Tűrt-tiltott művészet egyórányira Pesttől

A fehérvári csoda évekig még csak a hatóságok figyelmét sem keltette fel, hiszen ki gondolta volna, hogy a fővárostól – akkor – egyórányira művészeti forradalom zajlik, elhallgattatott alkotók bemutatásával, a magyar művészettörténet újraértelmezésével, a tiltott vagy legfeljebb tűrt kultúra krémjének tömeges jelenlétével. Aztán persze észrevették, de a Szent István Király Múzeum két munkatársa, Kovalovszky Márta és Kovács Péter – a közelmúltban elhunyt megyei múzeumigazgató, Fitz Jenő asszisztálása mellett – kellő fortéllyal és elhivatottsággal mégiscsak folytatni tudta a munkát, a legendás vasárnapi kiállításmegnyitókat és a páratlanul gazdag kortárs gyűjtemény felépítését. A MúzeumCafé két számmal korábban elindított sorozatában régi, emlékezetes kiállítások kevéssé ismert részleteiről beszélgetünk az érintettekkel. Passuth Krisztina és Garas Klára után ezúttal a Kovács–Kovalovszky házaspár meséli el, hogy miért látott fantáziát két kezdő művészettörténész az akkori hazai képzőművészeti szcénától igencsak messze eső vidéki múzeumban, hogyan került Csontváry Fehérvárra, milyen trükkökkel lehetett zavarba hozni a kortárs művészet működésének feltételeit meghatározó Képző- és Iparművészeti Lektorátust, illetve hogy hogyan lehetett külföldi kortárs műveket illegálisan az országba hozni, és azokat ki is állítani. Az elmondottakból kirajzolódik, hogy egy ilyen, több mint két évtizedig tartó kiállítássorozat megrendezéséhez kevésbé az alapos művészettörténeti tudás, mint inkább egy jól működő kapcsolati háló, vakmerőség és diplomáciai érzék szükségeltetett.

– Péter egyik önéletrajzi írását a Holmi közölte évekkel ezelőtt, Szilánkok felnőtté válásom történetéből címmel. Ebben röviden érinti a fehérvári éveket, de azt nem tudjuk meg belőle, hogy mi fogadott itt két frissen végzett fővárosi művészettörténészt.

– Kovács Péter: Én 1962 nyarán kerültem Fehérvárra, Márta egy évvel később, mert egy évet Tácon tanított az általános iskolában. Érdekes múzeumtörténeti pillanat volt, mert 1963. január 1-jével jött létre a megyei múzeumi rendszer, előtte közvetlenül minisztériumi irányítás alatt álltak az intézmények. Budapesten születtem, ott nőttem fel, de a kisgyerekkorom apám révén Nagyváradhoz kötött, az eszmélésem ahhoz a városhoz kötődött. Budapestet, bár fiatalságom java részét ott töltöttem, soha nem szerettem meg, mindig úgy képzeltem, hogy máshol fogok élni. Egyetemi hallgatóként nyaranta a táci ásatáson dolgoztunk segédmunkásként. Itt ismerkedtünk meg Fitz Jenővel, a neves régésszel, barátságba kerültünk vele, így amikor végeztünk, ő hívott minket Fehérvárra. Világmegváltó tervekkel érkeztünk. Persze különös évfolyam volt a miénk, az előttünk lévő évfolyamokon hárman-négyen végeztek művészettörténetet, a miénk egy kibővített csoport volt, tizenhárman kaptunk diplomát.

– Azt hinné az ember, hogy büntetés volt vidékre kerülni, egy művészettörténész álma valamelyik nagy fővárosi közgyűjtemény, lehetőleg képtár lenne.

– Kovács Péter: Pesten nyilván kaptam volna egy íróasztalt valamelyik múzeumban. Ez a helyzet sokkal izgalmasabb volt, mert vidéken alig voltak művészettörténészek.

Kovalovszky Márta: Pécsen dolgozott Hárs Éva és Romvári Ferenc, Szegeden Szelesi Zoltán. Más művészettörténész nem volt. Régészek, néprajzosok dolgoztak a múzeumokban.

– Kovács Péter: A lehetőséget láttam meg egy kevéssé ismert vidéki múzeum működtetésében. Már egyetemi éveimben is a kortárs művészet izgatott, holott a legmodernebb művész, akiről az egyetemen hallottunk, az Daumier volt. Ott ért véget a művészettörténet, a magyar is a 19. században. Perneczky Gézával, aki évfolyamtársam volt, szinte önképzőköri foglalkozásokat tartottunk magunknak a modern művészetről. Zádor Anna professzor asszonyt sikerült rávennünk, hogy a Váci utcai idegennyelvi könyvesboltból szerezze be a tanszék számára az általunk kinézett köteteket. Ezeken kívül a francia követségről lehetett kölcsönözni diapozitívokat, ez volt az egyetlen mód a modernizmus megismerésére.

– Márta nem kapott státust, hogy művészettörténészi diplomával tanítania kellett?

– Kovalovszky Márta: Péter sem, ő is először az ének-zene tagozatos általános iskolában dolgozott papíron, de nekem Tác sem volt messze, bár én ott valóban tanítottam. Érdekes módon én már 1963-ban kaptam szerződést a múzeumtól, Péter csak 1964-ben.

– Volt már itt valamilyen képzőművészeti gyűjtemény? Milyen műtárgyak álltak rendelkezésre, amelyekből akkoriban kiállításokat lehetett rendezni?

– Kovács Péter: A gyűjtemény teljesen véletlenszerűen állt össze. Volt néhány darab egészen szép Csók István-mű, amit a festő, Fejér megyei lévén, még a harmincas években ajándékozott a múzeumnak. Az ötvenes években az elhagyott javak biztossága a kastélyokból begyűjtött, amit talált, hogy abból mi került hozzánk, azt a hivatal pillanatnyi döntése határozta meg, különösebb koncepció és szakértelem nélkül. Szerencsére Fitzék is fontosnak tartották, hogy ne egyarcú múzeum legyen a fehérvári, változatos legyen a kiállítási koncepció. A Fitz házaspár 1949-ben jött ide, és már akkor szorgalmazták, hogy legyenek képzőművészeti kiállítások. Ismeretségeik segítségével még érkezésünk előtt volt itt már Kassák-, Gadányi- és Mészöly Géza-kiállítás az ötvenes évek második felében. Sikerült megszerezni a Csók István Képtár helyiségeit. Az épület 1943 körül épült városi művelődési háznak, de az eredeti tervek alapján sosem készült el. A háború után varróüzemként működött, majd a megyei múzeum része lett. Fitz látta, hogy a hely kifejezetten alkalmas Csontváry képeinek bemutatására.

– Tehát az áttörést jelentő, mondhatni forradalmi Csontváry-kiállítás 1963-ban Fitz Jenő ötlete volt?

– Kovalovszky Márta: Fitz rendkívül művelt, sokoldalú ember volt, még Pesten az egyetemen Gerevich Tibor tanársegédjeként dolgozott. Később apja, a háború előtti neves könyvtárigazgató miatt lassan mindenhonnan kiszorult, és mielőtt Fehérvárra került, a Nemzeti Múzeum kertészi feladatait látta el. Kevesen tudják, hogy Fitz nemcsak régészetet, hanem művészettörténetet is hallgatott. Hihetetlen figura volt, az ötvenes években is csokornyakkendőt viselt. Egyetemistaként átjártunk a Nemzeti Múzeum könyvtárába, ahol ő szerdánként kutatott. Akkor még nem tudtuk, ki lehet ez a rejtélyesen mosolygó, lobogó fekete hajú, mindig elegánsan öltözött ember. Azután itt, Fehérváron lett az igazgatónk.

– Kovács Péter: Nagy szerencsénk volt vele. Elvárta, hogy az ember dolgozzon, hagyta is dolgozni, és adott esetben úgy tartotta a hátát, hogy még csak a tudtunkra sem adta. Visszatérve a tárlatokra: modern kiállítások Pesten sem nagyon voltak, legfeljebb a Képcsarnok Váci utcai helyiségében.

– Csontváry helye még a hatvanas évek elején sem volt nyilvánvaló a művészettörténetben, így nem volt magától értetődő kiállítást rendezni a műveiből. Ma pedig tényleg hihetetlen, hogy erre egy vidéki múzeum vállalkozott.

– Kovács Péter: A nagy képeket föltekerve őrizték a Magyar Nemzeti Galériában, illetve az 1958-as brüsszeli világkiállításon szerepeltek, amelyet Magyarország az 1956 utáni elszigeteltség után fontos kitörési lehetőségnek tekintett. Amikor egyetemistaként a Galériában voltunk gyakorlaton, Németh Lajos számára, aki a Csontváry-monográfia megírására készült, hétfői napokon a Galéria akkori székhelyén, a Kúria, ma Néprajzi Múzeum földszintjén szétterítettek egy-egy művet, mi pedig a karzatról néztük. Döbbenetes élmény volt. Itt, Fehérváron Gonda István járási tanácselnök fontos területnek tekintette a kultúrát, a táci ásatások elindításának egyik motorja volt, ő szerezte hozzá a szükséges pénzt. Feleségével, a megyei idegenforgalmi hivatal vezetőjével együtt igencsak pártolták a kiállítások elindítását, gondolván, hogy ezzel fel lehet lendíteni a helyi idegenforgalmat. Így is történt, mert miután 1963 májusában megnyílt a kiállítás, tényleg egyfajta zarándokjárás indult. A képek tulajdonjoga akkor még Gerlóczyé volt, de még ő sem fért hozzá a művekhez. Úgy volt, hogy Pogány Ö. Gábor nyitja meg a kiállítást, ki is volt nyomtatva a meghívó, de akkor Aczél György szólt, hogy nem olyan jelentőségű ez a kis vidéki, helyi program, hogy a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója a nevét adja hozzá. Végül Bujdosó elvtárs, a megyei tanács elnöke nyitotta meg.

– A következő kiállítás Kondor Béla műveit mutatta be, ezt Márta rendezte, és Pilinszky János költő nyitotta meg, aki egyébként Péter nagybátyja, és később több más kiállítást is megnyitott. Hogy volt kettejük között a munkamegosztás?

– Kovács Péter: A programot együtt állítottuk össze. Eleinte szinte észrevétlenül működött a dolog. Ősszel elkészült a következő évre szóló terv, amelynek megtárgyalására a minisztériumból, a pártbizottságtól és a megyei tanácstól érkezett valaki, és persze a teljes múzeum részt vett rajta. Csaknem egész napos konferenciák voltak, teljes részletességgel megvitattak mindent, de a képzőművészetet sokáig nem tartották lényeges területnek. Csak a hatvanas évek második felében figyeltek fel arra, hogy itt történik valami fontos. Igazából Ország Lili 1967-es kiállítása kapcsán robbant ki a botrány, és attól kezdve minden év augusztusában a kiállítások részletes tervével fel kellett vonulnom a minisztérium képzőművészeti főosztályára.

– A művészek ellen volt kifogás? Mondták, hogy például Vilt Tibort nem lehet kiállítani?

– Kovács Péter: Vilt még előbb volt, 1965-ben, de tényleg, jut eszembe, már ő is problémát jelentett. Már megnyílt a kiállítás, amikor Aczél felfedezte, hogy az egyik kisplasztika, Szoba képpel címmel, valójában egy börtöncellát ábrázol, márpedig a szobrász nemrégiben szabadult a börtönből. Aczél tulajdonképpen nem is velünk veszekedett, hanem Vilttel. Visszatérve Ország Lili kiállítására, ami az ő első hivatalos tárlata volt, közben kitört az izraeli–arab háború. Két nappal a megnyitó előtt Ormos Tibor, a Lektorátus igazgatója felhívott, hogy ne nyissuk meg a kiállítást. Ehhez tudni kell, hogy miként élő művészek esetében minden alkalommal, ennek a kiállításnak az anyagát is a Lektorátus előzőleg átnézte, de akkor nem emelt kifogást. Ott dolgozott különben két kedves barátnőnk, akik mindig sokat segítettek: Gábor Eszter, aki eggyel felettünk és Nagy Ildikó, aki eggyel alattunk járt az egyetemre. Az ő jóvoltukból mindig előre tudtuk, hogy kik ülnek majd a zsűriben. Ormos elvtárs felfedezte, hogy a katalógusban olyan képcímek szerepelnek, amelyek nap mint nap előfordulnak a híradásokban, ahogy halad előre az izraeli hadsereg. Mondtam, hogy a katalógus nyomdában van, a meghívókat kiküldtük, kérjük írásban az állásfoglalását, mert nekünk a megyében valamivel igazolnunk kell a veszteséget. Továbbküldtek a minisztériumhoz, ám mivel akkor egy interurbán telefonvonalra órákat kellett várni, inkább felutaztam Budapestre, egyenesen Gádor Endréhez, a szobrászhoz, aki akkor a minisztérium képzőművészeti osztályának volt a vezetője. Mondta, hogy ezt már eldöntötték, nem nyílhat meg a kiállítás, mert antiszemita tüntetések lehetnek. Mondtam, hogy akkor hozzanak oda egy riadóautót, és vigyék el a tüntetőket. Ne vicceljek, nem lehet, mondta. Erre én: így viszont a város, amelyik már készül a megnyitóra, azt fogja hinni, hogy a minisztérium antiszemita, ettől pedig óvnám őket. Végül abban maradtunk, hogy megváltoztatjuk a címeket, például Jerikó falai helyett Leomló falak lett a mű címe.

– A kiállításmegnyitók a hatvanas–hetvenes évek legendás társasági eseményei voltak, a többek által emlegetett emlékezetes pogácsával.

– Kovalovszky Márta: Tényleg fantasztikus volt. Vasárnap délután kettőkor nyíltak a kiállítások, de reggel kilenckor már mindenki itt volt Budapestről, mert még nem jártak az emberek autóval, a vonat pedig akkor érkezett. Az egész város tele volt művészekkel Illyés Gyulától Jancsó Miklóson át Pilinszky Jánosig. Megpróbáltuk nem protokolláris eseménynek tekinteni a megnyitót, ezért igyekeztük felkérni a művész valamelyik barátját, képzőművészt, írót, hogy lehetőleg ne a tanácstól vagy a pártbizottságtól érkezzen valaki. Minden megnyitót rögzítettünk magnóra, ami egy kicsit őrületnek tűnt, mert egy hokedlira kiraktunk egy szalagos magnót, amelyet egyébként egy néprajzos kollégánk használt gyűjtésre. Egy félasztalnyi monstrum volt a terem közepén, és keresni kellett valakit, aki ezt közben kezeli. Vannak olyan fotók, például a Passuth Krisztina által rendezett Nyolcak és Aktivisták kiállításról is, ahol Kassák beszél egy Kernstok-kép előtt, mellette pedig valaki egy óriási szerkezettel álldogál. Más vendéglátásra nem volt mód, mint hogy nagy mennyiségben főztük a kávét, azzal kínáltuk a vendégeket, meg volt a saját sütésű pogácsa. A társaság egy részével, a barátainkkal később elmentünk ebédelni.

– Ma már tudjuk, hogy ezek a kiállítások történelmet írtak. Lehetett tudni, érezni ebből valamit akkor?

– Kovács Péter: Tudni kell, hogy akkor valóban nem volt versenytársunk, Budapesten nem volt effajta kiállításokra alkalmas hely. A Magyar Nemzeti Galéria gyűjtési területe is megállt 1945-nél, kortársakkal egyáltalán nem foglalkozott. A vidéki múzeumok pedig jellemzően legfeljebb a helyi művészeket állították ki. A Csontváry-kiállítás nagy tanulsága volt, hogy mindössze egyórányira vagyunk a fővárostól, és ha olyat tudunk adni, ami nincs Pesten, akkor bizony eljönnek az emberek. Voltak szövetségeseink a pesti múzeumokban, mint például Solymár István, a MNG főigazgató-helyettese vagy ugyanonnan Passuth Krisztina, Szabó Júlia.

– A kiválasztott kortárs művészek közül tulajdonképpen senki nem tartozott a Képcsarnok Vállalat által futtatott nevek közé. Hogyan állt össze a névsor?

– Kovács Péter: Pontosan olyanokat kerestünk, akiknek nagyon régen nem volt kiállításuk. Kondor Béla volt az első, ő részben nagyon aktív, korábban felkapott, de ekkoriban már félig-meddig betiltott művész volt, vele nagyon közeli, személyes barátságban voltunk. De például Korniss Dezsőnek, Vilt Tibornak is évtizedekkel korábban volt utoljára önálló kiállítása. A történeti sorozatunkat, amely A huszadik század magyar művészete címet kapta, 1965-től indítottuk el, az ötlet Mártáé volt. Mint már mondtam, az egyetemen nagyon hiányoltuk a 20. századi művészet áttekintését.

– A korszakok felosztása, az irányzatok, iskolák pozicionálása még nem tartott ott fél évszázaddal ezelőtt, mint manapság. Ki és hogyan határozta meg a korszakhatárokat, és ki választotta ki a kurátorokat?

– Kovács Péter: A barátainkkal beszélgettünk erről, Passuth Krisztinával, Pap Gáborral, Szabó Júliával, László Emőkével. Németh Lajost is bevontuk a tervezésbe, ő vetette fel, hogy a Művészettörténeti Dokumentációs Központban rendezzünk erről egy vitát. Ennek az intézménynek Dávid Katalin volt a vezetője. Összehívtuk azokat a művészettörténészeket, akik a 20. század valamelyik időszakát kutatták. Márta felvázolta a terveinket. Kezdetben azt hittük, hogy a századfordulótól a hatvanas évekig, vagyis a kortárs művészetünkig tartó sorozat gyorsan kivitelezhető lesz. Évi két kiállítást terveztünk, meghatároztuk, hogy melyik korszakot ki dolgozza fel.

Kovalovszky Márta: A századfordulót Mikes Ildikó az Iparművészeti Múzeumból és Szabó Júlia a Galériából vállalta, a Nyolcaknál Passuth Krisztina lett a kurátor, a század szobrászatát mi ketten dolgoztuk fel. Az alföldi művészet anyagának összeállítása László Emőke feladata volt, a Gresham-kör Pataky Dénesnek jutott, a szocialista művészcsoport szintén Júliához került, a szentendrei művészet feldolgozásában Körner Éva lett a segítségünk.

Kovács Péter: Nagyon hamar kiderült, hogy még évente egy kiállítást is nehéz összeállítani. Az Európai Iskolához elérve pedig az is világos lett, hogy a kultúrpolitika sem feltétlenül járul hozzá a koncepciónkhoz. Végül az 1945 és 1948 közötti időszakról egy teljes áttekintést adtunk, hasonlóan a századfordulót bemutató kiállításunkhoz, volt abban jó is, rossz is, körképsze­rűen. Az ötvenes évek művészetével is várnunk kellett, a tervek elfogadtatása során megkaptuk, hogy nem a fehérvári múzeum feladata bemutatni ezt az egyébként akkor még feldolgozatlan korszakot. De más sem tette meg helyettünk, így ez is csúszott néhány évet.

– A kiállítások zömén nem az ismert, közgyűjteményekben őrzött műveket mutatták be. Milyen volt a kapcsolat a magángyűjtőkkel, hogyan lehetett tőlük képeket szerezni?

– Kovács Péter: A védettség sokat segített, és nagyon röstelltem ugyan ezt annak idején, de egy gyűjtő nem térhetett ki az alól, hogy a védett képét kölcsönadja. Ez egy fontos alku volt, mert a védettség fejében például megtarthatta a lakását, ám ez a státus kötelezettséggel is járt. Még léteztek a régi gyűjtemények, például Bedő Rudolfé, Radnai Béláé. Még idekerülésünk előtt, 1960-ban volt a múzeumban a Műcsarnok rendezésében egy kiállítás a Radnai- gyűjteményből. Az esztergomi Dévényi Iván még kezdő volt, de már kölcsönöztünk tőle, és rendszeresen Rácz Istvántól is. Deák Dénes, akinek a gyűjteménye jóval később a városhoz került, a hatvanas évek második felétől egy örökségből kezdett gyűjteni, akkor még klasszikusokat.

– Két kiállítás is volt Kortárs művészet magángyűjteményekben címmel.

– Kovács Péter: Fock Jenő (1967-től 1975-ig a Minisztertanács elnöke – a szerk.) hozott egy furcsa kormányrendeletet, aminek az volt a lényege, hogy a múzeumok éves elfogadott tervei­ben szereplő kiállítások nem zsűrikötelesek. Amikor 1974-ben meg akartuk rendezni Schaár Erzsébet Utca című kiállítását, értesítettük a Lektorátust, ahonnan Ormos elvtárs jóvoltából jött az elutasító választ. Visszaírtuk neki, hogy csak rendszeretetből írtunk, mert az érvényben lévő minisztertanácsi rendelet szerint nem zsűriköteles az esemény. Ugyanezen rendelet mögé bújva tudtuk megrendezni a két magángyűjteményi kiállítást; mindkét alkalommal nemzetközi anyagot mutattunk be, az első alkalommal sokszorosított grafikákat, másodszor pedig egyedi műveket. Tulajdonképpen illegálisan hoztuk be a külföldi képeket, a magyarokat pedig az akkor már formálódó saját, múzeumi gyűjteményből tehettük ki, de kértünk a művészektől is ajándékba, hogy közgyűjteményi darabként már ne lehessen belekötni az anyagba.

Kovalovszky Márta: Maurer Dóráék akkor Bécsben éltek, férje, Gáyor Tibor osztrák állampolgár volt, és a mikrobuszukkal sokat utaztak, abban hoztak nemzetközi anyagot, grafikát, festményt, szobrot, bármit. A művészeket rávettük, hogy ha a hatóságok érdeklődnek, akkor ezek a művek az ő gyűjteményeikből származnak, tehát nem most lépték át a határt. De került Magyarországra úgy is anyag, hogy például Dóráék jó barátságban voltak François Morellivel, aki ott elkészítette a képterveket, Dóráék pedig itthon kivitelezték.

– Ma már igen gazdag és sokrétű a múzeum gyűjteménye, ami tudván azt, hogy honnan indult, példátlan gyarapodásnak tekinthető. Hogyan sikerült mindezt összeszedni?

– Kovács Péter: A szakmában egyre nagyobb visszhangot kaptak a kiállításaink. Ebben jelentős szerepük volt a barátainknak, például Perneczky Gézának, aki minden rendezvényünkről írt a Magyar Nemzetbe, később az Élet és Irodalomba. Ez a helyi elvtársakkal szemben is védelmet jelentett, akik nem igazán tudták feldolgozni és értékelni azt, ami itt történt. De ha a fővárosi lapok azt írják, hogy jó, amit csinálunk, akkor az biztos úgy van. Pénzünk egyáltalán nem volt, legkevésbé egy gyűjtemény létrehozására. Kitaláltuk a „Tisztelt Mester” akciót: egyenként gépelve csaknem háromszáz művésznek írtunk levelet, amelyben értesítettük őket, hogy szeretnénk egy kortárs gyűjteményt felépíteni, kérjük, hogy járuljanak hozzá. Gyakorlatilag mindenki válaszolt, postán érkeztek a művek, máskor mi mentünk vonattal a képekért. A múzeum egyetlen szállítóeszköze akkor egy lovas kocsi volt, azt nem tudtuk erre használni. A Csók István Képtárban volt egy raktár, volt hová tenni az anyagot. Két-három évente tudtunk rendezni egy kiállítást az új szerzeményekből.

– Kovalovszky Márta: A gyarapodásnak egy másik formája volt, hogy a kiállított művészek rendszerint itt hagytak egy-egy munkát anélkül, hogy kértük volna. Természetesnek tartották. Olyan is volt, aki nem is egy művét ajánlotta fel.

– Kovács Péter: Vásárolni is tudtunk, de ez nem volt jellemző. Az első darabot egy pesti gyűjtőnél, Schuszter Gyulánál fedeztem fel. A Ferenczy Béni-kiállításra kértünk tőle kölcsön egy rajzot. Amikor nála jártam, mutatott egy szobrot a szekrény tetején, újságpapírba csomagolva. Fontos szobor volt a húszas évekből, szép bronzöntvény. Felajánlotta a múzeumnak megvételre háromezer forintért. A fizetésem akkor 1300 forint volt. Elmentem a megyei tanácshoz azzal, hogy ha nem adnak rá pénzt, akkor kölcsönkérek a barátaimtól, mert nem hagyhatjuk veszni a lehetőséget. Végül kifizették a szobor árát, később pedig egy minimális, vásárlásra fordítható összeg bele is került a költségvetésünkbe.

– Ezek a szép évtizedek kurtán-furcsán fejeződtek be.

– Kovács Péter: Fitz Jenő 1985 szeptemberében ment nyugdíjba, ezt követően lettem én a megyei múzeum igazgatója, erről a tisztemről 1992 októberében mondtam le. Ezután tudományos főmunkatársként dolgoztam. Márta pedig akkor lett osztályvezető. 1980-ban kapta meg a múzeum a bővítés helyett az egykori cisztercita rendház épületét, amely korábban diákkollégiumként működött. 1991-ben nyitottuk meg benne végre az állandó régészeti kiállítást. Az akkori megyei vezetés vissza akarta adni az egyháznak az épületet, cserébe pedig valamelyik, a város határában éppen felszabadult szovjet laktanya épületét kaptuk volna meg, persze iszonyatos állapotban. Azt gondoltam, hogy én ezt nem csinálhatom végig. Nagyon új dolog volt, hogy valaki egyszerűen felálljon a székéből, hiszen akkor még időkorlát nélkül neveztek ki minket. Az eset annak idején nagy sajtónyilvánosságot kapott. Végül a ciszterek anyagi kárpótlást kértek és kaptak, az épület pedig szerencsére megmaradhatott a múzeumnak.