Üldözött alkotók megsegítése

Az Omike akciója 1939–1944-ben

MúzeumCafé 34.

Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) létrehozásának gondolata 1887-ben merült fel először. Bő két évtizeddel később, 1908-ban az Egyenlőség című újságban jelent meg Hevesi Simon pesti rabbi – későbbi főrabbi – felhívása egy zsidó társadalmi-kulturális szervezet létrehozatalára. Az OMIKE a következő évben, 1909-ben alakult meg, és 1944 tavaszáig működött. Az alapítók, illetve az egyesület vezetői között volt báró Kohner Adolf nagyiparos, ismert műgyűjtő, Farkas-Wolfner Pál országgyűlési képviselő, Patai József, a Múlt és Jövő főszerkesztője. A céljukról így fogalmaztak: „…Magyarország nyolcszázezer zsidója öntudatosan vegyen részt a magyarság kultúrmunkájában.”

Az OMIKE által szervezett, a zsidó származású művészek sorsának, működési lehetőségeiknek javítását célzó intézmények közül a legkorábbi a menzán belül felállított művészasztal volt, ahol Bruck Miksa festő kezdeményezésére naponta huszonöt művész kapott ellátást egy korona húsz fillérért, illetve hatvan fillérért. Herman Lipót és Barta Ernő festőművészek elképzelése volt, hogy a numerus clausus miatt a művészeti felsőoktatásból kiszorított tehetséges fiatalok számára indítsanak festészeti és szobrászati tanfolyamokat. Ezek 1920-ban indultak el a gyakorlatban, jóllehet Magyar-Mannheimer Gusztáv inkább az „igazi tehetségeket” pártfogolta volna, származásuktól függetlenül. Hármójuk elképzelése szerint a műtermeket is biztosító iskolában tizenöt-húsz művész tanulhatott volna, és az OMIKE-Joint menza biztosította volna az ellátásukat.

A Képzőművészeti Főiskolára 1920-ban és 1921-ben sem vettek föl zsidó művésznövendékeket. Az Egyenlőség című lap a zsidó művészek aukciójáról beszámolva 1921. január 29-én meg is jegyezte: „A numerus clausus hatása a művésziskolákba járt zsidó festő- és szobrászművészek pályáját is derékon töréssel fenyegeti.” Az OMIKE kiemelten fontos feladatának érezte a művészképzést, illetve a művészek segítését. Szintén az Egyenlőség számolt be arról, hogy a Kultúrotthon elnöksége hogyan és kikről gondoskodott: „Szegényebb növendékek az OMIKE mensán étkeznek, és esetleg pénzbeli támogatásban is részesülnek. Magyar-Mannheimer Gusztáv és Fényes Adolf elvállalták a művészeti irányítást. Adminisztratív vezető: Barta Ernő. Tanárok: Gárdos Aladár, Glatter Ármin, Glatter Gyula, Herman Lipót, Róna József, Rott-mann Mozart és Zádor István. A festőművész növendékek nevei: Váradi Imre, Jellinek I., Gartner Nándor, Engelmann N., Sidweis Erzsi, Pollatschek Lili, Baumhorn Olga, Handel Erzsébet, Tolnai Magdolna, Leicht Lili, Zobor Jenő, Hatvani János, Sidweis K.

A szobrászati szakon: Meister, Székely, Gergely, Handel, Radnai M., Weisz és Nagel.” Az OMIKE képzőművészeti szabadiskolájának 328, a grafikai iskolának 256 növendéke volt.

1939 októberétől az OMIKE Kultúrtanácsa elindította a Művészakciót. A Kultúrtanács első elnöke dr. Ribáry Géza, majd az ő halála után Stern Samu lett, az elnökhelyettes dr. Csergő Hugó volt. A Művészakció 1944. március 19-ig működött, amikor is az egyesület tevékenységét – az összes többi zsidó egyesületével együtt – betiltották. Hevesi Simon főrabbi 1941-ben így emlékezett erre az időszakra: „Az első zsidótörvény még törvény se volt, amikor a színházak egy része már végre is hajtotta (…) Mire a második zsidótörvény megszületett, már semmi végrehajtani való nem maradt, vagyis pontosan a színházak területén a »gleichschaltolást« mindennél alaposabban és nagyon iparkodó gyorsasággal végezték el.”

A Művészakció keretében 1939 decembere és 1944 februárja között hat képzőművészeti kiállítást szerveztek, amelyeken 165 művész csaknem ezer művét állították ki (és részben adták is el) a Magyar Zsidó Múzeumban, az OMIKE Üllői úti helyiségeiben, illetve az utolsót a budai Izraelita Nőegyletben. Az itt szereplő művek közül sok közgyűjteményekbe került, és számos fedezhető fel a műkereskedelemben, illetve magángyűjtőknél. A Magyar Zsidók Lapja 1939. november 23-i száma már a kibővített Művészakcióról tudósított: „Az a hatalmas művészeti akció, amely az OMIKE lobogója alatt megindult és az első nehány előadó-estjében a közönség osztatlan elismerését vívta ki, most már kibővített keretekkel a művészet minden ágát felkarolva folytatja a maga kultúrmisszióját. A héten megalakult az OMIKE nagy kultúrtanácsa, amely most már az előadóművészeken kívül az írókat, költőket és képzőművészeket is magában foglalja. Mindazok a zsidóvallású művészek, akik a mai viszonyok mostohasága folytán kénytelenek volnának az alkotómunkáról lemondani, az OMIKE nagy művészeti akciója által közönséget, előadópódiumot, kiállítótermet nyernek. A művészeti akció sikerének természetesen az az előfeltétele, hogy keretében a legszigorúbb művészeti szempontok érvényesüljenek.”

A Kultúrtanácsban a képzőművészetet Herman Lipót és Zádor István felügyelte, elsősorban az említett hat képzőművészeti kiállítás vonatkozásában. A Magyar Zsidók Lapja 1943. április 22-i számában fogalmazta meg azt, amit a Kultúrtanács is hangsúlyozott az akció indulásakor: „Nincs külön felekezeti piktúra, csak jó vagy rossz művészet van, de az, azon felül, hogy európai, csak annak a földnek a lelkiségét tükrözheti, amelyen az alkotóművész él.” Az OMIKE Művészakció barátait toborzó 1941-es szórólap a Művészakció célját röviden és világosan foglalta össze: „A zsidótörvény folytán kenyerüket vesztett művészeink megmentése és további működésük lehetővé tétele, kulturnívónk megőrzése és további fejlesztése kapcsán kultur-igényeink megfelelő kielégíthetésének biztosítása. Ezt a kettős célkitűzését a Művészakció az előadóművészek, a képzőművészek és az írók csoportjaira tagozódva valósítja meg. Társadalmunknak a szellemiség terén, úgyszintén gazdasági vonatkozásban vezető egyéniségeitől egyaránt elvárható, hogy barátságukkal megtiszteljék, megbecsüljék és támogassák a Művészakciót: előadásainak, kiállításainak, kiadványainak rendszeres felkarolásával, továbbá anyagi szükségleteinek biztosításával és pedig nemcsak saját személyükben, hanem egyuttal a Művészakciónak ismerőseik körében való propagálásával is.” A Művészakció barátjának lenni anyagi támogatást is jelentett: „A Művészakció Barátai mindazok, akik egyszersmindenkorra legalább 500 pengő védnöki, vagy legalább 200 pengő alapítói adományt fizettek, akik 20 pengő, vagy ezt meghaladó havi hozzájárulásnak legalább egy éven át való fizetésére vállaltak kötelezettséget, végül akik a Művészakciónak legalább három védnököt, alapítót, illetve barátot, vagy – jutalékmentesen – legalább húsz pártolótagot szereztek.”

Az első képzőművészeti kiállítás 1939. december 16-án nyílt meg, a második 1941. február 2-án, a harmadik 1942. január 11-én, a negyedik 1943. április 11-én, az ötödik 1943. szeptember 24-én és végül az utolsó, a hatodik 1944. február 21-én. Az ezeken kiállító összesen csaknem ezer művész között találhatjuk a korszak legkiválóbbjait. Az összes tárlaton műveivel megjelenő, fiatalon meghalt Ámos Imre nyilatkozott így 1939-ben a Múlt és Jövőben: „Fiatal, haladó és zsidó művésznek lenni három olyan tehertétel, amelyet csak a legnagyobb idealizmus mellett tud elviselni az ember a mai nehéz időkben. Ma divat az »átképzés«, nekem is sokan ajánlották finom szavak közé rejtve, erős az elhatározásom, hogy ha már eddig becsülettel művész tudtam maradni, hát végigküzdöm »átképzés« nélkül. Hiszem, hogy a zsidó közületek – hasonlóan az OMIKE-hez, amely a fiatal festők egész sorát táplálja – félretéve eddigi tétovázásukat, át fogják segíteni művészeiket a mai válságon, és valamikor bennünket is azon kultúrmunkásaik közé sorolhatnak, akik minden körülmények között kitartottak művész hitvallásuk mellett.”

1940-ben jelent meg Ámos Imre tizennégy lapos linómetszet-sorozata egy albumban a zsidó ünnepekről, 150 számozott példányban, Ribáry Géza és dr. Naményi Ernő, a Zsidó Múzeum igazgatója előszavával, az OMIKE kiadásában. Ámosé volt az egyik út – az azonosság vállalása. De, ahogy azt többen is megfogalmazták, magyar művészet jelent meg a kiállításokon, méghozzá annak a legjava. A még 19. századi születésű, már jelentős sikereket elért művészek (Diener Dénes Rudolf, Erdei Viktor, Herman Lipót, Kádár Béla, Perlrott Csaba Vilmos, Zádor István) mellett a nem ritkán az OMIKE betiltását követően tragikus véget ért pályafutású fiatalok is bemutatkoztak a tárlatokon (Ámos Imre, Bálint Rezső, Csabai Ékes Lajos, Goldman György, Göndör Bertalan, Vadász Endre, Vajda Lajos). Volt, aki túlélve háborút és holokausztot, olykor még a rendszerváltást is, olyan életművet hagyott maga után, amelynek révén méltán tartjuk számon a 20. századi magyar művészet legkiválóbbjai között. Anna Margit, Bálint Endre, Bolmányi Ferenc, Gedő Ilka, Gráber Margit, Jankay Tibor a nyolcvanas–kilencvenes években haltak meg, műveik ma már a legnagyobb közgyűjteményekben vagy a külön számukra létrehozott múzeumokban, kiállítóhelyeken láthatók.

A kiállítások talán legfontosabb célja a megmutatkozás mellett a művészek segítése volt, aminek a vásárlás volt a legmegfelelőbb eszköze. Ezt elősegítendő keddenként és csütörtökönként teadélutánokat rendeztek a művek között, zeneesteket szerveztek. Szenes Fülöp, a legidősebb kiállító művész a második kiállítás befejeztével egy látogató portréját is megfestette, és annak az árát is szétosztotta művésztársai között.

Sajnos a kiállítások megmaradt „tárgymutatói” nem katalógusok, még csak nem is pontos műtárgylisták, hiszen sok esetben hiányosak a művek adatai, mégis gondos és aprólékos munkával egyre több azonosítható a művek közül, jóllehet a címadás változásai is nehezítik a kutatást. Az OMIKE Művészakció kiállításairól a Magyar Zsidó Múzeumban 2013 tavaszán megemlékező tárlat nem tervez rekonstrukciót, de mindenképpen arra törekszik, hogy minél több azonosítható művet mutasson be, olyan művészekét is, akiket eddig a közönség, sőt a szakma is kevéssé ismert. Közülük egyre többnek az életművét ismerhetjük meg, munkáik jelentős része kerül adományozás révén közgyűjteményekbe, mint például Gedő Ilka vagy Szin György esetében, akiknek nemzetközi hírneve és elismertsége megelőzte a hazait.

Az utolsó, a Budai Izraelita Nőegylet Keleti Károly utcai termeiben 1944 februárjában és márciusában megrendezett bemutatóról a Magyar Zsidók Lapja így írt: „…Dicsősége lesz a magyar zsidóságnak az eljövendő idők történetírói előtt, hogy a jogi deklasszifikáltsága és szociális elesettsége idején is tudott erőt találni szép kiállítások szervezésére. A magyar zsidó festők és szobrászok a felhős ég alatt is dolgoznak; a világégés közepén is munkálkodnak szorgalmasan. Ezek a képek és szobrok arról beszélnek, hogy emberek maradtunk az embertelenségben, és hirdetjük, hogy bármi is történik velünk, mi gyarapítani akarjuk a művészeti értékeket, a magyar értékeket, a zsidó értékeket. Ha nem volnának művészek – akik nem tekintve sem jobbra, sem balra, csak a szépet közvetítik számunkra – már-már hitet vesztve, csüggedten kellene félreállnunk.”

Nem sokkal ezután a kiállítók közül sokan már nem éltek – meghaltak munkaszolgálatban, lágerekben, többük sorsa, sírja ismeretlen. De az OMIKE nem szűnt meg a második világháború végét követően – már 1945-ben felolvasó ülést tartottak, és 1946-ban a mártír művészeknek rendeztek emlékkiállítást.