Több bottal vár kapásra a kecskeméti horgász

Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója

MúzeumCafé 23.

Ha van a képzőművészetben világszerte ismert és elismert hungarikum, amely mindenütt biztos sikert arat, akkor a 20. századi magyar fotográfia bizonyosan az. Persze az egykori világhírű magyar fotósok – Brassaï, Robert Capa, André Kertész, Martin Munkácsy, Moholy-Nagy – mellett számos más hazai alkotó fotográfiai életműve is érdemes lenne a nemzetközi figyelemre, amihez „csak” annyi kellene, hogy megfelelően menedzseljük őket. A Kecskeméten működő Magyar Fotográfiai Múzeum, amelyet a Magyar Fotóművészek Szövetsége és az egykori Fényképész Szövetkezet hozott létre, számos sikeres kiállítást rendezett idehaza és külföldön is hatalmas anyagából, ugyanakkor alapítványi múzeumként anyagi forrásai korlátozottak, az állami támogatás minimális, vagy annál is kevesebb. Az állapotokat jól mutatja, hogy nemrégiben például beázott az egyik raktáruk, megsemmisült több első világháborús Balogh Rudolf-felvételük. Baki Péter igazgató szerint még így is szerencséjük volt, hogy a beázás nem a K betűs anyagokat tároló szekrények fölött történt, hiszen akkor akár André Kertész fotói is megrongálódhattak volna. Egy néhány milliós beruházás elmaradása tehát bármikor sok tízmillió forintos vagy akár felbecsülhetetlen, hiszen pótolhatatlan károkat okozhat. Az intézmény igazgatója ennek ellenére bízik a jövőben, hiszen jelenleg több olyan lehetőség is van a látóterükben, amelyek bármelyikének a megvalósulása pozitív változásokat hozhat a múzeum sorsában. Addig is a londoni Royal Academy of Artsban mutat be újabb válogatást a hazai fotóművészet legjavából.

 

– Ön több kiállítást is rendezett a kecskeméti múzeum anyagából Budapesten, illetve nagy külföldi múzeumokban, és ezeknek a kiállításoknak mindenütt nagyszámú közönségük és szép szakmai sikerük volt. Az egykori kecskeméti zsinagógából kialakított múzeum épületében bemutatott kiállításoknak viszont még akkor is kevés a látogatójuk, ha a legnagyobbak alkotásait mutatják be. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás?

Nehezen. Kecskeméten az utóbbi években általában is érezhető volt a visszaesés, de a látogatottabbnak számító Robert Capa-kiállítást is csak 1600-1800 ember látta, attól függően, hogy azokat a csoportokat is beleszámoljuk-e, amelyek tanárok vezetésével múzeumpedagógiai foglalkozásokra jöttek. Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban viszont több mint hetven-ezren látták az általam rendezett Lélek és Test című kiállítást, de a most is látogatható Lucien Hervé-tárlat is átlépte már a harmincezres látogatószámot, annak ellenére, hogy a Klimt- és a Botero-bemutató elvitte előle a reklámot. Ez mindenesetre azt mutatja, hogy a fotográfiának igenis van közönsége Magyarországon.

– Ezt bizonyította a tavalyi november–decemberi Fotóhónap látogatószáma is, amely jelentősen fölülmúlta a korábbi évekét…

Így van, valóban. De érdemes azt is megvizsgálni, hogy minek köszönhetően történt ez így? Elsősorban annak, hogy a nagy fotókiállításoknak otthont adó intézmények – a Munkácsi Mártont bemutató Ludwig/Kortárs Múzeum vagy az Hervé-tárlatot megrendező Szépművészeti – tudnak reklámra is költeni. Ugyanakkor a Mai Manó Ház esetében már más a helyzet, pedig az ott bemutatott Escher Károly sem volt tehetségtelenebb fényképész, mint az előbbiek. Ráadásul Albertini Béla két évig dolgozott az ő kiállításának előkészítésén, nagyon jó volt a rendezés is, mégsem volt akkora siker, mint a két másik bemutató. Ha a párizsi Jeu de Pomme-ból, ahol nemrégiben látható volt, a kecskeméti múzeumba hoznánk André Kertész életmű-kiállítását, elsikkadna. Örvendetes viszont, hogy a Nemzeti Múzeum ez év szeptemberétől bemutatja az anyagot Budapesten, ahol előreláthatóan csaknem száz kép, illetve tárgy lesz látható a Magyar Fotográfiai Múzeumból is. A Nemzeti Múzeumban a fotó egyébként is kezd új otthonra találni: náluk van Robert Capa ezer képe, Hemző Károly életművének jelentős része.

– Nekem erős kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy érdemes volt-e háromszázmillió forintért új Capa-másolatokat venni…

Nekem is.

– Ami viszont a fotográfia otthonát illeti, a kecskeméti múzeumra nem lehet panasz. Hiszen csak a jéghegy csúcsa az az évi öt-hat kiállítás, amelyet ott rendeznek. Nemcsak Budapesten, de külföldön is sok olyan fontos tárlat nyílik, amelyet a múzeum munkatársai hoznak létre. El tudná sorolni a most futó, készülő legfontosabbakat?

Ez év június 30-án nyílik meg az a kiállítás a londoni Royal Academy of Artsban, amely talán az eddigi legnagyobb vállalkozásunknak nevezhető: ez a 20. századi magyar fotográfia történetét mutatja be. André Kertész száz felvétele Valenciában, Madridban és Barcelonában kerül közönség elé, Tamperében Brassaï, Kertész, Capa, Munkácsy, Moholy-Nagy műveit, Abu Dzabiban Hemző Károly Csak lovak című tárlatát láthatták az érdeklődők, Washingtonban a legfontosabb magyar női fotográfusok munkáit. Mindezek mellett pedig még olyan városokban is tudtunk sikeres kiállítást rendezni, mint Santiago de Chile vagy a dél-afrikai Stellenbosch, ahol eddig nem ismerték a magyar fotográfiát. Szinte mindenütt jelentős sajtóvisszhangot, szakmai sikert hoztak a tárlatok, és nemcsak a világszerte ismert nagyok, a külföldön befutottak művei, de az itthon maradottakéi is. A következő lépés a kortársak bemutatása lenne komoly nemzetközi fórumokon, ez egyébként tavaly el is kezdődött Szentpéterváron, amikor a klasszikusok kiállítása mellett Tóth Györgynek is egyéni tárlatot rendeztek az orosz fotóközpontban. Néhány kortárs alkotónk nemzetközi bemutatása egyelőre azonban még kevesebb sikerrel kecsegtet. A cseheknél például megvan az a kontinuitás a jelentős fotográfusaik nemzetközi bemutatásában, ami nálunk hiányzik: Drtikol munkássága a két világháború közé esik, Sudeké a második világháború utáni időre, Saudek kortársunk – de a csehek mindhármukat komolyan támogatták, életművüket gondozták, nagy albumokat adtak ki a műveikből. Ebből ott nincs feszültség, mert sokan tudják, hogy Saudek nemzetközi sikere jó az egész cseh fotográfiának. Félő, hogy nálunk nem egészen ez a helyzet. Mindenesetre például Pécsi József művészetét az egész világ számára érdekessé lehetne tenni, ha nagy külföldi kiadókkal együttműködve publikálnánk a műveit. Azután pedig keresnék a többieket is, mint ahogy keresik is az aukciók során. Pécsi és a két világháború között alkotó magyar fotográfusok árszintje azonos a cseh fotográfusok alkotásaiéval, tehát azokban az országokban, ahol jelentős összegeket adnak egy-egy fotóért, ott tudják, hogy mekkora a magyar történeti fotográfia jelentősége, illetve már idehaza is elkezdődtek ezek a folyamatok: szép sikereket értek el hazai aukciókon kortárs fotográfusaink is.

– Mi az akadálya a nyitásnak a külföldi kiadók, jelentős kiállítóhelyek felé?

Megfelelő alkalom és tárgyalási pozíció kell hozzá. A Royal Academy of Arts kiállítása kapcsán szeretnék találkozni néhány nagy kiadóval is. Mindenesetre rizikós dolog ez a számukra, hiszen ezek a kiadók profitorientáltak, így valószínűleg állami segítség is kellene ahhoz, hogy ha nem is jelentős nyereséggel, de legalább ne veszteséggel jelentessenek meg magyar vonatkozású köteteket. Jellemző, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeum kiad fotográfusainkról egy kismonográfia-sorozatot, amely a 49. köteténél tart. A csehek ugyanebben csak a 32. kötetnél járnak, de egy amerikai kiadóval szövetkezve angol és cseh nyelven jelentetik meg a köteteket, és ez az országimázs szempontjából sokkal hasznosabb megoldás, mint a miénk, az ő köteteik ugyanis ott vannak minden komolyabb nyugati könyvesboltban, míg a mi magyar nyelvű sorozatunk, hiába jobb talán, nincs ott. Ezért lenne fontos az együttműködés a nagy nyugati kiadókkal. A londoni kiállítás nemcsak azért lehet ehhez jó alkalom, mert csaknem kétszáz kiváló művet mutat majd be, hanem azért is, mert a Royal Academy of Arts olyan katalógust ad ki hozzá, amelyben minden mű reprodukálva lesz, és amelyet világszerte terjesztenek. Ha ez a tárlat és ez az album sikeres lesz, akkor lehet újabb ajánlatokat tenni a világnak Pécsi Józseffel és a többiekkel kapcsolatban.

– Egyedülálló dolog, hogy a Royal Academy of Arts két egymást követő évben két nagyszabású tárlatot is szentel a magyar művészetnek, hiszen alig zárt be a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria kincseit prezentáló nagy sikerű tárlat, máris következik az önöké. Hogyan jött össze a 20. századi magyar fotóművészetet bemutató kiállítás?

Éppen az említett festménykiállítás kapcsán vetődött fel a mi bemutatónk lehetősége is, és ez mindenekelőtt Baán Lászlónak, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának az érdeme. Az Angliában elismert szakember, Colin Ford és én leszünk a kurátorok. Neki az a legfontosabb feladata, hogy a Magyarországról kivándorolt alkotókról írjon, az enyém az, hogy a 20. századi magyar fotótörténeti folyamatokra világítsak rá a látogatók számára. Nagyon érdekes egyébként, mennyire eltérők a látásmódok, értékítéletek. Mi például nagyon nagyra tartjuk a New Yorkba került Lőrinczy Györgyöt, de bármennyire is ügyeskedtem, nem került be a kiállítás anyagába egy műve sem. A vendéglátók nagy figyelmet szentelnek a dokumentarista fotónak, az absztrakt, nonfiguratív magyar fotográfiát viszont a nyugatihoz képest megkésettnek tartják. Sajnos valóban, az első világháború után megkésettségben volt a magyar fotográfia; Pécsi József példaadó reklámfotós tevékenysége a nagy egyéni teljesítmények közé tartozik. Ezzel párhuzamosan a kortárs magyar fotográfia is attól szenved, hogy a jelentős teljesítmények, művek elsikkadnak. Ez pedig nem egyszerűen a magyar fotómúzeumon vagy a Mai Manó Házon múlik, hanem az egész fotográfiai intézményrendszeren. Ha nincsenek galériák, ha a fotográfus csak vegetál, nehéz kitörni az elszigeteltségből. Nem segíti az előrelépést a magyar kitüntetési rendszer sem, hiszen az szinte csakis azt honorálja, hogy az alkotó megöregedett, a Nyugat-Európában megjelenő teljesítményt nem ismeri el. Igaz, van ellenpélda is, például Kerekes Gábor, aki két éve megkapta az Érdemes Művész címet, ami persze régen járt volna neki, hiszen határainkon kívül ő az egyik legsikeresebb magyar fotográfus. A Paris Photón négy külföldi galéria árulta a műveit. Említhetnék azonban még neveket – Korniss Péter, Tóth György, Féner Tamás, Benkő Imre, Szilágyi Lenke és mások –, akiket nemzetközileg ismertté lehetne tenni, és ez a többieket is előre vihetné.

– Mindezek után döbbenetes ellentmondásnak tűnik, hogy nemrégiben a Magyar Fotóművészek Szövetsége tagjainak jótékonysági aukciót kellett szervezniük a Magyar Fotográfiai Múzeum javára, hogy az egyáltalán működni tudjon…

Hát igen… A magyar állam 2010-ben, írd és mondd, összesen hárommillió forinttal támogatta a múzeumot – miközben például az Ernst Múzeum 2006-os Mérték című fotóművészeti kiállítása, amelyet a mi anyagunkból rendeztek, kilencmillió forintos bevételt termelt, vagy például a 2008-ban megrendezett Lélek és Test című kiállítás több tízmillió forintos hasznot generált. A mi raktárainkban nagyon nagy lehetőségeket ígérő értékek vannak, de csak száznegyven négyzetméternyi kiállítóterünk van. Ha azt a több százezer képet, amelyet őrzünk, be akarnánk mutatni a jelenlegi kiállítóterünkben, akkor, még ha minden munkanap váltanánk is az anyagot, több mint ötven évre lenne szükségünk. Az idei évet teljesen üres kasszával kezdtük, a tavalyi hárommilliós támogatás pedig csak novemberben érkezett meg.

– Mi hát a megoldás a Magyar Fotográfiai Múzeum jövője szempontjából? Kecskemétről a fővárosba kellene költöznie, hogy megkapja azt a figyelmet, amely megilleti?

A megoldást több irányban is keressük. Arra is mód lenne, hogy Kecskeméten kibővüljön a jelenlegi épület, a zsinagóga mögötti terület is a miénk ugyanis, ott lehetne terjeszkedni. Amikor nemrégiben Szőcs Géza államtitkár úr magánlátogatáson nálunk járt, Zombor Gábor polgármester úr fölvetette, hogy a most nem üzemelő kecskeméti mozi sok száz négyzetméterén a múzeum állandó kiállítást rendezhetne. Ma ugyanis az a helyzet, hogy ha eljön egy japán turista, és a világhírű magyar fotográfusok képeit keresi, nem láthatja őket, mert nincs állandó kiállításunk. A másik megoldás a fővárosban kínálkozik, az M1-es és az M7-es utak között fekvő területen, ahol a Walker & Williams cég belekezdett egy hatalmas, Tópark elnevezésű projekt megvalósításába, és már majdnem eljutott az első ütem végéhez. Itt az a lehetőség kínálkozik, hogy a harmadik ütemben egy több ezer négyzetméteres területen mutassuk be a magyar fotográfiát. De a két elképzelés párhuzamosan is megvalósítható, hiszen a múzeum annyi felvétellel rendelkezik, amelyből egyszerre számos kiállítás rendezhető. A legmegfelelőbb megoldás azonban az lenne, amit Szőcs Géza úr jelentett be tervként, hogy a Műcsarnok mögötti területen létrehozandó múzeumi negyedben egy fotómú-zeum is helyet kaphatna. Amennyiben ez megvalósulhatna, az jelentené a végleges megoldást a magyar fotográfia számára, és egyben záloga is lenne annak, hogy a magyar fotóművészet végre megkapja az őt megillető helyét hazánkban és Euró-pában, hiszen egy ilyen nagyszabású épülettel Budapest egy csapásra válhatna Európa egyik legfontosabb fotográfiai „nagy-hatalmává”. A jelenlegi legsürgetőbb gondot azonban a raktárak kicsinysége, a tető állapota jelenti. A nitrátraktár nemrégiben beázott, megsemmisült több első világháborús Balogh Rudolf-felvétel. Egy hárommilliós beruházás elmaradása sok tízmilliós értéket tehet tönkre. Képzeljük el, ha a beázás pont a K-betűs anyag fölött következik be, milyen kárt jelentene az André Kertész-anyag megrongálódása.

– A kecsegtető lehetőségek és a nem kívánt, de törvényszerűen bekövetkező katasztrófák között merre vezet hát tovább a múzeum útja?

Most olyan a helyzetünk, mint amikor egy horgász kimegy a tópartra három bottal, bedobja mindegyik zsineget, és aztán odakap, ahol megmozdul a kapásjelző. Azt hiszem, az lenne a megfelelő mindenkinek, ha mindkét elképzelés megvalósulna. Ez ráadásul alighanem Kecskemétnek lenne a legjobb, hiszen optimális esetben a fotográfia magyarországi fővárosa lehetne, ahogyan Szlovákiában, sőt már Kelet-Európában is azzá vált Pozsony. Budapesten a város méretei miatt egy-egy fotóhónap rendezvényeit nem lehet olyan kényelmesen megtekinteni, mint Pozsonyban, ahol sétálva naponta tíz-tizenkét kiállításra is el lehet jutni. Kecskeméten is lehetőség lenne erre. A főtér közvetlen környezetében több mint tíz fotókiállítás rendezésére alkalmas helyiség található. Budapestről, a Nyugatiból vonattal egy óra alatt Kecskemétre lehet érni, tíz-tizenöt perc alatt besétálhat bárki a központba, és megtekinthetne egy kiváló rendezvénysorozatot. Kell ennél több annak, aki érdeklődik a magyar fotográfia iránt? És kell-e ennél több a magyar fotográfiának?

 

Baki Péter 1971-ben született. 1995-ben szerzett fényképész szakképesítést, majd 2000-ben a József Attila Tudományegyetemen kommunikációelméletből diplomát. Közben 1996–97-ben Féner Tamás meghívására a Magyar Iparművészeti Főiskolán egy éven át vendéghallgató volt. 2003 és 2006 között az ELTE művészettörténeti doktori iskoláját végezte. 2004 óta egyetemi adjunktusként oktat a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karának fotográfia szakán, 2011-től megbízott tanszékvezető. 1998 óta dolgozik különböző munkakörökben a Magyar Fotográfiai Múzeumban, 2005-ben lett az intézmény igazgatóhelyettese, 2006-ban igazgatója. Számos kiállítást rendezett itthon és külföldön, fotográfiai könyveket írt és szerkesztett, valamint sok tucatnyi cikket publikált.