Előző számunkban a Kádár-korban épült két hazai múzeum – ha pontosak akarunk lenni: egy képtár és egy múzeum – történetével foglalkoztunk. Időben visszafelé haladva érdemes megvizsgálni, mi történt a két világháború között, amikor a kultúrpolitika deklaráltan fontosnak tartotta a múzeumi gyűjteményeket. Épültek-e ekkor új múzeumépületek, és ha igen, milyenek voltak? Mennyire volt meghatározó az építész szerepe, milyen elképzelései voltak a megrendelőnek, aki lehetett egy adott település közössége vagy éppen egy támogató főúr. Folytatódott-e vajon az első világháború előtti gyűjtési lendület? Mennyire volt fontos az építész számára egy múzeum tervezése, voltak-e már kialakult, egyértelműen megfogalmazott igények arra vonatkozóan, milyen is legyen egy kiállítóhely? Több okból is lényeges ezeket a kérdéseket feltenni, figyelni erre az időszakra. Látszólag sokat tudnunk ezekről az évtizedekről, de valójában nagyon keveset. Közhelyszerű megfogalmazások, rajongó vagy elítélő megjegyzések ismertek a korszakról, amelynek politika- és társadalomtörténete egyre mélyebben és körültekintőbben feldolgozott, ám kulturális életéről kevés részletekbe menő, alapos összefoglalás született. Amiről pedig végképp elenyészők az ismereteink, az a kor múzeumügye. Pedig sok minden történt ekkor, jelentős változások, amelyek a második világháború utáni fél évszázadra, de még a mai életünkre is hatással vannak. És természetesen befolyásolták azt is, hogy a 20. század első felében miként alakult át a 19. század múzeumképe, mennyiben változott az antikvitást mintául vevő múzeumpalota.

A két világháború közötti építészet története két kiváló építész – Lechner Ödön (†1914) és Lajta Béla (†1920) – halálának dátumaival kezdődött. Ezek a dátumok korszakhatárok is voltak egyúttal. Nemcsak a századforduló meghatározó építészeinek halála, de a nagy háború eseményei is új periódust nyitottak. Ezt a negyedszázadot leginkább a stiláris sokféleség jellemezte, ami az építészet minden területén megfigyelhető volt – lakóház-, középület- és várostervezésben egyaránt.

A középületek sajátos típusa volt a múzeum. A Magyar Nemzeti Múzeum alapítása, illetve a Pollack Mihály által tervezett épület 1846-os megnyitása után a következő múzeumalapításra és -építésre egészen a kiegyezés évéig kellett várni. 1867 és 1895 között felgyorsultak az események – tizenöt múzeumot hoztak létre. Ezt követően a millenniumi ünnepségek bemutatói, a nagy kiállítás újabb alapításokat ösztönöztek – 1896 és 1905 között további negyvenkilenc múzeum született az Osztrák–Magyar Monarchia területén. Ez persze nem minden esetben jelentette új múzeumépület emelését. A 20. század beköszöntével nem folytatódott ez a múzeumalapítási, és részben -építési lendület. A két világháború között, jóllehet határozott kultúrpolitikai törekvés volt a múzeumok működésének támogatása, ez nem elsősorban új múzeumépületek létrehozásában nyilvánult meg. Volt olyan építkezés, amelyik már az első világháború előtt elkezdődött, de aztán megakadt, és csak a háborút követően, rövidebb-hosszabb idő elteltével fejeződött be.

Az egyik ilyen a balassagyarmati Palóc Múzeum, amelynek gyűjteményét több költözés után sem sikerült méltó helyen bemutatni, így 1910-ben pályázatot hirdettek egy múzeumépület terveinek elkészítésére. A felhívásra beérkezett tizenöt pályamunka közül Wälder Gyula (1884–1944) tervét találták a legjobbnak. Az építés el is kezdődött 1914 tavaszán, a gyűjtemény egy részének odaszállítása is megtörtént, de a háború alatt laktanyaként, kórházként, illetve csendőrségként történő használat miatt az épület állapota rendkívül leromlott, az odakerült gyűjtemény tetemes része elpusztult, így a háború után újjáépítéssel felérő helyreállítása volt szükséges. Az épület parkban áll, tagolt alaprajzú, magasföldszinttel, egy emelettel. A földszinten körbefutó terméskő lábazatot a pinceablakok tagolják. A főhomlokzat 1 (hármasablak) + 5 + 3 tengelyes, a déli oldalhomlokzat hattengelyes; ezek határozzák meg az épület méreteit. A többi homlokzat tagolása még összetettebb, lényegében a főhomlokzat építészeti elemeit variálja. A szombathelyi építészcsaládból származó Wälder Gyulának nem ez volt az első múzeumterve. Amint a pozsonyi városi tanács által 1909. év november 30-án kihirdetett városi múzeum- és könyvtárépület tervpályázatára beérkező pályatervek bírálására megalakított bírálóbizottság 1910. év október 29-én, a pozsonyi városházán megtartott ülésének jegyzőkönyve tudósít, a kétezer koronás első díjat Wälder Gyulának ítélték. A tervrajzok, és különösen a távlati terv alapján a korszak neobarokk múzeumépületeinek előfutáraként tekinthetünk a pályadíjnyertes, ám meg nem valósult pozsonyi városi múzeum és könyvtár tervre. Ehhez képet a balassagyarmati számos, a szecessziót idéző vonásával és csak minimális barokkos stiláris jellegzetességgel inkább egy másik, hasonlóan a nagy háború előtt elkezdett és csak azt követően befejezett múzeumépületre emlékeztet, Medgyaszay István veszprémi tervére. Wälder életművét általában jellemzi a neobarokkhoz való ragaszkodás, vagy inkább fogalmazhatnánk úgy, vissza-visszatérés, mert – hasonlóképpen a balassagyarmati múzeumépülethez – időnként a kortárs stiláris főáramlatok hatása alatt született tervek is kikerültek a keze alól. Ezek közül minden bizonnyal a balassagyarmati a legkorábbi, bár nem a legutolsó.

A veszprémi múzeum tervezője a szintén építészcsaládból származó Medgyaszay István (1877–1959), akit a róla szóló dokumentumfilm címében „az építészet Bartókja” névvel illetett. Az 1903-as Nemzeti Panteon-tervtől a veszprémi és a soproni színházon át vezetett az útja a veszprémi múzeumépület tervezéséig. Sok rokon vonást mutatnak ezek az épületek – a két színház egymás ikertestvére. Velük összehasonlítva azonban a múzeum épülettömbje a hullámzó dekoratív tagoló és ornamentikaelemek helyett egyfajta céltudatos geometrikus felépítést mutat. Az alapvető tagolás itt nem tér el lényegesen azokétól, de a vakolt, sgrafittóval tagolt-díszített falfelületek a múzeum esetében leegyszerűsödnek, a Balaton-felvidéki vörös kőből és fehér vakolt felületekből kialakított váltakozó sávokká alakulnak. A nyugodt körvonal, a szimmetria, az épület egyes elemeinek egyensúlya, a visszafogott ornamentika hatásos épületet eredményezett. Ennek a múzeumépületnek a megtervezésénél is fontos volt a megrendelő szándéka – már Pozsonyban is konkrét számokkal, adatokkal pontosított elvárást fogalmaztak meg a tervezők számára. Veszprémben a Veszprém Vármegyei Múzeum Egylet hagyta jóvá Medgyaszay tervezői megbízását 1908-ban. Többszöri tervmódosítást követően a háború első évében, 1914-ben történt meg az alapkőletétel, de az építkezés csak 1925-ben fejeződött be. Medgyaszy terve mellett egy helyi építőmester, Csomay Kálmán készített 1908-ban egy múzeumtervet, amely a hagyományos, timpanonnal koronázott, portikuszos épülettípust idézte fel, négyszögletes tömbjét kupola fedte középen. Az összbenyomás a látványterv alapján eklektikusnak tűnik, jól ismert részletmotívumok összerakásával egy szokványos, inkább pavilon jellegű, mint múzeum igényű épület vázlata jött létre.

Medgyaszay terve már kezdetben viszonylag sok kritikát kapott. Elsősorban azt, hogy a lebontott kaszinóépület helyén emelt múzeum tervezésénél nem tudott a korábbi épülettől elvonatkoztatni. A kétszintes, magastetős épület bírálói szerint elsősorban az okozott problémát, hogy a múzeumi funkciónak és az ezzel kapcsolatos elvárásoknak kevéssé felelt meg. Nem volt könnyű azonban akkor ezeknek eleget tenni – valójában sem a megrendelők, sem a közönség részéről nem fogalmazódott meg jól körvonalazott, határozott elképzelés az igényekről. Ez majd, ahogy később látni fogjuk, elsőként Györgyi Dénes múzeumtervei esetében valósul meg teljes körűen. De volt még egy súlyosabb probléma is, az állandó pénzhiány, amely a jelentős adományok ellenére folyamatosan akadályozta az építkezést, s amely végül is a tervek egyszerűsítését, a díszítések elhagyását eredményezte, jócskán megnehezítve Medgyaszay tervezői munkáját.

Györgyi Dénes (1886–1961) a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb építésze volt. A debreceni múzeum tervezése kiemelkedően érdekes és vonzó feladatot jelentett számára. A négyzet alakú épület főhomlokzatán a félköríves rizalitot záró gömbszelet kupola monumentális hatást kölcsönöz a ténylegesen nem túl nagy méretű épületnek. Ezt a hatást fokozza az előtér megfelelő távlata és kialakítása a feljáróval. Györgyi Dénes, Münnich Aladár és Richter Aurél készítette el Debrecen városa számára 1926-ban az Embertani Társulat kiállítására a múzeumot ábrázoló távlati képet, amely a múzeumépületet körülvevő tér rendezését is megmutatja. E képen a valójában nagynak egyáltalán nem nevezhető, inkább harmonikusan arányos épület valósággal monumentálisnak tűnik, jórészt a környezete kialakításának eredményeképpen.

Déri Frigyes gyűjteményének Debrecenbe kerülése és az 1920-as döntés a múzeum építéséről egyfajta váratlan ajándék volt a városnak. Az eredetileg Bajára tervezett adomány szükségessé tette az építkezést, lévén országos jelentőségű és méretű a műtárgyanyag. Sajátos, hogy sem a városvezetés, sem a debreceni közönség nem lelkesedett túlságosan az ügyért, és hónapokig tartó huzavona kezdődött pusztán a hely kiválasztásáról. A háború végét követően azonban felértékelődött Debrecen szerepe kultúrpolitikai szempontból is, így a nehézségek ellenére a múzeumépítés megkezdődött. A két világháború közötti múzeumkoncepciótól nem volt idegen az az elképzelés, amely itt is megvalósult, és amelyre több más helyen (Szeged, Békéscsaba) is találunk példát: a múzeum mint a közművelődés háza, kultúrpalotaként jelent itt is meg, magába foglalva az egykori városi múzeum anyagát, a Déri-gyűjteményt és a könyvtárat. A központi elhelyezésű, az épületen belül jól megközelíthető díszterem pedig akár színházi előadások befogadására is alkalmas volt. Az adományozó Déri Frigyes nemcsak az épület helyének kiválasztásában működött aktívan közre, mi több, irányította az eseményeket, de javaslatokat is tett annak kinézetére is, így például a központi kupolás elrendezés kifejezetten az ő kívánsága volt. A Györgyi Dénes–Münnich Aladár tervezőpáros több más debreceni épület megálmodója is volt. Fontos megkötés volt a múzeum tervezésénél, hogy alkalmazkodnia kell a Nagytemplom és a Kollégium történeti stílusához. A szabályos négyszög alapterületű, sarokrizalitokkal hangsúlyozott kétemeletes épület minden homlokzata egységes kialakítású. Két belső udvara a természetes fény bejutása szempontjából fontos. (Ezt az 1974-es beépítés megszüntette.) Az előcsarnok két oldalán íves lépcsők találhatók, az emeleten a kupolatér mellett nagy képtártermet alakítottak ki. A belső terek legkisebb részletének a megformálására is odafigyeltek a tervezők, így egyedi összművészeti-belsőépítészeti együttes jött létre. Nagy gondot fordított Györgyi az épület környezetének kialakítására, ebben a jeles debreceni építész, Borsos József – akkor a város műszaki tanácsosa – volt a segítségére. A főhomlokzat előtti lesüllyesztett tér, a bejárat előtti lépcsősor, a szökőkutas medencék kétoldalt mind a monumentális hatást fokozták. Az alapkőletételt követő évben halt meg Déri Frigyes, ekkor a város vállalta át az építkezést, ami 1926 telének végén indult meg. Borsos József számos jelentős változtatást javasolt az eredeti tervekhez képest, ami természetesen a költségeket is megnövelte. 1928 februárjában történt meg az épület hivatalos átadása. A következő évi jelentés részletes leírást ad az épületről: „A Déri Múzeum az egykori Füvészkertben, 47 méter hosszú, 36 méter széles szabályos négyszögű területet foglal el. A beépített terület tehát 1672 négyzetméter. A tervezők a beépített területet annyira kihasználták, hogy az épületszárnyak által körülzárt két udvarnak háromnegyed részét, az első emelet magasságáig üvegtetővel szerelték fel. Ezáltal két tágas kiállítási terem alakult. A múzeum kétemeletes. Az épületnek nagyobbik fele alá van pincézve. A pincesorban összesen 21 helyiség épült: a kazánház központi légfűtéshez, szén- és salakraktár, dolgozó-, praeparáló szobák, mosókonyha, raktárak. A földszint 36 helyiségre oszlik, amelyekbe a kör alakú előcsarnok három főkapuján kívül két mellékajtón lehet bejutni. Az oldalfolyosók között épült előadóterem emelet magasságú, 20 méter hosszú, 10 méter széles, 230 kényelmes ülőhellyel, vetítőgéppel felszerelve. Jobbról-balról egy-egy 75 négyzetméteres terem, időszaki kiállítások számára. A könyvtárhoz tartozik 82,5 négyzetméteres olvasóterem, 72 négyzetméteres depositorium, mozgatható vasállványokkal és 4 dolgozószoba. A helyben olvasó közönség a szomszédos kistanácstermet is használhatja. A földszint egyéb helyiségei: 3 szoba a múzeumi tisztviselők, ugyanannyi a Csokonai Kör, Műpártoló Egyesület stb. titkárai számára, egy vendégszoba, 4 raktár, portás-gépészlakás és ruhatárak. Az első emeletet a városi múzeum történeti és néprajzi gyűjteményei elhelyezésére szánták. Egyenként 220 négyzetméteres két nagy terem, két másik, egyenként 75 négyzetméter és három, összesen 103 négyzetméter területű kisebb terem épült az első emeleten. A második emeletet a képtár és Déri Frigyes művelődéstörténeti gyűjteménye foglalja el. Beosztása és területe ugyanolyan, mint az első emeleté, azzal a különbséggel, hogy tágasabb ennél egy közel 100 négyzetméter területű kupolás teremmel és a Munkácsy Mihály »Ecce Homo«-ja számára tervezett 140 négyzetméteres kiállítási teremmel.

Ez utóbbi és a nyugati szárny 220 négyzetméteres terme felülről világított. A kiállításra használható termek összes területe 1771 négyzetméter. A termek magassága átlagosan 3,70 méter. A kiállítási termek mozgatható falakkal kisebb részekre oszthatók, hogy a gyűjtemények elhelyezése csoportok szerint és a szaporodás következtében megkönnyíttessék. A múzeumot a mai technika minden kívánalmával felszerelték: teherfelvonóval, központi légfűtéssel, szellőzőkészülékkel, tűzjelző és tűzoltó berendezéssel, házi és városi telefonnal, világítási effektusokkal, villamos ellenőrzőkészülékkel. Van saját műhelye, laboratóriuma, fényképező berendezése.” Ez az egykorú leírás jól érzékelteti, hogy Györgyi Dénes és Münnich Aladár múzeumépülete a korszerű múzeum mintapéldája lett, olyan minta, amelynek évtizedeken át nem akadt Magyarországon méltó követője, eltekintve Györgyi saját, nem sokkal későbbi keszthelyi múzeumtervétől.

A debreceni Déri Múzeummal egyidejűleg egy másik múzeumterven is dolgozott Györgyi Dénes. A Néprajzi Múzeum pályatervének (1923) alaprajza mindkét tengelyre szimmetrikus épülettömböt formált. A terv tejes mértékben eltér az építész minden más múzeumépület tervétől. Györgyi saját életművén belül leginkább a debreceni városháza 1931-es pályatervével mutat valamelyes hasonlóságot. A homlokzaton a falsík elé helyezett klasszicizáló oszlopsor monumentális hatást kelt – hasonló múzeumépületekkel ebben az időszakban Varsóban (Nemzeti Múzeum, építész Tadeusz Tolwinski, 1927–38), valamint Krakkóban (Nemzeti Múzeum, 1938) találkozhatunk.

A keszthelyi Balatoni Múzeumot már a két korábbi múzeumépület megtervezésének tapasztalataival gazdagodva formálta meg Györgyi Dénes.

A múzeum alapítása a Balatoni Múzeum Egyesület terve volt, ám a megvalósításhoz sok nehézséget kellett leküzdeni. Festetich Tasziló herceg egy 1924 novemberében kelt levelében éppen ezekre az akadályokra utal, amikor megemlíti, hogy még az épület helyének kijelölése tekintetében sem sikerült egyezségre jutni. Így tehát a levelében a következőképpen fogalmaz: „…a nemes kulturális cél mielőbbi megoldása és a nehézségek megszüntetése érdekében, elhatároztam, hogy a Kossuth Lajos utca és a vasutra vezető út sarkán a tulajdonomat képező telekből ezerkettőszáz négyszögöl nagyságu részletet, a mellékelt vázrajz szerint, Keszthely község érdemes közönségének ellenérték nélkül odaadományozom.” A herceg e nemes cselekedete a Magyar Nemzeti Múzeum alapítása idejét idézi a telekadományozással. Festetich azonban feltételt is szab: az ott álló istálló lebontását, a város tulajdonát képező épület „modern” felépítését a múzeum-kultúrpalota mellett. Kéri továbbá, hogy a múzeum terveit mutassák be neki, és az építkezést két éven belül kötelesek megkezdeni. 1925–28 között folytak a munkálatok, és bár a gyűjteményeket 1935-ben már beköltöztették, az építkezés tényleges befejezése egészen a harmincas évek végéig elhúzódott. Erről az 1930-as múzeumegyesületi titkári jelentés is tájékoztat, beszámolva a múzeumpalota építésének teljes szüneteléséről, a gyűjtemény elhelyezésének lehetetlenségéről. Az épület sok elemében emlékeztet a Déri Múzeumra – a két belső udvar, a díszterem, az alaprajz általános elrendezése, a homlokzatok kiképzésének egységessége tekintetében például. A különbség a gazdagabb díszítésben, részletkiképzésben mutatkozik meg – a hangsúlyos középrizalit mellett négy sarokrizalit tagolja az épületet. A barokk díszítőelemek alkalmazása ellenére az épület tömegformálása a legkevésbé sem emlékeztet a barokk mintákra, és ez a tervekhez képest a megvalósult épület vonatkozásában még inkább igaz. A monumentális hatású főlépcsőház, és a díszterem Györgyi-féle vázlatrajzai több mintát is idéznek – részben a debreceni múzeumépületet, de a lépcsőház bizonyos elemei a Nemzeti Múzeuméra történő utalásnak is felfoghatók. A célszerűen formált, funkcionális tömeget mintegy barokk díszítőköpenybe burkolta az építész. A múzeumi funkciót ugyanis minden részletében tökéletesen szolgálja, a díszítés révén pedig visszafogott eleganciájával a kastélyépítészetet emlékeit idézi vissza – talán finom utalásként Keszthely barokk Festetich-kastélyára, amelyet épp a herceg alakíttatott át mai formájára.

Ezt a viszonylag kevés épületet felsorolva úgy tűnhet, a két világháború közötti időszak nem volt a magyar múzeumépítészet nagy korszaka. Összehasonlítva a későbbi évtizedekkel azonban meg kell állapítanunk, hogy ez nem igaz. Ez elsősorban Györgyi Dénes tevékenységének köszönhető, aki a korszerű, a funkciót szem előtt tartó múzeumépület típusának megteremtőjévé vált.

Ha a két világháború közötti múzeumépítkezést kevésnek gondoljuk, 1945 után még e kevésnél is kevesebb múzeum épült. Visszatekintve a felsorolt épületek ma már különleges példáknak tekinthetők, olyan együttműködésnek múzeumalapító, megrendelő, fenntartó közösség és tervező között, amelyre példát azóta sem találunk. Fontos tehát emlékeznünk arra, hogy ebben a néhány évtizedben olyan folyamat indult el, amelynek a huszadik század második felében s a 21. században folytatódik világszerte.

Irodalom: Györgyi Dénes: A Debreceni Déri Múzeum. Tér és Forma. 3. évf. 1930. 257–264.

A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok közleményei, 50. sz. A Déri Múzeum megnyitásának 60. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai. Debrecen, 1990. Geller Ferenc: A Déri Múzeum és építészeti környezete. 41–47. Kathy Imre: Medgyaszay István. Budapest, 1979. Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között. Budapest, 1986.