Tudományos kutatásokra építve, de a közönségnek érdekesen
Deme Péter a Pulszky Társaságról és a múzeumok jövőjéről
MúzeumCafé 27.
A Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület a hazai múzeumi terület legnagyobb taglétszámú szakmai civilszervezete. A rendszerváltás idején, 1989-ben alakult, és azóta is sikeresen fogja össze a múzeumi élet szereplőit. Deme Péter, a társaság tavaly tavasszal megválasztott elnöke a szervezet legfontosabb feladatának a múzeumok életben tartását, fejlesztését, valamint a minisztériummal való eredményes szakmai együttműködést tartja. „1991-ben csatlakoztam a Pulszky Társasághoz, tehát nem vagyok alapító tag” – emlékezik vissza a kezdetekre az elnök, aki csatlakozását követően elég hamar választmányi tag lett, utána alelnök, majd öt éven át ügyvezető elnök volt. 2002-ben azonban, amikor a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának, majd Főosztályának a vezetője lett, lemondott az ügyvezető elnökségről. „Úgy gondoltam, egy köztisztviselő ne legyen egy szakmai civilszervezetnek a vezetője, nem lenne helyes.”
Idővel azonban megváltozott az álláspontja erről a kérdésről, így ismét választmányi tag lett, majd a tavalyi tisztújítás során – mint mondja: legnagyobb meglepetésére – a választmánytagjainak megválasztása során ő kapta a legtöbb szavazatot. „Ezután többen is biztattak, hogy vállaljam el az elnökséget, és miután úgy éreztem, hogy a Pulszky Társaságnak nagy szüksége van egyfajta megnyugvásra, végül is igent mondtam.”
Az elnök elmondása szerint, ha a társaság elmúlt tizenkét évét górcső alá vesszük, igazi sikernek könyvelhető el már maga az a tény is, hogy a társaság még mindig létezik, hiszen amióta megalakult, már nem egy sikeresnek indult más szervezet merült a feledés homályába.
Ma Magyarországon összesen négy olyan nagyobb szervezet van, amely kifejezetten a múzeumokban vagy a múzeumi intézményekben dolgozó emberek szakmai képviseletét vállalja fel. Közülük a Pulszky Társaság a legnagyobb, amely döntően egyéni tagságra épül, bár elvileg nyitott az intézményi tagság előtt is. A másik az ICOM Magyar Nemzeti Bizottsága, amely régebbi ugyan, mint a Pulszky Társaság, de az 1989 előtti időszakában inkább kinevezett, mint valódi tagjai voltak; igaz azonban, hogy azóta viszont jelentős fejlődésen ment keresztül. A harmadik szervezet a Megyei Múzeumi Igazgatóságok Szövetsége, amelyik a megyei múzeumi szervezetek vezetőit tömöríti. A negyedik a legkésőbb megalakult Országos Közgyűjtemények Szövetsége, amelynek tagjai ezeknek az intézményeknek a vezetői.
Amikor a társaság sikereiről kérdezem az elnököt, elsőként azt említi, amikor 1995-ben megkapták a közhasznú besorolást, ami nagy dolognak számított akkoriban. De a társaság legnagyobb büszkesége mégis Az év múzeuma díj, amely 1996-ban indult, egy évben a Múzeumok Majálisával, és 1996, valamint 2004 kivételével az eredményhirdetés és a díj kiosztása is mindig a majálison történt. Talán nem véletlen ez az elfogultság, hiszen Deme Péter tavalyig ennek a projektnek a szervezője és felelőse volt. „Többek között én felügyeltem a pályázati kiírást, a helyszíni szemléket, a bírálóbizottság döntését, és én vezényeltem le az eredményhirdetést is minden évben.” A társaság a díjjal egy nagy és egy kis múzeum támogatását tűzte ki célul. Ez két teljesen más kategória, így az összeg is változó, többnyire a nagy múzeumok egymillió forintot, a kis múzeumok ennek a felét kapják. Ezt az összeget a társaságnak kell évente előteremtenie, de mivel a tagdíjakból nincs annyi bevétele, hogy a díjakat finanszírozza, így Az év múzeuma pályázatot kezdettől fogva a Nemzeti Kulturális Alap szakmai kollégiuma támogatja. „Azt remélem, a társaság eljut majd oda, hogy képes lesz a tagdíjakból fenntartani magát, megerősítve ezzel a függetlenségét, mert nagyon nehéz úgy függetlennek lenni, hogy minden mozgáshoz máshonnan kell a pénzt megszerezni.”
A beküldött pályázatok elbírálása során a szakmai megközelítés mellett mindig valamilyen külső hatás is szerepet játszik. „Ma nem nagyon tud egy múzeum úgy megújulni, hogy az ne kapcsolódjon az épület, az intézmény felújításához. Például először Az év múzeuma díjat a Szolnokon működő Damjanich János Múzeum azért kapta, mert az épületét felújították, megtöltötték az új kiállítással és az ahhoz kapcsolódó részekkel. Ugyanez a múzeum a második díját az új raktárközpont létrehozásáért érdemelte ki, amit a múzeum képes volt több módon használni, látogatható raktárként, látványraktárként, rendezvények helyszíneként.” Hasonló sikereket vár a társaság Az év kiállítása díjtól is, amelyet tavaly osztottak ki először, és melynek mecénása a Paksi Atomerőmű Zrt. lett.
A régebbi pályázatok elbírálásánál a bizottság figyelembe vette azt is, amit igyekeztek eltitkolni előle a múzeumok. Éppen ezért van a bizottságnak már évek óta egy olyan tagja, aki nem hivatalosan tesz látogatást a pályázó múzeumokban, hanem egyszerű látogatóként. „Ez nagyon tanulságos szokott lenni. Az egyik legkedvesebb történet az volt, amikor egy kis múzeumba ment el a kollégánk. Rajta kívül nem volt más látogató az épületben, csak egy fiatalember, aki éppen takarította a kiállítást, és a türelmét kérte, amiért kicsit rendbe kell tennie a helyet, mielőtt megérkeznek a bírálóbizottság tagjai” – meséli mosolyogva Deme.
Aztán azzal folytatja, hogy milyen rendkívüli módon hullámzó a pályázók száma. „Volt, amikor tizenhat intézmény pályázott, de volt, amikor csak négyen küldtek be anyagot. Sok esetben szembesülünk azzal, hogy a múzeumok egy része nem is hallott a pályázati lehetőségről.” Az elmúlt évek tapasztalatai alapján mégis úgy látja, hogy a magyar múzeumok területén rendkívül sok az elkötelezett, hozzáértő, lelkes és kitartó vezető. Ők többnyire jól ismerik a pályázati lehetőségeket, és meg tudják győzni a fenntartóikat arról, hogy forrást kell teremteniük a múzeum fejlesztésére, hiszen az igenis élő intézmény, amelybe érdemes bemenni, ahol mindenféle izgalmas dolog várja a látogatókat. A múzeum ma már nem a tudomány és a kultúra temploma, ahol csönd van, nem kiabálunk, és nem nyúlunk semmihez, hanem ezek valódi közművelő, kultúraközvetítő intézmények.
Az elnök arra a kérdésre, hogy milyen szerinte az ideális múzeum, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumot hozta fel példának, amely szerinte mind belső, mind külső működésében közelít ahhoz, amit ideálisnak gondol. Kívülről is látszik, hogy egy világosan megfogalmazott feladatsor van felépítve, világosan megfogalmazott struktúrával, és az ott dolgozók a nehézségek közepette sokszor olyasmit is vállalnak, ami egyébként nem lenne a feladatuk. Deme Péter nagyon jó véleménnyel van az intézmény vezetőjéről is, mint mondja, sok mindenben működtek már együtt. A kis múzeumok közül a tápiószelei Blaskovich Múzeumot emeli ki, amelyet lényegében az egykori helyi pedagógus működtet családja és mások közreműködésével. „Programjaival a település jelentős részét képes megmozgatni. Már többször láttam ezt az intézményt, és elképesztően sokat fejlődött, nagyon izgalmas hellyé vált. És mindez egy embernek köszönhető, aki jóllehet nem muzeológus, nem kiállítási szakember, mégis megérezte, hogy mit kell és mit képes itt csinálni.” A társaság vezetője még hozzáteszi, hogy jó néhány kis múzeumi intézmény van az országban, amelyekről általában a közönség alig tud. Pedig azok az emberek, akik ezeket vezetik, az életüket teszik fel arra, hogy fenntartsák, működtessék, fejlesszék, élővé, befogadóvá tegyék múzeumukat a látogatók számára.
A kiállítások közül már nehezebben tud választani Deme Péter. „Igyekszem elég sok fővárosi múzeumba eljutni az időszaki kiállításokra, de nem tudnék igazán nagy kedvencet mondani. Mindegyikkel kapcsolatban voltak kérdőjeleim, még a legnépszerűbbekkel szemben is merültek fel kifogásaim.” De például nagy meglepetés volt számára átadásakor a Nemzeti Múzeum jelenlegi régészeti kiállítása, különösen az után, amelyik a hatvanas–hetvenes évektől állt, és maga volt az unalom. Másik pozitív élménye egy mostani kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Nemes Marcell mecénás műgyűjteményéből. „Ez azért tetszett, mert nem kifejezetten a művekről, hanem a gyűjtőről, az emberről szólt, miközben megmutatta a műveket is.” Ellenpéldaként hozza fel a 2003-ban nyílt Monet-kiállítást, szintén a Szépművészeti Múzeumban, amit nagyra becsült ugyan, hiszen mind témaválasztásában, mind annak bemutatásában új utat választott, de maga a kiállítás nem Monet-ról szólt, az ő neve csupán hívószó volt három darab Monet-képpel. „Ráadásul amikor megnyílt a kiállítás, teljesen normális volt a látogatottsága, majd a következő egy hónapban legalább háromszor foglalkozott vele az elektronikus média, ezután az emberek órákig álltak sorba, csak hogy láthassák a képeket.”
Az elnök szerint pontosan ugyanez tapasztalható az évente megrendezett Múzeumok Éjszakáján is. Mint mondja, gyakran egymás sarkát tapossák a látogatók olyan helyeken, ahol másnap „a kutya se jár”, pedig akkor nyugodtan megnézhetnék a kiállítást. „Ez persze nem baj, meggyőződésem, hogy van ennek hatása, mert olyanok is részt vesznek ezeken a rendezvényeken, akik eddig soha nem gondolták, hogy érdemes lenne bemenniük egy múzeumba.”
Deme Péter Az év múzeuma díj mellett szintén az eredmények közé sorolja a társaság novemberi konferenciáját, amelyet minden évben megrendeznek az éppen aktuálisnak vélt szakmai kérdések megvitatására. 2011-ben különösen nagy volt az érdeklődés, így némi csalódást is okozott a szervezőknek, hogy egyik témáról sem alakult ki érdemi vita a résztvevők között. Pedig a találkozó fő témája a múzeumok fenntarthatósága volt. „A konferencia arra hívta fel a figyelmet, hogy a megújulással, átalakulással foglalkozni kell, de mivel ma elsősorban kívülről jövő financiális nyomás kényszerít erre, nincs idő a hosszan tartó elmélkedésekre.”
Az elnöknek az is meggyőződése, hogy maga a múzeumi szakma is felelős a jelenlegi helyzet kialakulásáért; mint mondja: „nem tettünk érdemben eleget, hogy mi magunk próbáljuk meg megfogalmazni a szükséges változások irányát.” Szerinte a legnagyobb mélypont a kilencvenes évek elején volt, amikor az első költségvetési megszorítások jöttek a Bokros-csomag keretén belül. Akkor is nagy beszélgetések folytak a Társaság keretein belül és kívül arról, hogyan tovább. Az egyik álláspont az volt, hogy zárják be a múzeumokat, mert nincs rájuk pénz, a másik szerint viszont – amelyet ő maga is képviselt – sokkal inkább nyitni kell, nem pedig bezárni, mert ha semmilyen hasznot nem fognak hozni az intézmények, akkor még kevesebb pénzt fognak kapni.
Deme Péter úgy látja, a mai napig sokan nehezményezik, hogy túl nagy hangsúly került a múzeum és a külvilág kapcsolatára, a kiállításokra, és ez hátráltatja a tudományos munkát, a kutatást.„Ebben lehet némi igazság, de ez legalább annyira a szakma felelőssége, mint a külvilágé. Hiszen azt senki nem mondta, hogy a kiállításokat ne tudományos kutatásokra építve hozzák létre, csupán egy kicsit érdekesebbé kell őket tenni a közönség számára. Én azt gondolom, mint a legtöbb kulturális területen, a múzeumokban is nagyon nehezen barátkozunk meg bármiféle változással, és ez nincs másképpen a Pulszky Társaságban sem. Nehezen tudunk konszenzusra jutni abban, hogy mit akarunk, mert a társaság is emberekből áll, a vezető testületek ráadásul többnyire olyanokból, akik jelenleg is múzeumok élén dolgoznak, és a hollétük meghatározza a kérdésekhez való hozzáállásukat.”
Ugyanakkor, teszi hozzá az elnök, kétségtelenül a politika is komoly befolyásoló tényező. A kormányváltások következtében időről időre átalakul a kormányzati filozófia, és ez hatással van a kultúra területére is. Éppen ezért a Pulszky Társaság elengedhetetlennek tartja a jogalkotási folyamatokban való szakmai részvételt. És bár a minisztériumban dolgozó kollégák és a felső vezetők is többnyire partnerként fogadják el őket, az elnök hozzáteszi, hogy ez csak a jó szándékukon múlik, és nem a természetes kényszeren.
Arra a kérdésre, hogy szerinte mi várható a következő néhány évben, az elnök igyekszik a lehető legoptimistábban válaszolni. „Szeretném remélni, hogy meg tudunk őrizni több mindent abból, ami van, de nagyon sok minden nem rajtunk, és nem is a minisztériumon múlik. Van egy helyzet, amiben nem vagyunk tudatában annak, hogy mi vár ránk. Félek, a reakciók többsége az lesz, hogy jó, akkor zárjunk be, mert nincs pénz kiállításra, de ez megint olyan visszaható folyamatot eredményez, amelynek nem lesz jó vége. Viszont ha nem lesz ember, pénz, felszerelés, akkor nagyon nehéz lesz bármit is tenni. Biztos vagyok benne, hogy a múzeumi életben a következő két-három év nagyon sok nehézséget hoz, de a cél az kell legyen, hogy mindezen változások közepette azok az értékek, amelyek jelen vannak a közgyűjteményekben – gyűjtés, gyarapítás, feldolgozás, tudományos és egyéb bemutatás – megmaradjanak. Mert sajnos megvan a hajlam bennünk, hogy a lavór vízzel együtt a gyereket is kiöntsük.”
Deme Péter 1950-ben született Budapesten. 1973-ban végzett az ELTE-n történelem–angol szakos középiskolai tanárként. Egyetemi doktor lett 1978-ban. 1973-tól 1986-ig az MSZMP KB Párttörténeti Intézetében dolgozott, majd 1987-től főigazgató-helyettesként a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban. 1993 decemberétől a Magyar Nemzeti Múzeum közművelődési főosztályának vezetője 2002 de-cemberéig. Közben 1994 végétől 1997 februárjáig miniszteri biztosként vezette a Honfoglalás 1100. Évfordulója Emlékbizottság titkárságát. 2002-től a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságát, majd Főosztályát vezette. 2011 szeptemberétől 2012. februárig ugyanitt referens. 1990 óta aktív tagja az ICOM Magyar Nemzeti Bizottságának és a Pulszky Társaságnak. Volt alelnök, ügyvezető elnök, 2011 áprilisától a társaság elnöke.