Az Aix-en-Provence-ban működő Vasarely Alapítvány elnöke februárban egynapos villámlátogatást tett Budapesten, hogy megnyissa az Abigail Galéria és Aukciósház Párizsi kocka című kiállítását. A galéria által tervezett kortárs képzőművészeti tárlatsorozat első bemutatója a geometrikus absztrakció, az op-art és a kinetikus művészet területén alkotó nemzetközi kortárs mesterek műveiből válogatott. A budapesti (majd a kecskeméti) közönség tizenhat, külföldön elismert művész munkáit láthatta, akiknek a neve azonban még ismeretlenül cseng a hazai művészetkedvelők előtt. A Victor Vasarely nyomdokain haladó alkotók méltatására a mester egyedüli örökösét, Pierre Vasarelyt kérték fel a kiállítás kurátorai, Nem’s Judith és Hajdú Katalin. Az elnök a megnyitó alkalmából kizárólag a MúzeumCafé számára állt rendelkezésre egy rövid beszélgetésre; ezen nagyapja szellemi örökségéről, az alapítvány tevékenységéről, elképzeléseiről, terveiről és a kortárs művészet életünkben betöltött szerepéről kérdeztük.

– Nagyapja Vásárhelyi Győző néven 1906-ban született Pécsen, 1930-ban települt le Párizsban. Tanulmányai, festővé válásának meghatározó élményei még a Magyarországon töltött éveire estek. Ön hogyan látja, Franciaországba költözését követően a korai élmények hatása megmaradt a művészetében, vagy változott valamilyen irányba?

– Nagyszüleim és édesapám elmeséléséből tudom, hogy nagyapám nagyon erősen kötődött Magyarországhoz; otthon a gyermekeivel, apámmal és nagybátyámmal is magyarul beszélt. Én sajnos már nem tanultam meg ezt a szép nyelvet, de mivel a magyar konyha is része volt a hagyománytiszteletnek a családunkban, néhány étel elnevezését – „körözött”, „kolbász” – és főleg szeretetét én is örököltem. Visszatérve a kérdésére: nagyapám Bortnyik Sándor tanítványa volt a Műhely nevű szabadiskolában, amely a berlini Bauhaus elvei alapján működött. Az itt eltöltött rövid idő is elég volt ahhoz, hogy meghatározó élményt jelentsen nagyapámnak, aki ennek az iskolának a szellemiségét vitte tovább egész életében. A képzőművészetnek az építészettel való szoros kapcsolata, egymást kiegészítő, inspiráló volta határozta meg egész életművét, kutatásait, ami végül a Vasarely Alapítvány tevékenységében öltött testet. Ezt a szellemiséget próbáljuk mi is továbbvinni, bemutatni, átadni a következő generációknak.

– Mit tudunk arról, hogy volt-e kapcsolat az immár Párizsban élő Victor Vasarely és a francia fővárosban alkotó más magyar művészek – például a fotográfus André Kertész – között? Ismerték-e egymást a Berlinben, később Amerikában dolgozó Kepes Györggyel, akivel kortársak voltak, és mindkettőjüket foglalkoztatta a kinetikus művészet.

– Nagyszüleim a korai években főként a magyar emigránsokkal tartottak kapcsolatot, egyfajta „szalon” működött a lakásukban, ahol összejöhettek beszélgetni, eszmét cserélni a Párizsban élő magyarok és az átutazóban lévők is. Ennek kezdetben nyelvi okai is voltak, hiszen ekkor még nem beszéltek jól franciául. De a magyarok közötti kapcsolattartás alapvetően fontos volt mindenki számára azokban az időkben. Később, ahogyan mindegyikük élete kezdte megtalálni a maga kerékvágását, úgy ritkultak ezek az alkalmak, lazultak a baráti kapcsolatok. Nagyapámék például elköltöztek Párizsból egy harminc kilométerre fekvő kis faluba, ritkábban jártak fel a fővárosba, ezzel a napi érintkezési lehetőség megszűnt. André Kertésszel és a párizsi magyarokkal minden bizonnyal ismeretségben álltak, de a Németországba vagy Amerikába kivándoroltakkal nem, legalábbis az én tudomásom szerint. Az, hogy egy időben párhuzamosan, hasonló művészi problémákon dolgoztak például Kepessel, inkább a közös budapesti indulásnak köszönhető, és a Bortnyik–Kassák-féle szellemi kör hatását mutatja. Tudja, nagyapám végtelenül elmélyült, gondolkodó típusú művész volt, mindig azt mondta, hogy az ideje 99 százalékát a gondolkodás teszi ki, és csak egy százalék marad a megvalósításra. Ha folytatott is – mert az 1930-as évek elején minden bizonnyal folytatott – levelezést más művészekkel, barátokkal, budapesti ismerősökkel, ezek vagy nem maradtak fent, vagy – ami valószínűbb – a kapcsolatok megszakadtak, mert nagyapám sajnálta azt az időt, ami elvonta őt az alkotómunkától.

– Ön Victor Vasarely unokájaként az általa alapított Vasarely Alapítvány elnöke. Hogyan, milyen céllal jött létre az alapítvány?

– Az intézményt nagyapám és a felesége alapította azzal a szándékkal, hogy művészi gondolkodását a világ minden részén ismertté tegye. Kezdetben egy provence-i faluban, Gordes-ban mutatták be a műveket. Nagyapám felújíttatta a falu romos kastélyát, cserébe itt helyezhette el „didaktikai múzeumát”, amelyben a legkorábbi művektől, a Műhelyben készített grafikáktól kezdve a hatvanas évek terméséig követhették figyelemmel a látogatók a munkáját. Azt gondolom, a világon egyedülálló intézmény született ott, amely egy művész saját akaratából, saját anyagi forrásainak felhasználásával jött létre. Ez egy valódi, monografikus jellegű múzeum volt, amely mintegy húsz éven át szolgálta a kortárs művészet és építészet kapcsolatának kutatását, és egészen 1996-ig működött. A gordes-i múzeum alapítását követően, amikor már nemzetközileg elismert művész volt, határozta el nagyapám, hogy egy nagyobb, a Bauhaus elveit követő központot alapít, ahol egyesíti az urbanistákat, a képzőművészeket, az építészeket, mindezt annak érdekében, hogy együttesen alkossák meg a „a boldogság sokszínű Városát, a holnap világát”. Ő nem a saját mauzóleumát akarta tehát megteremteni, éppen ellenkezőleg, teljességgel a jövő felé fordult, az új technológiák, a fejlődés, az informatika, a tudományok felé. Az 1960-as évek közepén megálmodott Vasarely-központot a folyamatos kutatásnak szentelte, ahol a hozzá hasonlóan gondolkodó építészek, várostervezők és szobrászok lehetőséget kaptak a kísérletezésre, hogy szociológusok és pszichológusok bevonásával készítsék el az ideális, „sokszínű város” tervét. Miután az elgondolás néhány év alatt kikristályosodott, Vasarely földet vásárolt Aix-en-Provence-ban, Franciaország akkoriban legdinamikusabban fejlődő területén. A város nemcsak passzív befogadója volt a technikai újításoknak, de maga is ösztönözte azokat. A tizenhat hatalmas hatszögből álló múzeum épületét maga Vasarely tervezte, 1973-ban kezdtek hozzá a megépítéséhez. Az épület külső megjelenésével azt az optikai élményt készíti elő, illetve erősíti, amit a belsőben kiállított művek felfedezése ígér a látogatónak. A fekete és fehér anodizált alumíniumlemezből készült, összességében 87 méter hosszú és 40 méter széles sokszögű épület tizenegy méter belmagasságú földszinti terei fogadják be a kiállításokat, és helyet adnak egy nagy konferencia-auditóriumnak, valamint a könyvtárnak és raktáraknak. Az emeleten irodák, tervezőműhelyek kaptak helyet.

– Hogyan működik ma az intézmény? Változott-e a küldetése az elmúlt negyven évben? Melyek a legfontosabb tevékenységei?

– Továbbra is fontos küldetésünknek tartjuk az építészet és a képzőművészet közötti kapcsolat hangsúlyozásával bemutatni a világ sokszínűségét és összefüggéseit, ugyanakkor a 21. század újfajta társadalmi és művészeti problémáira, kihívásaira is szeretnénk felhívni a figyelmet. Ezt szolgálja maga az épület is modern kialakításával és hatalmas méreteivel, amely gyakran ad otthont a különféle tudományterületek és művészeti ágak alkotóinak részvételével tartott konferenciáknak, műhelybeszélgetéseknek. Manapság leginkább az urbanisztika és a kortárs építészet viszonyának kérdésével foglalkozunk, lehetőséget biztosítunk a közös gondolkodásra, a problémák több szempontból való megközelítésére, megvitatására, vagyis a Vasarely Alapítvány egyik legfontosabb eredeti célkitűzését, az alkotóműhely jelleget visszük tovább.

– Rendeznek időszakos kiállításokat is?

– Természetesen, ez az egyik alapvető tevékenységünk. A kortárs művészetben meglepően sok követője van a Vasarely által elindított szellemiségnek. Gondoljunk akár a kinetizmusra, a geometrikus absztrakcióra vagy a különféle mechanikus vagy digitális eszközökkel dolgozó művészek munkáira, akik Vasarely úttörő tevékenységét viszik tovább az új technológiák segítségével. A mai fiatalok felfigyelnek arra, hogy ők ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, mint amelyeket Vasarely feltett ötven évvel ezelőtt, és csodálják válaszadási kísérleteit, amelyek kivitelezése a számítógép előtti időben hihetetlenül nagy precizitást, elmélyült gondolkodást és rengeteg időt igényelt. Időszakos kiállításainkon ezért adunk teret a fiataloknak, és az azokat kísérő konferenciákon mód nyílik az eszmecserére, a gondolatok megvitatására is. Műhelyeinkbe meghívunk a kortárs építészet és képzőművészet képviselői mellett a zene és az irodalom területén alkotó művészeket is, hogy az ő nyelvükön keresztül is próbáljuk keresni a válaszokat a művészeket foglalkoztató kérdésekre.

– Hogyan látja, a közönség mennyire fogékony a kortárs művészet kérdéseire?

– Örömmel mondhatom, hogy Aix-en-Provence-ban a közönség rendkívül fogékony a modern művészetre; kiállításpolitikánkkal és a kiegészítő tevékenységek sokaságával is ezt próbáljuk erősíteni. A Vasarely-központ egyedülálló a világon, ez nyilván hozzájárul magas látogatottságunkhoz. Szeretnénk, ha minél több emberhez jutna el a kortárs művészet, ezért kicsi gyerekeknek is tartunk foglalkozásokat, amelyeken játékos formában ismerkedhetnek ezzel a vizuá-lis világgal. Kiállításainkat gyakran kísérik koncertek, felolvasások, és mivel Aix-en-Provence a színházi világ egyik kiemelkedő központja, mi is részt veszünk a nyári fesztiválokon.

– Feladatának tartja Victor Vasarely életművének ápolása mellett az ő nyomdokain elindult művészek alkotásainak gyűjtését is?

– Valóban sok figyelemre méltó fiatal alkotót ismerek, akik a 21. századi technológia lehetőségeit felhasználva a nagyapáméhoz hasonló úton járnak. Egyelőre csak kiállításokon keresztül mutatjuk be próbálkozásaikat, ösztöndíjakkal bátorítjuk és segítjük kísérletezésüket, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy idővel gyűjteni is fogjuk a kortárs művészek geometrikus absztrakt vagy a különféle optikai művészeti ágakban létrehozott alkotásait.

– Mit gondol a múzeum mai szerepéről? Mi a feladata ma egy Vasarely-múzeumnak?

– Egyfelől van egy történelmi szerepünk: megőrizni és közérthető formában bemutatni Victor Vasarely munkáit, beleértve a hagyaték írásos részét is. Másfelől, mivel a modern művészet már helyet kapott a klasszikus múzeumokban is, kortárs központként fent kell tartanunk a kettő közötti kölcsönhatás lehetőségét, vagyis a klasszikus modern művekre reflektáló, azokból táplálkozó kortársaknak is állandó kutatási és bemutatási lehetőséget kell biztosítanunk.

– Kapcsolatban van-e a világ különböző helyein lévő Vasarely-múzeumokkal, alapítványokkal? Dolgoznak közös programok megvalósításán a magyar intézményekkel?

– Természetesen figyelemmel kísérjük nagyapámnak a világban szétszórva található műveit, így a nagyobb gyűjteményeket birtokló múzeumok, Vasarely-központok működését is. Aix-en-Provence mellett New Yorkban és Oslóban működik hasonló centrum, Magyarországon pedig Pécsen, valamint Budapesten, a Szépművészeti Múzeum Vasarely Múzeumában van jelentős mennyiségű és minőségű anyag. A magyar múzeumokkal különösen szoros az együttműködésünk. 2010-ben, amikor Pécs volt Európa kulturális fővárosa, egy szoborpályázat kapcsán már együttműködtünk a várossal. A közeljövőben egy nagyszabású Victor Vasarely-kiállítást tervezünk Aix-en-Provence-ban, ahol most éppen renoválási munkák zajlanak. Az alapítvány 2013-as újranyitása alkalmából a világ minden tájáról szeretnénk összegyűjteni Vasarely műveit, ebben a nagy munkában segítségemre vannak a magyar kollégák, elsősorban Imre Györgyi, a budapesti Vasarely Múzeum vezetője, ezért mostanában én is gyakrabban jövök Budapestre és Pécsre. Vasarely művészete ma is aktuális, kortárs mondanivalóval rendelkezik, ezt szeretnénk megmutatni a gyűjteményes kiállítás anyagával.

(A MúzeumCafé szerkesztősége köszönetet mond az Abigail Galériának az interjú létrejöttéhez nyújtott segítségéért.)

Pierre Vasarely – Victor Vasarely (1906–1997) egyetlen fiúunokája – 1960-ban született Párizsban. Gyermek- és ifjúkora nagyapja és apja, a szintén festő Jean-Pierre Vasarely bűvkörében telt, a kettejük által inspirált kreatív szellemi közeg egy életre meghatározta a gondolkodásmódját. Az erőteljes családi indíttatás ellenére mégsem lett belőle képzőművész; politológiából szerzett diplomát 1984-ben. Ezután kapcsolódott be az 1971-ben létrehozott Vasarely Alapítvány irányításába. Az elmúlt 25 évben nagyapja művészeti örökségét gondozta, életműve feldolgozásán és közzétételén fáradozik. Ösztöndíjakkal és kiállítási lehetőségekkel támogatja a fiatal művészeket, együttműködik nemzetközi kiállítási programokban, életét a geometrikus és kinetikus művészet népszerűsítésének szentelve.