Vissza a forráshoz

Új régészeti tárlat a Nemzeti Múzeumban

MúzeumCafé 44.

A Magyar Nemzeti Múzeum A Kárpát-medence a Karoling-korban és a honfoglalás korában című kiállítása kurátorainak, tervezőinek és kivitelezőinek három – egyenként is nehéz – kihívással kellett szembenézniük. Egy: a Nemzeti Múzeum kiállítási egységéből fájón hiányzó korszakot bemutató, régóta tervezett tárlatnak a 2001–2002-ben készült Kelet és Nyugat határán – A magyar föld népeinek története Kr. e. 400 000-től Kr. u. 804-ig című állandó régészeti kiállítás folytatásaként kellett megépülnie. Ez természetesen egyben azt is jelenti, hogy az új tárlatnak alkalmazkodnia, de legalább viszonyulnia kell egy több mint tíz éve álló kiállítás koncepciójához. Az új egység tervezőinek meg kellett küzdeniük a kiállítás számára kijelölt térrel is, egy belső udvarra néző ablaksorral tagolt, L alakú folyosóval. Mindez azonban eltörpül a harmadik nehézség mellett, amelyet a bemutatni kívánt korszak jelent: talán nincs még egy annyi utólagos konstrukcióval, pátosszal, hamis mítosszal átszőtt időszak a Kárpát-medence történetében, mint a 9–10. század, különös tekintettel a honfoglalás kora.
A Kelet és Nyugat határán című kiállítás már 2002-ben is a Nemzeti Múzeum egyik nagyszabású vállalkozása volt: a Narmer Építészeti Stúdió tervei alapján a történeti épületben egy modern, multifunkcionális térrendszer jött létre [1], amelyben multimédiás eszközök, élményközpontú megoldások [2] segítségével mutatják be négyszázezer év történetét. A korszerű látványvilág és a kiállítás kultúrafelfogása, történelemszemlélete mégsem állt egyensúlyban. Ahogy a kiállítás egyik kritikusa [3] megfogalmazta, a tárlat kurátorai nem vették figyelembe a korszerű múzeumtudomány és az „új muzeológia” elméleti és módszertani tanulságait: a megújulás kimerült a tárgyrekonstrukciók készítésében, a kurátorok „nem gondolták végig a régészet, a tárgykultúra, a múzeumi beszédmód kortárs tudományos kontextusát, idő, tér, társadalmi konfliktusok összefüggésrendszerét”.
Tud-e ezen változtatni, adhat-e újat a közönségnek és a szakmának egy olyan tárlat, amely viszonylag szűk területen kénytelen beszélni egyrészt egy olyan korszakról, amelynek tárgyi emlékeihez érzelmileg is komolyan viszonyulunk, másrészt egy olyanról, mint a Karoling-kor, amelyről alig tudunk valamit. Kiegyenlíthetők-e egy régészeti kiállítás keretein beül azok az aránytalanságok, amelyeket a közérdeklődés, a közoktatás, a köz- és nemzettudat indukált? Kiszabadítható-e egy korszak tárgyi kultúrája a „kincsközpontú” bemutatás és a nemzeti büszkeséget tápláló narratíva fogságából úgy, hogy a nemzeti identitás sem sérül? A kiállítás kurátorai – Bárány Annamária, Révész László, Szőke Béla Miklós, Vörös István és a projekt koordinátora, főkurátora, Ritoók Ágnes – óvatos, ám annál határozottabb üzenetet fogalmaztak meg a 2014 szeptemberében megnyílt tárlaton keresztül, amely mind látványában, mind koncepciójában elkülönül a korábbi anyagtól.
Az új kiállítás a történelemkönyvek által alig érintett 9. századdal nyit, amelyet a Keleti Frank Birodalom hangsúlyos jelenléte miatt Karoling-korként aposztrofálnak. A bemutatott anyag igazi szenzáció, hiszen a szakma is először láthatja egyben a Zalavár határában évtizedek óta zajló ásatások (lásd MúzeumCafé 3. és 8. – a szerk.) eredményeit, amelyek egyértelműen cáfolják, hogy a Zala folyó mentén szláv fejedelmi központ működött volna: a vidékre most már inkább egy nagyhatalom keleti végében működő, erőteljesen fejlődő centrumként tekinthetünk. Míg a 9. századot bemutató egység főleg egyetlen lelőhely, az egykori Mosaburg/Mocsárvár leletanyagára épít, és az itt élőkről kíván teljes képet nyújtani, addig a 10. századot, a magyar honfoglalás, a kalandozások korát, a letelepülést ábrázoló fejezet már az ország több pontjára is fókuszál. A kurátorok tudatosan nem szállnak be a korszakkal kapcsolatos elméleti vitákba, hanem megmutatják, milyen tárgyi emlékek maradtak fenn, és hogy ezekből milyen következtetések vonhatók le biztonsággal. A tudományos viták övezte hipotézisek még a falra sem kerülhettek fel – a magyarok vándorlásával kapcsolatos két legelfogadottabb elképzelés monitoron olvasható –, hiszen bármikor változhatnak! A most átadott egység így hol állít, hol cáfol, hol kérdez, azaz elhagyja a korábbi didaktikus, „felülről megmondó” elbeszélésmódot. Újfajta eszközökkel, új látványvilággal, világosabban fogalmaz, miközben sokkal nagyobb erőfeszítést, figyelmet követel a látogatóktól, hiszen itt a tárgyak mesélnek, azok egymáshoz való viszonya teremti meg a kiállítás narratíváját.
Az új kiállítási egység, annak ellenére, hogy a régebbi tárlat által „megkezdett” térben kellett felvennie a fonalat, a Narmer Stúdió építészeti és grafikai tervei segítségével vizuálisan is szakított az első szakasz látványvilágával. Az avar kor utolsó vitrinjei már világos terekben tekinthetők meg, vagyis ott a múzeum már eltért a korábbi „ház a házban” logika alapján kialakított sötét – a műtárgyak szempontjából viszont elsőrangú – megoldástól. A kurátorok ezúttal ragaszkodtak hozzá, hogy az építészeti terv jobban vegye figyelembe a Pollack Mihály tervezte épület sajátosságait, és a látogatók olyan világos – első pillanatra akár sterilnek is ható – térbe léphessenek, ahol jól érzik magukat, a korábbi „zárt” teremsorok után felmérhetik, hol is járnak az épületben, leülhetnek, kiadványokat lapozgathatnak. A régit és az újat csupán a korábbról ismert, a falon ritmikusan feltűnő műtárgymotívumokra épülő grafikai szimbólum köti össze. Az új kiállítási egységből az 1:1-es léptékben készült rekonstrukciók is hiányoznak, éppúgy, mint a tárgyak mögött látható életképek. A régészet által feltárt egykori épületek makettje visszafogott pozícióban segíti az értelmezést, miközben a zalavári Hadrianus-zarándoktemplom eredeti kövei központi helyre kerülnek a Karoling-kort bemutató enteriőrben. Az öltözék-elemek rekonstrukciója is szakít a korábbi hagyományokkal: az övcsatok, övveretek például végre nem bábura kerültek, hanem helytakarékos módon inkább csak idézik az eredeti elrendezést, mintsem didaktikusan bemutatják. Sőt a többféle leletanyag egymás mellett így akár a laikusok számára is összehasonlíthatóvá válik.
A legszebb megoldás a Karoling-korszak egyik leletének installálása: mindössze egy lehelet-finom női sziluettre kerültek fel a Zalaváron a 120/89. sírban megtalált kislány nemesfém ékszerei. A kiállítás első szakaszát meghatározó életképek is eltűntek, helyüket a honfoglalás korát bemutató részben két, a Narmer és a Történelmi Animációs Egyesület által elkészített film veszi át, amelyek szigorúan történeti forrásokra építik fel a sztorit, a hátteret, az eszközöket és a megjelenített természeti környezetet.
Ez utóbbi az installációból sem hiányozhat, mind a falakon, mind a tárlókban megjelennek azok az állatfajok, amelyek alapvetően meghatározták a bemutatott két korszak élővilágát.
A folyosó jellegű kiállítási környezet nem ideális ugyan, de zavaró tényezővé sem vált. A múzeum úgy döntött, hogy feláldozza a korábbi, sok helyet elfoglaló interaktív megoldásokat, és inkább a múzeum gazdag anyagából mutat be több tárgyat. Ugyanakkor a korábban kínosan rövid szövegek rendszerétől is megvált, a szövegek informatívak, elegendők, de igény szerint a kiemelt tárgyakról QR-kódokon keresztül további ismeretek is elérhetők. Ugyanakkor a tér lehetőséget kínált arra, hogy a kurátorok kétféle narratívát is végigvezessenek a kiállításon. Jobb oldalra kerültek a kincsek, az adott korszak legértékesebb, legkülönlegesebb reliktumai, éppúgy, mint a legfontosabb politikai események. Bal oldalra pedig a „társadalmilag érzékeny” leleteken, a bemutatott anyagon keresztül érzékelhetővé válnak a társadalmi különbségek, az életmód, a gazdaság változásai. Annak ellenére, hogy a kiállítás két jól elkülönülő korszakot mutat be, a kurátorok a különböző témákhoz tartozó vitrinek elcsúsztatásával megtalálták a módját, hogy jelezzék, ebben az időszakban nincsenek elvágólagos korszakhatárok, illetve számtalan tárgy utal a kultúrák közötti keveredésre, átmenetiségre.
A korábbi kiállításból az avar kor adja át a stafétabotot, az avar kaganátus felbomlásáról és az ezzel járó kaotikus időszakról már ott tájékozódhatunk. A 9. század alföldi kerámiák leegyszerűsödött formakincse érzékelteti, hogy a korábban virágzó területek elveszítették jelentőségüket, míg az azt követő, a Dunántúl anyagi kultúráját bemutató tárlók fellendülésre utalnak. A két világ két emblematikus tárgy párba állításával ér össze: a blatnicai lelet késő avar aranyozott bronztárgyai és a vélhetően bajor, aranyozott vörösréz Cundpald-kehely motívumai jól mutatják, hogy a Duna nem csak földrajzi határ volt a 9. században. A Zalaváron előkerült, a világ legkorábbi, a Konstantin (Cirill) által megalkotott glagolita írásával bevésett cseréptöredékek, amelyek latin és rovásbetűs kerámiákkal keveredtek, a nyugati régió sokszínű népességére utalnak, a Hadrianus-zarándoktemplom maradványai, a róla készült makettek és 3D-animációk vagy a templom ezüstfestésű üvegablakának töredékei, az üveg- és a harangöntő műhely a település jelentőségét szemléltetik. A szépen fejlődő vidék katasztrofális végét jelzik azok a csigolyák, amelyekbe már a magyarok nyílhegyei fúródtak bele. Később pedig azt is érzékelhetjük, hogy a magyarok eszközeire, fegyvereire hogyan hat a kalandozó hadjáratokból származó extra bevétel. Sorra tűnnek fel a leggazdagabb női és férfisírok leletanyagai, a tarsolylemez pedig külön tematikaként szerepel. A bemutatott anyag amellett, hogy foglalkozik a korabeli magyarság egész Európát rettegésben tartó harcmodorával, a „hősök” mindennapjairól sem feledkezik meg. Az ezt reprezentáló tárgyi anyag mellett a kiállításban látható két animációs film közül az egyik a 899-es brentai csatát eleveníti meg, a másik pedig egy kislány szemén keresztül mutatja be, hogyan nézhetett ki egy 900 körüli magyar falu. A tárlat olyan, több hipotézist, de annál kevesebb tárgyi emléket felmutató témát sem mellőz, mint a 10. századi magyarság hiedelemvilága. A téma lehetőséget teremtett arra is, hogy a tarsolylemezek, hajfonatkorongok egy egészen más aspektusból mondhassák el történetüket.
Mivel a kiállítás minden egyes eleme arra utal, hogy mérnöki pontossággal átgondolták valamennyi bemutatott tárgy helyét és szerepét, némiképp meglepő a záróakkord. A kukucskálólyukakkal ellátott in situ sír, amelyen jelentős régészek fotói láthatók, az interaktív elemként elhelyezett reflexíj, az utolsó vitrinben látható, a korszakkal kapcsolatos szakirodalom (itt a vidéki múzeumok honfoglalás kori kincsei mutatkozhatnak majd be) nem illeszkedik sem a kiállítás gondolatmenetébe, sem a látványvilágába, és még igazán látogatóbarátnak sem mondható. Ennek ellenére a Nemzeti Múzeum 9–10. századot bemutató kiállítása, a hozzá kapcsolódó katalógusokkal, bátor állítás, amely sikerrel reflektált a kihívásokra, és amely mer másként láttatni, másként gondolkodtatni akkor is, amikor nem feltétlenül erre van igény.

[1] Vasáros Zsolt: Kiállító-tér. Múzeumi tárlatok kézikönyve (Múzeumi iránytű 7.) Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Múzeumi Oktatási és Képzési Központ, Szentendre, 2010
[2] György Péter: A nemzet múzeuma. Élet és Irodalom, 2007. április 27.
[3] Frazon Zsófia: Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei. Gondolat Kiadó–PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, Budapest–Pécs, 2011.