Újjászületett bohócok
MúzeumCafé 28.
Szabolcsi Miklós (1921–2000) kötetének újrakiadását a szerző halálának tizedik évfordulójára tervezték – és születésének kilencvenedik évfordulójára sikerült is megvalósítani. Persze felvetődhet a kérdés, hogy miért éppen ezt az esszékötetet, és nem a József Attila-tanulmányok valamelyikét választották. Talán mert az évtizedek sokat koptattak a marxista esztétika fényéből, a József Attila-irodalom azóta többszörösére gyarapodott időszerű megközelítésekkel, a „művész mint clown” kérdésben viszont Szabolcsi úttörő munkáját máig sem követték tömegesen.
A fekete-fehér fotókkal illusztrált, 1974-ben kiadott könyv után a most megjelent, 136 színes reprodukcióval gazdagított kötetet véletlenül sem tekinthetjük fakszimilének, még ha az első kiadás vibráló rózsaszín címlapjával valósággal bele is égett az akkoriban humán tudományokkal foglalkozó kutatók emlékezetébe. Olyan alapműről beszélünk tehát, amelynek témája és megközelítése jelentős revízióra szorulna, az új kiadás pedig az első lépés lehet, hogy néhány fiatal esztéta figyelme a művészi öndefiníció ezen megközelítésének vizsgálata felé forduljon.
Szabolcsi kiindulópontja Watteau Gilles-je, egy áttételes önarckép, amely a festőt a színjátszó rokonaként, sorstársaként határozza meg. Innen többfelé ágazik az út, árnyaltabbá lesz, ahogy a komédiásból tragikus figura válik, maskarába öltözött szomorúság. A 19–20. század fordulóján képzőművészek sokaságát (Toulouse-Lautrectől Chagallig) ragadta el a cirkuszok és karneválok színes forgataga, de sosem a látvány, hanem a sors, az ember, aki a kockás Pierrot-jelmezt viseli. Picasso melankolikus kék korszakának középpontjában a társadalmon kívülre került artisták állnak, a Harlekinek arca olykor a festő vonásait viseli. A 20. század művészetében az álarc a művész rejtőzködésének kelléke: Gulácsy rokokó jelmezes önarcképei a helyét kereső művész szimbólumai, Klee, Miró, magyar analógiaként pedig Vajda Lajos, Bálint Endre, Anna Margit, Kondor Béla és Korniss Dezső maszkjai egyfajta jelképrendszerré állnak össze.
Az itt kiemelt képzőművészeti utalások mellett Szabolcsi esszéje jóval tágabb körben mozog, a clownproblémát kiterjeszti a zenére, a színházra, az irodalomra és a filmre (Chaplin), időben haladva pedig Shakespeare-től és Watteau-tól a hatvanas évek magyarországi művészetéig. Az új kiadás, miközben érintetlenül hagyta Szabolcsi szövegét, jelentősen árnyalja azt. Ebben segít az irodalomtörténetben és a pszichoanalízis (no meg Szabolcsi) világában egyaránt járatos Valachi Anna nagyszerű összefoglalása és Gila Zsuzsanna, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze kimerítő válogatása a vonatkozó képzőművészeti alkotások és filmkockák között. A korabeli kritikák a szöveg és az illusztráció kapcsolatát, a reprodukciók adatolását hiányolták – ez most mind megoldódott az újrakiadásban, ami ennek ellenére alig drágább, mint az eredeti kiadás ára az antikváriumokban, már ha egyáltalán van belőle a polcokon.
Szabolcsi Miklós: A clown mint a művész önarcképe
Argumentum Kiadó, Budapest, 2011