Az Erdélyi Fejedelemség államjogi alapját három nemzet [1] – a vármegyei magyar nemesség, a szabadrendű székelyek és szászok – uniója (unio trium nationum) [2] képezte. Az 1437-ben kötött szövetség, amelyet többször megújítottak, lényegében 1848-ig állt fenn. A 16. század közepén, amikor a török áradat elnyeléssel fenyegette egész Magyarországot, az Erdélyben működött, az új állam alapjait képező szövetség például lényegesen megkönnyítette a magyar államiság átmentését. 1542-ben a tordai országgyűlésben, amely lerakta az „alkotmány” alapjait, Fráter György királyi helytartó mellé „fejedelmi tanácsot” rendeltek, amelynek hét vármegyei, hét székely és hét szász tagja volt, ezekhez csatlakozott a fehérvári káptalan képviselője. Olyan következetesen ragaszkodtak a nemzetek hármas egyensúlyához, hogy Izabella királynét 33 magyar, 33 székely és 33 szász lovas kísérte Lippáról Erdélybe, az 1548. évi tordai országgyűlésen pedig a királyné mellé rendelt tanácsban mindegyik nemzetet egyaránt öt tanácsos képviselte.

A fejedelemség korában az évente többször összehívható országgyűlés volt a helye a politikai érdekek konfrontációjának és egyeztetésének. Itt a szavazatokat a három nemzet egy-egy képviselője adta le, vagyis nemzeti kuriák szerint szavaztak. A fejedelem azonban mindig erős hatalommal rendelkezett. Formailag ez abban nyilvánult meg, hogy az országgyűlés határozatait a fejedelemség fennállásának első századában a mindenkori fejedelem pecsétjével hitelesítették. A 17. század közepén – Barcsai Ákos rövid fejedelemsége alatt (1658–1660) – azonban, kihasználva a központi hatalom átmeneti gyengülését, 1659-ben a küldöttek megszavazták, hogy az országgyűlési határozatokat csak mindhárom nemzet beleegyezésével lehessen kiadni. Ez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy mindegyik nemzet a saját pecsétjével erősítette meg a kiadványokat, és bármelyik hiányában érvénytelen volt a határozat.

Jakab Elek külpolitikai okokkal magyarázza a pecsétek szükségességét. „Döntőleg folyt be Erdély sorsára II. Rákóczit illető két országgyűlési végzés, mely büszke lelkére lesúlytólag hatott. Ő ugyanis lemondása után is párthíveket gyűjtő okleveleit fejedelmi pecsétjével hitelesítette. A porta titkos egyetértéssel vádolta, ha ezeken Bartsai nem változtat. Ő, hogy magát igazolja, a május 24-ki szászsebesi országgyűlésen meghatároztatta, hogy az országnak négy új pecsétet metszessenek…” [3] A Jakab Elek által felhozott ok azonban nem magyarázza azt a tényt, hogy a három pecsétet még két évszázadig használták. „Még a fejedelemség idejéből való 1659. évi III. törvénycikk Erdély mindhárom nemzete számára külön pecséteket állapított meg és kimondotta, hogy mindennemű országgyűlési akták csak úgy érvényesek, ha mindhárom nemzet pecsétjével el vannak látva” [4] – foglalta össze Balogh Artúr a törvénycikk lényegét.

„Látjuk kegyelmes urunk ebből is országos nagy fogyatkozásainkat, hogy bizonyos pecsétünk nem lévén, netalán most immáron kárunkon experiáljuk annak ekkédiglen való szükséges meglétét. Hogy ezért ebből is jövendőben is nagyobb inkommoditásunk ne következhessék, illendőnek ítéltük a Nagyságod tetszéséből, hogy bizonyos négy pecsétek metszessenek az országnak négy nagyobb rendei szerint, melyeknek egyike, úgy mint az erdélyi vármegyéké, álljon az ország praesidensénél, avagy az erdélyi ítélőmesternél. A másik, mely a székelységé lészen, az udvarhelyi főkapitánynál. A harmadik, mely a szász nációé, a szebeni polgármesternél. A negyedik pedig, mely az Erdélyhez incorpoláltatott Magyarország részéjé, álljon azon részben lévő ítélőmesternél. Ha pedig valamely időben ítélőmester nem találna lenni, olyankor álljon Bihar vármegyei főispánnál; kik is sub fine christianna kötelesek legyenek azoknak conserválására, úgy hogy semmi semminemű időben, sem senkinek parancsolatjára, ki ne adják, hanem csak az országnak rend- és rendkívüli gyűlésében, olyankor vagy ő maguk vigyék elő, vagy hogy igen hiteles emberektől küldjék bé, ha ő maguk semmi úton bé nem mehetnének, és ha ezek közül a halál által elragadtatnak maradékjok mentűl hamarébb vagy valamely káptalanban, vagy hogy az ítélőmestereknek szorgalmatos gondviselés béadják, testimoniálist veén róla, egyébaránt azuktúl kévánjuk elő. A pecsétek pedig ilyenek legyenek: az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insignájok légyen egy fél sas, környül való írása: Sgillum comitatuum Transylvaniae. A székelységnek légyen egy fél hold és nap, környülvaló írása: Sigillum nationis Siculicae. A szászságé légyen hét kolcsos város, környül való írása: Sigillum nationis Saxonicae. A Magyarország Erdélyhez incorporáltatott részéjé légyen négy folyóvíz s a kettős kereszt, környülvaló írása: Sigillum partium Hungariae Transylvaniae annexarum. Ehhez ezt is hozzáadván, ha valaha valamely időben (kit isten eltávoztasson) Magyarország részei Erdélytől, ha csak ideig is el találnának szakadni, amint immár szomorú példánkra egynehányszor meg is lött, in tali casu az erdélyi három nemzetből álló statusok egész corpust constituálván, az három pecséttel nomine totius regni pecsételhessenek, és azok alatt mindenfelé expediáltassanak szintén úgy, mint mikor Magyarország részei véle egy corpus voltak. Ez pecsétek nélkül, avagy ezek közül csak valamelyik nélkül is, excepto casu praemisso, ha valamely expeditiók nomine regni kelnének, erőtlenek és hitel nélkül való legyenek.” [5]

A csatolt részek pecsétje feltehetően el sem készült, a másik hármat viszont még a határozat évében használatba vették. A székelyek és szászok pecsétje 1661-ben – minden bizonnyal a háborús események során – elveszett, de a régiek mintájára újakat vésettek.

Az erdélyi három politikai nemzet címereinek egyesítéséből jött létre a 16. század végén a fejedelemség címere. „Báthori Kristóf nemzetsége címerével pecsételt. Fia Zsigmond fejedelem alatt 1590-ben alakult ki Erdélynek a magyar, székely és szász nemzet címeréből összetett címere. (…) A székelyek címerében a pajzson egy kardot tartó páncélos kar volt, ennek közepe táján egy medvefő és szív, a kard hegyén korona… kerületén e körirat volt: »A három törzsű székelyek pecséte« – Arma trium generum Scythulorum. 1437-ben Zsigmond új címert ad a székelyeknek: mivel szorgalmasan vigyáztak, adja a napot és holdat, »melyek szintúgy vigyáznak az égen«. [6] Hogy az erdélyi három nemzetnek volt e külön-külön címere, homály födi.” [7] Ekkor alakulhatott ki a székely címer is, „hogy a székely nemzetnek kék mezőben napot és holdat mutató címerét – az azelőtt használt medvefőn, szíven és koronán átszúrt kardot tartó páncélos kart ábrázoló címere helyett – Zsigmond király adományozta volna, nem bizonyítható”. [8] A korábbi székely címerképek Marosvásárhely és Székelyudvarhely városok címerében éltek tovább. Báthory Zsigmond nagypecsétjének jobboldali kartusában Erdély címere látható: felül a nap és a növekvő félhold, alatta a növekvő sas, az alsó mezőben a hét bástya látható. A pecséten Havasalföld és Moldva címerében is ott van a nap és a hold. Az Árpád-házi királyok által betelepített szászoknak már 1224-ben pecsételési jogot adott II. Endre király; megengedte, hogy egyetlen, a főurak által ismert pecsétjük legyen.

Erdély címere összetett címer, az összetevő három rész 1659-ben külön-külön is közjogi jelentőséget kapott. „Az ország nevében kiállított okmányokat 1659 óta mindhárom nemzet pecsétjével kellett kiállítani, különben nem voltak érvényesek.” [9] Használatukról így rendelkeznek: „Ennek utána a pecsétes írott artikulusok, hogy egy exemplárt [példányt] tartsanak magoknál ítélőmester atyánkfiai és midőn az artikulusoknak kinyomtatása elvégződik, vitessék ítélőmester atyánkfiai kezekbe, és ott conferálván a reservált exemplárra [összevetvén a visszatartott példánnyal] ha mi fogyatkozás esik a nyomtatásban, azt hivatalokhoz tartozó kötelességek alatt corrigálják [kijavítsák], azután bocsáttassanak ki a nyomtatott artikulusok, végeztük.” [10]

A három pecsétnyomó használata túlélte a fejedelemség bekebelezését a Habsburg Birodalomba: az 1744. évi novemberi cikkelyeket és az 1791. évi törvénycikkelyeket is a királyi főkormányszék és a három nemzet pecsétje hitelesítette. Ugyanekkor – a novemberi XI. cikkelyben – újraszabályozták az országgyűlési kiadványok közlésének módját, és gondoskodtak a pecsétnyomók őrzéséről. E szerint: „A határozatokkal megegyezendő kiadványok eszközlése a tollvivő ítélőmester kötelessége, a ki azokat elkészítvén, a karok és rendek nyilvános üléseiben felolvassa, s azok a megtörtént jóváhagyás után letisztázandók és a három nemzet pecsétjeivel ellátandók. A három nemzet pecsétjei, még pedig a magyaré Alsó-Fehérmegye főispánjánál, a székely nemzeté Udvarhelyszék főkirálybírájának, a szász nemzeté meg a tartományi főtisztnek az őrizetére vannak bízva.”

Az 1791. évi országgyűléstől kezdve a parlamenti határozatokat már nem rendi alapon, hanem egyénenkénti szavazással [11] hozták, így a pecsétek a politikai konfrontáció eszközeivé váltak. Ebben a rendszerben a kisebb súllyal rendelkező szászok nemegyszer a pecsét kiadásának megtagadásával értek el maguknak jobb alkuhelyzetet.

Ezt a „fegyvert” felhasználták például az 1841–1843. évi országgyűlésen is, amikor a magyar követek egy magyar erdélyi múzeum felállításárának a céljára külön adó kivetését tervezték. [12]

A három pecsét a 18. század végén a magyar–szász tudományos viták tűzvonalába került. Schlözer göttingai történész (aki elfogultságát nem is tagadja) az erdélyi szászok eredetét és történetét tárgyaló könyve [13] szerint a pecsétek egy mondatot kiadó felirata a magyarok részén „Nemes ha-” a szászokén „rom nemzetből ál-” a székelyekén „lo Erdély Országa”. Téves pecsétleírásával a szász nemzet fontosságát hangsúlyozta, így a történészvita nemzetközi politikai színezetet is kapott. Az Aranka György nevével fémjelzett marosvásárhelyi Magyar Nyelvmívelő Társaság és maga Aranka is többször foglalkozott a pecsétek kérdésével. Megállapították, hogy Schlözer leírása téves, a vármegyék pecsétnyomóján nincs magyar felirat, míg a székelyekén a felirat „lo Erdély Országáé. Há” a szászokén pedig „rom nemzetből áll”. [14] A társaság történelmi tanulmányainak legjelentősebb eredményeképpen azonban megszületik a gondolat, hogy Erdély történetét csakis a három nemzet történészeinek közös munkájával lehet megvalósítani. [15]

Az 1837–1839. évi országgyűlés alkalmával is használták a pecséteket. [16] Sőt Daniel Gábor, Udvarhelyszék főkirálybírája még 1865-ben is fontosnak tartotta, hogy a nála őrzött székely nemzeti pecsétet magával vigye az országgyűlésre. [17] A pecsétnyomót 1849 után, mikor a közigazgatás addigi autonómiáját felszámolták, a főkormányszék levéltárában őrizték. [18]

Az osztrák–magyar dualizmus rendszerében, Erdély uniójával, a közigazgatás polgári átalakítása, centralizálása során, amikor a székely székek megyékké alakultak 1876-ban, a rendi társadalomban használt „nemzeti” pecsétek elvesztették jelentőségüket. Daniel Gábor, Udvarhely vármegye főispánja kérdést intézett a törvényhatósági bizottsághoz 1877. február 12-én „a székely nemzet pecsétjének elhelyezése tárgyában”. Ugyanakkor a többi székely megye véleményét is kikérte. Maros-Torda megye törvényhatósági bizottsága 1877. június 26-i gyűlésében tárgyalta a kérdést, az elfogadott válasz a pecsétnyomó Kolozsváron való elhelyezését támogatta. „Udvarhely megye Tekintetes közönségének! Háromszék megye közönségének folyó évi június 26-ról 48. bejegyzési szám alatti, a székely nemzeti pecsétnek Háromszék megyében felállítandó múzeumban való elhelyezése tárgyábani átiratát megyénk törvényhatósági bizottságának a folyó hó 5-én tartott ülésében tárgyaltatván, van szerencsénk értesíteni, hogy az abbéli törvény hatósági bizottsági határozattal is meg maradott, a folyó évi április 20ki üléséből 27. bejegyzési szám alatt közölt elhatározása mellett, miszerint említett pecsét a Kolosvári múzeumba helyeztessék el.” [19] A bonyolult fogalmazás ellenére a válasz egyértelmű. A többség az Erdélyi Múzeum-Egyesületben látta a biztosabb helyet a pecsét megőrzésére, csak Háromszék vármegye ajánlotta az akkor alakulóban lévő „Csereiné-féle” múzeumot. A kialakult vélemény eredményeként Daniel Gábor a pecsétnyomót a kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesületnél helyezte el megőrzésre. [20] A megőrzésre letett – és nem adományt képező – pecsétnyomó nem került leltárba. Később, a múzeum-egylet vagyonának államosításakor, a kolozsvári Nemzeti Történeti Múzeumba került. Az elveszettnek hitt tárgyat Gyulai Pál muzeológus azonosította és közölte. [21]

A vármegyék pecsétnyomója ezüstből készült, és a Magyar Országos Levéltárban őrzik. Az ere-deti typarium 36 mm átmérőjű s 3 mm vastag-sá-gú ezüst lap, fogantyú nélkül, kék bélésű kis bőrkazettában. Hátán kalapálás nyomai láthatók, s szélébe egy kis kereszt van bevésve. Anyaga finom ezüst. Körirata: sigillum * comitatuum * transilvannie. [22] A szász pecsét sorsa számomra ismeretlen.

A jó minőségű ezüstből készült székely pecsétnyomó (leltári száma F 3.900) átmérője 35 mm, vastagsága 3 mm, súlya 31, 90 gr. Lenyomatán (ami értelemszerűen tükörképe a pecsétnyomó metszetének) lefektetett ovális pajzsban jobb oldalon sugaras nap arc, bal oldalon sugaras növekvő hold arc látható. A pajzsot barokkos díszítés veszi körül, a kettős vonalkörben elhelyezett feliratot levélkör zárja le. Nagyajtai Kovács István [23] – válaszul a Nemzeti Társalkodóban a három pecsét feliratáról zajló vitára [24] – közli a feliratokat, és litográfián (amely azonban bizonyos részleteiben eltér az eredetitől) azok rajzait is: „sigillum x comitatvvm x transilvannie * sigil: nationis . sicvlicae lo erdeliorszagae ha * sigil . nationis . saxonicae . rom nemzetbol al :” A székely és szász pecséteken olvasható magyar szavak és szótöredékek összeolvasva a ha/rom nemzetbol al/lo erdeliorszagae mondatot adják.

[1] A „nemzet” korabeli értelmezésében, amely nem etnikai, hanem közjogi fogalom volt. „Csak részben azonos a három „nemzet” (natio) a három etnikummal. A magyar etnikum két nemzetet alkot: a Mohács előtti korból külön jogállást öröklő székelyeket és a magyarországi rendekkel azonos jogállású magyarokat. Külön jogállással bír az erdélyi szászság. A három natio rendjei 1437-ben, a felkelt parasztok elleni védekezés során unióra léptek egymással; az unió ettől kezdve egészen 1848-ig az erdélyi rendiség egyik alapja. A fejedelmi korban, kritikus helyzetekben, sorozatosan bástyázzák körül újabb és újabb törvényekkel. A 17. század közepén már az unió-eskü megsértése az uralkodó vagy az állam biztonságának megsértésével egyenrangú bűncselekménynek számít; büntetése – mint a hűtlenségé – halál.” Trócsányi Zsolt: http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?akod=987. [2] Teutsch, G. D.: Die „Unionen” der drei ständischen „Nationen” in Siebenbürgen bis 1542. Archiv des Vereinnes für siebenbürgische Landestunde. Neue Folge. 1874. 1. 37–106. o.; Benkő József is foglalkozott a három nemzet pecsétjének kérdésével. Elveszett kéziratának címe: Az erdélyi három nemzet politikai egysége s mindháromnak pecséte. [3] Jakab Elek–Szádeczky Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időtől 1849-ig. Bp., 1901. 391. o. A pecséttanról lásd: Jakó, Sigismund: Sigilografia cu referire la Transilvania (pînă la sfîrşitul secolului al XV-lea). Documente privind istoria Romîniei. Întroducere. II. Buc., 1956. 559–619. o. + VII. pl. [4] Balogh Artúr: Az erdélyi szellem. Erdélyi Múzeum. 1941. 1–2., 3. [5] Az 1659. május 24. és június 15. között Szászsebesen tartott erdélyi országgyűlés határozatának III. artikulusa. [6] Jakab Elek: Az erdélyi országos címerek története. Századok. 1867. 336. o. [7] Keöpeczi Sebestyén József: Erdély czímere. Turul. 1917. 1. CD. [8] Uo. [9] Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. I. Bp., 1934. 76. o.; Jakab Elek–Szádeczky Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időtől 1849-ig. Bp., 1901. 391. o. [10] Compilatae Constitutiones. III. R. XII. art. I. [11] Individualia suffrageria [12] Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Kv., 1944. 36. o.; Balogh Artúr: Az erdélyi szellem. Erdélyi Múzeum. 1941. 1–2., 3–4. [13] Schlözer, August Ludvig von: Kritische Sammlungen zur Gesichte der Deutschen in Siebenbürgen. I–III. Göttingen, 1795–1797. [14] Dávid Péter: Kísérlet egy erdélyi nemzeti narratíva megalkotására a XVIII. század végén. http://www.nmtt.hu/doktor/david.php [15] Bíró Annamária: „azt a’ bojtorján, izgága Sofista mesterséget a’ Kritikát nem tanultam, se nem tudom.” Aranka György történetírói munkásságáról. http://www.epa.oszk.hu/00900/00979/00420/pdf/254-265.pdf. [16] „A mely hűségi eskünk letételéről örökös hódolatunk és alávetettségünk jeléül és bizonyságául, kiállítjuk az eme fejedelemség három nemzeti pecsétének reányomásával, saját kezünk aláírásával és az egyesek pecséteinek reáillesztésével megerősített és biztosított, s a császári királyi szent felséghez, a mi legkegyelmesebb urunkhoz benyújtandó jelen oklevelet” – írja az 1837–1838. évi tc. záróformulája. [17] „Magamhoz véve a székely nemzet pecsétjét, a kitűzött időre Kolozsvárra utaztam.” Daniel Gábor: Udvarhelyszéki események. Kézirat. I. 70. o. [18] „…a székely nemzet pecsétjét, – mely mindig az udvarhelyszéki főkirálybírónál állott, még június 30-án, ugyanazon hó 25-i 937. sz. a főkormányszék elnökének leirata mellett, a főkormányszék levéltárából megkaptam. Ennek körirata a magyar és szász nemzet pecsétjein levővel együtt tette, a »három nemzetből álló erdélyi országgyűlés« körmondatát.” Uo. I. 28–29. o.; Dózsa Endre: A közigazgatási reformhoz. Magyar Kisebbség. 1923. 3. 86–94. o. [19] A Maros-Torda vármegyei adatokért köszönetet mondok Pál-Antal Sándor úrnak. [20] „A székely nemzet pecsétnyomóját a házi pénztárba helyeztem el [1876], később az erdélyi múzeumba, hol most is [1898] feltalálható.” Uo. 56. o.; Daniel Gábor emlékirataiban még egy szfagisztikai érdekességet említ: „Udvarhelyszék nagy pecsétes címerét Mária Terézia adományozta 1757-ben. Mely címert használt az előtt, biztosan nem tudom, de az ebben levő öt csillag, mely az öt székely széket jelképezi, meg a vár, aligha a régiből vétetett át. Báró Henter Antal a báró Henter József apja, ki Macskási előtt volt Udvarhely szék főkirálybírája ezüstbe metszette ezen nagy pecsétet, melynek szélyén ezen betűk vannak bevésve: B.A.H.S.J.R. Eleinte nem jöttünk rá ezen betűk jelentésére, de később megfejtettük. E szerint: Baro Anto-nius Henter Supremus Judex Regius. Nem szabályszerű egy törvényhatóság címerén a főkirálybíró nevének alkalmazása. A kisebb pecsétnyomókon ez nincs meg.” Uo. II. 127. o. [21] Gyulai, Paul: În legătură cu un tipar de sigiliu considerat pierdut. Studii şi Materiale. 1967. 99–105. o. [22] Daniel Gábor: uo. [23] Nagy Ajtai Kovács István: A’ magyar, székely és szász nemzetek pecsétjeik. Nemzeti Társalkodó. 1834. április 29. 287–290. o. [24] Agrippa [Szász Károly]: Diplomaticai Különösség. Nemzeti Társalkodó. 1833. augusztus 10. 81–86. o.; Kemény József: Értekezés Erdélynek nemzeti pecsétjein található körül-írásokról. Nemzeti Társalkodó. 1833. szeptember 7. 145–160. o.; Kemény József: További jegyzés és figyelmeztetés. Nemzeti Társalkodó. 1833. október 26. 271–272. o.