„ÚGY TESZÜNK, MINTHA MINDEN RENDBEN LENNE”

Interjú Fabényi Júliával

MúzeumCafé 81-82.

Különleges éve volt a Ludwig Múzeumnak a 2019-es: alapításának 30. évfordulóját több kiállítással, rendezvénnyel is ünnepelte, a Pulszky Társaság pedig az Év Múzeuma díjjal ismerte el. A 2020-as tervekről tartott év eleji sajtótájékoztató hasonlóan gazdag programot ígért, a folytatást pedig ismerjük. A múzeumot 2013 óta vezető Fabényi Júliával tapasztalatokról, díjakról, hiányokról és készenlétről beszélgettünk.

Szilágyi Lenke felvétele

Szilágyi Lenke felvétele

Vezetőként dolgoztál a Műcsarnokban, Szombathelyen és Pécsen. Milyen tapasztalatokat hoztál a Ludwig Múzeumba? Mit tudtál ezek közül beépíteni
a munkádba?

¶ Érdekes kérdés. A két vidéki múzeumban, ahol egyébként nagyon szerettem dolgozni, most kezdik újragondolni, hogy miként tudott sikeresen működni a korábbi évtizedekben, és most miért működik kevésbé. Tanulság, hogy ember nélkül nem lehet dolgozni, ez fontos tapasztalat. Amikor mindenkit leépítenek, aránytalanná válik a szakmai munka a gyűjteményekhez képest. Nem lehet az adminisztrációt a szakmai munka elé helyezni, márpedig ma az a jellemző, hogy több a jogász egy múzeumban, mint művészettörténész, pedig a vidéki múzeumok hihetetlenül gazdag gyűjteményeket őriznek. Arra is fel kell készülni, hogy ha valaki elmegy, akkor készen álljon más, aki folytatja a munkáját. Szombathelyen szerencsém is volt, akkor kerültem oda, amikor a határ menti kapcsolatokra nagyobb figyelem jutott, és ezzel a helyzettel maximálisan élni tudtunk. Az a tudás vitt oda, hogy a nyugati szemléletben nincs vidék–főváros megkülönböztetés, lévén Németországban minden tartománynak megvan a maga fővárosa és a tiszteletre méltó múzeumi intézményrendszere. A szombathelyi múzeumot nehezebb volt Budapestnek eladni, mint a külföldnek, tele voltunk külföldi kiállítókkal. Pécsen már egy bejáratott nemzetközi kapcsolatrendszer fogadott, melyet a hatvanas évektől építettek ki, és ez szorult vissza a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek aranykora után. Valaha egymást követték a nemzetközi szimpóziumok, amelyeket a múzeum munkatársai szerveztek, és ezáltal gazdagodott is a gyűjtemény. Én pedig már azt tapasztaltam, hogy a Zsolnay Negyed létrejöttével elveszett az erő a múzeumból, de a Zsolnay sem erősödött meg. Ezek fontos szociokulturális tapasztalatok voltak számomra. A Műcsarnokhoz képest pedig egyértelmű a változás, hiszen ez nem kiállítóhely, hanem múzeum. Nagy elődöm, Néray Katalin letette a működés alapjait, azaz hogy milyen művészeti paradigmaváltásokra milyen módon kell reagálni. A klasszikus műfajok hihetetlen ismerője volt, az Iparterv-generációnak is
a festészetére, szobrászatára fektette a hangsúlyt, meg is rendezte az összes nagy monografikus kiállítást. Nekünk pedig főleg a régió konceptuális művészetét kellett előtérbe helyeznünk.

A Ludwig Múzeumra jellemző a gyűjtemény újrapozicionálása, állandó kiállításról nem lehet egyértelműen beszélni.

¶ Nem tekintjük állandónak az állandó kiállítást, adminisztratív szempontból sem. Amikor Szombathelyen az állandó kiállítást elbontottam, mert Dési Huber állt a középpontban, és úgy éreztem, hogy neki akkor és ott nincs jelentősége, Gálig Zoltánnal rendeztünk egy olyan állandó kiállítást, hogy bizonyos műveket párbeszédbe állítottunk kortárs művekkel. Egy kronologikus, iskola szerinti felépítést kiegészítettünk kortárs megfelelőkkel. Egy élményközpontú kiállítást képzeltünk el. Amint elmentem, visszabontották. Annak látták szükségét, hogy tiszta legyen a kép, elkezdjék 1900-zal és eljussanak 1989-ig. Mi a sajátjainkat kurátori kiállításoknak tekintjük.

Éppen két éve jelent meg a MúzeumCafé Hiány lapszáma, amelyben téged is felkértünk, fogalmazd meg, mit tekintesz hiánynak a saját területeden. Akkor a tér hiányáról írtál, mert a művek kiállítása mellett egyre több magyarázatot kell adni a látogatónak, ez pedig mind nagyobb felületet vesz el a művektől. Hogy látod most?

¶ Változatlanul szükséges a kortárs művészet mibenlétéről több anyagot mutatni. Ha kiteszek egy fotográfiát, ami egy rókaprémmel félig eltakart aktot ábrázol, akkor ez egy akadémikus fotó, vagy van más mondanivalója is? Tanácsos leírni, hogy egy olyan ukrán emberről van szó, aki szőrmekereskedésből élt, és ez egy felhívás a művész részéről az állatok védelmében, és ha az ideológiát mögé tesszük, máris más a kép üzenete. Ha nem világos a kontextus, a látogató tanácstalan, legfeljebb esztétikai élményként éli meg. Ami helyes is lehet persze,
de sok esetben ennél sokkal több a réteg. Léteznek olyan kurátori irányzatok, hogy térjünk vissza az esztétikai élményre, maradjon a látvány a lényeg. Ám egy konceptuális műnek nem az esztétikai értéke a primer, ezért szöveg nélkül felelőtlenség lenne hagyni.

Mit írnál most válaszként a körkérdésre?

¶ Hogy nem lehet feladatköröket egy embernél megtartani, mert kap egy jobb ajánlatot, ahol jobban kiteljesedhet, mi pedig bajban leszünk.

Gondolom, ez közvetlen szomorú tapasztalat.

¶ Az egész múlt év tapasztalata. Jobb fizetésért és jobb eszközkészletért elmennek a kollégák.

Mondhattad volna azt is hiányként: a látogató. A pandémia óta jobbára az online tér maradt az érintkezés területe.

¶ Követem a szomszédos országok, főleg a német nyelvterület intézményeinek helyzetét. Azok a filozófusok győztek, akik úgy vélték, hogy ugyanazokat a narratívákat a tárgyközpontú múzeumoktól megkapták az online térben is, és ez már a virtuális valóságnak a valóságra való visszahatása. Istenítik és imádják ezt. Én pedig jószerivel be sem tudom kapcsolni a gépet. Vajon hány üzenet forgácsolódik le így? Igazán kedves, hogy hirtelen annyi autodidakta videóművész lépett színre kényszerből, jöttek a panelek, hogy én így látom, a macskám pedig úgy, és a vasalódeszka mint metafora… Abban a helyzetben, amikor ki sem lehetett lépni a lakásból, egyfajta megoldást jelentett, és vicces volt látni, ki mindenki áll ebbe bele. Azt mindenképpen megmutatta, hogy szükség van a kommunikációra, a szellemi kapcsolatfelvételre, a jelenlétre. De a múzeum természetesen nem vetheti le a tárgyi valóságát.

A BarabásiLab: Rejtett mintázatok című kiállítás részlete Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

A BarabásiLab: Rejtett mintázatok című kiállítás részlete
Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

A tavalyi év igazi díjeső volt a múzeum számára: Év Múzeuma, Családbarát Múzeum, Közösségi Múzeum.

¶ Az első meglepetésként Amerikából jött egy papír, hogy felterjesztettek minket egy díjra a Global Arts Awards szervezetnél, és meg is ítélték nekünk. A Globe Fine Art Awards pénzzel nem járt ugyan, de elég komoly elismeréssel és promócióval igen. A Permanens forradalom – Kortárs ukrán művészet című kiállításért kaptuk, de hivatkoztak az előzményre, az albán kiállításunkra is. A múzeumpedagógia kiemelt terület volt mindig is, intézményünk kortárs művészeti módszertani központ 2014 óta, nem véletlenül. A múzeumpedagógiai osztályon mindenki leteszi a saját koncepcióját és terveit, de azáltal, hogy egy csapatról beszélünk, a terhek megoszthatók, és ez sokat segít a munkában.

Hogy látod, kiket kell és lehet még bevonni?

¶ A kortárs művészetet nem ismerő réteg mindig újratermeli magát, egy kor után jellemzően elzárkóznak, már a kamaszkorral szűnni kezd a nyitottság. A gyerekek absztrakciós igénye sokkal nagyobb, és ha ezt fenn tudjuk tartani, ha elfogadjuk a saját „kánonjukat”, és nem erőltetjük a másolást, akkor nyitottak maradnak. A kamaszkor gátlásokat hoz elő, és a mi múzeumpedagógusaink nagyon is tudnak a kamaszokkal kommunikálni. A Közös ügyeink projekt is ezt hangsúlyozta, a művészek megtalálták azt a formát, ahogyan képesek együttműködésbe bevonni hátrányos helyzetű diákokat. A Művészek az osztályteremben kifejezetten a tanulásra ösztönzésről szólt, a végén már a gyerekek tartottak itt tárlatvezetést.

Minden múzeum lassan egy éve stand-by üzemmódban működik. Ti hogyan próbáltok meg igazodni a helyzethez?

¶ Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, csak nem volt időnk még megnyitót tartani. A mostani zárás alatt is felépítettünk két kiállítást. A működési pénzünknek fontos része a jegybevétel, ezért azt kell mérlegelni, hogy melyik kiállítás fogja majd a legtöbb bevételt generálni nyitás esetén. Mindig van A, B és C terv. Az A, hogy mindent a maga idejében megnyitunk a tervek szerint
(ez az év egyébként a fenntarthatóságról szólna), a B terv az, hogy amit megépítettünk, hosszabban hagyjuk nyitva, aztán jön a kurátor, akinek így a kiállítása bizonytalanná válik, tehát kezdhetjük elölről a tervezést. Van egy nagyon vizio­nárius kiállításunk, a Lassú élet. Radikális hétköznapok, ami abszolút telibe találta életünk legnagyobb problémáját, Koblenzben négy órát volt nyitva, és azóta sem sikerült kinyitni. Mi tavaly áprilisra terveztük, és miután nem sikerült megnyitnunk, átkerült a koblenzi partnerintézményhez, és most jönne hozzánk áprilisban, de már látjuk, hogy nem fog sikerülni. A legmágikusabb kiállításunk, ami bevonzotta a jelen helyzetet, hiszen a művekben már azelőtt benne volt a földindulás hatása, mielőtt bekövetkezett volna. Na, ez nem fog megnyílni, pedig ez lenne a Jolly Joker. A monografikus kiállításokat eltoltuk, de vannak halaszthatatlan tárlatok, mint a 120 éves a magyar film, amit nyárra tervezünk, és a Vadászati Világkiállításhoz is kapcsolódunk, címe: Metafizikus áthatolás egy zebrán, ami egy A. R. Penck-mű címe a gyűjteményünkben. Elképesztő művek bukkannak fel, én nagyon élvezem vele a munkát.

Időgép. Új válogatás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Időgép. Új válogatás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből
Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

A velencei biennálék sorsa, dátumai hogyan alakulnak? Tavaly az építészeti elmaradt.

¶ Mi készülünk, folyamatosan. Még mindig az építészeti következik, mert az egész tolódott egy évvel, amivel én nem feltétlenül értek egyet, szerintem lett volna lehetőség tavaly, ha rövidebb időre is, de megnyitni. Az építészeti biennálék szűkebb rétegnek szólnak. Igazából senki sem mer döntést hozni, az olaszok sem, így mi sem tudjuk, hogy alakul a program. 2022-re is megvan már a magyar
kiállító.

A Ludwig Múzeum vezetésére beadott pályázatodban azt írtad, hogy szeretnéd megalkotni a kortárs művészet muzeológiáját. Hogy látod? Sikerült?

¶ Úgy gondolom, hogy igen. Ez főként a digitális művészetre vonatkozik. Meg kellett adni a műfaji definíciókat, és meg kellett állapítani a művek érvényességét. Ez kifejezetten az új média műfajaira vonatkozik. Meg kell tartanunk a hozzájuk érvényes eszközöket, ha nem sikerül, akkor biztosítani kell a hordozók cseréjét. A VHS-kazettákat lassan már senki sem tudja megnézni, de akkor mit mondjunk egy nyolc milliméteres filmről. A hordozó váltásának kellő időben meg kell történnie. Ami egyébként értékvesztéssel is jár. Vegyünk példának egy tizenhat milliméteres fekete-fehér filmet a Balázs Béla Stúdióból. Persze számít, hogy ki volt a kameraman, és hogyan tudták előhívni, de vannak szürkeárnyalatok, ám amikor DVD-n vagy a felhőben nézem meg, akkor már kontrasztszegény, nagyon sűrű fekete és világos színeket látok, mert a többszörös áttétel során veszít a finomságaiból. Ha egy régi diát nézünk, sárgának látjuk, mert meleg fénnyel fényképeztek, ami nem baj, de most kiveszik belőle digitálisan, manipulálják az eredeti felvételt. És nekem igenis fontos, hogy a tárgytörténeteket rögzítsük, ezt a Westkunst–Ostkunst kiállításon megvalósítottuk. A műveknél egyfajta catalogue raisonné-t tettünk le, felmutatva ezzel az időközben jelentőssé vált kiállítóhelyeket, eseményeket, a neoavantgárd művészet helyszíneit. Ez is a kortárs művészet muzeológiája, erre már érdemes odafigyelni. A Ludwig Múzeum nem egy kiállítótér, fontos a kortárs művészet tudományos hátterével is foglalkozni. A Műcsarnokban kétszer öt évig dolgoztam, és esély sem volt az elmélyülésre, mert olyan gyorsan kellett kiállításokat rendezni. Itt van mód „piszmogásra”.

Vers L'infini. Konok Tamás életműkiállítása (1930–2020) Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Vers L’infini. Konok Tamás életműkiállítása (1930–2020)
Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Ennek a muzeológiának a része meghozni a döntéseket a gyarapításról.

¶ Ez így van. Egyre nehezebb az egykori keleti zónából ténylegesen érvényes műveket elcsípni, mert iszonyú drága lett. A konceptuális művészet túltelítette a piacot, ezért bizonyos értékek összemosódnak kevésbé jelentős értékekkel. A pop artnál még mérhető a minőség, de a konceptnél már minden „szösszenetért” sokat kérnek, például a szerb feketepiacon. Talpraesett gyűjtők idejekorán bevásárolnak, és energiát is ölnek bele, ezt elfogadom, de hogy emiatt a százszorosára, ezerszeresére emelkedjenek az árak, az nem követhető számunkra. És azt is mondom, hogy nem kell mindent megvenni. Már nem ez a legfontosabb. Ezért szeretem a biennálét, mert ha kiszúrtunk egy tehetséges alkotót, akkor le lehetett rá csapni. Nagy kedvencem például a koszovói Alban Muja projektje, amit megvett nekünk a Ludwig Alapítvány.

Milyen arányban járul hozzá az alapítvány a gyűjteménygyarapításhoz?

¶ A külföldi műveket mind a stiftunghoz delegáljuk, mert az NKA magyar művek megvételét támogatja, amit megértünk. 2019-ig évi százezer euróról beszélünk. Minden az alapítvány tulajdona, azok a szerb, ukrán, albán alkotások is, amelyeket kiválasztottunk, de nálunk vannak tartós letétben. Elfogadták, hogy ezzel a kelet-európai spektrumot szélesítjük a gyűjteményben. De támogatnak más programokat, így a médiaművészet megőrzéséről szervezett konferenciát is.
Ez egy bevett gyakorlat, nem vagyunk egyedülállók. Mindig hangsúlyozom, hogy hatalmas megtiszteltetés ez a támogatás, és hogy elfogadják azokat a javaslatokat, amelyeket közösen leteszünk. Ugyanezt a megtiszteltetést érzem az Év Múzeuma díj odaítélésével: a Pulszky Társaság elkötelezett múzeumi emberekből áll, és ne felejtsük el, hogy egy kortárs művészeti intézménynek adtak egy ilyen rangos elismerést. Ezzel elismerték, hogy a művészetet is tudományos módszerekkel gondozzuk.

 

 

FABÉNYI JÚLIA (1953) a Lipcsei Egyetemen végzett régészet–művészettörténet szakon 1976-ban, tanársegédként folytatta, majd 1983-ban doktorált. 1990-től a Műcsarnok munkatársa, kiállítási osztályvezetője, 1996-tól 2000-ig a Szombathelyi Képtár vezetője, 2000 és 2005 között a Műcsarnok főigazgatója. 2007-től a Baranya Megyei Múzeumok igazgatója 2013-ig, ekkortól a Ludwig Múzeum élén dolgozik. 2016 óta a Forbes a tíz legbefolyásosabb magyar nő között jegyzi a kultúra területén.