szakkatalógusában.2 Ha alaposabban megnézzük és sorra vesszük a kompozíciót alkotó, a kandalló előtt, illetve a szoba sarkában gondosan elrendezett különféle értékes és egzotikus tárgyakat, az az érzetünk támadhat, mintha egy miniatűr Kunst- und Wunderkammer tárulna a szemünk elé. Az előtérben álló székre támasztva vaskos, holland nyelvű biblia látható, az asztalon nyitott atlasz, mögötte közös keretbe foglalt ég- és földgömb fedezhető fel, az asztalon kínai selyem, a padlón perzsa szőnyeg, míg a háttérben jobbra japán fegyverek s egy augsburgi kabinetszekrényke, tetején egy kínai vagy japán porcelánedénykével.3
¶ Tekintetünk azonban először nem is ezekre, hanem a fentről
a kandalló elé belógatott, preparált tatura esik. Meglehetősen szokatlan látvány! De egyáltalán honnan ismerhette Van der Heyden ezt az egzotikus, Dél-Amerikában őshonos állatot? Netán neki is lehetett egy kitömött példány a birtokában? Az első kérdésre viszonylag könnyű a válasz, a 17. század derekán ugyanis a hollandoknak még Brazíliában is voltak gyarmataik, ha csupán rövid időre is. Tudománytörténeti, illetve kultúrtörténeti szempontból is jelentős hatása volt annak a több évig elhúzódó katonai expedíciónak, amelyet a Holland Nyugat-indiai Társaság megbízásából Johan Maurits van Nassau Siegen (1604–1679) vezetett azzal a céllal, hogy a portugálokkal szemben megvédjék a hollandok ottani érdekeltségeit. Fegyveres csapatok mellett a kormányzó számos művészt és több kiváló természettudóst is magával vitt Dél-Amerikába, akiknek az európaiak által még jórészt ismeretlen kontinens minél alaposabb feltérképezése volt a feladatuk.4 Willem Piso (1611–1678) trópusi betegségekkel kapcsolatos megfigyelései, valamint Georg Marggraf (1610–1644) Brazília növény- és állatvilágáról készült leírásai végül 1648-ban, Historia Naturalis Brasiliae címen jelentek meg Leidenben. A gazdagon illusztrált kötetben természetesen a taturól is elég részletes ismertetőt találhatunk. Szinte biztosra vehető, hogy az 1644-ben Hollandiába hazatérő kormányzó, Johan Maurits a maga nemében egyedülálló, hatalmas Brazília-gyűjteményében szintén akadt néhány példány ebből az egzotikus állatból, amelyet egyébként a vele Dél-Amerikába utazó festő, Frans Post (1612k.–1680) is megörökített.5 A tudományos és művészeti tevékenységet egyébként itt is, mint sok más esetben, nem elhanyagolható mértékben gazdasági szempontok motiválták: az új területek, kereskedelmi célpontok, hajózási útvonalak felfedezése, a környező világ minél alaposabb megismerése és dokumentálása a hollandok számára létkérdés volt, hiszen néhány évtizeden belül szerzett hallatlan gazdagságukat elsősorban éppen az idővel már az összes földrészre kiterjedő tengeri kereskedelmüknek köszönhették. Szimbolikusnak is mondható, hogy a Jacob van Campen által tervezett, 1648 és 1655 között épült új amszterdami városháza (a jelenlegi Királyi Palota) homlokzatát az égboltot a vállán hordó Atlasz szobra koronázza, míg az első emeleti díszterem, a Burgerzaal padlózatát – Joan Blaeu (1596–1673) kartográfus tervei alapján készült – két földgömb s közöttük az északi félteke csillagképe díszíti.6
¶ Hogy a földrajz, a csillagászat vagy éppen a kartográfia milyen jelentőséggel bírt a hollandok számára, azt a korabeli képzőművészet is jól érzékelteti. A Van der Heyden budapesti képén is központi helyet elfoglaló motívumok, atlasz (adott esetben a híres Blaeu-Atlasz egy 1642-es kiadása), ég- és földgömb vagy a háttérben összetekerve, falnak támasztott falitérkép, számos más 17. századi holland festményen (zsánerképeken vagy portrékon) is felfedezhető, elég itt talán csak Johannes Vermeer van Delft olyan híres alkotásaira utalni, mint az 1668-ban festett s jelenleg a párizsi Louvre gyűjteményében található Asztronómus, vagy egykori párdarabja, a csaknem azonos időben készült frankfurti Geográfus.7 Érdemes ennek kapcsán megjegyezni: Vermeer említett képeinek modellje, legalábbis egyes feltételezések szerint nem más volt, mint a mikrobiológia megteremtőjeként is emlegetett Antonie van Leeuwenhoek (1632–1723), aki híres mikroszkópja segítségével számos természettudományos megfigyelést, illetve felfedezést tett.8
¶ Constantijn Huygens (1596–1687), az orániai helytartók titkára és tanácsadója, aki meghatározó szerepet játszott a korabeli Hollandia kulturális életében (egyik fia, Christiaan Huygens (1629–1695) idővel híres matematikus, fizikus és csillagász lett), maga is komoly érdeklődést tanúsított a természettudományok iránt.9 Mindezt már a Thomas de Keyser által 1627-ben róla festett portré is érzékelteti, ahol a férfit dolgozószobájában láthatjuk íróasztala mellett ülve, aminek sarkán szintén felfedezhetjük a glóbuszokat. Fiatalkori naplójában egyébként Huygens részletesen írt az általa csodált s akkoriban Londonban élő Cornelis Drebbel (1572–1633) lélegzetelállító találmányairól, köztük egy örökmozgóról és arról a tengeralattjáróról is, melynek működését először 1620-ban mutatták be a Temzén az angol uralkodónak, illetve az álmélkodó nagyközönségnek, hozzátéve, hogy – mint kiderült – ez a találmány hadászati célokra sajnos nem bizonyult igazán alkalmasnak.10 Huygens megjegyezte azonban, hogy ha Drebbel élete során semmi mást nem alkotott volna, csupán az általa tökéletesített mikroszkópot, amelybe pillantva egy addig sosem látott, ismeretlen „új világ” tárul fel az ember szemei előtt, nevének már ezzel is megszerezte volna
a halhatatlanságot.11 Fiatal korában Drebbel még a képzőművészettel is közeli kapcsolatba került, egy ideig ugyanis az alkímiával is foglalkozó híres grafikus, Hendrick Goltzius tanítványa volt Haarlemben, s maga is készített néhány metszetet, így – egyebek mellett – egy sorozatot, amely a hét szabad művészetet, köztük az asztronómiát ábrázolja zsánerszerű jelenetek formájában.
¶ Mint ahogy erről korábban Cornelis Drebber vagy Anthonie van Leeuwenhoek kapcsán is szó esett, a tudományos forradalom időszakának is nevezett 17. században, a mikrokozmosz és a makrokozmosz empirikus alapú megismerésének folyamatában meghatározó szerepe volt a holland tudósok által állandóan tökéletesített mikroszkópoknak és teleszkópoknak. Ezt példázza Christiaan Huygens esete is, akinek a saját maga által továbbfejlesztett teleszkóp segítségével sikerült egész sor jelentős csillagászati felfedezést tennie. (Sok minden más mellett még az ingaórát is neki köszönhetjük.12) Élete során róla is, akárcsak édesapjáról, Constantijn Huygensről számos portré készült. Amikor Caspar Netscher 1671-ben megfestette egyik legismertebb s jelenleg a Haags Historisch Museumban őrzött képmását, a nemzetközi hírű tudós már a londoni és a párizsi Királyi Tudományos Akadémiának is tagja volt.
¶ Tudomány és művészet szoros kapcsolatára, összefonódására különféle módon a már említetteken túl is számos példát találhatunk a 17. századi Hollandiában. A kiváló anatómus, Franciscus de le Boë Sylvius (1614–1672) például – akinek a nevéhez számos fontos felfedezés fűződik az orvostudomány területén – szenvedélyes műgyűjtő is volt: a leideni finomfestők köréhez tartozó Gerrit Dou (1613–1675) vagy idősebb Frans van Mieris (1635–1681) alkotásaiból egyedülállóan gazdag kollekcióval rendelkezett.13 Egyik tanítványa, Frederik Ruysch (1638–1731) az anatómia és botanika későbbi professzora volt, aki a holttestek tartósítását, preparálását, valamint a boncolást már-már művészi szintre emelte. Egyes kortárs festők, Adriaen Backer (1670), majd később Jan van Neck is (1683) Rembrandt Dr. Nicolaes Tulp anatómiai leckéje című híres művéhez hasonló csoportképek formájában állítottak emléket a professzor nagyhatású prezentációinak. Frederik Ruysch összességében több ezer tételt számláló anatómiai és botanikai gyűjteménye s titkos módszerrel tartósított híres preparátumai – amelyeket lánya, a kiváló virágcsendélet-festővé vált Rachel Ruysch közreműködésével nemritkán művészi kompozíciókba rendezett – hamar nemzetközi hírnevet szereztek a tudósnak.14 Gyűjteményének egyes darabjairól pontos leltárt készített, s ezt 1701 és 1709 között, Cornelis Huyberts illusztrációival ellátva adatta ki Thesaurus Anatomicus címen. Pazar kollekciójának jelentős részét Frederik Ruysch végül 1717-ben mintegy harmincezer guldenért eladta a természettudományok iránt szintén komoly érdeklődést tanúsító Nagy Péternek, akit már az orosz cár 1697-es hollandiai látogatása során volt alkalma személyesen is megismerni.
¶ A Ruysch professzor és az orosz uralkodó közötti találkozót megszervező Nicolaes Witsen (1641–1717) egyébként maga is igen sokoldalú és befolyásos személyiség volt, aki nem csupán Amszterdam többször is újraválasztott polgármestereként, hanem diplomataként, műgyűjtőként, kartográfusként, illetve a tudományok és művészetek lelkes támogatójaként is jelentős szerepet játszott Hollandia korabeli kulturális életében.15 Már 1664–65-ben beutazta Oroszországot, s ottani megfigyeléseit, tapasztalatait az 1690-es évek elején publikálta is. Az 1692-ben megjelent Noord en Oost Tartaryen című kötet volt az első alapos holland tanulmány a térségről. (Nem sokkal korábban szintén ő készítette el Szibéria első részletes térképét.) Nagy Péter érdeklődését Witsen valószínűleg a hajóépítésről írt s még 1671-ben megjelent írásával kelthette fel, a cár ugyanis modernizálni akarta az orosz flottát, és az ő közvetítésével több hadihajót is rendelt az e téren is élenjáró Hollandiából. Érdemei elismeréseként egyébként a holland diplomata engedélyt kapott, hogy orosz földről származó különféle termékekkel (fa, gabona, szőrmék stb.) szabadon kereskedhessen, ami sejthetően komoly anyagi haszonnal járt számára. Nicolaes Witsen maga is nagyon jelentős természettudományi kollekcióval rendelkezett, s az elsők között volt egész Európában, akik szenvedélyesen gyűjtötték az ázsiai műtárgyakat. Ritkaságait másoknak is szívesen megmutatta. Tudjuk például, hogy a német származású, de Hollandiába települt Anna Maria Sybilla Merian (1647–1717), aki komoly érdeklődést mutatott az egzotikus rovarok sajátos metamorfózisa iránt, és ezeket aztán rajzain meg is örökítette, ugyancsak Witsen egyes preparátumait látva kapott ösztönzést arra, hogy maga is a suriname-i holland gyarmatokra utazzon tanulmányozni az ottani növény- és állatvilágot. Az utazása során készült számos rajz és vázlat alapján aztán 1705-ben Amszterdamban jelent meg a Merian főművének tekintett, gazdagon illusztrált Metamorphosis insectorum Surinamensium.
¶ Térjünk azonban vissza Jan van der Heyden budapesti képéhez! A jelenet hátterében felfedezhető porcelánedény vagy a Japánból származó ritka tárgyak feltehetően az 1602-ben alapított Holland Kelet-indiai Társaság, a VOC valamelyik hajóján érkezhettek Hollandiába. A világ első multinacionális vállalataként számon tartott részvénytársaság néhány évtizeden belül hatalmas gyarmatbirodalmat hozott létre a távol-keleti térségben, s szinte monopolhelyzetre tett szert a fűszerkereskedelem terén. A holland hajósok navigációját, különösen a kezdeti időkben, nem kis mértékben megkönnyítették azok a titkos térképek, melyeket egyik honfitársuk, a korábban portugál szolgálatban álló Jan Huygen van Linschoten (1563–1611) másolt le s tett közzé részletes útibeszámolóival együtt, amelyek 1596-ban Itinerario címen jelentek meg Amszterdamban. Bár a hollandok több területen is lépéshátrányban voltak a portugálokkal szemben, csakhamar sikerült őket háttérbe szorítaniuk, aminek oka volt az is, hogy velük ellentétben nem próbálták keresztény hitre téríteni a helyi lakosságot. Tudjuk például, hogy a 17. század derekától lényegében egészen 1859-ig Hollandia volt az egyetlen olyan európai ország, amellyel a teljes bezárkózás politikáját folytató Japán hajlandó volt kereskedelmi kapcsolatokat fenntartani. Míg a japánok a hollandok révén igyekeztek megismerni az európai civilizáció új tudományos eredményeit és technikai vívmányait, a hollandok is próbáltak minél pontosabb információkat beszerezni a szigetország történelméről, tárgykultúrájáról, növény- és állatvilágáról. A Holland Kelet-indiai Társaság szolgálatában álló s hosszabb időt a térségben töltő François Caron (1600–1673), aki az ország nyelvét is kiválóan beszélte, már 1650 táján könyvet írt Japánról, és később, a 18. században is megjelent néhány hasonló munka. Valójában viszont egészen az 1830-as évekig kellett várni, amíg egy éveken át szintén a hollandok dejimai telepén dolgozó német orvos, Philipp Franz Balthasar von Siebold (1796–1866) tudományos igényű s jórészt saját gyűjtő- és kutatómunkáján alapuló első publikációi megjelentek Japánról. Siebold hatalmas etnográfiai gyűjteményt hozott létre, amelyet hazatérésekor magával hozott Európába, és ez képezi az alapját az orvos egykori leideni otthonában megnyílt Japanmuseum SieboldHuis anyagának.16
¶ A 17. század folyamán nagyon népszerű, keresett termékké váló kínai (illetve a jórészt szintén ezt imitáló japán) porcelán hollandiai térhódítása egy kalózakcióval indult. A Santa-Catharina nevű portugál karakk 1603. február 25-ei zsákmányul ejtéséről van szó, amelynek rakományában több millió gulden értékű kínai selyem és porcelán volt. A zsákmányt aztán olyan jó áron sikerült értékesíteni, hogy a Holland Kelet-indiai Társaság vezetői úgy döntöttek, a jövőben még több porcelánt fognak behozni a Kínai Császárságból. A jellegzetes, kékmázas kínai porcelánok – amelyek a korabeli holland csendéleteken is gyakran feltűnnek – jelentős mértékben hozzájárultak a delfti fajanszgyártás fellendüléséhez, ahol kezdetben ugyancsak ezeket az egyre divatosabbá váló távol-keleti termékeket utánozták.
¶ A Szobasarok ritkaságokkal című budapesti festmény alkotója, Jan van der Heyden egyébként nem csupán festőként (elsősorban aprólékosan kidolgozott városlátképeivel), hanem különféle találmányaival, újításaival is hírnevet szerzett magának élete során.17 Ő oldotta meg – úttörő módon s egész Európában elsőként – egy nagyváros, Amszterdam közvilágítását. 1669-ben nem kevesebb, mint 1800, általa tervezett, facölöpök tetejére erősített, rézből készült olajlámpást helyeztek működésbe a város utcáin. A példát hamarosan másutt, így például Haarlemben, Hágában és Groningenben, sőt Berlinben is követték, s újítása 1679-ben könyv formában is publikussá vált.
¶ Van der Heyden leghíresebb találmánya azonban egy általa tökéletesített s minden korábbinál hatékonyabb tűzoltókészülék volt, amely a csatornák vizét egy szivattyú, hosszú csövek és tűzoltófecskendő segítségével közvetlenül a tűz fészkére tudta pumpálni akár többemeletnyi magasságba is. A találmány látványos bemutatójára 1672-ben került sor Amszterdam főterén. A szenzációs eseményt egyes korabeli metszetek is megörökítették. A tűzoltókészülékről már 1677-ben megjelent egy ismertető, majd 1690-ben egy bővített és a feltaláló saját illusztrációival ellátott kötet, amelyet Jan van der Heyden a korábban már említett Nicolaes Witsennek dedikált. Amszterdam polgármesterei – felmérve a találmány óriási jelentőségét – a város minden kerületébe elhelyeztettek egy-egy ilyen tűzoltókészüléket, s Van der Heydent kinevezték a városi tűzoltóság parancsnokának. Az 1697-ben Hollandiába látogató Nagy Péter ugyancsak felfigyelt a készülékre, több darabot meg is vásárolt belőle, s próbálta a feltalálót magával vinni Oroszországba, de ő nem élt a cár ajánlatával.
¶ Figyelembe véve a festő műszaki érdeklődését és jártasságát, még érthetőbbé válik, hogyan volt képes Van der Heyden akár a legapróbb részleteket is szinte mérnöki precizitással ábrázolni egyes városlátképein és csendéletein.18 A Szobasarok ritkaságokkal című kései festményén is egyértelműen kivehető, hogy az előtérbe helyezett szentírás éppen a Prédikátor Könyvénél van nyitva, vagy hogy a kandalló párkánya felett látható festmény Dido halálát örökíti meg.19 Az elmúlásra, a földi dolgok hiábavalóságára utaló motívumok alapján a kép valóban egyfajta Vanitasként vagy Memento Moriként is értelmezhető – s e gondolat nem is állhatott távol egy halálának közeledtét érző művésztől. Úgy vélem azonban, hogy a festménynek egy ennél némileg árnyaltabb, pozitívabb olvasata is lehetséges.20 Jan van der Heyden ugyanis annak reményében, sőt tudatában készülhetett az elmúlásra, hogy alkotásai, illetve találmányai révén neve biztosan tovább fog élni az utókor emlékezetében.